Nem hiszem, hogy sokan találkoztatok volna már a következő remekművel. Az operatőr bosszúja egy 13 perces stop-motion technikával készült rövidfilm 1912-ből (!!!). A rendező, Ladislaw Starewicz áll-ejtős alkotásához halott rovarokat használt fel. Elképesztő zsenialitás, jó szórakozást mindenkinek.

Nem méteres hosszúságú azon rendezők listája, kik eldicsekedhetik magukról, hogy első nagyfilmes rendezésük az évek során kulttá avanzsálódott, de Sam Raimi neve kétséget kizáróan a fecnin feszül. Raimi, mondhatni megreformálta a horror műfaját 1981-ben, a Gonosz Halott (Evil Dead) című alkotásával (VVega írása a folytatásról), ami 12 év múlva trilógiává bővült. Ezután, érthetetlen módon hét évig nem rendezett horrort, - igaz, nem is a szíve csücske - akkor is egy felejthetőt (The Gift, 2000), Billy Bob Thorton édesanyjáról (nem Thorton felmenőjének külseje miatt lett az említett zsáner éktelen tagja a produkció), majd az elkövetkezendő esztendőkben egyfajta Ödipuszi-komplexus tapasztalhaó Raimi-nál, csak May néni helyett, a fiú, Pókember kegyeiért kezd rivalizálni a kujon Stan Lee-vel. Eme rögtönzött történelem óra után megérkeztünk, 2009.

Meg kell hagyni, az időzítés kiváló, és ha valóban ügyködik az Evil Dead negyedik felvonásán, akkor Raimi hivatalosan is zseni. A Drag Me to Hell, mellyel direktorunk visszatér a gyökerekhez, üditően frissen hat a tucatnyi fírísz és a frencsájz imposztorai, valamint a klasszikusok, illetve az európai/ázsiai horror feldolgozások érájának monoton közegében. Persze, azon mozinézőknek kiknek a gépezet impotens képviselői jutottak (egy példa a közelmúltból), mitadisten' szimpatizáltak is ama produktumokkal, elsőre kissé idegenül hathat az a látens szeglet hol Raimi új horrorja pihen, hisz a szimpla horror kifejezés nem aposztrofálja kellőképpen.

Már a legelején használt ősrégi Universal-logó sejteti, hogy Raimi-val együtt most nosztalgiázni fogunk, egy több, mint tíz éves forgatókönyv segítségével. A szkript felépítését beleértve, a kameraszögekig bezárólag minden árasztja magából, az ún. "retro b-múvi" hangulatot és erre szükség is van a 21. században, csak ne essenek túlzásba a mesterek, ahogy tették az exploitation esetében (vagy csak szerintem van teleszarva a műfaj?). Igazán rettegnivaló boszorkány is rég volt már a színen és külön öröm, hogy ránk is gondoltak, hisz az egész bonyodalmat okozó átkot magyarul szórja el az öreg hölgy a karrierista Alison Lohman fejére, akinek három napja marad, mielőtt eljönnek érte a pokolból, a nő persze minden tőle telhetőt megtesz ennek elkerülése érekében.

A 30 milliós költségvetésű film, ahogy tudni lehetett előre nem vérkomoly, ezt figyelembe véve Lohmann partnere, Justin Long tökéletes választásnak tűnhet (Strange Wilderness ugye), de sajnos felnőttes keretek közt marad, Raimi pedig inkább egy kecske szájába ad mondatokat, ettől függetlenül a karakterek abban a kis térben, ahol elhelyezkednek jók, Lohmann roppant szórakoztatóan alakít és eyecandynek sem utolsó.Raimi telepakolta a filmet ma merésznek számító húzással, de műkődnek, megkímélve minket az unalomtól. A büdzsé méreteit meghazudtolva kellemes vizuális- és roppant jó hangeffektek tarkítják a jeleneteket, melyek között akad pár ijesztésre alkalmas szcéna, de a félelembe burkolózni nem fogunk, ha csak nincs humorérzékünk, mert Raimi tucatnyi helyzetkomikummal és ebből fakadó abszurditással áldotta meg művét, így több mosolyra lesz okunk, mint a legtöbb mai vígjáték esetében. Igaz, eklektikus mivolta is hamar fárasztóvá válhat,  például a kelleténél több "egymás szájába hányós" képkocka miatt, de azért többnyire a kellemes szórakoztatás határain belül mozog, még úgyis, hogy minden másodpercét kitalálhatjuk. Nem tudom az év végéig akadhat-e konkurense, de eddig az év "horrorja" a Pokolba taszítva 10/8

(jubilálok bazz' ez volt a 150.)

Romero már-már elkényezteti rajongóit, hiszen semmi évtizedes várakozás csupán csak két év és máris elkészült a Land of the Dead (2005) után a következő fejezet. Furcsa módon, vagy legalábbis váratlanul egy jól irányzott söpréssel megszabadult a csoszogó hullák előzményeitől, s újra rajtvonalhoz állított történetét, azaz mindent újra kezdett, az eddigiek pedig néhány éhes száj martalékává lettek. Talán éppen itt volt az ideje, hiszen az utóbbi két film valahogy nem működött rendesen, bár lehet, hogy mindennek hátterében csupán annyi állt, hogy a kontextust nem volt már hova bővíteni, s lényegileg mindent elmondott, ami abba a sorozatba belefért.

De minden fölösleges eszmefuttatást mellőzzünk inkább, s térjünk rá a filmre, mely sok fanyalgásra adott okot a legtöbbeknek. Az alkotás olyan már kitaposott ösvényekre lép formai szempontból, melyen a Blair Witch Project (1999, Daniel Myrick, Eduadro Sánchez), vagy a Cloverfield (2008, Matt Reeves) járt. Tartalmilag pedig a média (ugyebár CNN – feltéve ha jól emlékszem – világvége, nálunk élő egyenesben), illetve az azon is túlmutató internet kritikája, éltetése, nem mellesleg horror film (vagy talán mésem), de őszintén szólva ebben az esetben ez annyira nem is hangsúlyos.

Tehát egy csapat fiatal éppen egy film jelenetét forgatja, melyben egy múmia egy gyéren öltözött hölgyet kerget, nem éppen a rendezőnek tetsző módon (gúnyos odaszólás az előző részt lehúzú - milyen mér a gondolkodó zombi - kritikáknak?), mikor is beüt a bumm, s a kamera elindul utolsó útjára, hogy rögzítse a világ eseményeit, azaz a holtak feltámadását és csillapíthatatlan éhségét. A szokásos fázisokon keresztül halad végig a film, a hír, a menekülés, a találkozás, a felismerés és a menedék megtalálása címkék mentén építkezik Romero, mely közben nem feledkezik meg sem a társadalom kritikai élről, sem saját és az egész műfaj paródiájáról.

Bontsuk kis visszafelé. A paródia elég egyértelműnek tűnik, a kettős keret belső részével (ugye van egyszer a barátnő monológja, és persze ott az: élőhalott kergeti a lányt is), mely rámutat a horror műfaj szabályaira, elvárásaira, hiszen amit az emberi fantázia egyszer ténnyé tesz, azon változtatni nem igazán lehet (lásd gondolkodó zombik az előzményekbe, s annak fogadtatása). Ez természetesen nem csak saját magára és a műfajra reflektál, hanem a nézőre is, ki olyan várakozásokkal (és nem mellesleg tudással) ül be a filmre, melyek mondhatni teljesen megalapozatlanok.

Aztán a kritikai él, mely a már zárójelben megemlített CNN és más hírcsatornákat kezdi ki. Mesél a mára már talán közhelynek ható „a média hazudik”, „a hatalmas gépezet képes bármit feláldozni a hírért” frázisokról (bár annyira ez a fele a dolognak nincsen kihangsúlyozva, csupán a barátnő monológjaiból vesszük ki). Közben pedig a magasba emeli az alulról jövő próbálkozásokat, az internet cenzúrázatlan valóságát, s a művészetért, vagy a valóságért meghalni képes fiatal főhősünket, aki persze semmivel sem jobb, mint a másik oldalon eltaposott ipari üzemek, de mindenképpen sokkal szerethetőbb (s persze, mint ahogy a végén egy újabb monológ el is mondja végül belátható, hogy az ő áldozata, s úgy nagyjából az igazán elhivatott „riporterek”, „újságírók” áldozata nem hiábavaló, ha az végül beteljesíti célját, s a miért eljut a címzetthez).

Mindezek után jelentsük ki, hogy az alkotás viszont horror filmként ismét nem működik, köszönhető a csapnivaló színészeknek, s a roppant kevés konkrét találkozásnak a zombikkal. Mindenesetre egy nagyon eltalált (már-már költői) vallomás ez Romerotól, mely ráadásul egyértelműen méltó a sorozat első két részéhez (hiszen azokkal összemérve sem vérzik el rögtön, csak mint horror, bár nekem ez esetben kétséges, hogy erről lenne szó), de a nézése előtt feltétlen le kell számolni minden előítélettel, s várakozással, hogy nehogy csalódás legyen a vége.

(Másik írás a filmről edemem-től.)

Az emberiség rátudott az eseményekre, s feladta világmegváltó terveit. Talán ennyivel össze is foglalhatjuk Romero 20 évet magára várató alkotásának, a Land of the Dead-nek (2005) az alapszituációját. Aztán rá kell térnünk, hogy ebben az esetben milyen tanmesét ágyazott be a belekből és egyéb lágy szövetekből készített menübe. Végezetül pedig valószínűleg elárulhatjuk, hogy jó-jó, de azért nem az igazi, meg az első két rész még mindig sokkal ütősebb, pedig azokra pénz sem volt igazán.

Tehát e tervezett útvonalon először is az emberiség egy része jól felszerelt és biztosított menedéket épít magának, melynek közepén egy felhőkarcolóban dőzsölnek az arra érdemesek, körülötte meg élnek, ahogy tudnak az oda rendeltek. A „város” fenntartásáról egy jól megtervezett jármű és legénysége gondoskodik, kik rendszeresen kijárnak a környező kisebb városokba, hogy beszerezzék amire szükség van.

A történet egy ilyen úton veszi kezdetét, s lényegileg továbbfűzi a Bub-os vonalat, hiszen egymással kommunikáló, eszközöket egyértelműen rendeltetésszerűen használó járkáló hullákról beszélhetünk az alkotás kapcsán, nem mellesleg jó néhány szereplőnél szimpatikusabbá válnak e csoszogó ösztönlényekből továbbfejlődött zombik.

Az emberek utolsó „paradicsoma” viszont nem tarthat örökké, -hogyan is tarthatna?- az emberi természet ismeretében, mely mindig először saját magára gondol (tisztelet a kivételnek), s csak azután a közösségre, még ilyen helyzetben is. Persze ennek így kell lennie, hiszen ebből mind az alapkonfliktus, mind a társadalomkritika szépen kibontakozhat. Mert ugye a fiatal életét kockáztató Colo (John Leguizamo) csupán a szebb jövő (a fallikus szimbólumba való bejutás reménye) miatt jár ki ellátmányért, s miután egyértelművé válik, hogy csúnyán át lett verve, a terroristába való átmenete cseppet sem meglepő.

Ezzel ellentétben a hullazsákok közösen indulnak bosszú útjukra, hogy megölt társaikért revansot vegyenek a furcsa szerkezeten, s az azt irányító „felső tízezren”. Mert, hogy erről van természetesen szó, – ha eddig nem lett volna egyértelmű – hogy a világot még most is a pénz uralja, avval meg igazán kevesen rendelkeznek. Illetve persze milyen élet az, mikor a különböző belsőségeket kiváló csemegének vélő lények emberibben viselkednek (éreznek), mint maguk a még pulzussal rendelkező egyedek.

Persze remény van, hisz a szimpatikus főszereplő, Riley (Simon Barker) emberibb az embernél, s humanizmusa még ezt a szörnyű helyzetet is legyűri. Örömlányt ment az embereket szórakoztatni szánt viadalról, dühét és ellenszenvét félretéve, a közösség érdekében hagyja magát kizsákmányolni satöbbi, satöbbi. És igen, még az „ellenséget” is megérti, hisz ők is csak egy helyet keresnek, ahol élhetnének.

Mint láthatjuk, a szokásos képlet mentén készült az élőhalottak történetének negyedik fejezete, mely mindennek ellenére középszerű alkotás. Semmi kiemelkedőt, semmi újszerűt nem tud a témában elmondani, s igaz, a posztapokaliptikus vízió mostanra ért össze a megfelelő látvánnyal, valami mégis hiányzik, talán ismét az időt kell emlegetni, mely eljárt felette, vagy csupán a tengernyi sok filmet a témában, melyek igazából érdektelenné, immunissá tettek minket. Azért szórakoztatónak még mindig szórakoztató, tehát nézni (egyszer, talán kétszer) érdemes.

Továbbra is nyolcvanas évek, továbbra is amcsi középsuli. Az előző film elszállós-plázázós-szexelős atmoszféráját elhagyva komolyabb vizekre evezünk. A Nulladik óra egyedülálló hangulatú, magával ragadó, al-műfaj teremtő alkotás.

Az alapszituáció a következő: öt, egymással normális esetben szóba sem álló diáknak büntetésből az iskolapadban ülve kell eltöltenie a szombati napját. Ugye titeket is kirázott a hideg? Hát ők sem örülnek neki. Semmi közös nincs bennük, most találkoznak először, és mindegyikük a korszak egy-egy tipikus gimis karaktere. A palettát a suli hercegnője, a sportoló, a stréber, a különc és a rendbontó lázadó képezi. Reggel nyolckor még bosszankodva, csöndben ülnek. Délután négyre megnyílnak egymásnak, és mindannyian megváltoznak.

A film végig az iskola falai között, ráadásul nagyrészt egy osztályteremben tart minket. Mégse válik akár pillanatokra sem unalmassá, köszönhetően az életszagú karakterek szájába adott fantasztikusan megírt dialógusoknak. Egyik beszélgetés, vagy szóváltás követi a másikat, és lassanként megismerjük, de ami még fontosabb, megszeretjük a kis csapatot. Mert csapattá válnak, amikor az őket szombatjuktól megfosztó ellenség (a.k.a. tanár bácsi) ellen össze kell fogni. A körülmények, és az együtt iPOD, PSP, mobiltelefon hiányában 'sajnos' beszélgetéssel töltött idő alatt hőseink igazi jellemfejlődésen mennek keresztül. Újabb és újabb témákon át véleményüket őszintén kimondva a másikról, szembesítik egymást hibáikkal és problémáik kicsinyességével, közben önmagukat is jobban megismerve. Az alkotás zseniális érzékkel adagolja és vegyíti a humort és a drámát. Magától értetődően könnyeztet meg minket, majd pár pillanat múlva már együtt nevetünk szereplőinkkel, és közben az egész teljesen hiteles. Ráadásul a főcímzene, és az egyéb zenés betétek is nagyon jók (megint dallamtapadásom volt: egész nap a Simple Minds - Don't You Forget About Me c. dala szólt).

A fiatalokat ígéretes pályakezdők alakítják, egytől egyig tanítanivaló produkciót nyújtva. A legemlékezetesebb mégis a minden szabályra fittyet hányó Bendert megformáló Judd Nelson és a fura, világtól elzárkozó Allisont játszó Ally Sheedy. De itt tűnt föl Emilio Estevez és Anthony Michael Hall is.

Nem tudom, hogy sikerült-e eléggé érzékeltetnem, hogy mennyire lenyűgöző élmény volt ez a film, mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha a legeslegvégén kicsit kevésbé pozitívra veszik a figurát, akkor ez bizony hibátlan munka lenne. Így 'csak' egy erős 10/9 10/10. Na de lehet biztos, hogy majd felkerekítem a második nézés után. Egy mátyásért ugyanis könnyedén beszerezhető. A rendező, John Hughes távolabbi jövőbeli pályafutása különösen szomorú, tekintve, hogy tud ő ilyet is, nem csak Reszkessetek betörők, meg Beethoven X-edik részeket. 

Elérkeztünk rövidke sorozatunk talán legszélesebb körben ismert darabjához. A Meglógtam a Ferrarival ugye mindenkinek megvolt már? Helyes. Akkor nincs is más hátra, kapjunk a kezünkbe egy finom, jéghideg sört, ejtsük vissza a homlokunkról napszemüvegeinket, és pattanjunk be Ferris Bueller (Matthew Broderick) mellé a gépcsodába egy nagyon szórakoztató másfél órára.

Ferris Bueller a suli császára. Mindenki ismeri, mindenki kedveli merészsége és lazasága miatt. Kivéve az intézmény igazgatóját, Ed Rooney-t (Jeffrey Jones), aki már régóta vadászik hősünkre, és amikor megtudja, hogy Ferris valószínűsíthetőleg ismét betegséget színlelve lóg a suliból, elhatározza, hogy elkapja és példát statuál vele. Ferris mindeközben barátnőjével és legjobb barátjával kiegészülve élete egyik legszebb napját hozza tető alá.

Ezt a filmet nem lehet nem szeretni. Már a felütés mennyire jó, ahogy Ferris apuka-anyuka szeme fényét szimulálva 'halálos betegen' gügyög szüleivel, aztán amint azok elindulnak a munkába, kipattan az ágyból és gyorstalpaló lógás tanfolyamot tart nekünk. Nekem már itt fülig ért a szám, annyira feelgood az egész. És ezt az érzést végig sikerül fenntartania John Hughes-nak és stábjának. A film egy minden kötöttségtől mentes, csak szórakozásból álló nap története. Ferrisék mindent megtesznek, amihez csak épp kedvük van. Ezt persze valószínűleg hétvégén is lehetne abszolválni, de hát akkor elveszne a tilosbanjárás izgalma, na meg a burkolt káröröm érzet a padokban senyvedő haverok iránt.
A párbeszédek is remekül megírtak, de a legjobbak Ferris kiszólásai és kinézései a nézők felé. Aztán a karakterek sem elnagyoltak, egy-egy iskolabeli ideáltípust jelenítenek meg, s mint ilyenek jellemzően egy tulajdonsággal elég jól körül lehet írni őket. Ferris a menő, laza srác, Cameron (Alan Ruck) a túl sokat aggódó, Sloane (Mia Sara) a jócsaj, Rooney a tipikus, mindent kézben tartani szándékozó igazgató, Ferris húga a bátyját utáló, és miatta háttérbe szoruló testvér megtestesítője, hősünk szülei pedig a naiv, gyermeküket még mindig ártatlannak hívő ősök mintapéldányai. Szerencsére a színészválasztás sem sikerülhetett volna tökéletesebbre. Broderick ezzel a mozival futott be, de Mia Sara egy évvel a film előtt már Tom Cruise partnere volt a Legenda című fantasyban. Alan Ruck szintén ekkor vált ismertté. Majd elfelejtettem, hogy Charlie Sheen is beugrik egy jófajta cameo erejéig.

A Meglógtam a Ferrarival az egyik legjobb tinifilm, ugyanolyan megunhatatlan alkotás, mint a Nulladik óra. Csak annál ugyebár sokkalta könnyedebb. Még így érdekességként beszúrom a végére, hogy Ferris szobájának falán egy hatalmas Simple Minds poszter lóg. Ugye ők írták Hughes előbb említett filmjének fantasztikus főcímdalát. Csak a rend kedvéért: a pontszám 10/9. 

7 év telik el, hogy Romero a Dawn of the Dead után folytassa a járkáló hullák történetét, s ezzel elkezdődik a pentológia azon fele, mely talán már hagy némi kivetnivalót maga után, mondhatni lényegesen kevésbé sikerültek és sokkal alacsonyabb érdeklődést produkáltak, mint a sorozat első két része. Ennek ellenére, vagy éppen pont ezért e talán méltatlanul elfeledett mozi Romero személyes kedvence az eddig látott 5 közül.

A képlet kicsit megváltozik, hiszen úgy tűnik az apokalipszis elkerülhetetlen. Egy maroknyi férfi és nő (kutatók és katonák) a föld alá költözik, azaz élve elássa magát, hogy gyógyírt vagy bármilyen megoldást találjon a helyzetre. Persze sok remény nincs, az elzártság, a kilátástalanság kissé elhomályosítja az elméket, mondhatni már-már az őrület határára, vagy azon is túl taszítja őket. Talán a legjobban úgy ragadhatnánk meg, ha a határok holtak és az élők közötti határt kissé elmosottnak tekintenénk.

Hiszen itt már nem feltétlen az emberekkel szimpatizálunk (vagy legalábbis nem mindegyikkel), sokkal inkább az emberként viselkedő (vagy inkább egyes élőknél emberibb) Bub-bal (Sherman Howard), ki már nem egy a húst falni akaró élőholtak közül, hanem egy gondolkodónak (önállóan mondjuk még csak a bosszúra képes) tűnő valami a két „faj” határán.

Persze nem véletlen a témaválasztás így a hidegháború vége felé, mely kijelentéssel rögtön predesztináltuk is a film hátteres mondanivalóját, bár sok más lehetőségünk nincs is. Mert hogyan máshogy is lehetne egy katonai diktatúráról (merthogy a filmben lényegileg ez jelenik meg), a statáriumról és az egész paranoid légkörről ebben a kontextusban gondolkodnunk? Valószínűleg sehogy.

Éppen ezért talán egy még nyomottabb alkotással állunk szemben (mely egyfelől a klausztrofóbiából, másfelől az ember-ember elleni szituációból fakad), amely még így is szórakoztató és valamelyest megőrzi az előző film humorát (legfőképpen Bub-on keresztül), de ez is inkább groteszk, mint börleszk, mivel a betanított élőhalott még rémisztőbb, mint mulatságos, s így a vigyor kissé furcsán nézhet ki arcunkon.

Persze valami nem stimmel, nem működik, mint ahogy azt az elején is jeleztük. Nehéz lenne megfejteni, hogy mi a probléma, természetesen a színészekre nehéz lenne ráfogni, hiszen az előző filmekben sem érdemeltek volna sok dicséretet. A film formai oldalával sincsen sok probléma az előzőekhez viszonyítva, s a történet is megállja a helyét, mely ráadásul mindenféle logikai bukfenc nélkül homlokegyenest halad előre a bő másfél órában.

Mondhatni csupán eljárt az idő a sétáló halottak felett, esetleg semmi meglepően újat nem hozott a mozi, vagy az emberek igényei változtak már ekkora. Igazából megmondhatatlan, hogy mi a hiba a látszólag teljesen egyben lévő, ám mégis érdektelenségbe fulladó műnél. Mindenesetre egyszer nézhető, talán kétszer is (nekem sikerült), s az az egy talán kötelező is.

Ne szaporítsuk a szót, a megszokott sémát követjük ismét, azaz hazai premierek, kis előítélet, és egy előzetes (azért azt halkan megjegyzem, hogy Amerikában két hét múlva nyit a District 9, fákk dem).

Ma, vagyis hatodikán rögtön robbantanak a mozik, a megkövült rajongók pedig Bay maszturbálása után ismét húzhatják a szájukat a G.I. Joe: A kobra árnyéka láttán. De mondjuk kit érdekel mennyi köze van az eredeti anyaghoz, ha Stephen Sommers (A múmia visszatér, Van Helsing... khm, talán jobb lett volna nem emlékeztetni) egy látványos, szórakoztató akciómozit dob össze a Wanted példáját követve? Ha kevésbé lenne rágógumi ízű (170 millió ide vagy oda) ígéretes blockbuster elé néznénk, de van egy sanda gyanúm, hogy nagyobbat bukik, mint Pastrana a toilet paper roll kísérlete közben... vagy nem  (-)

A hónap másik nagy kasszafúrója Quentin Tarantino legújabb filmje, a Becstelen Brigantyk lesz, mely a hónap huszadik napján érkezik, szokás szerint jó nevekkel fűszerezve. A Második Világháborús moziban a nácik skalpolását és Hitler idegesítését többek közt Brad Pitt, Eli Roth, Diane Kruger, Til Schweiger, Mike Myers, valamint Mélanie Laurent és Christoph Waltz. Amíg várjuk, addig elevenítsük fel Tarantino eddigi munkásságát, paulkemp segítségével. (+)

A romantikus lelkületűeknek sem kell távol maradniuk a moziktől. A Férj és Feleség (The Accidental Husband) egy kisebb félreértéssel indul. Egy párkapcsolati tanácsadó kavarásának hála, egy fiatal pár leendő házassága semmissé válik, a férj-jelölt bosszúból a tanácsadó férjeként regisztrálja magát az állami adatbázisban, így okozva bonyodalmat a nő házassága előtt. Uma Thurman és Colin Firth, augusztus 27 (-). A másik egy komolyabb darab, Dustin Hoffman és Emma Thompson főszereplésével, a Szerelem Második Látásra (Last Chance Harvey). Itt Hoffman elveszíti az állását és lánya esküvőjére érve tudja meg, hogy az, a nevelőapját kérte meg, hogy az oltár elé vezesse. A férfi egy bárban szomorkodik, ahol megismer egy hasonlóan kaotikus életű nőt... a mai naptól nézhetjük Előzetes (-).

És ha már a mai napnál tartunk... Végre megjött a Fanboys - A rajongók háborúja. A sztori szerint egy maréknyi starwarsbuzi nem bírja kivárni a legenda új epizódjának premierjét, így elhatározzák, hogy betörnék George Lucas farmjára és ellopják a kópiát. Főszerepben Sam Huntington és Kristen Bell. Tehát mától a mozikban (+).

Augusztusban két animációs borzalmat is kapunk. Huszadikán jön a G-Forca - Rágcsávók, amiből megtudhatjuk, hogy a hírszerzés évtizedek óta képez ki állatokat különleges küldetésekre. Ezúttal egy elit tengerimalac kommandó menti meg a világot szemünk láttára. A producer Jerry Buckheimer. Egy hétre rá, azaz augusztus 27-én pedig Ufók a padláson (Aliens in the Attic). A sztori? Az idegenek átveszik az irányítást a felnőttek felett, így a gyerekekre hárul a feladat, hogy megküzdjeneka földönkívüliekkel, egyikük például a High School Musical szőkesége, Ashley Tisdale (mármint, a fiatalok egyike). G-Force előzetes

A havi horror 13-án érkezik, ami nem más, mint a Pokolba taszítva (Drag Me to Hell). Mivel a héten érkezik az írás a filmről, legyen elég annyi egyelőre, hogy az év legjobb horrorja eddig, amelyen egy percig sem fogunk ijezedni, félni, reszketni...

George A. Romero 10 évet várt, hogy az élőhalottjait újra a filmvásznon tekinthesse meg a nagyközönség. Csalódniuk a hosszan várakozó rajongóknak nem igazán kellett, hiszen talán egy még remekebb alkotással rukkolt elő a rendező, mely nem csupán az első rész zombijainak fűzte tovább a történetét, hanem a társadalomkritikai vonulat is ugyanúgy szerves része marad az egésznek, mint az előzményekben.

A Dawn of the Dead egy rövidke felvezetés után a "bevásárlóközpontban" játszódik, hol két katona és két riporter lel menedéket a világban tomboló káosz elől. Hamar átveszik az épület felett az uralmat, s egy zombik nélküli személyes paradicsomot hoznak létre az ekkorra három főre fogyatkozott társaságnak. Természetesen semmi sem tart örökké – csak hogy a közhelyek ne fakuljanak semmivé – s egy fosztogató csapat szétzúzza a nehezen (ember élet árán) felépített „otthont”.

A film első részében némi betekintést nyerhetünk a megváltozott világban, igazán remekül sikerült – már-már dokumentaristának tűnő – pillanatképekből, melyet a nagyvárosból való menekülés után követhetünk végig. Majd a film gerincét adó pláza jelenetekben a megszokott vérben tocsogáson (most már színesben ráadásul, mely a film fináléja előtti „nagy zabálásnál” igazán gyomorforgató) és élőhalott vadászaton túl nem csak a szituációban, hanem a párbeszédekben is megjelenik a kritikai él.

Ugye már rögtön a helyszínválasztás megadja az alaphangot, hogy a fogyasztói társadalmat és a fogyasztókat emlegessük, hiszen a vásárlás fellegvárában kószáló zombikat nehéz lenne nem mint erős kritikát érteni, melyhez még a szereplők beszélgetéséből hozzávehető, hogy ők csupán az emlékeik miatt vannak itt, mert tudják, hogy ide tartoznak, s itt kell lenniük.

Ezen túl természetesen beszélhetünk a filmmel kapcsolatban az emberi természet sajátosságairól, mely igaz egyfelől nagyon hevenyészen lett felvázolva a televízió-közvetítéseken keresztül, illetve némileg erősebben a fosztogatók megjelenésénél megragadva. Hiszen míg a doktor a beszélő dobozban hatalmas fütty és ordibálás közben csupán a ésszerűséget szajkózza az érzelmek helyett, mely természetesen ebben a helyzetben logikus lenne, addig a fosztogatók megnyilvánulásai, s az élvezet, melyet a pusztítás nekik okoz még némán is sokkal beszédesebb, még ha ugyanazt is fejezi ki.

Az alkotásban még egy motívumot érdemes kiemelni, hiszen a börleszk humor épp olyan meghatározó az egészben, mint az eddig felvázolt témák. Ugye mind a zombik zenére folytatott „tánca”, mind a finálé előtti „csatában” előkerülő elemek (pl. torta, szóda az arcba) megidézik ezt a filmes korszakot, s igazán morbid kontrasztot adnak a belek kitépésével vagy a csontok szopogatásával, mely még jobban erősíti a már felvázolt kritikai élt.

Összességében még mindig egy nem túl magas költségvetésű (de az Night of the Living Dead-del összehasonlítatlan büdzséből) összehozott film remek szórakozásnak tűnik, mely magát sem veszi túlzottan komolyan, s talán éppen ezért bök oly könnyedén oda a fogyasztói társadalom egyik legnagyobb szentélyének: a plázának, s az e köré kialakult kultúrának (már ha ezt lehet így nevezni), s ennél fogva ma is érvényes „üzenetet” hordozhat magában.

9/11 után valami megváltozott a világban, ez tagadhatatlan. Az viszont, hogy ez milyen irányba történt már sokkal kétségesebb ösvényekre mozdíthatja el a töprengőt. Egyes amerikai patrióták üdvözlik az azóta megvalósult változásokat, mások az ördögöt festik a falra, hogy az ember személyiségi jogaiból lassan csupán kihűlő hamu marad. A filmművészet roppant érdekesen, s talán nem várt helyekről is lereagálja mindezt (bár talán közhely, hogy a zsáner filmek reagálnak leggyorsabban a világ eseményeire), még ha nem is direkte.

Három filmen, s azok folytatásain keresztül tökéletesen meglátható az a paranoid hangulat, mely a fentebb utóbbiként említett tábor érezhet magáénak, s bár igaz, hogy míg ezek közül kettő roppant elrugaszkodva és szimbolikusan tagolható be e címke alá, dehát ilyen időkben ki próbálna hazafiatlan színben feltűnni.

Tehát először ott a Kocka (Cube, 1997), pontosabban a trilógia záródarabja (Cube Zero, 2004), melyben egy pillanatra bepillanthatunk abba a bizonytalan világba, hol nem tudod merre fogsz felébredni holnap, s nem leszel-e egy hatalmas gépezet kísérleti patkánya. Aztán ott van a Fűrész (Saw, 2004), mely szintén az előző félelemmel játszik el még gonoszabbul, s filmes szempontból sokkal élvezetesebben (legalább is az első rész). Végezetül pedig a Bourne tirlógia, mely nem köntörfalaz, nem keres kibúvókat, hanem maga (fiktív) nyers valóságában mutatja meg, hogy hogyan is, milyen hatáskörrel működhet az amerikai hírszerzés.

Bontsuk ki talán két részletben a dolgot. Párosítsuk témájuk és műfajuk szerint össze a két szimbolikusan értendő alkotást, hiszen oly nagy különbséget csupán minőségükben tudunk tenni köztük, e perspektívából lényegileg semmi nem választja el egymástól őket. A kulcsszavak a „paranoia” és a „gépezet a háttérben, mely képes minderre” lesz. Hiszen mindkét alkotás arra a félelemre játszik rá, hogy tőlünk független tényezők markába kerülve a kiszolgáltatottság oly szintjére kerülünk, mely már egyértelműen egészségtelen mind testileg, mind lelkileg. De míg ezt a hatalmat a Kocka egy szervezet kezébe adja, addig a Fűrész sokkal transzcendensebben, egy ember mindenhatóságával játszik el, aki ráadásul jobbá akarja tenni a világot, s ráadásul rendelkezik olyan háttérrel, mely lehetővé teszi ezt számára.

Nem nehéz talán felismeri ebben a szeptemberi katasztrófa bizonyos következményeit, s ezek alapján a filmeket mind a terrorizmus, mind a terrorizmus ellenes intézkedések okozta félelem számlájára írni. Persze mindez csupán (mondhatni) gondolatkísérlet, hiszen az esetleges hasonlat, szimbólum értelmezése elég tág térben történik, illetve ezen alkotások hátterébe (főként a Kocka esetében) ilyen dolgokat vizionálni talán kétséges, de furcsa, hogy pont a megfelelő időben, a megfelelő húrokat pengetik meg, játszanak rájuk (ha így jobban tetszik).

Kevésbé zavaros víznek tűnik a Roger Young filmjéből készített remake, s folytatásai, hiszen Bourne története végezetül bevallja, hogy az amerikai állampolgárok védelme érdekében, akár honfitársat is ölhetnek, sőt maga az ember, akit erre használnak is csak egy eszköz az illetékesek kezében. De ettől sokkal tovább is megy, hiszen félelemkeltők azok az eljárások, mellyel a filmek során találkozunk. Ahogyan a CIA akárhol és akármikor más országok szuverenitásával nem törődve képviseli az Államok érdekeit az vérlázító, de közel sem elképzelhetetlen.

Természetesen könnyű lenne ráfogni, hogy ezt WTC elleni támadás előtt is így gondoltuk, de ebben az esetben az időzítés még gyanúsabb és kézenfekvőbb. S bár az is igaz, hogy a filmek még csak érintőlegesen sem tárgyalják a terrorizmus kérdését (a három film alatt egyszer hallhatjuk a terrorista szót), paranoid hangulatában és a felrajzolódó gépezet kapcsán nyugodtan e félelmeket meglovagló, vagy egyenesen ebből születő filmek közé sorolhatóak.

Valószínűleg a nagy többség rossz ómennek vélné, ha egy esküdtszék egy csecsen fiú gyilkossági perében az ítéletét egy moszkvai általános iskola tornatermében kénytelen meghozni a bíróság felújítása miatt. Nikita Mikhalkov 2007-es filmjében viszont szó sincsen ilyen eleve elrendelt végkifejletről, köszönhetően Sidney Lumet (nagyon hasonló című) 12 dühös emberének.

Talán egy pillanatra sem kell mentegetőznie az orosz rendezőnek, hogy filmjéhez alapul Lumet ’57-es klasszikusát vette, s lényegileg pontról pontra alkalmazta azt a mai orosz viszonyokra, hiszen nem csupán egy orosz társadalmi tablót készített (mint ahogy azt Lumet csinálta az Államok éppen aktuális helyzetéről), sőt az „igazság” mint fogalom megragadása és egy tanmesén keresztüli kibontása sem szerepelt a célok között, s a politikai állásfoglalás is erős túlzás lenne ebben az esetben.

Bár igaz, hogy az „eredeti film” narratíváját szinte teljes mértékben átveszi, s a tárgyalás után ítélet hozatalhoz visszavonult esküdtszék vitájában semmi újdonságot (legalábbis egy darabig) nem tapasztalhat az, aki már látta a Lumet alkotását, de meglepődik, hogy Mikhalkov nem elégszik meg a zárt térrel, s az ott zajló eseményekkel, hanem tágabb perspektíván keresztül szeretné megmutatni a bűntényt. Így a vádlott fiatal férfi gyermekkorából szemezgetve mutatja be a már a főcímben is megjelenő csecsen háború borzalmait. Közben pedig az esküdtek személyes drámáin keresztül felépül az eset, hogy végezetül a „madárka” maga mögött hagyva a rácsokat kirepüljön a hideg, s hó lepte moszkvai éjszakába.

A film első szembetűnő motívuma, a már előbbiekben említett személyes drámák, melyek szinte észrevétlenül görgetik előre az ügy megoldásához vezető történéseket. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy ez alapján az esküdtek magukban dolgozzák fel félelmeiket, emlékeiket, vagy esetleg a fiút mentik-e fel (csak mint bő ötven évvel ezelőtt)? Ettől tovább menve a 12 ember az orosz társadalom különböző rétegeiből kerül ki, s így annak tablóját adva ítélkezik saját maga felett, ráadásul úgy, hogy a csecsenekkel szemben magát marasztalja el. E kérdésekhez vezető választ talán a legkönnyebben egy (vagy inkább kettő, de a második az elsőből következik) másik fontos eltérésben találjuk meg. Ugye ebben az esetben amellett, hogy a fiú bűnösségét megcáfolják a bezárt teremben, az igazságra (vagy legalább egy annak tűnő elméletre) is fényt derítenek, mely a Lumet filmben még csak fel sem merült. Majd ebből következően a film utolsó jeleneteiben a bosszú is megjelenik, mely mint valódi igazságszolgáltatásként tűnik fel egy jelenet erejéig.

Ezek alapján persze könnyedén mondhatnánk, hogy ilyen logika mentén magyarázat - sőt akár furcsának tűnő helyeslő biccentés is - az alkotás a csupán csak szimbolikusan megjelenő tornatermi eseményekre, de ez biztosan túlzottan erős kijelentés lenne. Hisz egyfelől elkönyvelhető, hogy a film bizonyos értelemben arról az esetről akar szólni (tagadhatatlan a helyszín és az egész szituáció miatt), de hogy helyeselné, vagy esetleg felmentené az hihetetlen európai fejjel.

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, mely után csak rizikós gondolatkísérleteket folytathatok (nem mintha eddig nem ezt tettem volna), hiszen ha azt feltételezem, hogy a kulturális különbségek végett mégiscsak ráfogható az alkotásra az előbbi „vád”, akkor azt igazolni nem tudom, hiszen „túllépni saját árnyékomat”, kulturális örökségemet ebben az esetben képtelen vagyok.

Ezért maradjunk inkább a felszínen, s az építkezés miatt elkövetett gyilkosság felfedését tekintsük társadalom kritikának, melyben a barbár csecsent könnyedén meg lehet tenni bűnbakként, még a demokratikus XXI. században is. S ha nincs egy humanistának tűnő férfi – aki közel sem olyan karizmatikus s jó színész, mint Henry Fonda, mely egyetlen negatívuma lehet a filmnek – akkor a sötétségbe burkolózó igazság, örökre ott is marad. Ezen túl pedig ebben a tekintetben csak a szokásos közhelyek puffogtatása marad, mint az emberi élet értéke, s hogy miért is lehet ölni (stb.).

Összességében tehát egy furcsa újragondolását tekintheti meg Lumet filmjének az, ki rászánja magát a 150 perces játékidőre, de minden bizonnyal nem fog csalódni, sőt feltehetőleg meglepően kellemes élményben lesz része.

Első generációs Harry Potter fan vagyok, a szolidabb fajtából. A Gyűrűk Ura megszerettette velem a fantasy világát, és egyidejűleg megágyazott ennek a gyerekesebb, könnyedebb mesesorozatnak is. Tehát Tolkien regényfolyama után kerestem az olvasnivalómat, és pillanatok alatt azon vettem észre magam, hogy a Bölcsek Kövét forgatom, aztán így tovább  a kvetkező részekkel is. Tehát a Félvér Herceget már több, mint három éve végeztem ki. De. Ha ködösek is az emlékeim, annyi azért rémlik, hogy kicsit más, de leginkább kurvára nem ilyen volt az összkép, a hangulatiság, mint amit most a gyöngyvásznon tapasztaltam. Hullámvasútszerű, kegyetlenül felemás cucc lett ez a film, amiért főleg az egyensúlyt megtalálni képtelen, pancser Yates vonható felelősségre. Mondjuk meglehet, hogy Rowling mindenbe belepofázott, és nanométernyi mozgásteret engedélyezett neki, de én ettől még a rendezőt fogom oltani a továbbiakban is, mert megtehetem.

Bár előző nagyképernyős kijelentésemet valamilyen szinten megkérdőjelezi, hogy mind a 154 percen az érződik, hogy itt nem szempont a színvonalas szórakoztatás, esetleg a matéria miliőjének visszaadása, hogy itt egyes egyedül a pénzgenerálásról szól a történet. Jajj, bocsánat, milyen szavakat használok? Hiszen a hatodik mozikalandnak nincs sztorija, a dollárcsengéshez az feleslegesebb tartozék, mint pápán a fasz. De akkor mi kell ahhoz, hogy dőljön a nép popcornt rágni? Megvesszük a kritikusokat, okéfájn, aztán lomtalanításkor kiszórjuk a cselekményt és a karakterek motivációját az uccára, és helyettük a filmünkbe passzírozunk 67  darab, gagyiromantikásan humortalan jelenetsort. Na igen, jó lesz ez így David, de én tudom még fokozni, szólalt meg valaki a stábból. Idetoltak alánk 250 mikulást, ugye? Na, mi lenne, ha alig tennénk varázslós-harcolós szcénákat ebbe a filmbe bele, a többiből meg donaldkacsázás közben kokót szívnánk a Jenna Haze seggéről jól? Keblemre, barátom! válaszolt a jelen írásban méltán, és nem utoljára osztott direktor.

Persze túloztam az előbb, mert igenis vannak szórakoztató pillanatai a tini-szerelmes részeknek, nem egyszer elnevettem magam én is (az persze más kategória, hogy a mozi 80% már azon percekig röhögött, ha Rupert Grint felhúzta a szemöldökét...). Csak hát lehet, hogy nem ezzel kéne baszakodni, miközben már nyílt háború zajlik, miközben pár lépésnyire járunk sorsdöntő pillanatoktól, és az egész sorozat zárlatától. A regényt nem olvasó barátaimnak nem egy kérdése volt kifelé jövet, hiszen a könyvet nem ismerőknek esélye sincs megérteni, hogy akkor most ki miért mettől meddig hány kiló. Mert hát ugye ilyen apróságok, mint a Sötét Nagyúr (Voldemort, és így Ralph Fiennes most nem szerepel) sötétté válásának folyamata, vagy Perselus Piton (Alan Rickman) karakterének kibontása, esetleg Draco Malfoy (Tom Felton) idegörlő vívódásának részletezése elsikkadnak megye háromba kevés, jelentéktelen senkik slow-mo kviddicsezése mellett. És ez azért különösen fájó, mert amikor Yates üvegezés helyett a cselekményt görgeti tovább, akkor remekül működik a film. Amikor mer nem középszar tinivígjáték lenni, akkor hatásos és magával ragadó is tud lenni (lásd pl. a  két és fél óra legjobb jelenetét, a horcrux keresőset, és annak folytatását). Persze ilyenkor gyorsan elszégyelli magát, és a következő pillanatban bevág egy-két  amúgy földgázul szerencsétlenkedős epizódot, amikkel csak további bizonyítékokat szolgáltat a főszereplő triót alakítók színészi antitalentumát illetően (Emma Watsont dugnám, de ettől még borzalmasan ripacs, Grintnek meg két arca van, Radcliffe-nek eggyel több).

És többnyire ezért fikázom már betűk százai óta ezt az alkotást.  Mert egy jó rendezővel, aki megtalálta volna az arany középutat, ebbena csalódásokkal teli szezonban a Félvér Herceg a nyár mozija lehetett volna, így viszont csak egy újabb pofára esés az újranézve halálunalmasnak bizonyuló Főnix Rendje után. Hihetetlen, hogy mennyire elmérték az arányokat, méghozzá a legrosszabb módon. Ha már ilyen szinten leszarjuk a karakterábrázolást és a drámát, akkor legalább lenne fenemód látványos a produkció. De még ennyire sem futotta. Várom a további ötleteket amúgy, hogy hova tudtak ezek eltapsolni negyedmilliárd dollárt. A film meg kis jóindulattal, a szépre emlékezve, moziélménnyel együtt 10/5.5.

popcore írása

A világ első cyberpunk regénye. Kell ennél többet mondani? Talán attól függetlenül, hogy mára már senkit sem lep meg, ha különböző gép ember szimbiózisokról, virtuális valóságokról, internetről beszélünk, de 1984-ben még nem valószínű, hogy a dolgok így álltak. Igaz, hogy túl vagyunk ekkorra már jó néhány vízión, de a mocskos metropolis cégek árnyékaival megtöltött romantikája ekkora datálható, s talán még most is van értelme róla beszélni.

William Gibson Neuromancer c. regénye (neuron, románc, nekromanta) teremti meg a hangulatában talán mind máig egyedülálló antiutópisztikus elképzelést, melyben óriásvállatok uralják a világot, s a számítástechnika, a mesterséges intelligencia és a biotechnika olyan fejlettségi szintet ért el, melyről még ma is csak ködös víziókban tudunk beszélni.

Hangulat, mely talán a legfontosabb, hiszen a paranoid, sötét, már-már egy jó blues nótával felérő légkör könnyedén pótolja az általában felmerülő irodalmi hiányosságokat. Hiszen (s most csak Gibsonról beszélek) e regények nem a nyelvi zseni végett, s nem is a tökéletesen kiforrott írói véna miatt kerülnek a könyvespolcokra, hanem a látomás folytán, mely oly magával ragadó, hogy lelkünkben együtt barangolhatjuk be a különös (akkor még ismeretlen, mára már ismertebb) világot.

De, hogy rátérjek végre tárgyamra lássuk a Sprawl-trilógia nyitó darabját. A főszereplőnk egy kiégett konzol cowboy (hacker, a dolog misztikus, mágikus voltára következtessetek a nekromantából), „Case...az adatmezők magányos vándora”, aki kiégve tengeti mindennapjait Chiba City-ben (valahol Japánban). A múltban ő volt szakmája egyik legtehetségesebbje, de hibát követett el, s megbízói elvették tőle (élete értelmét) a virtuális világot (nevezzük az egyszerűség kedvéért netnek, de ugye mindez közvetlen agyi kapcsolattal, s vizuális megjelenítéssel – lásd Tron (1982, Steven Lisberger), mely minden bizonnyal hatással volt Gibsonra -, akár nevezhetjük egy másik dimenziónak is,).

A „blues”-ból egy Molly nevezetű utcai szamuráj (mesterséges – főként gépi – testrészekkel felturbózott ember), s a titokzatos megbízó Armitage, kik újra lehetővé teszik, hogy eljuthasson „igazi otthonába”, a net végtelen világító mezőjére, hogy elvégezzen egy kényes feladatot. Anélkül, hogy akármit is lelőnék nem folytathatom a történetet, s így inkább vágjunk bele a szokásos körökbe a továbbgondolás, a társadalomkritika és a világkép határolta területeken.

Ugye a mű egyfelől a szokásos sci-fi közhellyel élve az éppen fennálló, vagy kibontakozni látszó, világrend, -kép egyértelmű továbbgondolása (ugye negatív irányba), mely a kritikai mivoltán túl (legfőképpen értendő a nagyvállalatokra) olyan kérdéseken mereng el, melyek manapság egyre égetőbbé válnak (mondhatni lassan filozófiai problémák – lásd bioetika). Mindezt izgalmas kalandregénybe ágyazva, ebből következően sok-sok romantikus felhanggal megfűszerezve tálalja a kanadai író, mely aztán kultusszá nőtte ki magát, s nem kis hatását gyakorolt, mind a sci-fi írott, mind a forgatott formájára.

Biztosak lehetünk benne, hogy Gibson nélkül nem lenne Mátrix, nem Yonderboi-nak hívnák Yonderboi-t, s valószínűleg sokkal szegényebb lenne a világ, már csak önmaga hiánya végett is. Vagyis mindenkinek kellemes szórakozást, aki nem egy zseniális irodalmi műre, hanem könnyed, ám mégis elgondolkodtató olvasási élményre vágyik, mely azért vállalhatóan zseniális a maga nemében.