Sideways - Kerülőutak (2004)

Elég nagy elvárásokkal ültem neki ennek a filmnek, s talán pont ezért nem találtam kicsit sem kimagaslónak. Alexander Payne neve a rendezőszékben már eleve jól hangzott, a sztori is kellőképpen érdekesnek mondható, s a szereposztás is jó. A történet két középkorban lévő férfi utazását mutatja be. Az egyikük elvált (Paul Giamatti) borszakértő, aki szerintem tipikus "Woody Allen-es karakter", s a másik pedig egy színész (Thomas Haden Church), aki épp házasság előtt áll. Megmondom mi volt a legnagyobb problémám a filmmel. A karakterek. Semmi, de semmi szeretnivalót nem találtam bennük. Ami pl. Woody Allennél elmegy, az Paul Giamattinál nagyon idegesített. S bár jól össze van rakva, ezért "csak" 10/7.

Pineapple Express - Ananász Expressz (2008)

Na ettől a filmtől viszont azt kaptam, amit vártam. Van már róla kritika (nézz balra), szóval inkább azt olvasd, ha a film bővebben érdekel. Egy jó kis akció-vígjáték ez, s a vígjátékon a hangsúly. De ami dícséretes az az, hogy az akció is teljesen rendben van. Azt eddig is tudtam, hogy James Franco "can kick ass", de hogy Seth Rogen is? S ha még nem mondtam volna, teljesen elszállt az egész, szó szerint. Bárkinek ajánlom jó szívvel, megállja a helyét a "koca" nézőknél, mint ahogy a kicsit kritikusabbaknál is. 10/7

The Savages - Apu Vad Napjai (2007)

Ennek a filmnek most fejeztem be megtekintését, s talán egy komolyabb gondom volt vele: nem volt hangulatom hozzá. Egy kemény dráma ez, a halálról, megöregedésről, a családról, s úgy általában az életről. A szereplőgárdát külön kiemelném, Philip Seymour Hoffman mint mindig, zseniális, s az általam alig ismert (tudom, tudom) Laura Linney is meglepően jó. Ők ketten egy testvérpárt alakítanak, kik az öregséggel, s betegséggel küzdő apjukról (Philip Bosco) kell gondoskodjanak. Persze jönnek a problémák, a már-már kilátástalan középszerűség által üldözött karakterek, melyek kitöréséhez nem várt esemény adja meg az utolsó lökést. S megemlítém, hogy a film lezárása nagyon jól sikerült, összességében sokat dobott az filmélményen. Nem egy könnyű darab, s talán ha nem a mostani hangulatomban nézem, akkor több is lehetne, de így csak 10/8.

Közeledik az alkalom, hogy Bond lecsapjon huszonkettedik alkalommal, Daniel Craig második prezentálásával. Nagyon várós film a Quantum of Solace, így muszáj volt megismételni az újjászületett James első kalandját, A 21. film, az azonos című 1953-as Ian Flemming műből építkezik, a rendező, Martin Campbell nem ismeretlen az MI6-os ügynök történelmében. Ő rendezte az előző Bond, Brosnan Aranyszemét, ismertebb rendezései még a Zorro filmek, vagy a Beyond Borders Angelina Jolieval és Clive Owennel. A Casino Royale készítése során nem kis feladatot szerettek volna véghez vinni az alkotók. Nevezetesen rebootolni, azaz újraértelmezni a szériát, hogy a bondújoncok is befogadják a mai igényeknek megfelelően. Így 40 év után egy teljesen más Bondot kapunk, új idővonallal, egy kezdő, sebezhetőbb ügynökkel. Még annyit megjegyeznék, hogy ha jól tudom, előszőr lesz két rész között bármiféle kapcsolat, ugyanis a Quantum of Solace egyeneságú folytatása lesz a Casino Royalenak. A lényeg, hogy nem kell félni, ez a Bond, ízig-vérig James Bond...

A sztori elég lassan bontakozik ki, nem is árulnék el sokat annak ki még nem látta, a lényeg, hogy Bondnak majd egy pókerjátszmán kellene elnyernie egy terrorista minden pénzét, ki bizony a nagyfejeseknek lóg. De ez, a történetek jó szokásához hűen, még párszor meg lesz csavarva. Azt kell mondanom, hogy irtó jó az egész film. A történet olykor belassul, de unalomba nem fullad, a pókerpartit is jól megcsinálták, csupán a szükségszerű romantikázást vehették volna rövidebbre, így a 144 perc feszesebbre is sikeredhetett volna, viszont meglepően komor a szkript. Mint említettem, ezt a Bondot már másképp kell felfogni, ő nem kérdez, pusztít. De ezen nem is szabad csodálkozni, hisz ugye karrierje kezdetén van, nincs meg a sárm, a rá jellemző kiforrottság és precizitás, a stílusjegyek, a vodkamartini, de az Aston Martin(ok) maradt(ak). Fejjel a falnak típus még, de idővel változik ugye. A készítők próbálkoztak a korábbi filmekhez képest valami reálisabbat (ahogy máshol fogalmaznak, "kevésbé rajzfilmszerűt") összeeszkábálni, felemás sikerrel. Kaszkadőr munka, semmi CGI. Felejtsük el a kütyüket és Q-t (a könyvben sem szerepelt), az önparodisztikus jelleget. Az akciók is sokkal dinamikusabbak, mint korábban és mennyiségére sem lehet panasz. A film első üldözése embertelenül látványos, igaz, hogy nem bond-hű, de a freerunneres fogócska nézése közben ez nem fog minket érdekelni. A verekedések kísértetiesen a Bourne filmekhez hasonlatosak, nem titkoltan válállva a konkurens szerepét, hisz ma erre van igény, új korszak, új Bond (bár, Jason Bourne is Bond-ihletésű, szal' ez a "ki lopott kitől" téma felejtős). Ami hiányzik, az valami utálhatóbb főgonosz. Semmi karakteres nincs az itt jelenlévő ellenekbe, ráadásul asztmás és mindig könnyezik a z árvácska. Kárpótolnak a remek jelenetek (a vallatás zseniális), a szokásos beállításokkal tarkítva. A zene is a régi, a főcim kivételével, mely furán hangozhat a Bond pályafutását végigkísérőknek (meg mindenki másnak is). De mindent összevetve, ez még ugyanúgy egy tipikus Bond film.

Daniel Craiget vagy szeretik vagy utálják. Akinek nem jött be a film, az persze inkább a forgatókönyvet kellene, hogy utálja, de sebaj, mert Craigről minden lepörög és ez így helyes, mert remekül hozza a 007-est, ki most áll legközelebb ahhoz a karakterhez, kit Flemming valaha megalkotott. Ahogy Bond, úgy Craig sem a Jim Carreyt megszégyenítő arcjátékáról híres, de ez a szerep abszolút jól állt neki, fapofájából ki lehet nézni a belső állatot, nem úgy, mint a korábbi elegáns, angol úriemberekből. A leányzó, Eva Green is jól festett a vásznon, de a hamarosan felbukkanó Olga Kurylenko mellett labdába sem rúghat (és akkor ne vegyük Caterina Murinhot bondlánynak). Judi Dench, M szerepében pedig csak a megszokottatt adta, de azt mindig szívesen fogadjunk. Az eddigi legsikeresebb részét a franchisenak a kritikusok nagy része szereti, a kasszáknál is jól termelt és ami a legfontosabb én is jól szórakoztam rajta. A Quantum of Solace-t rettentően várom, míg meg nem ékrezik, ez a legjobb Bond-film és az egyik legjobb '06-os mű. 10/9

The job's done and the bitch is dead.

Egy amerikai farkasember Londonban (An American Werewolf in London)

A legjobb teliholdra szőrösödős-karmosodós alkotás amivel eddig találkoztam. Landis jó érzékkel teremti meg a vidéki Anglia tájain barangolva a misztikus légkört, mely szerencsére a londoni cityben sem válik köddé. A szereplőink is jól játszanak, különösen Griffin Dunne brillírozik élőhalottként. De a film igazi főhőse Rick Baker Oscar-díjjal jutalmazott varázslata a maszkok terén. Az első átváltozás zseniális, szerintem se előtte, se utána nem volt még ennyire fájdalmas és látványos ez a folyamat. Humoros, szórakoztató és társainál sok tekintetben realistább produkció, mely a befejezéssel azért egy kis hiányérzetet hagyott bennem. 10/7.

Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead)

Edgar Wright és Simon Pegg humorbonbonjainak célkeresztjében ezúttal a zombifilmek álltak. Könnyed, tényleg sokszor röhögős menet, ami talán elbírt volna még pár liter vért és viccesen széjjelszakadó (vég)tagot. Mert hát horror, az aztán abszolút nincs. Pillanatokra sem parázunk, tehát azok is nyugodtan bevállalhatják, akik ódzkodnak a rémisztgetős moziktól (az elmúlt hetekben rengeteg ismerősömről derült ki ez. na de ki érti ezt?). Minden bizonnyal annál jobban élvezi az ember a Haláli hullák hajnalát, minél inkább jártas a húsevős élőhalottak világában, például nagy valószínűséggel én sem értettem jó pár utalást. Nem is ragozom tovább, erős vígjáték, bár másodjára már nem hinném, hogy ennyire jól lennék el rajta. 10/7.5.

Die Hard 3. - Az élet mindig drága (Die Hard: With a Vengeance)

Lassan, de biztosan behozom a lemaradásaimat. Főleg azért mert az időm limitált, a hiányosságaim, azaz a jó filmek, klasszikusok tárháza pedig végtelen. John McClane kalandjaiból eddig csak az elsőt és a negyediket láttam. Most került sor a harmadikra, és azért épp erre, mivel ez az egyik haverom kedvenc része a szériából. Nem kellett csalódnom, Bruce Willis és Samuel L. Jackson fantasztikusan dinamikus és jól működő párosa lazán elviszi hátán a filmet, Jeremy Irons főgenyaként jócskán háttérbe szorul. Ütős dumák és akciók, izgalmas helyzetek. Ízig-vérig akció-thriller, jó lenne ma is ilyen színvonalú darabokat nézni a mozikban gagyimódra gyártott tucatszar eksönözés helyett. A látvány (szorosan ugyan), de csak másodhegedűs lehet a sztori és a karakterek mögött. Jó lenne ezt nem elfelejteni. 10/8. 

Mátrix - Újratöltve (The Matrix Reloaded)

(A MÁTRIXRÓL KOMOLYABB POST VÁRHATÓ A HÉTVÉGÉN, ARRÓL MAJD OTT, HA KÉRHETEM)

A zseniális, minden idők legjobb akció-sci-fijei közé tartozó első rész csak a golyózáporokra és bunyókra koncentráló, lelketlen folytatása. Mivel épkézláb történetet nem sikerült összehozni, színészi játékról ugyebár nem nagyon beszélhetünk, tehát marad a bullet-time tobzódás. Félreértés ne essék, nem utálom a filmet, arra én képtelen lennék. Csak hát a rengeteg fárasztóan nevetséges kamu filozofálás enyhén gáz, a zioni buli is erőltetettnek, és nem odaillőnek tűnik, de a látvány esetünkben ha nem is mindenért, de nagyon sok arcunkat tenyerünkbe temetős pillanatért kárpótol. Mert hát az nem kicsit alázós, amikor az autópályás pusztításnál minden korlát nélkül szárnyal a kamera, vagy Neo és a Smith ügynökök balhéja (itt hangzik el a legégőbb monológ amúgy), vagy a Merovingi embereinek szarrá verése. A sztoriban szinte semmit sem haladunk előre érdemben, az egész egy előkészítésnek volt szánva a harmadik mindent vivő epizód elé. Ami aztán persze még nagyobb csalódás lett, de erről majd máskor. Korrekt látványmozi, de a Mátrix folytatásának kevés. 10/6.5.  

Sokak számára ismerősen csenghet John Woo neve. A pisztolypárbaj egyik megreformálója nem csak a filmvilágra, hanem a videojátékokra is nagy hatással volt. Az első nagyobb sikert egy finn stúdió a Remedy könyvelhette el, Max Payne című alkotásukkal. Ki ne emlékezne a sz*rrá hallgatott main zenére, vagy a főhős felejthetetlen arckifejezésére, de legfőképp a metrón történő bullet-time közbeni golyózáporra. Sokáig ment a vita, hogy a Remedy vagy a Wachowski testvérek loptak a másiktól, amire azóta se tudjuk a választ. A lényeg nem is itt keresendő, mivel egy olyan játékról beszélünk, ami annak idején megreformálta a TPS műfajt. Egy maradandó alkotás, egy viszonylag kedvezőtlenül fogadott második résszel. Viszont akik játszottak vele, azok tudják, időt lassítani, muszáj és egyben élvezetes. Idén elérkeztünk Max azon fejezetéhez, hogy hét éves pályafutását nem egy harmadik résszel, hanem egy egész estés filmmel jutalmazzák meg. A direktori székbe John Moore került, a forgatókönyvet, pedig az eddig ismeretlen Beau Thorne kapta, akinek eddig még egy jelentősebb munkája sem akadt, még jó, hogy besegített a játék írója, Sam Lake is.

A mozi fényei felkapcsolódása után rajtam kívül még két férfi maradt a teremben, hogy megnézzük a rejtett ,,befejezést”. Sokat gondolkoztam közbe, hogy mit láttam ebben a röpke másfél órában, de a választ én sem tudom. Nem ez volt életem filmje, sőt az előzetesek között felbukkanó új Bond többet mutatott abban a 2 percben, mint az a film, amire jegyet váltottam. A megbánás távol álljon tőlem, de csalódottságomat nem tudom véka alá rejteni, pedig tudtam, hogy nem ez lesz az év Oscar esélyese, de azért többet vártam tőle. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Babylon A.D. második részét nézném, mert most is jeleneteket láttam, nagyobb szünetekkel, illetve egy hajjal megáldott főszereplővel. Valahol nekem túl szellős volt a film, nem állt össze egy egésszé. Olyan érzésem támadt, hogy a vágások között nagyobb a hézag a megengedettnél, de ez legyen az én bajom. A direktorra visszatérve. John Moore alkotott, de nem pozitívan. A Noir kimerült annyiban, hogy esett a hó, és néhol felvillantak a Sin City annyira ismerős vörös fényei. Nem volt vele bajom, főleg  magával a fehér pelyhekkel, de a sötétebb tónus valahogy nem illik bele az összképbe, vagyis illene, de a többi hiányzik belőle. Több akart lenni ez az egész, mint ami. Túlságosan komoly, ami végül kimerült egy közepes akciófilmben, vagyis kimerült volna, ha itt sem bukna el. Egyszerűen kevés a lövöldözés, vagy ha éppen a golyók záporoznak az is maximum pár másodpercig tart, majd utána annyi üres párbeszéd hangzik el, jelenet játszódik le, hogy nem a következő fegyverdörrenést várjuk, hanem a film záró képsorát. A játék fő mozgatórugója ugye a lassítás volt. Hát ebben a filmben egy olyan jelenet van, ami erre hajaz, de olyan vicces tálalásban, hogy a moziban ülve nem értettem ez mi akar lenni. Talán egy 12 éves kisfiú kapott egy MP 45-öt, de valamiért olyan satnya, hogy a fegyvert csak elsütni tudja, célozni azt már nem. A szereplőkkel annyira nincs bajom, miért is lenne. Wahlbergről se hiszem, hogy azt mondták, hogy játszd el a játékban megismert karaktert, ő meg full el******... Ennyire nem. A karaktere ellenszenves, üres, semmitmondó. A ,,főgonosz” Lupino meg annyira gázul lett összerakva, hogy legtöbbször inkább mosolyogtam, mintsem borzongtam. Az egész színészi játék nem klappolt, az egész társulat átvette a táj színét, szürkeség ,,aranyozza” be a játékot, üres párbeszéddel, amit ugye Beau Thorne-nak róhatunk fel. Érdekességként megemlíteném, hogy a Remedy-s srácok se nyilatkoztak túl pozitívan erről a filmről, tehát gondolhatjátok mennyire volt összerakva a párbeszéd, illetve maga az egész.  Pozitívumként megemlíteném a Sin City-re hajazó látványvilágot, ami nagyon jóra sikerült, illetve a hallucinációt, ami annyira szép színekkel volt megáldva, hogy öröm volt nézni.

A film történetét először bele se akartam rakni, mivel annyira összecsapott aztán végül úgy döntöttem leírom ide a végére. Max Payne családját 3 éve brutálisan kivégezték egy betörés alkalmával. A hazatérő nyomozó a három elkövető közül kettőt szépen lelőtt, de a harmadik meglógott előle. Ezt azóta sem tudta kiheverni, az élete romokban, de még mindig nem adta fel, nyomoz az utolsó gyilkos után. Közben az utcát ellepte egy új drog, ami szárnyas lények hallucinációjával, illetve emberek halálával jár. Max a nyomozás során belekeveredik ebbe-abba majd végül, rájön a drog mivoltára is. Csodás történet…Azt hiszem ennyi volt, hirtelen nem ugrik be más, úgyhogy le is zárom soraimat.

Egy klasszikus játék alapján készült közepes film, viszonylag jó főszereplővel, szép látványvilággal, elrontott forgatókönyvvel, vicces akciójelenetekkel. Így lehet jellemezni ezt a filmet. 10/6

Üde színfolt, végre nem a trenddé váló, ma a mozikat elárasztó kínzós-szexes-remake-ázsiai ihletésű horror egyik trónra szánt kandidátusa. A filmet már 2005-ben elkezdték volna forgatni, az akkori rendező még Patrick Tatopolous volt, ki hálivúdban dizájnosként tevékenykedett (köze volt az Underworldhöz, Riddickhez, Én, a Robothoz például). Költségvetési okok miatt a new york-i helyszínt a rendezővel együtt lecserélték 2006-ban, a forgatás áttelepült az Angyalok Városába, immár Ryuhei Kitamura felügyelete alatt, a felvételek 2007 elején el is kezdődtek. Kitamura jegyzi a Skyhigh-ot, az Azumit, valamint a j-kultszar Versust, a nevéhez fűződik egy 2002-es Godzilla mozi is, ez ott még mindig sláger. Idén, amerikában is debütált, én meg megnéztem. A cél az volt, hogy rettegjünk a metrótól, hellride a javából... nos, vidékiek előnyben!

Leon (Bradley Cooper) egy szabadúszó, nem túl sikeres, de ambíciózus fotós, barátnőjével (Leslie Bibb) éli átlagos életét, folyamatosan fotóz. Egyik késő esti nap a földalattinál segédkezet nyújt egy lánynak, kire rosszarcú fekák vetették magukat. Másnap az újságból értesül a leányzó eltünéséről, ez nem hagyja nyugodni hősünket, nyomozni kezd, megszállottá válik. Hamarosan rájön, hogy egy sorozatgyilkos (Vinnie Jones, ki sajnos túl hamar fedi fel magát nekünk) szedi éjszakánként áldozatait a metrókocsikban. Ez már csak olaj volt a tűzre, Leon megmutathatja, hogy nagyobb profi, mint Jean Reno, elkapja a gyilkost és folyton kattint... tervei szerint. (közben látomások gyötrik, a gyilkossal álmodik.... valószínűleg spirituális kapcsolatban állnak, ergó, egy nőt dugtak)

A film Clive Barker, 1984-es Books of Blood kollekciójának egyik (az úr legjobbjai között lévő) novelláját eleveníti meg, így, Barker kvalitását ismerve, az egyedi valőr garantált. És valóban! A meglepően komótosan beinduló, de a végére tolvajtempóra kapcsoló film, eleinte az old-school suspense múvik stílusát idézi, majd nekilát slasher-kedni, hogy misztifikált, dodonai végeredményt kapjunk, egy kerek, a végső konkluzióval ellentétben, meglepő vonalvezetéssel - ami, hogy ne legyen hibátlan, drasztikus kolerikussággal kapkod ide-oda, a lassabb első negyed után - megáldott sztorit, 100 percben, ahol jó arányban van jelen a brutalitás és nincsenek felesleges sorok a szövegkönyben, teljességgel lapidáris. Hogy ne egy szimpla sorozatgyilkosos történetet kapjunk, egy remek csavarral operál az Éjféli Húsvonat, csak hát... nem passzol a képbe, elüt a film addigi dikciójától, de önmagában tényleg mesteri (Spolier, Ha Nem Láttad, Tényleg Ne Olvasd! Szóval, sejthető volt, hogy Leon átveszi a hentes szerepkörét, csak nem kellett volna bezavarni ezzel a démonos maszlaggal, Mostmár Oké), csupán merészebb módon bemutathatott volna a társadalomnak. Lehetne még filozofálgatni jó pár dologról.... de majd beleláttok amit akartok (utána itt kibeszéljük)

Majd' minden pontját lehet dícsérni a filmnek, a zenétől kezdve a vágáson át a fényképezésig bezárólag. A színészi játék lehetett volna erősebb, főleg Leslie Bibb részéről, ha már ennyi időt kapott. Bradley Cooper hirtelen változása, az őrület felé sodródva, karakteridegen tettekkel karöltve nem igazán hiteles.  Ellenben Vinnie Jones-szal, kire az ilyen szerepeket találták ki, a rejtélyes gyilkos, ki közelebbről vizslatva abszolút benevolens és ahogy azt megszokhattuk tőle, most sem a szavak embere. Sarkalatos pontja még a filmnek a több liter CG vér és sok-sok CG vonatozás, hiszen az, lehetett volna kidolgozottabb, egyébként a filmen rengetegszer érezni az ázsiai képviseletet. Összességében, nem lett ez rossz, a mai termést tekintve kifejezetten nem, kreatív, brutális, de pár sebből vérző is.

Midnight Meat Train (2008) - 10/6.5

A 2007-es [REC] újrája amerikai köntösben, de a másolat szó jobban passzolna ide, hisz gyakorlatilag majd' kockáról-kockára ugyanazt kapjuk, így bármi pozitívumot hozunk fel a Quarantine-nal kapcsolatban, az a spanyolok érdeme. Sajnos. Ez a remake, mint sok másik, teljesen feleslegesen született, jobban járnak a jenkik, ha a filmszínházkba leadják a [REC]-t.

A rendező, John Erick Dowdle, nem sok sikerrel büszkélkedhet, ez az első komolyabb alkotása, mit szemügyre vehetünk. Januárban várunk tőle egy nagydobást, mikor is a két évet csúszó The Poughkeepsie Tales-t mutatják be, mi szintén mockumentary és naná, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel, bővebben itt, Szóval, Dowdle látta a spanyol horror rettentő nagy elismertségét, gondolta, egy rókabőr neki is hozhat valamit. hát fogott 12 milliót meg egy fénymásolót.

A legszembetűnőbb különbség az, mit rögtön az első percekben tapasztalunk, hogy a főszereplő Jennifer Carpenter, közel sem olyan helyes, mint az eredetiben Manuela Velasco. Ez legyen a legnagyobb gond, nincs igazam? A sztoriba csak címszavak erejéig mennék bele, mert így is érthető, na meg azon nem változtattak, így ha olvastad a [REC] bejegyzést, mindent tudsz. Tévések, tűzoltók, ház, karantén, viszlát. Azér', hogy ne érje szó a ház elejét, a két Dowdle (mer, hogy az írópár egyben testvérpár) írt még 15 percnyi bónuszt, ám ez a közjátékot, vagy a végeredményt nem viszi el a spanyolok által kitaposott ösvényről semerre.

A legtöbb új, illetve más jelenet a film elején zajlik, még a tűzoltóságon, ami a káoszt illeti, ott csupán új perspektívából követhetük pár jelenetet, ezenkívűl a karakterek és azok tetteik is, 90%-ban nem változtak. De vonatkoztassunk el a remake tényétől, próbáljuk meg az alaptól függetlenül vizslatni az amerikai karantént.Ennek fényében is tud szórakoztatni, de az ember jóval többet várt. A költségvetésnek hála több és hatásosabb a brutalitással ékeskedő jelenetek sora, viszont az igazán frusztráló, félelemkeltéssel bíró képsoroknál a kamera és a fények jóval kevesebbett mutatnak ahhoz, hogy magunkhoz kapjunk, így abban a szekundumban, hogy megijednénk egyből helyre is áll a szívünk (hm, akkor ez tulajdonképpen kedvező az egészségünkre). Néhány pillanat pedig abszolút feleslegesen tolja a játékidőt, meglepően könnyen unalmassá válhat a film. De a klisék, idióta cselekedetek mellett, megvan a sajátos légköre, ám nem mutatja be elég hatásosan a karantén alá zárt helyzetet (ellenben a [REC]-cel), karaktereink könnyedén kontaktusba kerülhettek a külvilággal. A zene hiánya jól sült el teljesen és a maradék hanghatás is bravúros. Jennifer Carpenter már-már irritálóan hiteles tud lenni, ami egyáltalán nem probléma, neki ötöst adunk, viszont a kameramanunk egy raklapnyi diazepamot bevehetett volna, mert az eddig megszokott mockumentary-khoz képest is őrjítően rezgett a keze. De ismétlem magam, szinte ugyanaz, mint a spanyol film esetében, csak sokkal légneműbb, ha az eredetit láttad, ezt felejtsd el, untatni fog. Ha még nem, akkor bepróbálhatod, de utána kéretik felíratni a háziorvossal a spanyolok remekét. 10/6

A következő írás szerzője INMFC (FFK), köszönet érte!

„Moore atya, miután megkapta a püspök engedélyét, mikor kezdte el az ördögűzést? Október 31.-én. Halloween-kor. Ez nem drámai egy kicsit? A Halloween-i hagyomány, legendákon alapul, ami elég nagy spirituális aktivitást jelez azon az estén. Arra gondoltam, hogy kihasználhatjuk az alkalmat, hogy kiűzzük a gonoszt”

Részlet a filmből, amelyet kiváltképp fontosnak éreztem rögzíteni, már itt a legelején. Akkor, amikor még a szavakkal küzdök, miután a stáblista végérvényesen a múltba távozott. Akkor, amikor elhangzottak az utolsó mondatok, és lefutottak, leperegtek a szemem előtt az utolsó sorok a nagy sötétséget magába szívva. És akkor, amikor a hipotéziseimet kezdem gyártani a látottakat illetően. Lehet, hogy nagy szavak ezek, de szentül hiszem, hogy a film megérdemli, kiérdemli ezt a dicséretet.

Nem is hagynám a végére a konklúziót, kérem szépen, hanem már most leszögezném, másra számítottam. Nem titkolom, horrort vártam. Talán a cím megtévesztő, fene se tudja, de már az első pár perc leforgása után, tudtam, tudhattam, hogy itt nem egy egyszerű, jól megszokott horrorral lesz és van dolgom. Ez itt valami más. Nagyon más. Inkább tárgyalótermi dráma ez, kérem szépen. Ami korántsem biztos, hogy rosszat jelent az én olvasatomban. Sőt. Jól megkoreografált forgatókönyve lehetőséget ad rá, a nézőnek, hogy egyszerre féljen, és egyszerre izguljon, a körmét rágja. Mert a film igaz történeten alapszik. Így mondanom sem kell, ez még jobban rányomja a bélyegét a filmre, és annak minden egyes pillanatára.

Emily Rose, egy 19 éves fiatal lány, akit az ördög szállt meg . A család Moore atyától kér segítséget, miután az orvosok epilepsziára, és pszichés betegségre íratott gyógyszerei csak még rosszabbá teszik a lány helyzetét, állapotát. Azzal, hogy az egyház elismeri a megszállottság tényét, jóváhagyja, engedélyezi egyúttal az ördögűzést Moore atya számára…

Scott Derrickson, rendező, akit már jól ismerhetünk, tehát egy igaz történetet vesz górcső alá. Kicsit elemelkedve, felemelkedve a sablonoktól, melyekbe a horrorok nagyrészt belebotlanak, ő inkább megpróbál, több mint kevesebb sikerrel, máshoz nyúlni. Mégpedig egy tárgyaláshoz, amelynek figyelemmel kíséréséből, végigkövetéséből, visszaemlékezéséből tudjuk, tudhatjuk meg az eseményeket, a régmúltat, egészen a kezdetektől a végkifejletig. Nincs ebben semmi újdonság, hisz mindenki gondoljon csak bele, egy tárgyalás során foglalkozunk, foglalkoznak csak igazán a múlttal. A rendező úr tehát fején találta a szögét, és ahogy érzékelhető a visszajelzésekből is, jól tette. Így tud, tudott kiemelkedni a középszerből. Persze, akik nagy horrorra bazíroztak, azok kicsit most, szomorúbbak, lehet(t)nek, de, alig ha hiszem, kötve hiszem, hogy van olyan aki, rossz, vagy ez esetben jó emlékekkel tekint vissza a filmre.

A történetvezetés és felépítés nálam, az én szememben jelesre vizsgázik. A tárgyalótermi részek, és a horror snittjei szépen követik egymást. A múlt és jelen szálainak összefűzése szinte észrevétlenül megy végbe a szemem látra. Mindkettőnek megvan a saját maga varázsa, amit a készítők maximálisan ki is hoztak, ki is sajtoltak belőle. Egy percre nem ásítom, mindvégig azt érzem, hogy ott ülök én is a tárgyalóteremben, a hátsó sorban, amikor felszólal az esküdtszék, vagy ott állok én is, amikor éppen elkezdődik a szertartása a gonosz kiűzésének. Mindvégig a falhoz állít minket az Ördögűzés Emily Rose üdvéért. Azaz az első képkockáktól rabjává válunk a „nyomozásnak”, az igazság kiderítéséért folytatott harcnak. A filmnek az egyik nagy erősége, hogy kérdések lavináját indíthatja el bennünk. Te miben hiszel? Vagy én miben hiszek? Igaz-e, lehet-e mindaz amit láttunk? Vajon a film mennyire rugaszkodott el a valóságtól? Vajon mi maradt ki még, a két órás limiten túl, amit nem mertek, tudtak bepréselni a játékidőbe?

A hangulat, a nagy betűs hangulat, ez esetben nem csak, hogy megérkezett, hanem tapinthatóvá is vált. Az atmoszféra igen is, jóra sikeredett. Pedig a tárgyalások, bárki bármit mond, azért szépen leültetik néhány helyen a filmet. Azonban hiába is piszmogok, ellent kell mondanom magamnak. Mert a horror jelenetek egytől egyig elérték céljukat. És elfeledtetik velem azt a néhány gyengébb periódust, amit átéltem pár perccel korábban. Mert azokban a részekben, jelenetekben, ahol kellet félnem, féltem is. Igen féltem, néha kényelmetlennek éreztem a fotelem karfáját, és néha még beleborzongtam is. Nincs ezen mit szépíteni, a film kissé hátborzongató és félelmetes. Mert valami olyat is látunk, láthatunk, amit azért a – megszokott - társaiban a műfaji kereteken belül se igen fordult még elő. Volt néhány igazán kemény jelenete, és persze voltak klisés, sablonos snittek. Amelyekből kihozták a maximumot, mert a zenével, vagy a szereplő játékával teszi hatásossá az addig már százszor lerángott csontú, egyedül vagyok, de valaki van a házamban képkockákat. Az üvöltés hangja, vagy a kitekert test látványa sokáig emlékeink közt marad. Nagyon bizarr volt és erőteljes.

A hangulat fokozásában persze olyan elemek mint a képek, vagy a zene is kiveszi a részét. De még hogyan!? Tom Stern képei néha gyönyörűek, és csodálatosak. Jól bánik a színekkel, és a helyszínekkel. Hogy csak egyet említsek, személyes kedvencemet, amikor a lány a ködben jár, halad, az kimondottan telitalálat volt, a részemről legalább is.
Míg a zene, tudod, az az idegtépő, na az itt a helyén van. Amikor kell, felerősödik, amikor kell, elhalkul. Amikor kell, legszívesebben kifutnál a világból. Na igen.

A színészekre sem lehet egy rossz szavunk se. Az Emilyt alakító Jennifer Carpenter hiteles és zseniális alakítása már megéri az egyszeri odafigyelést. Kötelező néznivaló, a név már sokat sejtetett, ugye. Míg mellette Tom Wilkinson, a pap személyében és Laura Linney, az ügyvédnő szerepében brillírozik. Nincs mese, nincs okunk panaszra.

A végére hagytam a film üzenetét. Amely egyfajta erkölcsi üzenet a filmnéző számára. A befejezéssel (de talán ez az egész film során tapintható) azt akarja velünk érzékeltetni, tudatni, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, hogy a választás a mi kezünkben van. Azaz hogy miben és kiben hiszünk ezek után, a látottak alapján, tekintetében, vagy attól eltekintve, az ránk van bízva. Nem akar ránk erőltetni semmilyen mondanivalót. Döntsük el mi, a vallás vagy az orvostudomány nézetei a legelfogadhatóbbak, számunkra. De a szemünk előtt legyen mindvégig, és soha ne feledjük el Emily Rose esetét, szenvedését. 10/8

Gyorsan megosztok veletek egy általam axiómának tartott állítást: a babák g*cire félelmetesek. Komolyan. Ahogy néznek rád az üvegszemükkel minden pillanatban csak azt várod, hogy megmozdulnak. Nekem nem is volt soha, ezért is néztem furcsán kicsit a filmbeli kisfiúra. Anno játékmacival aludtam el, ő aranyos volt, nem kellett azon fosnom egész éjjel, hogy a nyakamba harap, miközben magamhoz szorítom. Mégegyszer: a babák a bohócokkal együtt (még egy info, csak úgy szórom itt a bölcsességet) nagyon ijesztőek.

Ezért is több, mint zseniális a Gyerekjáték alapötlete. Egy haldokló gyilkos utolsó erőfeszítésével átwoodoozza a lelkét egy épp divatos babába, csak hogy tovább élhessen. Ekkor eléggé felhúztam a szemöldökömet, hogy wtf, a csórikám honnan vágja így a misztikus témát, de aztán szerencsére megmagyarázzák. A játékfigura pedig egy kisfiúhoz kerül. Gondoljatok bele. Egy játékbaba, a gyermeki ártatlanság egyik szimbóluma, életre kel, de nem azért, hogy a barátod legyen, hanem hogy kíméletlenül legyilkoljon. A játék elkezdődik...

A film első fele a sejtetésre, és a bizonytalantól való félelmünkre épít. Sikerrel, teszem hozzá. Hangolnak minket, rengeteg közelit kapunk a baba arcáról, ami ekkor még mozdulatlan. A hangulat megalapozva, a reszketés türelmetlenül kopogtat az ajtónkon. Majd jön az Ördögűzőt idéző ütős fordulat, ami a film legrémisztőbb pillanata. Amikor pedig először mozog úgy a baba, mintha tényleg ember lenne, az nagyon durva. Aztán meg egy kicsit nevetséges. El is kezdtem aggódni, hogy szilánkokra törik a varázs, és vége lesz az egész mókának. Hála a trükkmestereknek ez nem így történik. Chucky beindul, a film átvált slasher üzemmódba és továbbra is képes tartani a színvonalat. Van egy zseniális jelenet, amikor Chucky elmegy a néger woodoo "mágushoz" és levág egy rövidke monológot, valamint mint egy mellékesenhiperrealisztikusan mozog. A sötét szobában alig tudtam megtalálni az államat a képsor láttan. 1988-ban ilyet alkotni, le a kalappal a készítől előtt! A befejezés az egész műhöz hasonlóan minimális horrorfilmes ismeretekkel lazán megjósolható, de ettől még élvezetes.

Furcsa volt egy ilyen filmben látni az általam eddig csak a Hetedik menyország c. családi nyálözönnel támadó propagandaízű délutáni tölteléksorozatból ismert Catherine Hicks-et, de végül is egész jól helytállt. Az először hitetlenkedő, majd segítő nyomozó közhelyes, ezerszer látott szerepéből Chris Sarandon nem sok mindent tud kihozni, a kisfiú castingja viszont nagyon eltalált. Alex Vincent ideális választás, mindent elhiszünk neki. Sajnos ő is megmaradt gyerekszínésznek, a Gyerekjáték 2-ben még szerepelt, aztán volt egy-két filmje, de ahogy kamasszá vált szögre akasztotta a csukát. Brad Dourif  pedig hátborzongató hangot ad a babának.

Szóval. A Gyerekjáték a jól bevált sablonokból építkezik, de remek alaptötletének és a minőségi kivitelezésnek köszönhetően kiemelkedik a műfaj átlagából, Chucky meg horror ikonná vált időközben. Jól szórakoztam rajta, 10/7.5. A folytatásokat nem nézem meg, valószínűtlen, hogy tartani tudták a szintet.  

Aki nem a mainstream vonalon mozog horror terén, biztos frontálisan ütközött a 2007-es esztendő, egyik legelismertebb alkotásával, mi, a Faun Labirintusa és az Árvaház mellett, szintén spanyolhonból került ki, így lassan, a franciákkal karöltve lemossák az agyatlan amerikai palettát, mi belőlük él. A [REC] direktora, Jaome Balaguero, a zsánernek szentelte munkáját, nevéhez kapcsolódik példának okáért, a 2002-es Darkness, Anna Paquinnal, minek vonzereje a sajátos atmoszférájában leledzett, de a komplett film féllábon ácsorgott. Balaguero, egyre divatosabbá váló megoldást húzott elő a kalapból, nevezetesen, az események e/1-ben, digitális kamerán át való követését (vagy nevezzük egyszerűen, lecsupaszítva shakycam-nek?), pszeudo-dokumentációnak titulálható (mockumentary), mi a tévhittel ellentétben, nem Daniel Myrick, Blair Witch Project-jébe ágyazott reformja, de nyilván az a legpopulárisabb, e téren (a [REC] előtt ott volt még a tragikus, full minimal-budget Zombie Diaries, idén a Cloverfield, valamint a Diary of the Dead). Ha már lopunk, azt mindenképp jó helyről tegyük, legyen jobb a kivitelezés és valami plusszt adjunk hozzá... Nem nagy titok, ha elárulom a végső konklúziót, a [REC]-nek sikerült.

Van valami különleges íze, ezeknek az európai szakácsok által kifundált horroroknak, mik a szakbarbár jenki kollegák kommersz kontárkodásaihoz képest, normán felüli kvalitással bíró, individualista, (többnyire) eminens mesterfőzt. Elég csak meglesni Del Toro vizuális, határtalan fantáziáját, a franciák művészien véghezvitt elborultságát, míg az amcsiknak mi jut? Fűrésznyóc'. Balaguero már a Darknessben okosan mozgott a térben, a [REC]-ben pedig abszolút tökéletesen érzékeltette a klausztrofób, reménytelen helyzetet, az egyetlenre redukált helyszínnel hátborzongató környezetet teremtve (igaz, Bayona az El Orfanato-val ezt is fokozta), rapszodikus, valóban félelemkeltő végeredménnyel, mi természetesen nem bonyolult alapokból építkezik.

Rusztikussága mellett, a forgatókönyv is hemzseg az ismerős elemekben, olykor teljességgel hiteltelen karakterábrázolással találkozunk, és logikátlan húzások sora is nehezíti a filmet, de mégis minden klappol, fogunk félni és ijedezni a deprimált légkör miatt (amit előre sejtünk, hogy mikor kell, mégis hanyatvágódunk. itt is jelen vannak azonban az idióta hirtelen bevágások, de nem zavaró), a minimalizmusa, a spontanitásával profin működik, épp ezért fájó például a heurisztikus próba a végén, mi felesleges, anélkül is talpon van erősen a [REC], ami explicit jelenetek terén nem elég merész ugyan, de van gore persze, és a mi fertőzötteink is remekül vannak elmaszkírozva. Mindehhez átlagon felüli játékot kapunk a nem épp nagynevű színészektől, főszerepben a túlzóan ambíciózus riporternő, Angela, kit Manuela Velasco testesít meg, rajta pedig nagyon jól feszül a textil. Egyébként szinte mindenki a költőiségnek van kitéve, az általunk nem látott operatőrtől, Pablótól, az idegesítő rendőrig bezárólag, de míg ez egy film, nincs ezzel gond. Viszont ezekre a karakterekre, a folyamatos pörgés mellett nem jut idő, így ne várjunk mélyreható analízist a szomszédokról, de ez szintén nem probléma. Ahogy, az előzetes félelmek ellenére, a shakycam sem zavaró és mindig pont annyit mutat, amennyit kell. A zörejek a háttérben, a hanghatások elsőosztályúak, minden kis kapirgálás, motoszkálás, sikoltozás és ennyivel be kell érnünk, mert zenei repertoár, szerencsére nincs.

És így a végére térjünk rá a sztorira. Angela és Pablo tévések, ma éjszaka a tűzoltoságot követik munkájukban. Mielőtt végleg unalomba fulladnának, megszólal a hang, mi arra enged következtetni, hogy riasztás van, így csapatunk el is indul, Pablo pedig mindent vesz. Egy bérházból jött a hívás, egy öreg hölgy ordibálására lettek figyelmesek a lakók, a tűzoltók fel is derítik a terepet, ám a néni, fittyet hányva korára zabálni kezdi a segítségére érkezőket. Nem sokkal ezután a házat a hatóság karantén alá vonja, senki nem mehet ki, míg a helyzetet meg nem oldják, a háttérben valószínűleg egy fertőzés áll, a kamera pedig csak forog és forog... A pörgés szinte folyamatos, néha leülünk pár pillanatra, de nincs vész. Rettentő para a film. A folytatást már készítik, valamint az amerikaiak is egy-az-egyben leforgatták a filmet, Quarantine címszó alatt, mi hamarosan itt is bíróság elé áll. Ez hatással lesz rád...(mint minden film, szal' ez nem a legjobb szófordulat volt, akkó szójjábe!)

[REC] (2007) - 10/9

Nem is olyan régen néztem végig Sam Raimi Gonosz halott-trilógiáját. Sajnos az első rész elé (saját magam által botorul) megvezetve ültem le, horror-vígjátékot várva. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy annyira nem jött be. Hangulatos, sokszor tényleg félelmetes film, de a végére szerintem kissé belefárad önmagába, igazából már untam.
A harmadik epizód a Sötétség serege címet viseli, és már inkább fantasynek vagy kalandfilmnek nevezhető horror helyett. Pár jelenet erejéig ugyan fantasztikusan idézi meg elődjeit, de többségében a kardozós-csontváztörő mókázás dominál, és a jól megszokott fenyegető légkör is eltűnt.
A sorozatból a középső darabot választottam ki bővebb kifejtés céljából, mert ebben elegyednek ideálisan a horror és vígjáték elemek, a három közül ez a legszórakoztatóbb, legötletesebb menet.

A Gonosz halott 2. tulajdonképpen az első film zseniális egysoros beszólásokkal, és sírva-röhögős jelenetekkel feltúrbózott újrázása, de erről bővebben emitt. Az alkotás legnagyobb jelenetsorára nagyon korán sor kerül, Ash majdnem megőrülése, majd saját kezével vívott párviadala tökéletes és felejthetetlen, de talán akkor sem nem túlzok, ha azt mondom, hogy a horror-vígjáték, mint olyan kvintesszenciája. Fergetegesen vicces, és egyben kellően véres is. A hangulat és a feszültség kézzel fogható, ezt Raimi ide-oda mozgó, végül mindig a megfelelő szögnél megállapodó kamerájának, az ijesztő hangeffekteknek, valamint fordulatosan kacsázó, ütős fináléval végződő sztorinak köszönhetjük. 
Bruce Campbell nélkül ez a film azért nem az lenne, ami vele együtt. Ideális főhős, a nézők hamar megkedvelik lazasága, tettrekészsége, a szájába adott raklapnyi kúl megmondás, valamint bénázásai miatt is. 

Hektószám ömlik a vér, záporoznak a poénok, mi pedig remekül szórakozunk. 10/8.5.
2009-ben érkezik (elvileg) a remake/folytatás (?).

Újabb állomása a franciák fénysebességgel robogó, nyugatiakat eltipró zsánerfilmes hadjáratának. Xavier Gems neve a Hitman filmről juthat eszünkbe, a rendező úr akkor egy felejthető akciófilmet hozott össze, mely nem erősíti a jól megvalósított videojátékadaptációk sorát. A Frontier(s) már korábban tarsolyában rejlett, csupán a startra várt Gems első filmje, mit 2008 januárjában meg is tekinthetett a nagyérdemű.

A szituáció bármilyen amerikai slasher-ben megállná helyét. Párizsban zavargások rengetik a földet, pár fiatal egy zsáknyi pénzzel készül lelépni, miben egyik sebesült barátjuk lassítja őket. Nincs mit tenni, a banda két csoportra oszlik és egy, a határ közelében lévő hotelben beszélik meg a találkát. Yasmin-ék kórházba viszik vérző társukat (ez, mint sok más később, felesleges időhűzás a készítők részéről), ki életét is veszti, de nincs sok idő a gyászra, mert ugye a rendőrség gyűjti a randalírozó fiatalokat. A másik két fiatal közben megtalálja a semmi közepén heverő hotelt (ahol egetverően jó eyecandy-kkel találkozhatunk) és ki is vesznek egy szobát. Ahogy az sejthető, legnagyobb vesztükre...

A Frontiére(s) nevetséges (a szó negatív értelmében) alibival bír, mert mire is épít? Kannibál nácikra, kik leabálnak mindenkit a tiszta vér fenntartásának érdekében. Ezzel előjönni a 21. században elcsépelt és unalmas húzás, hiába van kivetülése akár az aktuálpolitikára, egy horror ma ne ezt közvetítse (ilyen filmet a háború idején kellett volna adni "na, látod dzsoni, ezek a nácik, jaj de csúnyák, mi. na menjé' lövöldözzé'). Amúgy az egész biznisz (a hentelés) családi vállalkozás, kezelhető ez egy újkori Texasi Láncfűrészesnek, csak épp Európában, a francia ötlettelenség első jelei ezek (sajnos). Jelenkori eseményekre hivatkozva (a kezdeti képsorok, a francia huligánokkal roppant hatásosak, kár, hogy semmi keresnivalója a filmben) egyben múltidéző is, hisz ez az egész a holokauszt-éra borzalmaira emlékeztető reprodukció kommersz közegben (felejtsük már el, télleg'). Nemes üzenetet hordoz magában valóban, de felszíni megnyilvánulásai olykor borzalmasak, ami e stílusban persze pozitívumként kellene, hogy hasson, de az önparodisztikus mód tábornoki ruhába vedlett családfő szónoklata közben, mikor a néző már csak egy karlendítést vár az úrt csodáló familiától, vagy a neoformált csárli angyalai jelenetek hatására, szemrebbenés nélkül átsiklunk pár megcsonkított végtag láttán. És ismétlem, egy horror ne üzengessen már, ne nyissa fel a szemeket, félemlítsen meg.

Ez az, ami nem sikerült (egyetlen egyszer sikerült meglepődnöm, akkor is a legklisésebb ijesztésen, hála a hirtelen szívhalált okozó bevágott hanghatásnak), pedig Gems, aki egyébként írta is a sztorit (és azér' valljuk meg, jól kezelte az etnikai kérdéseket, de minek), minden tőle telhetőt elkövetett, gore terén is a végsőkig elment, nem bízva a véletlenre semmit. Ez is nagy hibája a filmnek, így ez nem horror, csupán egy vérben tocsogó akciótrancsír, hol az akciódúsabb jeleneteket sem bírjuk élvezni, mert ilyenkor az operatőr láthatóan epilepsziás rohamot kap, kollegájával, a vágóval karöltve, hogy mi , nézők abszolút megfosztva érezzük magunkat a feszültségtől (és a vele járó szórakozástól). Szintén fájó, hogy túlzóan sok jelenet játszódik teljes sötétségben, vagy csak a képernyő 87%-át befedő feketeségben, de a maradék beállítás (a francia betegségnek tűnő álművészieskedéssel egyetemben) mindenképp pofás, ehhez párosul a színek mesteri alkalmazása. A karakterek groteszk mivolta, a külsőről leolvasható jellemek szintén eltaláltak, maradandót alakít a főszereplőnő Karina Testa. Hitelesen hozza a terhes (a francia filmesek nagyon szeretik a terhes nőket, álá Inside, tán ezzel is a zsáneren belüli új generáció eljöttét hivatottak jelezni), bekattanó (félelmetes, ahogy csinálja), már-már jézusi magasságokba emelt lány szerepét. Végezetül, annyira nem volt ez rossz, mint ahogy annak hathat az írás után, de több potenciál volt ebben. Akárhogyis, mindig szívesen várjuk a franciák vérengzéseit. 10/6

A következő cikk szerzője ANGELUS. Köszi!

 John Carpenter kultfilmje a Halloween 1978-as bemutatása óta az egyik alapműnek számít saját műfaján belül. A slasher horrorok alapköve a saját magunkban rejlő szorongást hozza felszínre és éppen ezért olyan félelmetes még ma is. Megélt már vagy fél tucat folytatást, de az első és eredeti Halloween hangulata utánozhatatlan.

Szinte hihetetlen, hogy a minimalista költségvetése ellenére ennyire sokkoló és rémisztő. Háromszázezer dolláros összegből nem lehetett csodákat kihozni pl. a szereplők saját ruhájukat hordták és a kellékként használt őszi faleveleket minden forgatási nap után gondosan összesepergették majd másnap ismételten szétszórták. A kezdő forgatási napra nem sikerült megtalálni a leggonoszabbnak kinéző kisfiút, ezért a kicsi kezek nem máséi, mint Debra Hill produceré voltak. A filmzenére sem kellett sokat költeni, hiszen Carpenter híres volt arról, hogy filmjeihez saját maga készít zenét egyetlen szintetizátorán. A Halloween nyitó dallamai mindmáig a legemlékezetesebb filmzenék között vannak.

Ahogy már az Ördögűző kapcsán is emlegettem , - egy másik kritikámban - megjelent a filmekben a gonosz gyermek figurája, amely ez esetben szintén alapanyag. (Későbbiekben az Ómen című filmben is hasonló szerepkörbe kerül egy gyermek) Michael Myers maga a megtestesült gonoszság, aki 6 éves korában Halloween éjjelén megöli nővérét és elmegyógyintézetbe kerül. Hosszú éveken át egy szót sem szól, az öt kezelő Dr. Loomis azonban tisztában van azzal, hogy Michael sohasem szabadulhat ki, megtesz minden tőle telhetőt, hogy bezárva tartsa. Tizenöt évvel később egy esős őszi éjjelen a húszas évei elején járó fiú megszökik az intézetből és úti célja nem más, mint Haddonfield és azon belül szörnyű rémtettének helyszíne... közeledik az évforduló és Michael új áldozatok után néz, célpontjai baby sitterek és fiatalok, azonban Laurineban emberére akad. A lány szembeszáll az érzelemmentes Myersel.

A film felvezetője, az egy kamerás jelentsor melyben a gyilkos szemén keresztül láthatjuk a történéseket, hallhatjuk lélegzetét, lépteit és a konyhai kések közötti matatását majd lassú lépteit az emeletre. Hogy a sejtelmességet növeljék, Carpenter egy csukját húzott a kamerára, hogy teljes premier plánban senki ne láthassa a brutális gyilkosságot, csupán annak részleteit. Hiszen a sejtetés, a konkrétum nem megmutatása sokkal nagyobb rettegést képes kiváltani az emberekből. Pusztán pszichológiai alapon már tökéletes a nyitány. A döbbenet igazából akkor éri a nézőt, amikor lelepleződik a kisfiú, aki kezében egy véres konyhakést szorongat.

A vágás nélküli, kézi kamerás jelenetsor után már a kisfiú Michael Myerst egy szó nálküli, magából mindent kizáró kisfiúként látjuk. Kezelője Dr. Loomis azonban valahol tudja, hogy ez a fiú nagyon is érti mi történik körülötte és mit miért tesz. Az időbeni ugrást követően éppen a gyilkosság előestéjén találjuk magunkak, a nyomasztóan esős és sötét éjjelen egy ápolónő és Loomis igyekeznek Michaelért, hogy egy meghallgatásra átszálítsák. Az addig csendesen várakozó fiatal fiú hátborzongató körülmények között elveszi Loomisék autóját és Haddonfieldbe hajt...

Az események innentől egyetlen nap történéseit mutatják, s bár a filmet valójában kora tavasszal forgatták mégis a megteremtett ősz illúziója tökéletes. Myerst jó darabig nem látjuk, csupán érezzük a jelenlétét, amikor egy bizonyos autó elhalad az úton.

Az akkor még kezdő színésznő Jamie Lee Curtis karrierje -ahogy édesanyjáé is, Janeth Lee-jé a Psychoban - szintén egy sorozatgyilkosos filmmel kezdődött, s ez volt a Halloweenn. A sikolykirálynő lánya nem vallott szégyent. Laurine szerepe, az okos és megfontolt fiatal lányé tökéletesen illett hozzá, már abból a néhány párbeszédből, amit barátnőivel váltott karakterének megismerésekor érezhető volt, hogy ez a lány érettebb a többinél s nem csak a pasik érdeklik. A gondjaira bízott gyermekekre anyaként vigyázott, hiszen őket dugta el elsőnek Myers elől.

Néhány idegestő logikai bukfenc azért jócskán maradt a végkifejletben, hiszen az emeletre menekülés, a gardrobb jelenet, majd a sokkos állapotban való verekedés elnyújtása túlontúl hihetetlenné tette az addig remekül felépített történetet. Hiszen ki az, aki háttal ül le egy gyilkosnak, akiről tudja, hogy nem halt meg? S a kést miért nem veszi el tőle? Azonban mindezt tökéletesen kompenzálja az az ominózus utolsó vágás, amikor Dr. Loomis és Laureen kinéznek az erkélyen s nem találják az onnan néhány perccel korábban lezuhant Michael holttestét.

A Halloween a mai napig az egyik leghatásosabb filmtörténeti jelentőségű horrorfilm, melnyek hatása megkérdőjelezhetetlen a később készült slasher horrorok illetve horror szériákban, pszichopatákban és különféle thrillerekben.

Eme régi film meglepően jól ötvözi a sci-fi és horror elemeit még ma is. Mondom mindezt úgy, hogy 1982-es alkotásról van szó. Carpenter szereti maga írni a baljós szintetizátorral készített aláfestő zenéit, amelyek horrorfilmjei üldözős jeleneteinek elengedhetetlen kellékei (kivéve pont ezt, amelyet Ennio Morricone komponált, és rettentő hatásos lett). Ha belegondolok, hogy az Alien2 1986-os, akkor fel is merülhet a kérdés, menyi ötletet vettek át innen… Pláne, hogy egész kicsi koromban láttam, lehettem vagy 8-9 éves, így elég hatásos élmény volt. Persze azóta volt sok rémisztgetős alkotás, ami meglepően jó volt, de személy szerint, még mindig ez borzolta fel leginkább az idegrendszeremet.

Aki nem látta annak nem lövöm le a lényeget, így legyen elég ennyi sztori: Antarktisz, egy amerikai kutatóbázis. Lezuhan valamilyen dolog és üldöznek valamilyen dolgot… aztán lehet parázni. Carpenter e filmmel teljesen kiélte magát és ennek minden jele meg is figyelhető a filmben. Mindezt úgy, hogy mellőz mindenféle digitális technikát -akkor nem is volt túl sok- néha igencsak túlszárnyalja a napjainkban horrornak kikiáltott alkotásokat. Kurt Russell karizmatikus személyisége is egyik legjobb választás volt...
A film a jegyeladásokat tekintve nem minősült nagy sikernek; a rendező szerint ennek elsődleges oka, hogy a premierrel szinte egyidőben került sor az E.T. bemutatójára is, amelyben a földönkívüliekkel való kapcsolat bemutatása – az emberek számára könnyebben elfogadhatóan – optimista. Az egyes jelenetek vérességét abban az időben jó néhány kritikus túlzónak tartotta. Mindazonáltal a film időközben nagy megbecsülésre tett szert, rajongói vannak. Sokan kultfilmnek és a horror műfaj követendő példájának tartják

Szövegrészlet a filmből: „Ez a Dolog nem akar megmutatkozni, rejtőzni akar egy imitációban. Harcol, ha kell, de a nyílt színen sebezhető. Ha legyőz bennünket, nincs több ellensége. Nem marad senki, hogy megölje. Akkor győzött… 6 órán belül ideér a vihar. Meglátjuk majd, ki kicsoda.”

Kicsit vegyes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Egyfelől nem nagyon róhatok fel neki semmit sem, hiszen kora alapján bőven a nagyapám lehetne, másfelől viszont nem olyan jó. Aztán ott van ugye a magyar vonatkozás is...

A film mondhatni szolgaian képezi le Bram Stoker legendás regényének eseményeit, és egy számunkra különösen szívmelengető és érdekes jelenettel indít. Ködös, kísérteties tájon hajt keresztül egy kocsi, majd betér egy faluba, és hirtelen magyar szót hallunk. Először azt hittem, hogy félreértettem valamit, de nem. A falusiak ékes magyarsággal beszélnek az egész jelenetben, és ami a legfurcsább: nincs feliratozva. Aztán persze a "tolmács" elmondja az úrnak angolul is, de közel sem annyit, mint amennyit mi megérthettünk. Tök jó érzés volt :)

Főhősünk, Dracula gróf is a magyar vonalat erősíti, a kultikus horror ikon, Lugosi Béla alakításában. Sajnos nem mondhatjuk azt, hogy valami fantasztikusan. Lugosi nagyjából egy arccal és nézéssel tudja le a produkciót, ami akkoriban valószínűleg tényleg démoni volt, sőt, ma is egész ijesztő, de megint csak sajnálatunkra a film gyorsan elcsépeli ezt a hatásos fegyverét. Mert ugye akkor azért megtörik a varázs, ha kétpercenként hozzá folyamodunk? Amikor pedig nem a félelmetes nézéssel szugerál minket Lugosi, hanem meg kéne ijednie például egy feszülettől, nos akkor khm khm nem túl meggyőző. A másik kiemelendő színész a Renfield-et megformáló Dwight Frye. Elmebeteg nézése mai szemmel is hiteles és félelmetes, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ellopja a showt. A többi aktor mintha még a némafilmek világában élne, produkciójuk esetlen és túlontúl színpadias.

Tod Browning rendező alkotásából hihetetlen módon abszolúte hiányzik a feszültségnek még a csírája is. Na jó, lehet, hogy '31-ben a moziból kijőve nem ezt mondanám. De az öncenzúrázás akkor is érthetetlen. A filmben nem, hogy vámpírharapás, de még kedvenc vérszívónk fogai sem láthatóak! Vágom én, hogy a szintén ebben az évben készült M-ben nem lehetett mutatni ahogy megölnek egy kislányt (az a jelenet amúgy önmagában izgalmasabb, mint az egész Dracula), de hogy még egy fogat sem?! Különösen azért érdekes ez, mert egy 1922-es vámpíros filmben meg tisztán látszódnak a célszerszámok. Így azonban könnyen azt hihetjük, hogy Draculának protkója van, és ez a gondolat azért elég illúzióromboló. Van még egy nagyon elrontott jelenet, amiben is Van Helsing (Edward Van Sloan) akaratereje felülkerekedik a gróf befolyásoló képességén. Feszültség sehol, a képsor inkább komikus hatást kelt.

Pontozás. Ha azt vesszük, hogy 77 éves a film, de még így is simán nézhető, akkor lehetne 10/10. Ha viszont azt, hogy minden hibát nem lehet az idő nyakába varrni, akkor meg nagyon nem. Legyen egy 10/7, azzal a felkiáltással, hogy nézze meg aki csak teheti, mert egy ritka filmélményben lesz része.