A világ első cyberpunk regénye. Kell ennél többet mondani? Talán attól függetlenül, hogy mára már senkit sem lep meg, ha különböző gép ember szimbiózisokról, virtuális valóságokról, internetről beszélünk, de 1984-ben még nem valószínű, hogy a dolgok így álltak. Igaz, hogy túl vagyunk ekkorra már jó néhány vízión, de a mocskos metropolis cégek árnyékaival megtöltött romantikája ekkora datálható, s talán még most is van értelme róla beszélni.
William Gibson Neuromancer c. regénye (neuron, románc, nekromanta) teremti meg a hangulatában talán mind máig egyedülálló antiutópisztikus elképzelést, melyben óriásvállatok uralják a világot, s a számítástechnika, a mesterséges intelligencia és a biotechnika olyan fejlettségi szintet ért el, melyről még ma is csak ködös víziókban tudunk beszélni.
Hangulat, mely talán a legfontosabb, hiszen a paranoid, sötét, már-már egy jó blues nótával felérő légkör könnyedén pótolja az általában felmerülő irodalmi hiányosságokat. Hiszen (s most csak Gibsonról beszélek) e regények nem a nyelvi zseni végett, s nem is a tökéletesen kiforrott írói véna miatt kerülnek a könyvespolcokra, hanem a látomás folytán, mely oly magával ragadó, hogy lelkünkben együtt barangolhatjuk be a különös (akkor még ismeretlen, mára már ismertebb) világot.
De, hogy rátérjek végre tárgyamra lássuk a Sprawl-trilógia nyitó darabját. A főszereplőnk egy kiégett konzol cowboy (hacker, a dolog misztikus, mágikus voltára következtessetek a nekromantából), „Case...az adatmezők magányos vándora”, aki kiégve tengeti mindennapjait Chiba City-ben (valahol Japánban). A múltban ő volt szakmája egyik legtehetségesebbje, de hibát követett el, s megbízói elvették tőle (élete értelmét) a virtuális világot (nevezzük az egyszerűség kedvéért netnek, de ugye mindez közvetlen agyi kapcsolattal, s vizuális megjelenítéssel – lásd Tron (1982, Steven Lisberger), mely minden bizonnyal hatással volt Gibsonra -, akár nevezhetjük egy másik dimenziónak is,).
A „blues”-ból egy Molly nevezetű utcai szamuráj (mesterséges – főként gépi – testrészekkel felturbózott ember), s a titokzatos megbízó Armitage, kik újra lehetővé teszik, hogy eljuthasson „igazi otthonába”, a net végtelen világító mezőjére, hogy elvégezzen egy kényes feladatot. Anélkül, hogy akármit is lelőnék nem folytathatom a történetet, s így inkább vágjunk bele a szokásos körökbe a továbbgondolás, a társadalomkritika és a világkép határolta területeken.
Ugye a mű egyfelől a szokásos sci-fi közhellyel élve az éppen fennálló, vagy kibontakozni látszó, világrend, -kép egyértelmű továbbgondolása (ugye negatív irányba), mely a kritikai mivoltán túl (legfőképpen értendő a nagyvállalatokra) olyan kérdéseken mereng el, melyek manapság egyre égetőbbé válnak (mondhatni lassan filozófiai problémák – lásd bioetika). Mindezt izgalmas kalandregénybe ágyazva, ebből következően sok-sok romantikus felhanggal megfűszerezve tálalja a kanadai író, mely aztán kultusszá nőtte ki magát, s nem kis hatását gyakorolt, mind a sci-fi írott, mind a forgatott formájára.
Biztosak lehetünk benne, hogy Gibson nélkül nem lenne Mátrix, nem Yonderboi-nak hívnák Yonderboi-t, s valószínűleg sokkal szegényebb lenne a világ, már csak önmaga hiánya végett is. Vagyis mindenkinek kellemes szórakozást, aki nem egy zseniális irodalmi műre, hanem könnyed, ám mégis elgondolkodtató olvasási élményre vágyik, mely azért vállalhatóan zseniális a maga nemében.