George A. Romero 10 évet várt, hogy az élőhalottjait újra a filmvásznon tekinthesse meg a nagyközönség. Csalódniuk a hosszan várakozó rajongóknak nem igazán kellett, hiszen talán egy még remekebb alkotással rukkolt elő a rendező, mely nem csupán az első rész zombijainak fűzte tovább a történetét, hanem a társadalomkritikai vonulat is ugyanúgy szerves része marad az egésznek, mint az előzményekben.
A Dawn of the Dead egy rövidke felvezetés után a "bevásárlóközpontban" játszódik, hol két katona és két riporter lel menedéket a világban tomboló káosz elől. Hamar átveszik az épület felett az uralmat, s egy zombik nélküli személyes paradicsomot hoznak létre az ekkorra három főre fogyatkozott társaságnak. Természetesen semmi sem tart örökké – csak hogy a közhelyek ne fakuljanak semmivé – s egy fosztogató csapat szétzúzza a nehezen (ember élet árán) felépített „otthont”.
A film első részében némi betekintést nyerhetünk a megváltozott világban, igazán remekül sikerült – már-már dokumentaristának tűnő – pillanatképekből, melyet a nagyvárosból való menekülés után követhetünk végig. Majd a film gerincét adó pláza jelenetekben a megszokott vérben tocsogáson (most már színesben ráadásul, mely a film fináléja előtti „nagy zabálásnál” igazán gyomorforgató) és élőhalott vadászaton túl nem csak a szituációban, hanem a párbeszédekben is megjelenik a kritikai él.
Ugye már rögtön a helyszínválasztás megadja az alaphangot, hogy a fogyasztói társadalmat és a fogyasztókat emlegessük, hiszen a vásárlás fellegvárában kószáló zombikat nehéz lenne nem mint erős kritikát érteni, melyhez még a szereplők beszélgetéséből hozzávehető, hogy ők csupán az emlékeik miatt vannak itt, mert tudják, hogy ide tartoznak, s itt kell lenniük.
Ezen túl természetesen beszélhetünk a filmmel kapcsolatban az emberi természet sajátosságairól, mely igaz egyfelől nagyon hevenyészen lett felvázolva a televízió-közvetítéseken keresztül, illetve némileg erősebben a fosztogatók megjelenésénél megragadva. Hiszen míg a doktor a beszélő dobozban hatalmas fütty és ordibálás közben csupán a ésszerűséget szajkózza az érzelmek helyett, mely természetesen ebben a helyzetben logikus lenne, addig a fosztogatók megnyilvánulásai, s az élvezet, melyet a pusztítás nekik okoz még némán is sokkal beszédesebb, még ha ugyanazt is fejezi ki.
Az alkotásban még egy motívumot érdemes kiemelni, hiszen a börleszk humor épp olyan meghatározó az egészben, mint az eddig felvázolt témák. Ugye mind a zombik zenére folytatott „tánca”, mind a finálé előtti „csatában” előkerülő elemek (pl. torta, szóda az arcba) megidézik ezt a filmes korszakot, s igazán morbid kontrasztot adnak a belek kitépésével vagy a csontok szopogatásával, mely még jobban erősíti a már felvázolt kritikai élt.
Összességében még mindig egy nem túl magas költségvetésű (de az Night of the Living Dead-del összehasonlítatlan büdzséből) összehozott film remek szórakozásnak tűnik, mely magát sem veszi túlzottan komolyan, s talán éppen ezért bök oly könnyedén oda a fogyasztói társadalom egyik legnagyobb szentélyének: a plázának, s az e köré kialakult kultúrának (már ha ezt lehet így nevezni), s ennél fogva ma is érvényes „üzenetet” hordozhat magában.
