Idén kaptunk már harcművész filmet, a blogon belül meg is emlékeztünk a zsánklód és karatekid filmek szellemét idéző Never Back Down-ról, mely az MMA világát járja körbe, több-kevesebb sikerrel, a tipikus amerikaki borítással. Egynek elment. A Redbelt, David Mamet munkássága, szokásához hűen az írás és a rendezés feladata is reá hárult. Jó pár színdarab mellett, ő követte el a Heist mozit (Gene Hackman, DeVito), a Spartan-t (Val Kilmer), és mondjuk a State and Main-t (Alec Baldwin) említhetném. Megvizsgálva Mamet karrierjét, szeriózus műre számíthatunk, tinédzseri sérelmeket elfeledve, ahol az író nem bagatellizálja el karakterét nonsalansz módon. És ez a Redbelt esetében, valóban így van, nem kapunk hőst, csupán egy embert (álá hotel ruanda).
A Redbelt egy szamuráj film, a brazil Jiu-jitsu stílus kereteibe ágyazva. Ez könnyed anomáliát is szülhetne a mátrixban, de amint eltöltünk pár percet hősünkkel, Mike Terry-vel, az ősi keleti harcosok hitvallását rekognoszkálja európai fejünk, majd e jellemet a szellemkutyabéli Forest Whitakerhez hasonlítja, nem feltétlen egyező bőrszínűk miatt. Mike nemes eszméket követ, az utca emberének mégis ignobilis. Elítéli a bajnokságokat, különféle versenyeket, edzőtermében a rendőrség alkalmazottjait okítja, anyagilag szűkösen éldegél feleségével, peches, adverzitások sora veszi körbe. Egy este, bárban kirobbant verekedés közepette, segít, egy, a filmes berkekben nem kis névnek örvendő személynek, ki szívesen felkarolná. Így Mike-ra talán rámosolyog a szerencse... mondom talán.
Kik tömérdek verekedést vártak, nekik kissé komótosnak tűnhet, az egyébként rettentő jól felépített, morális tanokat is felvető sztori, mely technikai káóval felérő módon köpi szembe paralogista kortársait, kik kesztyűt húztak, hiszen Mamet, mondjuk ki; remekelt. Coeni szereplőkhöz lehetne hasonlítani Mamet hősét, hasonlóan ragadta meg, teljesen mindennapos ember, aki mégsem annyira gemein, és ez Chiwetel Ejiofor (Amerikai Gengszter, Belső Ember, Az ember gyermeke) prezentálásában mesterien hiteles, a néző felöli szimpátiát szinte azonnal kiváltja, nem túl szófosó héroszunk. Ha már hasonlítgatok, akkor Mike Terry a Lost Mr. Eko-jával is komparabális, kívűl, s belül egyaránt. A végig feszült dráma ellen, a nem túl eredeti szituáció mellett, csupán egyetlen negatívumot tudok felhozni, nevezetesen az ötlettelen, addigi ritmust zavaróan megtörő végjátékot, , ami persze hősünk szempontjából tökéletes, de kevésbé nézőbarát. Ám, a remek dialógusokkal tarkított forgatókönyvnek hála, ami magában egy emóciális injekció a maga fordulataival, mit tovább hevít a jól komponált zene, fel sem tűnnek hibái. Mamet-ba kis szarkazmus is szorult, a felfedezhető csipetnyi társadalomkritika mellett, de itt-ott azér' túlzó, viszont, a film befejezte után, nem találunk jelenetet, mi korábban irrelevánsnak tűnt volna.
Az operatőri feladatokat az a Robert Elswit végezte, ki már a Boogie Nights, a 8mm, a Magnolia, a Michael Clayton, vagy éppen a Vérző Olaj létrejöttekor is ott volt, így rá most sem lehet panasz. És a színészekre sem. Fentebb már megemlítettem Ejiofor parádéját, ki végig nyugodtan hozta szerepét, most megteszem újra, hisz megérdemel minden pozitív jelzőt, tényleg csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Viszont fájó, hogy csak rá lett kihegyezve a film a többiek teljesítményét nézve. Na persze, nem Tim Allenről beszélek, szerepe csupán öt percre volt szubsztanciális, minden további rá pazarolt minutumért kár volt. Nem mondom, hogy rosszul játszott, inkább sehogy, erre a szerepre bárki jó lett volna. Az egyik leányzó a Legenda Vagyokból ismerős Alice Braga, a másik Emily Mortimer (Chaos Theor, Pink Panther), mindketten jól mutattak a színen, a gárdába nem lehet belekötni. Mamet egy, talán még Rockynál is nagyobb embert alkotott (maradjunk bunyós filmeken belül), kit egy-az-egyben Ejioforra öntöttek, ő pedig brillírozott, ebben a drámában, ahol persze akadnak jól megkoreografált harcok is, de a hangsúly abszolút nem ezen van. Olvasgatva külföldi fórumokat, azt látom, hogy sok helyen 5-10 percig állva tapsolták a filmet az egész teremben... megértem. Kellemes meglepetés 10/7.5