Az emberiség rátudott az eseményekre, s feladta világmegváltó terveit. Talán ennyivel össze is foglalhatjuk Romero 20 évet magára várató alkotásának, a Land of the Dead-nek (2005) az alapszituációját. Aztán rá kell térnünk, hogy ebben az esetben milyen tanmesét ágyazott be a belekből és egyéb lágy szövetekből készített menübe. Végezetül pedig valószínűleg elárulhatjuk, hogy jó-jó, de azért nem az igazi, meg az első két rész még mindig sokkal ütősebb, pedig azokra pénz sem volt igazán.

Tehát e tervezett útvonalon először is az emberiség egy része jól felszerelt és biztosított menedéket épít magának, melynek közepén egy felhőkarcolóban dőzsölnek az arra érdemesek, körülötte meg élnek, ahogy tudnak az oda rendeltek. A „város” fenntartásáról egy jól megtervezett jármű és legénysége gondoskodik, kik rendszeresen kijárnak a környező kisebb városokba, hogy beszerezzék amire szükség van.

A történet egy ilyen úton veszi kezdetét, s lényegileg továbbfűzi a Bub-os vonalat, hiszen egymással kommunikáló, eszközöket egyértelműen rendeltetésszerűen használó járkáló hullákról beszélhetünk az alkotás kapcsán, nem mellesleg jó néhány szereplőnél szimpatikusabbá válnak e csoszogó ösztönlényekből továbbfejlődött zombik.

Az emberek utolsó „paradicsoma” viszont nem tarthat örökké, -hogyan is tarthatna?- az emberi természet ismeretében, mely mindig először saját magára gondol (tisztelet a kivételnek), s csak azután a közösségre, még ilyen helyzetben is. Persze ennek így kell lennie, hiszen ebből mind az alapkonfliktus, mind a társadalomkritika szépen kibontakozhat. Mert ugye a fiatal életét kockáztató Colo (John Leguizamo) csupán a szebb jövő (a fallikus szimbólumba való bejutás reménye) miatt jár ki ellátmányért, s miután egyértelművé válik, hogy csúnyán át lett verve, a terroristába való átmenete cseppet sem meglepő.

Ezzel ellentétben a hullazsákok közösen indulnak bosszú útjukra, hogy megölt társaikért revansot vegyenek a furcsa szerkezeten, s az azt irányító „felső tízezren”. Mert, hogy erről van természetesen szó, – ha eddig nem lett volna egyértelmű – hogy a világot még most is a pénz uralja, avval meg igazán kevesen rendelkeznek. Illetve persze milyen élet az, mikor a különböző belsőségeket kiváló csemegének vélő lények emberibben viselkednek (éreznek), mint maguk a még pulzussal rendelkező egyedek.

Persze remény van, hisz a szimpatikus főszereplő, Riley (Simon Barker) emberibb az embernél, s humanizmusa még ezt a szörnyű helyzetet is legyűri. Örömlányt ment az embereket szórakoztatni szánt viadalról, dühét és ellenszenvét félretéve, a közösség érdekében hagyja magát kizsákmányolni satöbbi, satöbbi. És igen, még az „ellenséget” is megérti, hisz ők is csak egy helyet keresnek, ahol élhetnének.

Mint láthatjuk, a szokásos képlet mentén készült az élőhalottak történetének negyedik fejezete, mely mindennek ellenére középszerű alkotás. Semmi kiemelkedőt, semmi újszerűt nem tud a témában elmondani, s igaz, a posztapokaliptikus vízió mostanra ért össze a megfelelő látvánnyal, valami mégis hiányzik, talán ismét az időt kell emlegetni, mely eljárt felette, vagy csupán a tengernyi sok filmet a témában, melyek igazából érdektelenné, immunissá tettek minket. Azért szórakoztatónak még mindig szórakoztató, tehát nézni (egyszer, talán kétszer) érdemes.