Fernando Meirelles két fantasztikus film után kissé vissza vett a tempóból és a színvonalból, de semmiképpen sem annyira, hogy ne lenne érdemes megnézni legutóbbi alkotását, a Vakságot (Blindness, 2008).

A film egy férfi (Yosuke Iseya) megvakulásával kezdődik, ki az autója volánja mögött egyik pillanatról a másikra a világ helyett csupán fehérséget lát. A környezete természetesen (egy nagyvároshoz méltón) csupán problémának tekinti, s bár ehhez képest meglepően hamar érkezik a segítség, de gyorsan kiderül, hogy egy szimpla tolvajról van szó.

A mozi ezután feszes tempóban folytatódik tovább, s sorra ereszkedik a megismert szereplők szeme elé fehérség, hogy aztán a társadalom kilökje magából őket. Az első „áldozatok” karanténba kerülnek, s a teljes elhagyatottságtól csupán egy orvos felesége, egy látó nő (Julanne Moore) menti meg őket. E „felvonásban” a demokratikus értékek és a diktatúra ütközik egymásnak, hogy elvezessenek a fináléhoz.

A karanténból való kijutás után egy posztapokaliptikus világ tárul fel, annak minden kliséjével együtt, hiszen úgy tűnik, hogy „a világ szeme e fehér felhők mögé tévedt”. Tehát szeméttel teleszórt utcákon, halottakból lakmározó kutyák között követjük nyomon „felszabadult hőseink” utolsó tánclépéseit, mely talán pont egy-két lépéssel hamarabb ér véget, mint azt várnánk.

Alapvetően tehát a nyugati társadalom kritikájával, vagy legalábbis annak minden nyűgének bemutatásával állunk szemben, mely igaz logikusan nyomon követhető, szépen kibontott, ám mégsem teljes, s elégséges, ahhoz, hogy a film ettől megálljon a lábán. Ilyen értelemben (s főként a forgatókönyvet szülő könyvhöz képest) nem beszélhetünk egy jó alkotásról, inkább csupán egy vizuális orgiáról, hiszen mind a vágás, mind a fényképezés olyan kiemelkedőre sikeredett, hogy akármilyen mögöttes tartalom keresgélése nélkül is élmény (főként széles vásznon – a szex jelenet a doktor és a kurva között nálam simán bekerült a top5-be).

Ezért meg kell próbálnunk valamilyen más lábat keresni a mozinak, ám lehetőségeink elég szűkösek, hiszen szinte akármilyen nyomon elindulva a társadalomkritikánál kötünk ki, mely mint már ismeretes, nem a legtökéletesebben celluloidra vetett támaszték. Tehát hiába keresgélünk a fehér lepel, mint ártatlanság nyomvonalon elindulva, a „megfertőződés” a már említettekhez juttat el minket. Ugyanúgy, mintha posztapokaliptikus filmként kezeljük az egészet, s csak mint ha a „megváltó” tézisén keresztül próbáljuk megragadni az alkotást.

Egyetlen kibúvónak tűnhet ez alól, ha az egészet, egy furcsán kicsavart barlanghasonlat parafrázisnak tekintjük, de ehhez túl kevés a kapaszkodó, melyeken keresztül az esetleges fejtegetés megállná a helyét (illetve közel sem biztos, hogy ez sem ugyanoda lyukadna ki, mint az előbb említett alternatívák). Így nem marad más, mint az ingatag lábakon álló óriás, mely igaz látványában kimagasló alkotás, ám mégsem képes az elvárásoknak megfelelni (sem az alapanyaggal, sem a rendezővel szembenieknek).

Köztudottan jó hatással van az emberre, ha van egy másik valóság, ahová időről időre elmenekülhet. Hosszabb-rövidebb időre, sűrűbb-ritkább időközönként fontos otthagyni a saját megszokott, és néha igen elkeserítő valóságunkat és átugrani máshova. Nekem is voltak/vannak ilyen világaim. A Harry Potter, Gyűrűk ura, Jóbarátok, csak a példák kedvéért. A Star Wars nekem soha nem tartozott az abszolút favoritok közé. Persze minden részt láttam, többször is. Természetesen fénykardoztam a mozi előtt, vagy dudorásztam a főszignált, illetve közöltem jó pár ismerősőmmel, hogy bizony én vagyok az apja, de valahogy soha nem tudtam beleélni magam, úgy mint valós kontextusba. Így aztán csak részben tudom átérezni jelen film hőseinek motivációit. Négy SW fanatikusról szól ugyanis a sztori, akik fejükbe veszik, hogy márpedig ők ellopják és megnézik a Baljós árnyakat. Ehhez viszont el kell jutni a kópia egyetlen ismert lelőhelyére, a Skywalker Ranch-re. (Itt lakik George "Indinanajonesgyilkos" Lucas.) Ezzel gyakorlatilag túl is jutottunk az alapszituáció ismertetésén, ami első blikkre is több, mint elegendőnek látszik egy kiváló road moviehoz.

Le kell szögezni, hogy független filmről beszélünk, tehát igen minimális a büdzsé. Ennek két oldala van. Az egyik, hogy nem pofázott bele valami popsiarcú producer. Ennek köszönhetően az alapkoncepció sértetlen maradt, a végkifejlet meglepő (jó értelemben meglepő), a poénok pedig megmaradnak az Apatow-féle félintellektuális vonalon. Van tehát némi alpáriság, de pont megfelelő mértékben. Néhány kötelező kör, amolyan tinivígjáték vonalat csmpészve, de még ez is kiváló stílusérzékkel történik meg. Valamint van itt még rengeteg belső poén és ezzel el is értünk a producer nélküliség árnyoldalához, miszerint néha bizony elbuzognak az öncélú poénok. Teljesen jogosan, hiszen ha már valaki gyakorlatilag saját pénzből viccel, akkor legyen annak tárgya az, amit ő szeretne. Szóval ez teljesen érthető. Gyakorlatilag mindent el is mondtam. Olyan film ez, amin nem fog mindenki hangosan kacagni, de szerintem midnenki élvezni fogja. Abszolút ajánlani tudom, annak ellenére, hogy nem egy "ejjdebazijó" film. Ja és tessék figyelni a cameókat. Sok van és nagyon mókásak. Nem ér IMDb-ről lesni. Tessék rajongani! 10/7.                       

Hát ez valami fantasztikus volt. Talán Pat Garrett és Billy, a kölyök balladája volt az utolsó általam látott film, aminek ennyire sikerült elkapni és közvetíteni egy korszakot, egy érzést, egy állapotot. A Tökéletlen idők esetében a korszak a '70-es évek vége, az érzés a gondtalanság, a végtelen és féktelen bulizás valamint az életigenlés, az állapot pedig a kamaszkor.

A sulinak vége, kezdődik a nyár, a városban végzős fiúk-lányok vadásznak az elsős szecskákra, és estére természetesen hatalmas buli készülődik. A sztori nagyjából ennyi lenne, a film erről a nagyszerű délutánról és éjszakáról szól. De több nem is kell, mert a zászlóaljnyi emlékezetes karakter szájába adott dialógusok (Tarantino szerint a legjobb  együtt lógós dumálós film EVÖR) elképesztően szórakoztatóak, lazán elviszik a hátukon a mozit. És az a kemény, hogy még csak nem is a szövegkönyv a legerősebb összetevő, hiszen az alkotás minden pillanatában olyan hangulatot áraszt, hogy egy kortynyi sör, vagy egy szippantásnyi fű nélkül is szétterül a képeden a legszélesebb mosoly, amit aztán a stáblista végeztével műtéti úton kell majd eltávolítani az arcberendezésedről. Linklater játszi könnyedséggel és valószerűtlenül hitelesen mesél az első csókról, az első berúgásról, egyáltalán ennek a korosztálynak az érzéseiről, problémáiról. Mindenki magára ismerhet, mindenki magáénak érezheti a filmet. Zseniális, egyedül a '80-as évek legjobbjaihoz mérhető tinivígjáték. Kötelező néznivaló, már csak a nem kicsit, de inkább nagyon fiatal Milla Jovovich, Ben Affleck, Matthew McCoanughey és Jason London miatt is. Feelgood. 10/9.

A XIX. század végén, és a XX. elején nagyon aktív (531 filmet rendezett 1896 és 1914 között !!!), bűvészből filmessé avanzsáló zseni, Georges Méliès pár művével szeretnélek megismertetni titeket. Szinte érzékelhetetlen, hogy milyen hatást érhettek el ezek a munkák a századfordulón, amikor még az is nagy szónak számított, hogy ha filmre vittek egy csókot, vagy egy hoki meccs részletét. Erre ez az ember forradalmibbnál forradalmibb trükköket és effekteket kísérletezett ki, valamint rövidfilmjeinek van egy minimális története is. Továbbá hozzá vezetnek vissza a horror és a fantasy gyökerei. Nem húzom tovább, nézzétek őket (a jutyúb a barátod, lehet öntevékenyen is nézelődni, rengeteg filmje van fent).

Kísértetkastély (Le Chateau Hanté, 1897)

Utazás a Holdba (Le voyage dans la lune, 1902)

A fekete ördög (Le Diable Noir, 1905)

Négy fej jobb, mint egy (Un homme de tétes, 1898)

A két kezemen (na jó, lehet, hogy plusz a bal lábamon) meg tudnám számolni, hogy hány animét láttam életemben, és ezen ritka alkalmak többségében is Miyazaki mesélt. A Perfect Blue-ra is teljesen véletlenül akadtam rá, de lehet, hogy most nem is nyílik, hanem kivágódik az aranykapu, és ilyen szintű animék csak bújjatok rajta.

Kon Satoshi alkotására műfajilag erotikus pszicho-thriller billogot sütnék, rögtön hangsúlyozva, hogy (számomra meglepő módon) fél kézzel alázza élőszereplős zsáner pajtásai döntő többségét. A film Mimáról, egy fiatal popsztárról szól, aki kiválik a Cham nevű háromtagú lánycsapatból, hogy színésznőként definiálja újra magát. Ez azonban nem megy könnyen, filmjeiben egyre sikamlósabb és erőszakosabb jeleneteket írnak rá, aktfotózáson vesz részt, és ez az egész imázsváltás megviseli a lelkét. Hát, ilyen ez a filmes szakma. Mima identitás válságba kerül, összemosódni látszik számára képzelet és valóság, ráadásul egy, az új szeleket elfogadni képtelen keményvonalas rajongója is zaklatni kezdi.

A sztori tehát nem egy nagy was ist das, de a beállítások, a vágások, az erőszakos jelenetek hitelessége, és a mély karakterábrázolás miatt hajlamosak leszünk ezt megbocsájtani a készítőknek, továbbá pillanatok alatt elfelejteni, hogy nem egy hús-vér szereplős filmet nézünk. Satoshi ugyanis olyan ügyesen kavarja a szálakat, és tologatja erre-arra a puzzle darabkákat, hogy lassan már a néző is elbizonytalanodik, hogy akkor most ki-kicsoda, és hogy igazából ki is jár egy véres álomország tengerpartján. Az illúzió és realitás remek elegye szerencsére logikai hibáktól mentesen bomlik ki, miközben jó pár karakter kap irigylésre méltó jellemrajzot, melyek közül természetesen kiemelkedik Mimáé, aki már szinte alakít a vásznon. Majdhogynem díjakra kellene jelölni. 

Tehát nem egy könnyű nyári darab a Perfect Blue, de még a hozzám hasonló anime-analfabétáknak is erősen ajánlott minőségi pulzusszám fokozás, és mélyre ható alámerülés a psziché sötétebb bugyraiba. Beszippant, és már az elején hozzádvág egy széket, meg  egy doboz szeget. 10/8.5.

Az ilyen filmeket valahol jóval szarabbnak, és kártékonyabbnak kellene tartani, mint mondjuk A szamuráj útját, vagy a Transmorphers 2-őt. Mert ez a Sas Tamás, Oscar-életműdíj várományos, földöntúlian tehetséges rendezőpápa által elénk hányt rettenet, ez sok pénzből és mozikba készült. Nem is tudom, mibe rúgjak bele először, olyannyira széles palettáról választhatok, ami a film gyenge pontjait illeti. A rendezés végletekig fogalmatlan, a színészvezetés pocsék, az operatőr még az Olsen-ikrek fémjelezte magasművészeti alkotásokból is évtizedek óta száműzött, giccses beállításokat használ, majd tart ki teljesen funkciótlanul több percen keresztül (Csányi búvalbaszottan elmélkedik), a zeneválasztás érthetetlen, a vágó pedig menthetetlenül balfasz (esküvő, tapsolós cucc!). Ahogyan kibomlik az alapkonfliktus, és a hihetetlen sztori, na az annyira üt, mint 8 fény, hogy padlót csapkodva röhögve dőltem ki a fotelból. Aztán ott vannak az undorítóbb módon nehezen kivitelezhető széles nyelvcsapások szponzoréknak. Ilyet egyedül magyar filmekben láttam eddig. Nem is írok többet róla, Hágában kéne felelősségre vonni az elkövetőket. Sas Tamást konkrétan bassza meg egy AIDS-es víziló, aztán ettől valahogyan tojjon farfekvéses, kifejlett sün hatosikreket, de úgy, hogy még egyszer bele ne ülhessen semmiféle rendezői székbe. 10/1.

Újabb mérföldkőhöz érkeztem. Nagyon nehéz szavakba önteni a gondolatokat A szamuráj útja megtekintése után, hiszen semmi eddig látott filmes okádékhoz, vagy az ingerküszöb elleni ZS-kategóriás celluloid merénylethez sem hasonlítható. A klasszikus, megszokott módon műfajilag szinte besorolhatatlan, egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy ez a valami filmnek nevezhető. Zen film. Ez többek között azt jelenti, hogy nincs forgatókönyv, meg hasonló nyalánkságok. 

Az első 10 percet még élveztem is, feltartóztathatatlanul szakadt föl belőlem az értetlenkedő sírva röhögés, hogy ez most így mi a fasz, meg ezt így hogyan!? Fél óra elteltével ilyen kérdéseket már nem tettem fel magamnak, nem kiabáltam a monitorra, elkezdődött a teljes leépülés. Mondom, semmi, de semmi trash film sem készíthet fel Donald G. Jackson rettenetére. Éreztem, ahogy milliószámra sorvadnak el az agysejtjeim. A párbeszédeket egyszerűen nem hiszed el. Ha azt mondom, végletekig kaotikus és követhetetlen, azzal dícsérem. Minden idők legrosszabb filmje. Csak a GiAnts meccselhet vele agyfasz szintjén. Billentyűzetkoptatással érzékeltethetetlenül hatalmas trágyadomb. Hát nézzétek meg a plakáton a színészek (muhahahahaha) nevét. Itt egy részlet, épp a nagy Donaldo atya halála, de aki talál embeddelhető videót, azonnal jelezze nekem. Erre meg egy raklapnyi idézet a remekműből. Nincs jó és rossz, fekete és fehér, csoki és vanília. Menjetek ki a kertbe, és fürödjetek meg a fényben! És persze 10/0.0.

(magyar torrentoldalakról simán beszerezhető, kötelező anyag)

„Hol volt, hol nem volt, egy nácik által megszállt Franciaország.” S kezdetét veszi Tarantino legújabb mozija, mely e meseszerű felütésből táplálkozva újraírja a második világháború történetét, ügyesen menetelve a rendezőtől már megszokott idézet és az eredetiség frontvonala között, nyelvekkel karöltve végig Európán.

Tarantinot egyesek kissé eltemették a Halálbiztos (Death proof, 2004) után, ám ő mint mindig hátrafelé nem nézve, hozzákezdett egy régebbi tervének megvalósításához, mely a II. világháborúban egy zsidó alakulatot követ nyomon, kik messze a frontvonalak mögött vadásznak a nácikra. Az eredetileg sorozatnak tervezett alkotás végül 2009-ben került a publikum elé. S ha nem is zajos, de mindenképpen sikert aratott az inkább a Jackie Brown (1997) hangulatára hasonlító hHHhHHHKFJAJFTarantino mozi.

Tehát a németek által megszállt Franciaországban járunk, s hogy egy pillanatra se felejtsük el, hogy ez pontosan mit is jelent, már a nyitó jelenetben szemtanúi lehetünk egy SS tiszt, bizonyos Hans Landa (Chritoph Waltz) -vagy ahogyan becézik a: „zsidó vadász”- hathatós ténykedésének, ki pillanatok alatt félemlíti meg az egyszerű francia parasztot (akinek mellesleg az angolra való átváltás egy csöppnyi zavart sem jelent), s végez ki egy egész francia családot, pontosabban majdnem az egészet, hiszen az egyik lány, Shossana (Mélanie Laurent) kicsúszik az „az acélkarmok” közül.

Csupán ezután ismerkedünk meg a Brigantykkal, kiket éppen Aldo Raine (Brad Pitt) verbuvál össze, hogy az óhazában (mert ugye ők amerikai zsidók) a harmadik birodalom katonáinak skalpját vegyék. Mely feladatot, mint később kiderül roppant hatékonyan végzik, s hírük hamar szárnyra kapva bomlasztja a horogkeresztesek morálját.

 Shossana eközben egy filmszínház tulajdonosa lett, s a helyzetnek behódolva a német „vendégek” igényeit kiszolgáló alkotásokat vetít. A lehetőség a bosszúra egy szerelmes német „hős” miatt csillan fel előtte, hiszen Frederick Zoller (Daniel Brühl) a náci mintapéldány, ki egymaga 300 katonát lőtt le egy szál puskával, a róla készített film premierjét a lány mozijába tervezi.

A képletet tovább bonyolítja, hogy e jeles eseményre lényegileg a Harmadik birodalom vezérkarának egésze hivatalos (Hitlerestől, Göbbelsestől, Himmlerestől), s ez kiváló alkalom a szövetségnek, hogy egy jól irányzott csapással lezárja az európai hadszíntér eseményeit. S ki lenne alkalmasabb a feladatra, mint Aldo csapata, kiegészítve egy angol filmkritikus katonával. Az események ezután egyre jobban összekuszálódva haladnak a nagy finálé felé, melyről csupán remélni tudjuk, hogy valamikor a nagyon távoli jövőben nem fog arra szolgálni, hogy rekonstruálja a II. világháborút.

Mint rögtön észrevehetjük, a szokásos intertextuális dömpingnek ezúttal Tarantino a legmegfelelőbb helyszínt választotta, hiszen a mozi miatt nem fontos az előtérbe rángatnia mindezt, elég csupán ügyesen felaggatott poszterekkel, a teremből kihallatszó zenékkel érzékeltetnie, hogy miből is született legújabb filmje (bár azért így zárójelben kiemelném Hamupipőke megidézését, hiszen az elveszett cipellő, s annak visszakerülése gazdájához olyan feledhetetlen pillanata a filmnek, melyet kár lenne nem megemlíteni). Éppen ezért aki a Ponyvaregény (Pulp fiction, 1994) , a Kutyaszorítóban (Reservoir dogs, 1992) vagy esetleg a Kill Bill (2003, 2004) „ollóval összevágott” történet szövésére számít, az csalódni fog. Csak úgy, mint aki a már említett menyasszonyi bosszú véres jeleneteit várja, hiszen az egy-két elhanyagolható skalpoláson kívül egy dumálós, álló háború ez, mely inkább asztaloknál ülve a verbális és non-verbális kommunikáción dől el, mint a vérben tocsogó frontvonalon.

Igen, a legfőbb visszatérő motívum (melyen áll vagy bukik minden – gondolunk csak a „német háromra”, vagy a végjáték olaszára) a különböző nyelvek (szóbeli és testi) bírása, megértése. A filmben már csak a helyszín miatt is a német, az angol, a francia és az olasz egyszerre fontos szerepet játszik, s ezek használata nélkülözhetetlen az akadályok leküzdéséhez.

Talán éppen ezért furcsa, hogy mindezt egyben csupán egyetlen karakter, méghozzá a véreskezű, ám roppant művelt, intelligens s szellemes Hans Landa képes felmutatni, mellyel a néző számára pillanatok alatt a film főszereplőjévé léphet elő (nem mellékesen a legjobb alakítást is az őt megelevenítő Chritoph Waltz adja), s mind Shosanna és Aldo csupán másodhegedűs lehet e remekül megformált és megalkotott náci mögött. Ráadásul Aldo (Brad Pitt ide vagy oda) egysíkú figurája, -leszámítva a Marlon Brando keresztapáját felidéző fehér szmokingos jelenetét-, elég szürke és kidolgozatlan karakter, kit ráadásul szeretni sem olyan egyszerű, még ilyen környezetben sem.

Sokkal kiemelkedőbb a brigantik közül a kis közjátékot kapó Hugo Stiglitz (Til Schweiger), ki egymaga – még a csapathoz szegődése előtt – 15 magasrangú német tisztet küldött a túlvilágra, illetve a baseball szerelmese Donny Donowitz (Eli Roth), aki talán az egész film legkegyetlenebb jelenetét produkálja, mikor is ütőjét bemutatja egy náci tisztnek. De ha már itt járunk, említsük meg az enyhén túlzó és karikaturisztikus Adolf Hitlert (Martin Wuttke), ki azért nem olyan pellengére állított, mint a Diktátorban, ám jellegzetes dühkitöréseinek eltúlzásával mégis ügyesen megfestett, ám inkább tarantinoi, mint történelmi figura.

S ha már itt tartunk ideje szót ejtenünk az alkotásról, mint egy történelmi kalandfilmről, hiszen minden ilyen esetben egy bizonyos előfeltétel háló feszül a néző és a film közé. Hogyha gyorsan le akarjuk rendezni ezt, annyit mondhatunk, hogy Tarantino ezt egy ügyes mozdulattal kettéhasítja, s a historicizmus minden emlékét felrúgva új-fiktív múltat mesél el nekünk, melyben az ő kreativitása lesz az egyetlen, ami az eseményekről dönthet.

Ha hosszabban megvizsgálnánk a dolgot, akkor is Tarantino-ig jutnánk, csak közben végigkövethetjük a II. világháborús filmek nagy dilemmáját: a történelmi hitelességet (végigszaladva a zsáner idevágó kiemelkedő mozijain), mely azért valljuk be nem kérhető számon egy rendezőn, főleg ebben az esetben nem. Hiszen ki szeretne egy olyan filmet tőle, melynek minden képkockája megfelel a valóságnak, s ezzel lényegileg meg is erőszakolná saját magát? Ehelyett nem örülnénk és szórakoznánk jobban egy olyanon, ahol szabadjára engedheti fantáziáját, illetve „videotékáját”, hogy a nagyvonalakat megtartva szabadon játsszon a tényeket elfeledve?

Valószínűleg pont ez utóbbi kérdésre történő igen válasz miatt lesz egy jó, ám azért mégsem korszakalkotó film a Becstelen Brigantyk, mely attól függetlenül, hogy valószínűleg kiemelt helyet fog elfoglalni a Tarantino filmográfiában, mégis némi kétséget ébreszt azzal, hogy jól ismert motívumok, helyzetek köszönnek vissza, mintha már tudná, hogy mire van szüksége a közönségnek, s ennek ismételgetésével nem tévesztheti el a célt. 10/8.5

popcore különvéleménye:  

Az egész filmnek egyfajta, jó értelemben vett elégtétel szaga van. Ez az elégtétel, azonban nem kizárólag a nácikra értendő. Minden „brigantyra”, aki nem hajlandó rájönni, hogy nem igazán az erőszak oldja meg a problémákat. Egész más dolgok oldják fel, ideális esetben az esetleges nézet különbségeket. Például a mozi. Talán jobb is, ha nem elégtételnek fogjuk fel, hanem egyfajta ars poeticának. Ez azért is találó, mert világosan érezhető, hogy Tarantino, jelen filmjéhez az átlagosnál több érzelemmel állt hozzá. Kevéssé érezzünk a jól ismert hanyagságot (ismét nem a pejoratív értelmet tessék látni). Az egész kicsit komolyabb színezetet kap, igaz ebben a témaválasztásnak is komoly szerepe van. Annál ellenére ez a benyomásom, hogy a film struktúrájában visszatér a Pulp Fiction, Reservoir Dogs vonalra. Nincsenek harmincperces hentelések (Kill Bill), fél filmen át tartó dialógusok (Death Proof). A kettő viszonylagos balanszban van, talán egy kicsit utóbbi felé eltolva. Mellette persze szépen, katonásan sorakoznak a további Tarantino-karakterisztikák, miszerint remek zene (Für Elise-szerűség az első szkénában, priceless), gazdagon mért fekete és dialógusokba rejtett intellektuális humor, kaszaéles karakterek. Utóbbiakra érdemes egyébként kitérni, mert gyakorlatilag nem találunk olyan karaktert, akit jó érzéssel tudnánk kedvelni. Mindenkinek van valami undorító a lényében. Kivéve a zsidó mozi tulajdonos leánynak. Ezzel pedig egyfajta igazolást nyert az „ars poeticás” mondatom.

Hiányérzetet bennem két dolog hagyott. Az első, hogy valahol a két és fél óra közepe felé, gyengülnek a párbeszédek és az érdeklődésem rohamosan lezuhant, de aztán 10 percre rá jött Landa ezredes és hál’ égnek, megmenti a helyzetet. A második pedig, a további „katonás rendeben sorakozó” QT jegyek. Szóval egy kicsit több dög még mehetett volna a filmbe. Red Apple cigi, rendezői cameo, karakter-háttérsztorik. Ez utóbbiból igazán kevés van. Aldo Raine szakaszából is mindössze egy-kettő. Egyébként nekem még fájó pont az is, hogy a becstelen brigantyk, csak részei a sztorinak és nem alakítói. Ez azonban a filmstruktúrájából, céljaiból, egyértelműen következik, csak hát szegény gyermek mást várt. Mindezek ellenére, a film zseniális és nem érdemes nagyon kötözködni. Szerettem, megérte várni. Ha nem is a legjobb QT, de dobogós, az biztos és egy nagy, kövér 10/9. 

whistleblower különvéleménye:   

Nagyon kemény, iszonyatosan szemtelen, elképesztően bevállalós, de mindenképpen zseniális - ezek voltak a gondolataim közvetlenül a vetítés után. Elsősorban azért örültem a Brigantyknak, mert Tarantino végre tudott újítani. Az Inglourious Basterds véleményem szerint a mester eddigi legjobban összerakott filmje (pedig ilyen téren sem volt rá sok eddigi pályája során).  Tisztán  érezhető a popcore által is kiemelt komolyabb hozzáállás, amely a (többnyire természetesen helyzetkomikumokból adódó)  poénok minőségén / mennyiségén is látszik. Valószínűleg Tarantino is érezte, hogy a Pulp Fiction-ös vonalon haladó viccek így, 2009-ben már sokszor elhasználtnak hatottak volna, de amit a Basterdsel kaptunk az minden elvárást könnyedén felülmúl (és itt most főleg azokra a pillanatokra gondolok, amikor kikerekedett szemekkel eleresztünk magunkban egy "aztapicsát"). 

Bár a karakterek sokszor valóban kétdimenziósak, de Tarantino jól ismerte fel a szerepekben rejlő lehetőségeket: Brad Pitt egybites figurájára mindössze 3-4 ziccerpoént kapott, melyeket a színészóriás természetesen csont nélkül értékesít is. A legfontosabb szereplő, a már Paulkemp által is említett Hans Landa (Chritoph Waltz) viszont az univerzális Tarantino-szereplő, aki tökéletesen tölti be a csúszda funkcióját a mester játszóterében, minden egyes "tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy átbasztalak" szituációt elképesztően viccesen és lendületesen tálalva lendíti tovább a kisebb hullámvölgyekből (csak néhány van) a filmet. Szerencsére ezek a felfrissítő jelenetek mindig jó időben vannak ellőve, megakadályozván ezzel a film valódi leülését. Nálam 10/9 - akár még korszakalkotó is lehet, de mindenképpen sok filmest fog inspirálni ez az újvonalas Tarantino flick.

"It's 9:00 at night and the dull dudes on the planet are sitting in their slippers, sipping their sherries, but the people, who love to rock and to roll, are ready to ride the rock 'n' roller-coaster once more. You are listening to Radio Rock and l'm the Count, and l'm counting on you, as we count down to ecstasy and rock all day and all of the night."

Ezzel a szózattal, nyitja meg éjjeli műsorsávját Báró (Phillip Seymour Hoffmann), a Radio Rockon, mely az egyetlen nonstop pop/rock adó Nagy-Britanniában, 1966-ban. Ő és fél tucat másik DJ, egy hajón berendezkedve nyomják a brit könnyűzenét, ha nem is illegálisan, de illegitim módon az biztos. A hajó kapitánya és a rádió tulajdonosa Quentin (Bill Nighy). A ring másik sarkában pedig egy államtitkár áll (Kenneth Branagh), akinek aktuális feladata, hogy törvényileg betiltsa a Rock Radio működését.

Richard Curtis (Négy esküvő..., Sztárom a párom) számos, ha nem is felejthetetlen, de "klasszkis" angol vígjátéknak volt az írója. Viszonylag jól felismerhető stílusa aztán az utóbbi évek legjobb romkomjában, az Igazából szerelemben (2003) csúcsosodott ki. (Ez volt egyébként az első rendezése is.) Abszolút jellemző, hogy bármilyen történetet is mesél el, mindig képes elkerülni az örök hollywood-i fiaskót, miszerint túl komolyan venné magát. Így van ez most is. Mondom ezt a szó legpozitívabb értelmében. Sokat tennék rá, hogy egy tipikus amerikai rendező, ebből a forgatókönyvből egy Titanicot csinált volna (a vége alapján biztos). Itt viszont a meg/feloldás tökéletes, annak ellenére, hogy nem klasszikus happy end. Ilyenkor persze ott a mérleg másik serpenyője, hogy sikerül e az érdeklődés fenntartása? A balansz, azonban gyakorlatilag végig kiváló, ami egy bő két órás filmnél finoman szólva is bravúr. Lássuk, mi kellett ehhez.

Az alábbi két elem, halvány metszetet képez. Az első, hogy a nosztalgia az egyik legjobban eladható érzés. Erre épít is alaposan a film. Tökéletes korhűség, minden a legapróbb részletig a helyén van. Díszlet, jelmez, zene, minden. A hajón nem találtam semmi illúzió romboló kis kelléket, ami kételyeket ébresztett volna bennem, hogy egy archív '66-os felvételt látok. A jelmezek, még a legextravagánsabb Gavin (Rhys Ifans) által hordottak is, szintúgy nem hagynak kétséget. A muzsika, ami gyakorlatilag folyamatosan szól, korrekt zenetörténeti metszet. Jimi Hendrix, The Who, The Kinks például.

A második, pedig az életérzés, ami hibátlanul tárul elénk. Ebben oroszlánrészt kapnak a karakterek. Van itt hatalmas egójú amerikai (Báró), őrült, kicsit perverz DJ legenda (Gavin), geek hírolvasó, a lehető legmerevebb politikus archetípus, és így tovább. Na és persze gyönyörű nők, akik csak a szart keverik-kavarják. Kivéve az állandó utas és állandó leszbikus Felicity. A figurák mindegyike súlyához mérten, de semmiképp sem az alatt van kidolgozva. Az őket megformáló színészek szintén hasonlóképp működnek. Az hogy PSH ledolgoz mindenkit egy kicsit a vászonról, az egyáltalán nem meglepő és nem is érdemel sok kommentet. A fickó egyértelműen az egyik legjobb napjainkban (ha nem az). A többiek ettől nem igazán vesztenek játékuk értékéből, ami szuper, mert bizony őket is abszolút jó nézni. És akkor ott van még egy csomó apróság, ami szintén csiszolja a feelinget. A minimonológok, melyeket az adott DJ beleüvölt, darál, suttog az elé függő mikrofonba. Vagy a gyakorlatilag folyamatos dohányzás, aminek az egyik aranykora szintén a hatvanas években volt. Ja és azt még nem is mondtam, hogy a film vicces. Persze rengeteg dologba bele lehetne kötni, de viszonylag feleslegesnek érzem. Abszolút többször nézhető, főleg ajánlott rosszabb napok végén. Azokban is nosztalgiát kelt, akik még közel sem éltek akkor. Szóval remek darab. Számomra az év eddigi legjobb vígjátéka. 10/9.5

Aki ismeri Sacha Baron Cohen bármelyik produkcióját, valószínűleg nem tud elmenni mellette szó nélkül. A vélemények, pedig nagy százalékban szélsőségesek. Sarkítva, vagy inkább csak kerekítve, elmondhatjuk, hogy ha valaki nem utálja emberünket, akkor valószínűleg szereti, illetve vica versa. Én valahol a kivétel és az utóbbi között vagyok. Ez valahogy úgy néz ki, hogy mindig érdekel, amit csinál, de sosem vagyok képes szeretni. Így volt ez a AliG-nél, Borat-nál, vagy akár Signor Pirelli esetében is. A sorból Brüno sem kivétel.

Cohen harmadik, önmaga által alkotott és megszemélyesített kakateréről beszélünk. A recept itt is ugyanaz volt, mint a korábbi kettőnél. Tehát a bemutató előtt bő fél évvel, Brüno megjelent a köztudatban (pl. MTV movie awardson Eminem arcára történő csüccsenés, mezítelen farpofával), fake internetes portálok és portfoliók készültek számára/róla. Ezek mind azt voltak hivatottak sugallni, hogy bizony létezik valahol egy elképzelhetetlenül ciki, osztrák, divatbuzi (képzavarral élve). Ezt a trendet (és egyúttal a Boratét is) követve a film is hasonló stílusban jeleníti meg a történetet. Eszerint, miután hősünk rondául lebőg valami európai divatsznobuláson, az USA-ba vonul, ahol nem kisebb célt tűz ki, mint a világhírnevet. Az előítéletektől mindig dús Amerikában, persze nem leküzdhetetlennek tűnő akadályokkal szembesül. Mindez a jól bevált áldokumentarista stílusban, ami itt is, csakúgy mint kazah elődjénél, abszolút működőképes. Látszólag valós személyek kísérik, valós események mentén.

A fő gondom a filmmel, hogy nem tudom, hogyan kéne hozzáállni. Azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a célok nemesek. Azzal, hogy folyamatosan ekéz, gyakorlatilag mindent amibe bele lehet kötni a vicc szintjén, igen erős és kivédhetetlen társadalomkritikát kapunk. Az, hogy vajon ez a kritika építő jellegű vagy sem, más kérdés. Mondjuk inkább úgy, hogy figyelemfelhívás és akkor minden félreértés kiküszöbölve. Szóval ez így remek is. A gondom itt is ugyanaz volt, mint minden Cohen karakternél. A tálalás. Szó se róla, vitathatatlanul egyedi. Mindamellett alpári is. Nem vagyok az a mimózalelkű típus, aki egy kamerában fél percig himbálódzó (khm) fasz vagy esetleg egy lábbal hajtós műpénisz láttán elalél. Sőt azt kell, hogy mondjam még illett is ide, még talán kuncogtam is. Sőt után még egy sőt, még a dolog társadalomkritikai mivoltát sem rombolja szét, ami ugye a költői szerepvállalás vagy mi. Ez esetben viszont ne váltson stílust gyökeresen kettő perccel később vagy tegye azt jobb ritmusban. A másik, ami miatt nem szórakoztam kifejezetten hibátlanul, az SBC stílusa. És itt nem Brüno a ludas, mert színészünk minden karakterét, akit én láttam így játssza el. Nevetségesen eltúlzottan és ezzel minden komolyság oda és egyáltalán nem biztos, hogy az üzenet átjön. Ami meg ugye azért baj, mert onnantól kezdve ez egy viszonylag jobban sikerült blődli.

Ezzel persze esze ágában sincs azt mondani, hogy bánom azt a hetven percet, amit rászántam. Voltak például kifejezetten jó pillanatok. A filmvégi szerelmes kitörés, többszáz homofób férfiú előtt, vagy az afroamerikai közönségű talkshowban tett bejelentés, a gyerek eredetét illetően (bocsánat, próbálok spoilermentes maradni). Ami pedig elvitathatatlan pozitívum, hogy valaki (és itt mindegy, mi által motiváltan), veszi a  fáradságot és megalkot ilyen és ehhez hasonló karaktereket és jó esetben gondolkodásra késztet. Mindezen közhelyhalom után, mégis azt kell, hogy mondjam, a Brüno engem pontosan annyira idegesített, hogy nem tudok 10/6-nál többet adni. (Próbáltam diplomatikus maradni.)

Új rovat, minek keretein belül megpróbáljuk felkelteni az érdeklődést azon filmek iránt, melyeket mi izgatottan várunk...

A District 9 valódi különlegességnek ígérkezik. Reményeink szerint igazi sci-fivel lesz dolgunk, amely közben meghosszabbítja az egyre divatosabbá váló mockumentaryk listáját. Az alapötlet rengeteg potenciált rejt magában, ugyanakkor kissé abszurd is. 20 évvel ezelőtt egy idegen űrhajó érkezett a dél-afrikai Johannesburgba. Hogy mi célból, azt nem tudták a lakosok, akik megközelítve a hajót egy csoport beteg idegent találtak. A körzetet lezárták, az idegeneket táborba helyezték (mint a zsidókat annó). Napjainkban annyira elszaporodtak az idegenek, hogy az MNU (Multi-National United) egyik emberét, Wikust bízzák meg, hogy áthelyezzen 1.8 millió idegent az újonnan létesített 10-es körzetbe (District 10). Wikus hamarosan kisebb balesetet szenved a kilences körzet egyik lakásában. Egy idegen eszközt talál, mely fekete folyadékot spriccel az arcára, később egyre betegebb lesz, majd az orvosoknak hála kiderül, hogy egyik karja mutálódik, kezd "elidegenülni". Az MNU tucatnyi tesztnek veti alá, s rájönnek, hogy az újonnan szerzett idegen DNS-nek hála képes kezelni az idegenek fegyvereit, amely eddig az emberek számára használhatatlannak bizonyult. A tudósok azt tervezik, hogy Wikus segítségével több katonájukat is megáldják ezzel a tudással, ám hősünknek nem tetszik az ötlet és megszökik... ennyit egyelőre a sztoriról.

Az eseményeket és azok háttereit számos interjú során ismerhetjük meg, bár állítólag a rengeteg legyártott háttérinfó és magyarázat töredéke lett csak felhasználva, így esélyt adva egy esetleges folytatásnak talán, de az is valószínű, hogy a szórakoztatóipar más felületein is próbálkoznak. Remélem leszögezhető, hogy a film nem elsősorban akciójelenetekkel teletűzdelt kaland lesz, sokkal inkább tűnik valami olyannak, aminek lelke van. A szociális problémákat feszegető film egyébként a rendező, Neill Blomkamp gyerekkorából építkezik, amely az Apartheid idején volt esedékes (1966-ban egy District Six nevű körzetet hozott létre a kormány Fokvárosban, amely csak fehérek számára volt lakható). És ha már Blomkampnál tartunk, aki természetesen a forgatókönyvet is maga írta, ne felejtsük el, hogy ez lesz első nagyfilmes munkája, ami egy korábbi rövidfilmjéből született. A District 9 ugyanis a 2005-ös Alive in Joburg (a lenti videó) teljes kibontakozása, amely mondhatni érdekes körülmények közt született. Ugyanis a hobbitok vászonbéli atyja, Peter Jackson eredetileg Blomkampot bízta meg a HALO film rendezésével (a HALO a Microsoft üdvöskéje, igazi akció-scifi, mérföldkő a videojátéktörténelemben), ám a Fox, a Universal és a Microsoft nem tudott megegyezni, így a HALO-film projekt vakvágányra futott (néhány nagyon béta anyag azér' készült). Jackson kárpótlásként adott 30 milliót Blomkampnak, és arra utasította, hogy csináljon amit akar. Így született végül a District 9.

Marketing terén profi munkát végeztek. A kampány részeként több poszter/hirdetés lepte el Észak-Amerika városait, valamint jó pár "ál" internetes oldal is készült (mint például a Lost vagy a Tropic Thunder esetében).  Ezek a plakátok többnyire felhívták a figyelmet, hogy az adott terület csak emberek részére lett kialakítva, amennyiben egy "nem-ember"-t látunk, azt azonnal jelentenünk kell (ezen a számon; 866.666.6001). Mivel a plakátok nem tartalmazták a film címét, csupán egy weboldal elérhetőségét, így elképzelhető, hogy bizonyos egyének komolyan vették a dolgot...

http://www.d-9.com/ - A trailer után választhatunk, hogy az embereknek vagy az idegeneknek készített szekcióba lépünk. Előbbinél egy kedves női hang tájékoztat minket és a térképen láthatjuk, hogy az emberek számára mekkora az engedélyezett terület mozgásra. Utóbbinál egy katonásabb férfi kalauzol minket, szinte az egész térkép tiltott terület, szal' ez esetben nem szeretnek majd annyira. További érdekesség, hogy munkákat is kereshetünk (ekkor már továbbítanak minket egy másik oldalra), valamint, ha a belépő kódnak a "christopher" vagy a "target" szót adjuk meg, újabb meglepetésben lehet részünk.

http://mnuspreadslies.com/ - Egy idegen-szimpatizáns blog, melyet az MNU által körözött "Christopher" futatt, az idegenek nyelvén, mely tetszés szerint lefordítható angolra. Érdekesség, hogy az előbbi oldallal ellentétben itt cenzúrázatlan előzetes látható, míg a d-9.com-on eredetileg az idegenek arca ki volt "kockázva". És a végére még egy oldal iskolás éveinkre emlékezvén, katt. Valamint még egy érdekes szájt, mely a film mögötti tudománnyal foglalkozik, ez a District9Facts.com.

A különféle poszterek májusban kezdtek el terjedni (példák: 1, 2, 3), jelezvén, hogy a terület, a buszmegálló, vagy épp egy-egy autó csak emberek részére fenntartott. A már említett telefonszám egyébként nemcsak papíron létezett, a hívófélt az MNU-hoz kapcsolták, aki választhatott több opció közül is (feljelentés, munkalehetőségek, stb.).

És ha már annyi szó esett a nigériaiakkal fekete piacot kiépítő idegenekről, említsük meg, hogy ők a "prawns" névre hallgatnak a lakosság körében (magyarul, garnélarákok). Eme elnevezés egyértelmű utalás a parktown-i garnélarákokra (Parktown prawns az ottaniak nyelvezetében), melyek Johannesburg egyik szegletének -Parktownnak- igen gyakori lakói. A filmbéli lények egyébként a macskaeledelek megszállottjai.

A kritikusok java imádja a filmet (annak ellenére, hogy állítólag az utolsó harmad elfajul eszetlen lövöldözésbe), nemcsak az utóbbi évek legjobb sci-fijének, de az év legjobb filmjének is kikiáltották már itt-ott. A nyitó hétvégén bizony meggyőzően szerepelt, rögtön 37 millió dollárt zsebelt, így a 30 milliós büdzsé már meg is térült. Ezt pedig jó tudni, mert mi már türelmetlenül várjuk.

Hazai premier:
szeptember 24.

A július eleji premierhez képest, kicsit megkésve érkezik Statham bácsi legújabb kalandjának véleményezése. Ennek oka, hogy nem voltam Pécs csodás, bár mostanában egyre poszt-apokaliptikusabb utcáin. Moziba meg ugye csak otthon megy az ember, legalábbis én. Hazajöttem, megnéztem.

Az első Crank (2006) a nagyipari filmfogyasztásom egyik nyitódarabja volt. Részben ezért, részben pedig tagadhatatlan egyedisége miatt élénken emlékszem rá. Kedvenc brit akcióarcunk, felejthetetlen bosszúhajszát zavart le, szűk kilencven perc alatt. Az akkoriban erősen tompuló akciófilmes trendeknek (korhatárt mindenáron lenn tartó, kötelező köröktől hemzsegő darabok voltak akkoriban), erőteljes kritikát állított, igaz hatása nem volt.

Három évvel később, megérett a pillanat, hogy a kedves írok, feltámasszák Chev Cheliost. Ez jelen esetben ugye szó szerint értendő, hiszen hősünk kb. két kilométer magasból pottyant alá. Innen kezdődik a második rész, mikor is a zuhanást túlélő testet elcseni a nyílt utcáról a triád, Majd nemes egyszerűséggel kivágják a versenyző szívét, aki érthető okokból kissé mufurc ábrázatot ölt magára és lopós kófic személyét kiderítendő és lehetőleg minél brutálisabban kivégzendő, nekiiramodik a 96 perces non-stop hajszának. Érvként e cselekedet mellett szól, hogy az ideiglenesen beültetett műszív (anyagában plexi), bizony hajlamos lemerülni, ami ugye rossz. Tehát, mindaddig, amíg nincs meg a saját szerv, addig kopasz pajtásunk kénytelen akkumulátorokat nyalogatni, vagy poliészter ruhás vénasszonyhoz dörgölőzni. Mindeközben ömlik a patakvér, röppen a husi, és a sörétes illetlen helyekre suhan be.

Az hiszem a film titka az, hogy megfelelő módon kell hozzáállni. Ha így teszünk nem fogunk csalódni, mert egy percig sem akar több lenni, annál ami. Könnyed, döbbenetesen pörgős, vérgőzös actionmuvit tálalnak nekünk. Itt a főhős mindent túlél, a párbeszédek legtöbbjének a konklúziója a „fuck you Chelios” mondat, szerelem pedig csak testi formában jelenik meg (értsd: nincs nyál, hurrá). Az meg csak a hab a tortán, hogy vannak kifejezetten ötletes megoldások (googleearthös helymeghatározás, filmvégi godzilla harc, stb…), elképesztő mennyiségű, meztelen női test, és jó adag humor, mely többször csap át a „meglehetősen perverz” kategóriába. Ami még további kellemes meglepetés, hogy még az utolsó percekben sem válik zavaróvá, a kézikamera+villámvágás kombó, ami azért normál esetben, amellett hogy pergő dinamikát ad a képi világnak, igen fárasztó is. Az is lehet, hogy megszoktam. Az egyetlen, negatívum, a karakterkészlet. Egy-két kivételtől eltekintve meglehetősen zavaró bagázs. Illetve azok lennének, de ide még ők is illenek. Egy másik kérdés, aminek a értékrontó mivoltát mindenki ítélje meg, hogy teljesen olyan, mint az első rész. Ilyen értelemben, tehát csekély eredetiséget ítélhetünk oda. Vagy felfoghatjuk úgy is, hogy kaptunk még egy Crank-et. Én inkább erre hajlok. Annak ellenére, hogy csak viszonylag liberális, fiatal, nem epilepsziás férfiaknak ajánlom jó szívvel, butaság lenne 10/8-nál kevesebbet adni. 

Ultra röviden ítélkezem a piros sarokban leledző versenyzőröl (persze a VVega féle 'minimálkritika' elmarad), hisz ha a szinopszissal tisztában vagyunk, gyakorlatilag mindent tudunk, hiszen ezt a sztorit zsilliószor láttuk hasonló köntösben, jobb/rosszabb kivitelezésben. A közelmúltból példálózva rögtön itt a tavalyi Never Back Down, ami szinte montázsnak nevezhető, mégis el lehet rá pazarolni másfél órát. Hány óra? Bunyóra! (am I awesome?)

Annyi szent, hogy Channing Tatum szekere nagyon fut, gondolom elég magas lehet az úriember bugyinedvesítő faktorszáma, nem tudom, én nem értek a női agy légüres terében motoszkáló gondolataihoz. Persze nem tehetségtelen a fickó, de választhatná jobban is szerepeit. Tatum itt egy 'új' srác a városban, a megélhetés nehéz, de egy ravasz fickó (Terrence Howard) hamar kiszúrja tehetségét; a srác tud verekedni. Mi sem egyszerűbb innentől kezdve, szárnyunk alá vesszük a padawant és pár titkos meetingen szervezett bunyó keretein belül megkopasszuk a helyi nagykutyákat, valamint a város legjobb csajának (Zulay Henao) kegyeit is elnyerjük.

Nos, igen... klisés, mint egy-egy színesebb Mónika-show, de nyugalomra adhat okot, hogy a "sablonok nooboknak" című lexikon 68,79%-át használta fel a forgatókönyvíró, ami egy ilyen típusú filmnél ma már érdem. Kiszámíthatósága ellenére nem köpjük szemen, hisz akad egy megnyerő atmoszférája, ami roppant sikeresen hatna, ha a film nem venné ennyire komolyan magát. Képzeljük el Szalacsit öltönyben, amint egy Starbucksban mokkázgat, got it? Szal' nem áll jól neki, pedig Tatum aztán diákokat megvető szigorral grimaszol,  csak előny lett volna ha a cartoonish vonalat célozzuk meg.

Ennek tükrében számon is kérhetnénk az alakításokat, főként Howard részéről, akitől biztosan megvonták a kábeltévét, hiszen álmosítóan öregurasra vette a figurát. De ez sem számít, ha a címnek megfelelően van bunyó. És az van bizony, igaz nem fogunk a tesztoszteron túltengéstől plafont szaggatni, de az a maroknyi harc becsülettel kivitelezett munka. Látványos és szórakoztató, annak ellenére, hogy tudjuk, Tatum úgyis talpra áll. Leszögezhető, hogy sokkal inkább "utcai harcosabb", mint a fentebb említett Never Back Down. A harcok mellé csipetnyi poén, és jóval több drámázás is akad, valamint egy szociális kérdéseket taglaló vonala is akad, de az ebben a kontextusban felesleges, még szerencse, hogy nem vitték túlzásba. A jelenetekhez mellesleg kiváló muzikális darabok dukálnak aláfestésként, így elnézhetünk a tény felett, hogy rendezőnk olykor nem is tudja mit akar megmutatni (de ebbe már tényleg nem megyek bele). Nem lett ez olyan vészes, 10/5.

A sztori szerint Butler családját brutálisan meggyilkolják otthonukban, de az ügyet szőnyeg alá söprik, Jamie Foxx támogatásával. Butler bosszút fogad mindenki ellen, akinek köze volt az esethez, célja, hogy megbuktassa a rendszert, az igazságszolgáltatást. A rendező F. Gary Gray (Csak lazán, Túl mindenen, Az olasz meló) az író pedig Kurt Wimmer (Az utca királyai, Equilibrium, A Thomas Crown ügy). Hölgyeim és uraim, Law Abiding Citizen. Mi pedig úgy véljük, hogy Butler lehet korunk következő akcióhőse (igaz, Bruce Willis még nem rakta le a lantot).