Amit a brit filmesek nem éppen díszes papírszalaggal átkötve csak az előző évtized végén nyújtottak át nekünk (Eden Lake, Harry Brown), azt a franciák már 15 éve megtették. A '90-es évek közepén berobbanó, hatalmas tehetség Mathieu Kassovitz A gyűlölet c. alkotása kíméletlenül tárgyalja az ország (Európa?) talán legfontosabb, mégsem súlyának megfelelően kezelt problémáit: a közoktatási rendszer teljes csődjét, a társadalmon belüli különbségek szakadékká szélesedését, valamint a perspektíva nélkül tengődő, egyre frusztráltabbá és gátlástalanabbá váló, most még csak főleg külvárosi fiatalság helyzetét. Övék a jövő, tehát jó nagy szarban vagyunk.
Félreértés ne essék, sem a filmnek, sem nekem nem szándékom senkit sem mentegetni. De az tény, hogy nem maga az erőszak a probléma, az már csak a következmény, a jéghegy csúcsa, így az arra való fókuszálás is csak tüneti kezelés, a süllyedő hajóból kávéskanállal való vízmeregetés, avagy önmagunk nyugtatgatása lehet, hogy még csak a 24. emelet környékén zuhanunk. Az a három fiú, akinek egy napját látjuk sem alapjáraton söpredék, nem bekódoltan bűnöző. A kérdést ilyen szinten csak a legszemellenzősebbek, vagy a leggyávábbak válaszolhatják meg. El sem tudom képzelni, hogy mennyire frusztráltnak és hitetlennek kell lenni ahhoz, hogy a gyűlölet, a düh váljon számomra az egyetlen érzelemmé. Persze ettől még vannak elfogadhatatlan viselkedésformák és tolerálhatatlan cselekedetek. Durván hangozhat, de Vinz, Said és Hubert generációja már elveszett. A kis testvéreik pedig el fognak, hacsak nem tesznek ellene kurva gyorsan azok, akiknek ez hatalmában áll.
Ez után a személyesebb, idő és hely és képben levés hiányában is felületesebb közléskényszer folyam után nézzük a filmet. A fekete-fehér fényképezés hatalmas ötlet, de még ennél is nagyobb erény az akár csak egy vesszőnyi felesleg nélküli szövegkönyv. Persze azt elő is kell adni, erőteljesebb és autentikusabb színészi játékot pedig ritkán látni. A film elején De Niro-t utánzó Vincent Cassel ugye azonnal sztár is lett, de társai, illetve gyakorlatilag mindenki tökéletesen lett castingolva, majd meg is hálálta a számára megelőlegezett bizalmat. A szimbolika is nagyszerű, hol direktebben (a plakátok, a záró monológ), hol kissé indirektebben (én a Taxisofőrös tisztelgést, valamint a film csúcspontjának számító, egy II. világháborús veterán által egy wc mosdójában előadott sztoriját is ide sorolom) működik, de Kassovitz kérdés feltevései minden jelenetben ott vannak. Aztán ugyanígy dicsértet érdemel a már méltatott rendezés mellett a nagyszerű vágás, és a közösbe szintén nem kevéssel beszálló soundtrack.
Mindenképpen ajánlom azoknak, akiknek eddig kimaradt, mert ugyan ma már nem meccselhet az Eden Lake alapszituációjának sokkjával, és nem is visz be olyan erős emocionális gyomrost, mint a Harry Brown, de technikai, filmnyelvi oldalról nézve mindenképpen komolyabb alkotás. Sőt, megkockáztatom, hogy időtállóbb is. 10/9.