Romero már-már elkényezteti rajongóit, hiszen semmi évtizedes várakozás csupán csak két év és máris elkészült a Land of the Dead (2005) után a következő fejezet. Furcsa módon, vagy legalábbis váratlanul egy jól irányzott söpréssel megszabadult a csoszogó hullák előzményeitől, s újra rajtvonalhoz állított történetét, azaz mindent újra kezdett, az eddigiek pedig néhány éhes száj martalékává lettek. Talán éppen itt volt az ideje, hiszen az utóbbi két film valahogy nem működött rendesen, bár lehet, hogy mindennek hátterében csupán annyi állt, hogy a kontextust nem volt már hova bővíteni, s lényegileg mindent elmondott, ami abba a sorozatba belefért.

De minden fölösleges eszmefuttatást mellőzzünk inkább, s térjünk rá a filmre, mely sok fanyalgásra adott okot a legtöbbeknek. Az alkotás olyan már kitaposott ösvényekre lép formai szempontból, melyen a Blair Witch Project (1999, Daniel Myrick, Eduadro Sánchez), vagy a Cloverfield (2008, Matt Reeves) járt. Tartalmilag pedig a média (ugyebár CNN – feltéve ha jól emlékszem – világvége, nálunk élő egyenesben), illetve az azon is túlmutató internet kritikája, éltetése, nem mellesleg horror film (vagy talán mésem), de őszintén szólva ebben az esetben ez annyira nem is hangsúlyos.

Tehát egy csapat fiatal éppen egy film jelenetét forgatja, melyben egy múmia egy gyéren öltözött hölgyet kerget, nem éppen a rendezőnek tetsző módon (gúnyos odaszólás az előző részt lehúzú - milyen mér a gondolkodó zombi - kritikáknak?), mikor is beüt a bumm, s a kamera elindul utolsó útjára, hogy rögzítse a világ eseményeit, azaz a holtak feltámadását és csillapíthatatlan éhségét. A szokásos fázisokon keresztül halad végig a film, a hír, a menekülés, a találkozás, a felismerés és a menedék megtalálása címkék mentén építkezik Romero, mely közben nem feledkezik meg sem a társadalom kritikai élről, sem saját és az egész műfaj paródiájáról.

Bontsuk kis visszafelé. A paródia elég egyértelműnek tűnik, a kettős keret belső részével (ugye van egyszer a barátnő monológja, és persze ott az: élőhalott kergeti a lányt is), mely rámutat a horror műfaj szabályaira, elvárásaira, hiszen amit az emberi fantázia egyszer ténnyé tesz, azon változtatni nem igazán lehet (lásd gondolkodó zombik az előzményekbe, s annak fogadtatása). Ez természetesen nem csak saját magára és a műfajra reflektál, hanem a nézőre is, ki olyan várakozásokkal (és nem mellesleg tudással) ül be a filmre, melyek mondhatni teljesen megalapozatlanok.

Aztán a kritikai él, mely a már zárójelben megemlített CNN és más hírcsatornákat kezdi ki. Mesél a mára már talán közhelynek ható „a média hazudik”, „a hatalmas gépezet képes bármit feláldozni a hírért” frázisokról (bár annyira ez a fele a dolognak nincsen kihangsúlyozva, csupán a barátnő monológjaiból vesszük ki). Közben pedig a magasba emeli az alulról jövő próbálkozásokat, az internet cenzúrázatlan valóságát, s a művészetért, vagy a valóságért meghalni képes fiatal főhősünket, aki persze semmivel sem jobb, mint a másik oldalon eltaposott ipari üzemek, de mindenképpen sokkal szerethetőbb (s persze, mint ahogy a végén egy újabb monológ el is mondja végül belátható, hogy az ő áldozata, s úgy nagyjából az igazán elhivatott „riporterek”, „újságírók” áldozata nem hiábavaló, ha az végül beteljesíti célját, s a miért eljut a címzetthez).

Mindezek után jelentsük ki, hogy az alkotás viszont horror filmként ismét nem működik, köszönhető a csapnivaló színészeknek, s a roppant kevés konkrét találkozásnak a zombikkal. Mindenesetre egy nagyon eltalált (már-már költői) vallomás ez Romerotól, mely ráadásul egyértelműen méltó a sorozat első két részéhez (hiszen azokkal összemérve sem vérzik el rögtön, csak mint horror, bár nekem ez esetben kétséges, hogy erről lenne szó), de a nézése előtt feltétlen le kell számolni minden előítélettel, s várakozással, hogy nehogy csalódás legyen a vége.

(Másik írás a filmről edemem-től.)