A következő írás szerzője INMFC (FFK), köszönet érte!

„Moore atya, miután megkapta a püspök engedélyét, mikor kezdte el az ördögűzést? Október 31.-én. Halloween-kor. Ez nem drámai egy kicsit? A Halloween-i hagyomány, legendákon alapul, ami elég nagy spirituális aktivitást jelez azon az estén. Arra gondoltam, hogy kihasználhatjuk az alkalmat, hogy kiűzzük a gonoszt”

Részlet a filmből, amelyet kiváltképp fontosnak éreztem rögzíteni, már itt a legelején. Akkor, amikor még a szavakkal küzdök, miután a stáblista végérvényesen a múltba távozott. Akkor, amikor elhangzottak az utolsó mondatok, és lefutottak, leperegtek a szemem előtt az utolsó sorok a nagy sötétséget magába szívva. És akkor, amikor a hipotéziseimet kezdem gyártani a látottakat illetően. Lehet, hogy nagy szavak ezek, de szentül hiszem, hogy a film megérdemli, kiérdemli ezt a dicséretet.

Nem is hagynám a végére a konklúziót, kérem szépen, hanem már most leszögezném, másra számítottam. Nem titkolom, horrort vártam. Talán a cím megtévesztő, fene se tudja, de már az első pár perc leforgása után, tudtam, tudhattam, hogy itt nem egy egyszerű, jól megszokott horrorral lesz és van dolgom. Ez itt valami más. Nagyon más. Inkább tárgyalótermi dráma ez, kérem szépen. Ami korántsem biztos, hogy rosszat jelent az én olvasatomban. Sőt. Jól megkoreografált forgatókönyve lehetőséget ad rá, a nézőnek, hogy egyszerre féljen, és egyszerre izguljon, a körmét rágja. Mert a film igaz történeten alapszik. Így mondanom sem kell, ez még jobban rányomja a bélyegét a filmre, és annak minden egyes pillanatára.

Emily Rose, egy 19 éves fiatal lány, akit az ördög szállt meg . A család Moore atyától kér segítséget, miután az orvosok epilepsziára, és pszichés betegségre íratott gyógyszerei csak még rosszabbá teszik a lány helyzetét, állapotát. Azzal, hogy az egyház elismeri a megszállottság tényét, jóváhagyja, engedélyezi egyúttal az ördögűzést Moore atya számára…

Scott Derrickson, rendező, akit már jól ismerhetünk, tehát egy igaz történetet vesz górcső alá. Kicsit elemelkedve, felemelkedve a sablonoktól, melyekbe a horrorok nagyrészt belebotlanak, ő inkább megpróbál, több mint kevesebb sikerrel, máshoz nyúlni. Mégpedig egy tárgyaláshoz, amelynek figyelemmel kíséréséből, végigkövetéséből, visszaemlékezéséből tudjuk, tudhatjuk meg az eseményeket, a régmúltat, egészen a kezdetektől a végkifejletig. Nincs ebben semmi újdonság, hisz mindenki gondoljon csak bele, egy tárgyalás során foglalkozunk, foglalkoznak csak igazán a múlttal. A rendező úr tehát fején találta a szögét, és ahogy érzékelhető a visszajelzésekből is, jól tette. Így tud, tudott kiemelkedni a középszerből. Persze, akik nagy horrorra bazíroztak, azok kicsit most, szomorúbbak, lehet(t)nek, de, alig ha hiszem, kötve hiszem, hogy van olyan aki, rossz, vagy ez esetben jó emlékekkel tekint vissza a filmre.

A történetvezetés és felépítés nálam, az én szememben jelesre vizsgázik. A tárgyalótermi részek, és a horror snittjei szépen követik egymást. A múlt és jelen szálainak összefűzése szinte észrevétlenül megy végbe a szemem látra. Mindkettőnek megvan a saját maga varázsa, amit a készítők maximálisan ki is hoztak, ki is sajtoltak belőle. Egy percre nem ásítom, mindvégig azt érzem, hogy ott ülök én is a tárgyalóteremben, a hátsó sorban, amikor felszólal az esküdtszék, vagy ott állok én is, amikor éppen elkezdődik a szertartása a gonosz kiűzésének. Mindvégig a falhoz állít minket az Ördögűzés Emily Rose üdvéért. Azaz az első képkockáktól rabjává válunk a „nyomozásnak”, az igazság kiderítéséért folytatott harcnak. A filmnek az egyik nagy erősége, hogy kérdések lavináját indíthatja el bennünk. Te miben hiszel? Vagy én miben hiszek? Igaz-e, lehet-e mindaz amit láttunk? Vajon a film mennyire rugaszkodott el a valóságtól? Vajon mi maradt ki még, a két órás limiten túl, amit nem mertek, tudtak bepréselni a játékidőbe?

A hangulat, a nagy betűs hangulat, ez esetben nem csak, hogy megérkezett, hanem tapinthatóvá is vált. Az atmoszféra igen is, jóra sikeredett. Pedig a tárgyalások, bárki bármit mond, azért szépen leültetik néhány helyen a filmet. Azonban hiába is piszmogok, ellent kell mondanom magamnak. Mert a horror jelenetek egytől egyig elérték céljukat. És elfeledtetik velem azt a néhány gyengébb periódust, amit átéltem pár perccel korábban. Mert azokban a részekben, jelenetekben, ahol kellet félnem, féltem is. Igen féltem, néha kényelmetlennek éreztem a fotelem karfáját, és néha még beleborzongtam is. Nincs ezen mit szépíteni, a film kissé hátborzongató és félelmetes. Mert valami olyat is látunk, láthatunk, amit azért a – megszokott - társaiban a műfaji kereteken belül se igen fordult még elő. Volt néhány igazán kemény jelenete, és persze voltak klisés, sablonos snittek. Amelyekből kihozták a maximumot, mert a zenével, vagy a szereplő játékával teszi hatásossá az addig már százszor lerángott csontú, egyedül vagyok, de valaki van a házamban képkockákat. Az üvöltés hangja, vagy a kitekert test látványa sokáig emlékeink közt marad. Nagyon bizarr volt és erőteljes.

A hangulat fokozásában persze olyan elemek mint a képek, vagy a zene is kiveszi a részét. De még hogyan!? Tom Stern képei néha gyönyörűek, és csodálatosak. Jól bánik a színekkel, és a helyszínekkel. Hogy csak egyet említsek, személyes kedvencemet, amikor a lány a ködben jár, halad, az kimondottan telitalálat volt, a részemről legalább is.
Míg a zene, tudod, az az idegtépő, na az itt a helyén van. Amikor kell, felerősödik, amikor kell, elhalkul. Amikor kell, legszívesebben kifutnál a világból. Na igen.

A színészekre sem lehet egy rossz szavunk se. Az Emilyt alakító Jennifer Carpenter hiteles és zseniális alakítása már megéri az egyszeri odafigyelést. Kötelező néznivaló, a név már sokat sejtetett, ugye. Míg mellette Tom Wilkinson, a pap személyében és Laura Linney, az ügyvédnő szerepében brillírozik. Nincs mese, nincs okunk panaszra.

A végére hagytam a film üzenetét. Amely egyfajta erkölcsi üzenet a filmnéző számára. A befejezéssel (de talán ez az egész film során tapintható) azt akarja velünk érzékeltetni, tudatni, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, hogy a választás a mi kezünkben van. Azaz hogy miben és kiben hiszünk ezek után, a látottak alapján, tekintetében, vagy attól eltekintve, az ránk van bízva. Nem akar ránk erőltetni semmilyen mondanivalót. Döntsük el mi, a vallás vagy az orvostudomány nézetei a legelfogadhatóbbak, számunkra. De a szemünk előtt legyen mindvégig, és soha ne feledjük el Emily Rose esetét, szenvedését. 10/8