Valószínűleg a nagy többség rossz ómennek vélné, ha egy esküdtszék egy csecsen fiú gyilkossági perében az ítéletét egy moszkvai általános iskola tornatermében kénytelen meghozni a bíróság felújítása miatt. Nikita Mikhalkov 2007-es filmjében viszont szó sincsen ilyen eleve elrendelt végkifejletről, köszönhetően Sidney Lumet (nagyon hasonló című) 12 dühös emberének.
Talán egy pillanatra sem kell mentegetőznie az orosz rendezőnek, hogy filmjéhez alapul Lumet ’57-es klasszikusát vette, s lényegileg pontról pontra alkalmazta azt a mai orosz viszonyokra, hiszen nem csupán egy orosz társadalmi tablót készített (mint ahogy azt Lumet csinálta az Államok éppen aktuális helyzetéről), sőt az „igazság” mint fogalom megragadása és egy tanmesén keresztüli kibontása sem szerepelt a célok között, s a politikai állásfoglalás is erős túlzás lenne ebben az esetben.
Bár igaz, hogy az „eredeti film” narratíváját szinte teljes mértékben átveszi, s a tárgyalás után ítélet hozatalhoz visszavonult esküdtszék vitájában semmi újdonságot (legalábbis egy darabig) nem tapasztalhat az, aki már látta a Lumet alkotását, de meglepődik, hogy Mikhalkov nem elégszik meg a zárt térrel, s az ott zajló eseményekkel, hanem tágabb perspektíván keresztül szeretné megmutatni a bűntényt. Így a vádlott fiatal férfi gyermekkorából szemezgetve mutatja be a már a főcímben is megjelenő csecsen háború borzalmait. Közben pedig az esküdtek személyes drámáin keresztül felépül az eset, hogy végezetül a „madárka” maga mögött hagyva a rácsokat kirepüljön a hideg, s hó lepte moszkvai éjszakába.
A film első szembetűnő motívuma, a már előbbiekben említett személyes drámák, melyek szinte észrevétlenül görgetik előre az ügy megoldásához vezető történéseket. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy ez alapján az esküdtek magukban dolgozzák fel félelmeiket, emlékeiket, vagy esetleg a fiút mentik-e fel (csak mint bő ötven évvel ezelőtt)? Ettől tovább menve a 12 ember az orosz társadalom különböző rétegeiből kerül ki, s így annak tablóját adva ítélkezik saját maga felett, ráadásul úgy, hogy a csecsenekkel szemben magát marasztalja el. E kérdésekhez vezető választ talán a legkönnyebben egy (vagy inkább kettő, de a második az elsőből következik) másik fontos eltérésben találjuk meg. Ugye ebben az esetben amellett, hogy a fiú bűnösségét megcáfolják a bezárt teremben, az igazságra (vagy legalább egy annak tűnő elméletre) is fényt derítenek, mely a Lumet filmben még csak fel sem merült. Majd ebből következően a film utolsó jeleneteiben a bosszú is megjelenik, mely mint valódi igazságszolgáltatásként tűnik fel egy jelenet erejéig.
Ezek alapján persze könnyedén mondhatnánk, hogy ilyen logika mentén magyarázat - sőt akár furcsának tűnő helyeslő biccentés is - az alkotás a csupán csak szimbolikusan megjelenő tornatermi eseményekre, de ez biztosan túlzottan erős kijelentés lenne. Hisz egyfelől elkönyvelhető, hogy a film bizonyos értelemben arról az esetről akar szólni (tagadhatatlan a helyszín és az egész szituáció miatt), de hogy helyeselné, vagy esetleg felmentené az hihetetlen európai fejjel.
Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, mely után csak rizikós gondolatkísérleteket folytathatok (nem mintha eddig nem ezt tettem volna), hiszen ha azt feltételezem, hogy a kulturális különbségek végett mégiscsak ráfogható az alkotásra az előbbi „vád”, akkor azt igazolni nem tudom, hiszen „túllépni saját árnyékomat”, kulturális örökségemet ebben az esetben képtelen vagyok.
Ezért maradjunk inkább a felszínen, s az építkezés miatt elkövetett gyilkosság felfedését tekintsük társadalom kritikának, melyben a barbár csecsent könnyedén meg lehet tenni bűnbakként, még a demokratikus XXI. században is. S ha nincs egy humanistának tűnő férfi – aki közel sem olyan karizmatikus s jó színész, mint Henry Fonda, mely egyetlen negatívuma lehet a filmnek – akkor a sötétségbe burkolózó igazság, örökre ott is marad. Ezen túl pedig ebben a tekintetben csak a szokásos közhelyek puffogtatása marad, mint az emberi élet értéke, s hogy miért is lehet ölni (stb.).
Összességében tehát egy furcsa újragondolását tekintheti meg Lumet filmjének az, ki rászánja magát a 150 perces játékidőre, de minden bizonnyal nem fog csalódni, sőt feltehetőleg meglepően kellemes élményben lesz része.
