Három nem vadonatúj filmről lesz szó, amiket csak mostanában sikerült megtekintenem. Mivel régebbiek, ezért rengeteg helyen rengeteg ember írt már róluk (egyről biztosan), meg nem is volt kedvem külön-külön hosszabb postokban foglalkozni velük, valamelyikről nem is biztos, hogy tudnék bővebben írni. A nézés időrendi sorrendjében jönnek, ami egyben befogadhatósági sor is. A harmadikat például be sem mutatták itthon moziban. Szomorú szmájli, mert ahhoz tette volna hozzá a legtöbbet a nagy vászon.

Amerikai gengszter (American Gangster)

Mikor meghal New York egyik keresztapája, aki történetesen fekete, helyét a 15 éve mellette sofőrként, testőrként és tulajdonképpen tanítványaként ténykedő Frank Lucas (Denzel Washington) veszi át. Ő azonban nem elégszik meg elődje hatalmával, hanem közvetlenül Vietnámból becsempészve a teljesen tiszta heroint a versenytársakat okos stratégival kiütve a város drogbárója és az alvilág ura lesz, még az olasz maffiát is háttérbe szorítva. Minden álomszerűen alakul, míg egy becsületes zsaru, Ritchie Roberts (Russel Crowe) és maroknyi csapata szembe nem száll a bűnözőkkel és korrupt társaikkal háborút indítva a drogbiznisz nagyágyúi, így főleg Lucas ellen.

A sztori és maga a film sem szolgál meglepetésekkel, százszor láttunk már ilyet, maga a megtestesült maffia-zsáner szinte.

A két főszereplő erőset alakít és sok az ismerős arc a mellékszereplők között is, amit én mindig örömmel látok (például Josh Brolin, Ted Levine, Cuba Gooding Jr.).

Én személy szerint keveselltem az akciódús, így nem is pontos, inkább az izgalmas és az alvilági életet, történéseket bemutató jeleneteket. Túl sok a dumálás na, bár a végső rajtaütés pofás lett. A legnagyobb problémám vele, hogy egyáltalán nem feszült, sőt kiszámítható, sablonos. Az az egy szerencsém, hogy szeretem a műfajt, na meg hogy a színészgárda és a hangulat pazar, a rendezőről nem is beszélve (Ridley Scott). 

Klasszikus nem lesz, ez szinte biztos, de az is fix, hogy a Téglára több kört ver. Egyszer élvezetes, jó szórakozás, bár másodjára valószínűleg nem vágok bele. 10/7.5. 

A faun labirintusa (El Laberinto del Fauno)

A három aranyszobrocskával honorált Faun labirintusa Guillermo Del Toro művészibb munkáinak sorát erősíti, beállva az Ördöggerinc mellé, valamilyen szinten szembefordulva a Mimic, a Penge 2 és a Hellboy 1-2 populárisabb jellegével. Bár a képi világ mindegyik munkában fantasztikus.

1944-ben járunk, a spanyol polgárháború már csak elszórtan, a hegyekben zajlik. Egy kis faluba érkezik egy terhes nő a kislányával, a kislány mostoha- és a születendő gyermek vérszerinti apjához, aki katona. Történetünk középpontjában a lány, Ofelia és az általa a háborús borzalmak rideg valósága ellen mentsvárként létrehozott fantáziavilág áll.

A fent és a lent, a mesék birodalma és a való élet szimbiotikus egységet alkot a filmben. Amikor Ofelia rosszul dönt a neki a Faun által kiosztott próbák során, akkor tragédia történik a normál életében is. A látvány magával ragadó, csodaszép, bár ez Del Toro-tól már megszokott (thx God, hogy ő dirigálja a Hobbit-ot). A valóság eseményei pedig megindítóak és ugyan sokszor kiszámíthatóak, mégis hatásosak.

A fantasy részek sajnálatosan háttérbe szorulnak, az én szememben nem is a szereplők által elkövetett ordító butaságok, hanem ez a film legnagyobb hibája. Már épp teljesen átadnám magam a csodák világának, amikor újra és újra visszarángatnak a "felszín" történéseibe. A kevesebb ez alkalommal nem lett több.

Brutális, megindító mese, szívszaggató ám ennek ellenére boldog befejezéssel. Az egyik szemed könnyezik, de a másik mosolyog, mert tudod, hogy ennek így kellett lennie, így a jó. 10/8. Ezt viszont szinte biztosan újranézem. Majd egyszer, később.

 A forrás (The Fountain)

A forrás az örök szerelemről szól. A forrás a végsőkig elmenő, kitartó megszállottságról szól. A forrás magáról az életről szól.

A film egy teljes évezredet ölel fel a spanyol konkvisztádorok korától egészen a szinte anyagtalan jövőig. Hugh Jackman ennyi időn keresztül küzd szerelme, Rachel Weisz életéért. Több nevük is van, ezért egyszerűbb a valódit leírni. Három különállónak tűnő, mégis szervesen összefüggő történet között ugrándozunk zseniális módon.

Az alkotás komoly figyelmet igényel, de ez nem fárasztó, mert izgalmas és a három helyszínnek köszönhetően kellően fordulatos is. Ahogy egyre többt tudunk meg, úgy válik a film egyre élvezetesebbé. Azt eddig is tudtam, hogy Jackman jó színész, de, hogy ennyire! Rachel Weisz se nyújt éppen gyenge alakítást, de a szerepéből adódóan is az ausztrál X-Men a domináns.

A látványvilág és a fényképezés még a Faun labirintusát is odaveri, egyszerűen lenyűgöző. A poszter csalóka, sci-fi helyett sokkal inkább romantikus drámát látunk, mégpedig a jobbik fajtából. Székbe szögező, egyedi kaland az előbb említett filméhez hasonlóan erőteljes, érzelmekben gazdag fináléval. Először azt hiszed, hogy vége és az is tökéletes lenne, ha ez lenne a befejezés. De nem, a film fordít magán még egy hatalmasat, az utóbbi idők egyik legmeglepőbb végső zárásával, ami tulajdonképpen csak méginkább kiteljesíti a film hangulatát.

De jó lett volna ezt moziban nézni. 10/8.5. Ha már szóbakerült a másik kettőnél, akkor jöjjön ide is: szinte kiált a második megtekintésért.