(Vagy Them/Ők ha úgy jobban fekszik) Francia horrorfilmgyártás je t'aime. Mert ismét villogtak, ha már focizni nem tudnak. Xavier Palud és David Moreau rendeződuó első filmje, és itt még nem vesztették el eszüket, volt kreatívitás a zsebben, ami már az idei Szem remake-en (Jessica Albával) nem látszott meg. De az Ils-t látva reménykedhetünk hogy a továbbiakban felfelé ívelő tendencia születik, nem éri el őket az átok, mi már sok rendezővel végzett.

Francia házaspár frissen és üdén érkezett Romániába. A tanárnő és az író az erdő közepén laknak, eldugva a civilizációtól, egy baromi nagy házban (erdő is, kastély is... sírva rohannék el). Mi következik? Akinek sejtése sincs, az szedjen bambuszt (muhaha, de gonosz vagyok, elkapott ez az ünnepi-láz). Természetesen kintről beszűrődő gyanús zajokra lesznek figyelmesek az éjszaka során. Valakik játszani akarnak és úgy tűnik nem tűrnek ellenvetést. Az őrületbe kergető hajsza kezdetét veszi, az elszigeteltség ismét eluralkodik a vásznon (ez Európa érdeme, minden horrorukban helyet foglal ma, pedig ezek a segélykiálltások nem szükségelemük).

Rögtön elénk tárják, hogy a film megtörtént eseményeken alapul, ami annyit takar, hogy egy osztrák házaspárt csehországi vakációjuk során, valóban megölt három tizenéves az otthonukban (mert most ők a rosszfiúk, ez bizonyára szpojler volt, bocs), minden más, a karakterek, a helyzetek és még a filmvégi epilógús is fikció, mi a Moreau-Palud páros érdeme. Az Ils egy pazarul ledirigált, körömrágós horror, minek dinamikus képei, kellően klausztrofób hangulata, libabőrben dúskáló markáns atmoszférát alapoznak. Igaz, más téren nem sok egyediséggel, súllyal bír, lerágott csontként is nézhetünk rá, de mivel oly hatásosan rendelkezik a bennünk rejlő adrenailn felett, hogy akaratlanul is kitekintgetünk a film közben a külvilágra, elsiklunk kliséi felett, ha ez sikerült, a bent rejlő szépség felfedézse csak centik közelségébe kerül. Mert a guilty pleasure-től eltekintve, igenis szép film ez, ezt nem csak a külcsínre értem (de maj' megtapasztalod, vagy nem).

Ám, ne menjünk el amellett se szó nélkül. Egytől-egyig minden perspektíva a legjobb helyen van, a beállítások és a fényhatások provokatívak, a rendezőpáros fele annyi munkát vállalt, nem láttatnak sokat, rengeteg dolog a fantáziánkra van bízva és ezzel meglepően semmi gond. A hanghatások, illetve zörejek a háttérben nem csak szereplőinket kattintják meg lassan, de biztosan, hanem minket is, a folyamatos csörlőzés (vagy mi), madárcsicsergés, sejtelmes huhogások, ordibálások, karcolások, dörömbölések, mind fokozzák az élményt. Ezekhez hozzájárul a házaspár hiteles, szerethető játéka, minek köszönhetően a szemrevaló Olivia Bonamy-ért a finálé során megszakad a szívünk. És ha már itt tartunk, az oda vezető út is roppant kidolgozott, a film a rövid játékideje alatt (74 perc) pillanatra sem pihen meg, végig pörög, sikeresen fenntartva a feszültséget. kultúráltabb formában, mint honfitársai, bárminemű brutalitás, illetve, komolyabb vérveszteség nélkül. Így aztán, én csak ajánlani merem. 10/7

Felfújt, nevetséges és érthetetlen módon kult státuszba emelkedett unalmas amatőrfilm. Röviden és tömören ennyi lenne a kritikám. Nyugi, mindjárt kifejtem bővebben is, feltárva az okokat, amikért ezt a gyalázatos minősítést kiérdemelte.

Már az elején érezni, hogy itt valami gondság van. Nyoma sincs fenyegető hangulatnak, a zene önmaga paródiája, ez a suhogás-susogás inkább gyilkolja az atmoszférát, ahelyett, hogy megágyazna annak. Aztán az első gyilkosságok is meglepően feszültségmentesen és bénán zajlanak le, itt teszem fel először, de közel sem utoljára az ominózus kérdést: mitől olyan nagy szám ez a szar? Na mindegy, talán majd feljavul (kurvára nem). Szépen folyik tovább az öldöklés, a fejszés és nyílvesszős legyilkolás a film két csúcspontja. Közben a csajok villantanak pár csöcsöt, legalább ennyi elvárható ugye, ha már színészkedni nem tudnak. Mondjuk a srácok se, kivéve a fiatal Kevin Bacont, aki srác #2-őt alakítja, és sosem írnék ilyet róla. Végül egy lányka marad (én már ezer éve az arctalan, hangtalan, sosem látott gyilkosnak szurkolok, csak hogy legyen már vége, és dögöljön meg ez a nyivákoló, idegesítő ribanc), akinek e műremek eddigi színvonalát tekintve is hihhhetetlenül gyenge fináléban kell megküzdenie az életéért.

A filmen egyszerűen nincs mit dícsérni. A rendezés dilettáns, kihagyják az összes nagy ziccert egy kis félsz megteremtésére, a vágás béna, hangulat sehol, szereplőink teljes mértékben egyéniségmentes droidok, a gyilkos túlzottan rejtegetett, a végső dulakodás sorozat már-már bohózatba illően szánalmas. A Péntek 13-ra is ez a legjobb szó. 10/2.

(ez a Jason srác gondolom a további részeknek (amiket én biztosan nem nézek meg) köszönhetően vált horror ikonná, mert itt jó 10 másodpercig szerepel kb kis pöcsösként.)

Egyre jobban szeretem a francia filmeket. Mivel Európa több pályán is kezdi lemosni hálivúdot, a spanyolok (EB BAJNOKOK!) után bagettefaló cimboráink munkásságába is betekintettem, horror terén. A műfaj ma már csak árnyéka, vagy inkább paródiája önmagának, a minőség nincs egyenlő arányban a mennyiséggel, az álomgyár finoman szólva is, ontja magából a szart, pont, mint a parlament. Egy horror ma vagy remake, vagy vágásokkal ijesztgető lightos tini-idiótaság, nincs normális története, vagy az már annyira komplex, hogy fel sem fogjuk, vagy csak szimplán a céltalan brutalitás veszi el a figyelmet minden másról. És így kapunk mindent, csak horrort nem. Félni, ijedni nem, hányni annál többet fogunk. Hát remek. Az À l'intérieur, avagy angolosítva Inside, is besorolható ide vagy oda, de hiba lenne a mai trendekhez hasonlítani, nem hiába istenítik majd' mindenhol.

Az alapszituációra mondhatjuk, hogy Pánikszobára hajazó, amivel abszolút nincs gond, szeretjük az egy helyszínen játszódó, általam csak spontáneksönnek hívandó filmeket (pl. még a Fülke). Sarah egyedül ünnepli a karácsonyt, miután férjét elvesztette egy autóbalesetben, a letargia a melankólia nyakán ülve hívja keringőbe nap, mint nap. Bár magánya mégsem teljes, hiszen terhes, s a szüléstől csupán egy nap választja el. Ja, és az ajtó előtt áldogáló pszihopata nőszemély sem elfelejtendő tény, aki valószínűleg nem ünnepelni jött, inkább rossz gólya módjára vinné a babát. És akkor mell, mellnek feszül, slicceket le, indulhat... hopsz, az valami más.

Tehát minden adott az agyatlan mészárláshoz, de az À l'intérieur több ennél. Persze a film beteges, művészies megoldásokat ne várjunk (csak álintellektuális beállításokat), bővelkedik az olló által lyukasztott fejekben, a már-már gyomorforgató képsorokban, a határtalan erőszakban (mellesleg, én előzetes infóim alapján több gore-t vártam)  ráadásul a film utolsó negyedórája az addig  tökéletesen felépített, bukkanóktól mentes eseménysorozathoz képest, egy totális baromság, ehhez hozzácsapódik a (leginkább) Van Damme korszakból ismerős héroszi túlzás, de mindezek felett szemet hunyunk, mert van benne valami megfogalmazhatatlan báj. Már a kezdő képsorok, nevezetesen a karambol, remekül fest, majd az első, sablonosnak is található 20 perc után becsatol a székbe és talán főhősnőnknél is jobban izgulunk. Legalábbis én néha majdnem megszültem, mikor épp nem a reggelimet készültem újratálalni. A zene még rengeteget dob a hangulaton, miközben legbelül átértékeljünk a "gyengébbik nem" fogalmát. Van, hogy izgalmunkat fokozza a tetőig, van, hogy bármily abszurdan hangzik, egyszerűen széppé varázsolja az adott jelenetet, vér mennyiségétől függetlenül. Ha kicsit a látottak mögé nézünk, gyakorlatilag a szimbolizmus segítségével megfogalmazott, örök témát, a jó és a rossz harcát kapjuk, kiváló keretben, lezárva egy kört, végül elnyeri mindenki jutalmát... ne gondolkodjatok előre, van csavar a filmben, igaz kiszámítható némelyik, de akár a szemtelenül pofánkba tolt brutalitás, vagy a női szereplők játéka, kik mellett a férfiak csak próbababaként asszisztálhattak, feledtetheti velünk. A franciák ki tettek magukért, remek alkotás, de ha belegondolunk szégyen, hogy ezt és ehhez hasonló témát filmreviszik, de a lényeg, hogy egyik főcélját elérte az alkotógárda. Sokkolt. 10/9

Köszi a posztot HESGOTCANCER!

Kibővült szerzőgárdánk megmondja a frankót, és hosszabban-rövidebben elébetek tárja egy vagy több legkedveltebb ijesztgetős, mészárlós, trancsírozós filmjét. Hölgyeké az elsőbbség, úgyhogy kezdjük is rögtön edememmel mArival.

mAri:

Kezdjük talán azzal, hogy Wes Craven 84-es rémálmától jobb horrorfilmet én még nem láttam. No persze nem csak Fred Krueger utánozhatatlan alakja (főleg az a pulcsi, mindig is akartam egyet), vagy Johnny Depp filmes debütálása teszi számomra az alkotást feledhetetlenné, hanem egy pici többlet is. Méghozzá, hogy a film bizonyos értelemben viselkedhet úgy a néző számára, mintha egy tizenéves elszakadása lenne a szülői háztól. Az első szexuális élmény (mely megrepeszti a tabuk falát, meg a keresztet), illetve a rácsok melyeket át kell szakítani, hogy túléljen (vagy legalábbis a belső ellenséggel meg kell birkóznia).

Hogy a feledhetetlen karakterek nyomvonalán haladjunk tovább, és hűek legyünk az ünnephez Carpenter idevágó alkotása semmi esetre sem maradhat ki. A fehér álarc, a kés a kézben és a hátborzongató zene, melytől minden egyes alkalommal feláll a szőr a karomon, mindenképpen örökre beleivódott a filmtörténetbe, és az én elmémbe is.

Carpenter-nél maradva A köd lesz az, mely zseniális költőiségével olyan hangulatot teremt, mely szintén méltán jegyezhető egy ilyen napon. De ahelyett, hogy még sok-sok szót pazaroljunk az öreg mesterre (mindannak ellenére, hogy megérdemelné), inkább említsük meg a bio-horror atyját Cronenberget. Ez egy felől alkalmat ad Stephen King felemlegetésére is, hisz a Holtsáv, minden esetlensége ellenére számomra az elsők között említendő.

De persze a Videodrome sokrétű, s rettentően gyomorforgató kockáinak nyomába sem érhet, mely véleményem szerint szintén hatalmas mérföldköve a horrorfilmek világának (habár lehet, hogy a film valójában nem is az).  Persze nem egy alkotás van még, mely nyugodtan kerülhetne ebbe a sorba, s a teljesség igénye nélkül még álljon itt a Psycho, mert Hitchcock zsenije mindenképpen ide kívánkozik. S persze Ridley Scott fantasztikus űr horrorját sem szabad elfeledni, hisz az Alien nélkül azt hiszem szegényebbek lennének az univerzum fantáziájának rossz szörnyei fiúi.

Végezetül pedig két alak csupán a múlt ködös homályából, hisz ha Ed Wood-ot, kit persze lehet csupán Burton (ja igen akkor legyen már itt a Sweeney Todd) tett naggyá, de ettől függetlenül is meg kell említeni. S persze hazánk szülöttje, a világtörténelem legzseniálisabb Drakulája, Lugosi Béla semmi esetre sem maradhat ki, hisz hol is lenne a világ anélkül az arc nélkül, mely több, mint 100 filmben (bár ezek között még itthon készített alkotások is találhatóak) ott volt, hisz talán mást nem is kellett tennie.

 

VVega:

 

A horrorvígjátékok közül egyértelmű favorit a Gonosz halott második felvonása, ami mesterien vegyíti éjfekete humorral a zsáner elemeit. Bruce Campbell játéka szintén a film egyik alappillére, a párviadal, amit saját lemetélt kezével vív filmtörténeti klasszikus.

Slasherből mindennemű habozás és kétség nélkül választom a Fekete karácsonyt, mely a Halloween-t megelőzve tette le a műfaj alapjait. Nyomasztó, feszült és elgondolkodtató, mindeközben érdekes karaktereket mutat be, és még vicces is tud lenni. Zseniális.

A gyomor helyett a lelket támadó alkotások között pedig Stanley Kubrick Ragyogása viszi a pálmát. Nicholson élete második legnagyobb produkcióját nyújtja, de a feleség és a kissrác is ideális választás volt. A legdurvábban feszült jelenetek a labirintusszerű szállodában tett bringázások. A kamera fantasztikusan mozog, sohasem tudhatod, hogy épp mivel fogod szembetalálni magad a folyosók fordulói után.

Természetesen egyik sem tud felnőni az egyetlen és eredeti, zsigeri borzongást és heveny hányingert kiváltó Kis "Retardált Mangaszemű Okádék" Vukhoz.
 

 

FlasH:

 

Na, azt hiszem én itt kitűnök a sorból. Hogy miért? Mert nem szeretem a horrorfilmeket. Ez így nem teljesen igaz, hiszen semmi bajom velük, egyszerűen csak nem nézek horrorfilmeket. Nem is tudom őszintén, hogy miért. Még mikor fiatalabb voltam (értsd 12-13) láttam az akkori popkultúrában menő darabokat, mint Sikoly, Tudom mit tettél tavaly nyáron, és később A kör filmeket. Azok nem voltak nagy hatással rám, mert nem félelmetesek. Kicsit sem. Pár éve mikor filmfanatizmusom kezdett kibontakozni láttam talán utóljára horrorfilmet. A Blair Witch Project volt az, s ezt egy elég jó filmnek tartom. Azóta kb egy darab horrorfilmet sem láttam. Ha jobban belegondolok, ebben a műfajban a legnagyobb a lemaradásom, hiszen nem láttam olyan filmeket mint a Psycho, Alien, The Shining,  a Romero filmek, sőt, egy darab Saw filmet sem láttam. Tudom hogy vannak, meg hogy biztos nagyon jók, de engem valahogy hidegen hagynak. Talán be kéne próbáljak egy klasszikust, s akkor valóban értékelni tudnám a műfajt? Vagy annyira tetszene a stílus, hogy minden trash horrort megnéznék? Nem tudom, egyenlőre még jegelem a dolgot. Bár mi tudna jobban meggyőzni mint 20+ horrorfilmkritika? Szóval ha egy kedvencet kell mondani, akkor Blair Witch Project.
 

 
edemem:

Két kezemen megbírnám számolni, hány olyan horror van amit igazán szeretek, ennek oka nem csupán az, hogy leginkább a pöcegödör aljáról merítek (manapság futó amerikai remake-ek túlnyomó része), de persze véletlenül, hanem az is, hogy nem addikt módon keresem a műfaj képviselőit,  - havonta ha kettőt megnézek akkor sokat mondtam (ez a hónap kivétel ugye) - a klasszikusoknak titulált alkotások sem hoznak mérhetetlen lázba. Na de, vegyük sorra pár szó erejéig, hogy mi is az a tucatnyi remek (?). Leginkább James Bond kalandj.... vagyis, izé, az most nem... Amerikának bemutatva Európa felé kacsintgat ártatlan szempárom, nem véletlenül, hisz nagyon megerősödtek mostanra, de bőven akad remek régebbről is a francia, olasz, spanyol tájak látványosságaiból. Ha egyet kellene mondanom a nem túl populáris EU-palettáról, akkor Alexandre Bustillo és Julien Maury rendezőpáros À l'intérieur-jét említeném (angolosan: Inside), mely nem ijeszteni próbál, inkább félemlíteni, rémiszteni, lélekre hatni és ez sikerül is a több hekto vér, undorító jelenetek és már-már művészfilmes megoldások közepette. Ázsiai horrorokat is sorolhatnék, de most hétvégén nem játszik a sok csíkszemű. Persze a jenkik is szállítanak szökőévente valami jót és eredetit. A Fűrész első része kifejezetten jó volt, de szigorúan egy patronos, a Titkok Kulcsa (Skeleton Key) abszolút nem volt félelmetes, de volt egy hangulata mi megfogott, az amerikai Átkon (nem a kastélyoson, hanem a hippóba áztatott sárga kisgyerekesen) majd' összeszartam magam, de ez csupán a mozi és annak hanghatásainak tudható be (mert amúgy rettenetes film), a Sikoly első része is a jobbak közé sorolható, az Amytiville-i Horror szintén, a feldolgozott Texasi Láncfűrészes, valamint a Darabont-féle Köd, igaz, ez nálam nem horror, de annak titulált... rémlik még egy film, mit nagyon fiatalon néztünk valami partin... Rejtélyek Könyve 2? Vagy valami ilyesmi. Rettentő B, valójában gagyi, de hát, fiatalság = bolondság. Hogy klasszikusabbakat is említsek...  Freddy Krueger karrierjét nem követtem végig, három filmjéhez ha volt alkalmam, nem akkor eresztések, de nézhetők. A Dark City-vel vagy az Alien-nel még nagyobb közhely lenne előjönni, vegyük úgy, hogy meg sem említettem őket, mint jó horrort. Kedvencek temetője, szigorúan az első rész, Freaks 1932-ből, '65-ből az Iszonyat (Repulsion) Polanskitól... de tudjátok mit? Meguntam a listázást, legyen elég ennyi, biztos van amit szeretek és kimaradt, de kell valami jövőre is, nem? Ő, igen, van még egy horror, mit 14 perc után el kellett kapcsolnom, annyira sokkolt, egy bizonyos hájszkúlmjuzikel.

ChrisDry:

Egyetlen nagy kedvencről emlékeznék meg, de mivel erről lesz még szó bővebben a nap folyamán, ezért csak röviden, tömören. Eme régi film meglepően jól ötvözi a sci-fi és horror elemeit még ma is. Mondom mindezt úgy, hogy 1982-es alkotásról, mégpedig nevezzük nevén most már, a Dologról van szó. Pláne, hogy egész kicsi koromban láttam, lehettem vagy 8-9 éves, így elég hatásos élmény volt. Persze azóta volt sok rémisztgetős alkotás, ami meglepően jó volt, de személy szerint, még mindig ez borzolta fel az idegrendszeremet. Mindezt úgy, hogy mellőz mindenféle digitális technikát -akkor nem is volt túl sok- néha igencsak túlszárnyalja a napjainkban horror-nak kikiáltott alkotásokat. Kurt Russell karizmatikus személyisége is egyik legjobb választás volt...
Az egyes jelenetek vérességét abban az időben jó néhány kritikus túlzónak tartotta. Mindazonáltal a film időközben nagy megbecsülésre tett szert, rajongói vannak. Sokan kultfilmnek és a horror műfaj követendő példájának tartják.

A Ti kedvenceitek?

Ünnepi kiadásunk, melyben borzongásra vágyó olvasóinkat elégítjük ki (na, nem úgy), újabb ponthoz érkezett. Az írás tárgyát képző film nem ma készült, de a stúdiók közti kavarások, csúszások miatt, nagyközönség előtt idén került bemutatásra, a számos fesztivált megjárt film. Az eddig rövidfilmeket jegyző Jonathan Levine rendezése, a slasher filmek sorát erősíti. Lássuk, mekkora sikerrel...

Ahogy az a címből is sejthető, minden fiú Mandy Lane-t szeretné és én teljesen megértem őket, ha szemügyre vesszük az őt megformáló Amber Heard-öt, talán mind így érzünk. Persze Amber, vagyis Mandy nem az a könnyen megkapható lány. Barátaival ellentétben, ő nem iszik, nem drogozik, nem kurválkodik. Számára az iskola az első jelenleg. Egy szép nap barátai meginvitálják egy partira, az egyik srác Isten háta mögötti, vidéki házába. Mandy természetesen elfogadja az ajánlatot. A kellemes este hamarosan rémálomba fordul, amint valaki elkezdi ritkítani a fiatalok hadát és úgy látszik Mandy a főfogás...

Tipikus, amerikai klisékre épülő, buta tinihorror, az ilyen filmekre jellemző sablon karakterekkel, de itt a nagy átlaggal szemben, kicsivel több hangsúlyt fektettek a szereplőkre és hiteles párbeszédekre. Na, persze a fiúk szívét megdobogtató leányzón kívűl senkinek nem fogunk szorítani, még csak nem is szimpatikusak, de tény, hogy nem mind egyszerű forma. Két dolog hiányzik igazán a filmből. A feszültség, a félelem, a beszaratás, hívjuk ahogy akarjuk, az nincs. Ez pedig horror/thrillernél nem szabadna, hogy hiánycikk legyen. A másik pedig a gyilkolászás. Mert az van, de... de hogy? Ha horror, akkor durva, kegyetlen, már-már művészies megoldásokat várunk a gonosztól, itt azonban az esetek 80%-ában lövöldözés van. Akad gore, de az efféle jelenetekkel is bizony szűkölködünk. Ahogy telnek a percek, az egyébként irtózatosan lassan beinduló film közben - ahol az utolsó fél óráig várni kell jelentősebb eseményre, hisz addig csak a fiatalok bulizási szokásait ismerhetjük meg - azt vesszük észre, hogy Mandy Lane és kis csapata semmi eredetit nem tud felmutatni. És ez egészen a film nagy csavaráig - mely az addig látottakkal ellentétben abszolút nem kiszámítható (ám, kissé karakteridegen) - így is van. Ez a végső fordulat egy remek húzás (az elég bárgyú indok által motivált gyilkos is értelmet kap), tökéletes lezárása lenne a filmnek, de sajnos a készítők még 6-7 perccel nyújtották a történetet, és ezek a pillanatok már nevetségesen gyengék. A film trash beütésű, hű a zsánerben lefektett alapokhoz, kérdés, hogy ez ma mennyire állja meg a helyét. A zenék is egész kellemesre sikeredettek, a szűrőzött képek pedig meseszépek.

Amber Heard külsejéről már regéltem, így vegyük át mit nyújtott. A Never Back Down menyecskéje most fején találta a szöget. Ez a szerep fullosan rá passzol. Nem kell villogtatnia színészi tehetségét (kérdés, van-e), amit látunk tőle az épp elég, hogy elhihessük vele mindenki kufirmákolni akar és ugyanakkor bajban (?) is van, persze nem sikítozik, tökös, talpraesett lány. A többi színész, inkább sorozatos arc. Nekik a vágóhídra kerülés a legfontosabb, játszani nem kell egetverően, nem is teszik. De mind megállja helyét. A Mandy Lane egyszer nézhető slasher lett, de sajnos csak egy kései csavarra épít, de az 1 ponttal megdobja a végeredményt, ami így 10/6. És még egy, kissé becsapós poszter.

A Brit-szigetek területén és a mai Franciaország északi részén élő kelták november elsején ünnepelték az újévet. A kelták úgy tartották, hogy az újesztendő előtti napon az élők és a holtak közötti határ elmosódik, a halottak pedig visszatérnek. Október 31-én a magaslatokon hatalmas tüzeket raktak, termény- és állatáldozatot mutattak be. Miután kialudt a tűz, az ünneplők hazatértek, a parázsból pedig egy-egy darabot otthonaikba vittek, ahol ismét tüzet gyújtottak és egész éjszaka virrasztottak.

A Halloween az angolszász országokban a boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe október 31-én.

Halloween legfontosabb jelképe egyértelműen a kivájt töklámpás, melynek neve Jack O'Lantern. A legenda egy részeges ír patkolókovácshoz köti Jack O'Lantern kialakulását. A léha életéről és a másokat megtréfáló jelleméről híres kovács egyszer az ördögöt is megviccelte, aki megígérte neki, hogy halála után lelke nem kerül a pokolra. Amikor Jack meghalt, hiába próbált bejutni a mennyországba, Szent Péter útját állta. A mennyből és a pokolból kirekesztett Jack az ördögtől egy széndarabot kapott ajándékba, hogy a sötétségben megrekedt szelleme láthassa az utat. Jack a széndarabot vajrépába tette és ezzel bolyong azóta is számkivetettként. A legendában visszaköszön a Halloween lényege: a holt lelkek ezen az éjszakán visszalátogatnak a földre, a halottak és az élők közötti határ elmosódik.

Az Észak-Amikában elterjedt hagyomány annyit módosított a szokásokon, hogy vajrépa helyett sütőtököt használnak lámpásnak: a tök tetejét levágják, a belsejét kikaparják, oldalára rémisztő arcot faragnak, belsejébe pedig mécsest vagy lámpát helyeznek. A szörnyet formázó tök, Jack O'Lantern figurája Halloweenkor mindenhol megjelenik, túlnőtt a töklámpás szerepén. Használati tárgyak, jelmezek, dekorációk vagy éppen sütemények készültnek Jack bolyongó szellemének arcával.

Szintén Halloweenhez kapcsolódnak az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek, akik Trick or treat!, Piróth Attila remek magyarításában: "Ha nem adsz, lesz kapsz!" kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában nagy baráti társaságot összehívva, jelmezbált rendezve mulatják át az éjszakát. A halloween nagyon fontos ünnepe az országnak.

Európában a halloween sokáig feledésbe merült. Néhány helyen elvétve jelmezbe öltöztek és tökdíszeket helyeztek el a lakásban, de ez a szokás is hanyatlóban volt. Az utóbbi években azonban a halloween ünneplése ismét visszatért, valószínűleg az amerikai popkultúra globalizált világunkra kifejtett hatása (képregények, filmek) nyomán. Az utóbbi években Magyarországon is egyre több helyen ünneplik meg. Az iskolákban beöltöznek a gyerekek és cukrot osztanak az osztályokban.

(naggyon jó barátom a wikipédia, illetve az unnep.eu oldal)

A Törjön ki a frász! című horror-vígjáték Peter Jackson első nagyköltségvetésű mozija. Előzetesen úgy gondoltam, hogy az elején könnyedebb hangulatú, a főszereplő Michael J. Fox komikus tehetségére építő poénkodás lesz, aztán valamivel később kicsit elkomorodik az egész. Hát, nagyjából jól okoskodtam, már csak az a kérdés, hogy az arányokat is megfelelően sikerült-e belőni Jacksonéknak.

Kezdetnek bepillantást nyerünk Frank Bannister (Fox) trükkös szellemirtó munkájába, amiben társa két akkora, de akkora sztereotípus kísértet, hogy az kicsit csalódást keltő. Egy tudálékos, szemüveges gyógyegér fehér, meg egy nagydarab dumagép néger. Már ők sem viccesek, (pedig nagyon erőlködnek), de aztán előbukkan egy öreg tata, akire a gáz a legmegfelelőbb szó. A film humora tehát hozzám nem talált utat.
Maradt a remény az ijesztgetős periódusban, hátha összehoztak pár izgalmas, vagy kellően véres-mókás jelenetet. Sajnos ez sem jött össze. No nem az effektekkel volt a baj, azok még mai szemmel nézve is elfogadhatóak, akkoriban pedig egyenesen fantasztikusan nézhettek ki. A probléma az, hogy igen alapszintű filmes tapasztalatokkal is pontosan leírható előre ami történni fog. Na meg az sem használ a feszszültségnek, hogy szereplőink jól láthatóan szinte halhatatlanok, ezért teljesen szükségtelen, hogy szorítsunk nekik.
A színészi játékra fölösleges egy mondatnál bővebben kitérni, mindenki hozza a megfelelő szintet, talán csak Fox fáradtabb egy kicsit. Mondjuk nem csoda, hiszen ez a szerep csak ujjgyakorlat neki, semmifajta kihívás elé nem állítja.

Kiszámítható, de mégis kellemes kis film azért a Törjön ki a frász!. Halloween délutánra, lazításnak, agykikapcsolásnak például pont jó. Az újranézés mégis valószínűtlennek tetszik. 10/6.

Képregényadaptáció? Vámpírok? Penge! Majdnem, csak más időben, más helyszínen és legvégül más felállásban. Barrow egy nagyon kicsi, alig lakott, mindentől távol eső település. Teljesen unalmas hely, de mégis megkapta a főszerepet, nem véletlenül. A sztori elején, mint kiderül, minden év ugyanazon hónapján a várost elnyeli a sötétség. Szerintem már mindenkinek leesett; tökéletes hely és időpont naptejjel bekent barátaink számára.

Rögtön egy állomásozó hajóra leszünk figyelmesek a fagyos Alaszka parjain, mit a delikvens érdekes ardkifejezéssel bámul. Ugrás egyet a térben, ahol egy párbeszéd szem- és fültanúi leszünk. Mint minden filmben, ide is kell egy szőke nő, bár kivételesen az okosak táborának neves képviselője, aki attól még nagyon idegesítő. A csevej végén kiderül, valamiért nem akar egy bizonyos Ebennel találkozni, de legfőképp el akar menni az utolsó repülővel Barrow-ból. Megint ugrunk egyet a következő helyszínre, ahol a szánhúzó kutyák valamilyen oknál fogva le lesznek szúrva, végezetül az összes mobiltelefon a tűz martalékává válik. A furcsa eseményeknek Sheriff Eben Olesont (Josh Hartnett) akar végére járni, három segítőjével,  Billy-el (Manu Bennett), öccsével és nagyanyjával, több-kevesebb sikerrel. Mikor már kezdenek rájönni ki és mi áll a háttérben, bemutatkozik a túl későn kapcsoltunk tábla... igen, ez az alapszituáció.

A sztori nem csavaros, de ebben a műfajban mondhatnám, még így is tökéletes. A későbbiekben persze számíthatunk még liternyi vérre, mivel ez a film tényleg dúskál a piros nedűben, viszont illik is hozzá. Ahogy lenni szokott, the show must go on, megindul a mészárlás, a menekülés, bujkálás, majd a sorsdöntő ,,csata”, avagy éljük túl ezt az 1 hónapot. Röviden tömören így tudnám összefoglalni az egészet.

Kétarcú, talán ez a legjobb szó az egész műre. A paráztatós jelenetek legtöbb esetben ütnek, sőt ránk telepszik a feszültség. Átérezzük a szereplők helyzetét, miként is válik az emberből vad, akire vadásznak. A legnagyobb pozitívuma az egész filmnek maga a zene. Bizonyos helyeken annyira eltalálták, hogy ilyet még nem hallottam. Nagyon ott van, ahogy a kamera is, bár utóbbi az akciójeleneteknél átmegy amatőrbe. Ellenben remekül szuperál mikor az emberi mimika bemutatására helyezik a készítők a hangsúlyt. Nagyon sok jelentnél, főleg a durvább képsoroknál ráközelítenek a szereplők arcára, láthatjuk, hogyan élik át ezt a borzadályt. A Legnagyobb fekete leves a befejezés, ami számomra összecsapott, sőt erőltetett, bár a záró képsor hatalmas... Érződik, kevés pénzből dolgoztak, a harci jelenetek nagyon bénák, igaz nem az a lényeg, de negatívumként felróható neki. Ami a legjobban idegesített azok a vámpírok hangja. Folyamatosan károgtak, mint valami varjúszerű lények, főleg a fő-fő vérszívó csaja. Ha az volt a készítők célja, hogy egy ritka ronda és idegesítő lényt dobjanak össze, akkor azt mondom sikerült. Számoltam a perceket az eltakarodásáig… Nem tökéletes, de nem is rossz, nekem nagyon bejött az egész, az apró hibáitól eltekintve…10/7

-Is he dead?
-That's the problem. He was dead to begin with.

Ha a film előtt nem is, de a nyitóképeken már tudod. Sötét színek, iszonyú baljós, sikító hegedűs zene, és a Jack Skellingtonra nagyon is hasonlító tökfejű madárijesztő. Ez bizony Burton film. Ha az ő neve még nem lenne elég, Johnny Depp, Christina Ricci vagy Christopher Walken miatt csak elhiszitek, hogy érdemes bepróbálni a mai jeles ünnepen Az Álmos völgy legendáját is.

Az igazság az, most lehet, hogy kicsit beteg emberként fogtok számon tartani ezután, de nekem ez a film nem is igazi horror. Természetesen az, hiszen hullanak a fejek dögivel (ha jól számoltam 10 amit látunk, 5 amit nem = 15/105 min.), csak azok a kis humoros apróságok, amik végig el vannak ágyazva a filmben, engem inkább feldobnak, és nevetésre késztetnek (és még engem nevetett ki VVega, mikor misztikus vígjátéknak definiáltam ezt - edemem), nem pedig arra, hogy másfél órán keresztül bújjak a takaró alá. Úgy tűnik Burton-nel hasonló a humorunk, mert engem teljesen megvett Depp mimikájával, a "Watch your heads!" szöveggel, a fejek 'véletlenszerű rossz helyre esésével' és a többi kis apró utalással és effekttel. Látszik, hogy tényleg minden apró részlet teljesen ki van dolgozva, a hátterek, és a díszlet magáért beszél. Gyönyörű a táj, én ennél jobb Álmos völgyet nem is tudnék elképzelni, és nem is akarok, mert egyszerűen nincs. A kort is hűen ábrázolja a maga sötét módján, kis betekintést nyerhetünk a századforduló már egész modern New York-jába, és a kissé falusias Sleepy Hollow boszorkányokkal és babonákkal teli világába.

Van még néhány dolog, amire talán érdemes figyelni a film nézése közben, az első ilyen például a fa szimbólum, ami itt nem az élet, hanem a halál szinonimája, hiszen az óriás, csavart tölgy szüli ki magából a fejnélküli gonoszt, és tulajdonképpen a rejtély kulcsát is a cifra családfában találják. A másik meg a főcím. Nem szoktam nagyon foglalkozni vele más filmek kapcsán, mert azon kívül, hogy stílusában hasonló, mint az utána lévő sztori, még sem túlbonyolított. A Sleepy Hollow főcíme csak így magában is megérdemelne egy külön elemzést, tényleg érdemes ilyen dolgokra is figyelni, a részletekig kidolgozott minden egyes apró momentum, egyszerűen good job. Szerintem egyszerűen briliáns. Eleve érezhető az építkezés a zenében és a képekben egyaránt, minél közelebb kerülünk a különböző nevek, szinte szellemszerű kiírásával a direktor neve felé, a zene egyre erősödik, még hangosabban sikít, a tetőpontján meg megjelenik a Burton kiírása a legjobb, és legstilizáltabb képen a filmben (domb tetején sötét ház, felvezető kicsi út, köd mindenütt, és a vészjósló tökfejű madárijesztő - ami erősen hasonlít Jack Skellington mesebeli figurájára..).

Órákig tudnám még elemezgetni - ahogy egyik volt tanárom mondaná - "kis finomságokat", de azt hiszem ez is épp elég arra, hogy kedvet kapjatok:) 10/8.

A végére egy kedves kis oltás ^^

-We haven't heard your name yet, friend!

-I have not yet said it.

Volt egy első rész, ami számomra nem az undorító tini horrort jelentette, hanem egy új dimenziót. Egy következő lépcsőt, ami nem a vérrel akart tarolni, hanem a nyomasztó, már tényleg beteges hangulatával. A záró képsor pedig csillagos 5-ös… Nem ecsetelem miért, nézd meg, ha eddig nem tetted. Következő ,,fokozat”. Több pénz, több szereplő, nagyobb helyszín, tipikus második rész. Ebbe már érződött, ez nem egy sima Saw, brutálisabb a réginél, de simán emészthető. A csattanó üt, bár annyira nem vág minket hanyatt. Igaz, az előzőt nehezen lehetett volna überelni. Harmadik felvonás. Talán maga a vég. Nézi az ember, és csak nézi. Több vér, több üvöltés, sikoltás, sírás, brutálisabb, de ennyi. Unalmas. Megmagyarázzák, mi miért van, de ennyi. Van a főszereplő vagy mi a szösz, aki egyben idegesítő, másrészt annyira nem kidolgozott. Jigsaw haldoklik, hát kell egy orvos, többi a szokásos klisé, ,,gyomorforgató” jelenetekkel meg minden sz*rral, amit ki kellett volna hagyni. Stílszerű lenne bővebben átvenni a részeket, de így az ötödik rész idején, szorítkozzunk csak az azt megelőzőre.

A sztori most kicsit össze-vissza ugrál, jövő, jelen, múlt, de valahogy a magyarázatok se a régiek, sőt, unalmasak… Spoiler: Eddig úgy volt, hogy a haldokló Jigsaw-nak Amanda segített. Persze jön a 4.-ik rész csavarja, szegény beteges nőcink a 40 akárhány kg-al képtelen lett volna a 60 valahány kg-os áldozatok elcipelésére vagy akár valami kínzóeszközbe való beletevésébe, vagyis van egy 3.-ik cinkos, aki az ,,izom”. -jobb már, mint egy barátok közt-. Fűrész 6-ba esetleg kiderül, hogy lesz egy Jigsaw ikertesó vagy mi a szösz? A népnek persze ez kell, mert bármilyen sz*rt meg lehet velük etetni. Szereplők annyira nem kiemelkedők, van fekete rendőrünk, aki mindenkit meg akar menteni, van egy volt "üzlettársa” Jigsaw-nak. Ehhez még hozzájön a sok mellékes aka a töltelék, akik semmit se nyomnak a latba, karakterük egy deka. Tipikus disznók a vágóhídon. Ültessük szépen bele őket, a szerkezetekbe, lényeg, d*göljenek már meg, fröcsögjön a vér, legyen minél brutálisabb, ami inkább már unalmas. Biztos valaki élvezettel nézi, ahogy szenvednek a vásznon. Annak talán annyit tanácsolnék, hogy nőjön végre fel...

Eddig talán a negatív oldalról volt szó, jöjjön a pozitívum. Egy dolog, nem több, ami miatt érdemes végigszenvedni ezt az egészet. Megértjük, miért is lesznek az áldozatok választás elé állítva, mit takart a múlt. Jigsaw múltja. Annak az embernek, aki egy orvosi eset, akit eddig utáltunk, most valahol megszeretjük. Nem rossz ötlet, de mégsem az igazi. Talán kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni, de akkor szegény horror rajongók nem láthatnák azt a regiment, sőt már unalomig lerágott újfajta kínzásokat, amit majd szépen otthon az ágyban végiggondolhatnak, hogy igen erre én is vevő lennék, majd eljátszák az örömtáncot az ifjú rockerek, hogy mi mennyire betegek vagyunk. Aki akarja, nyugodtan nézze meg, mert a 3.-ik résznél, ha nem is sokkal, de jobb. Az elsőt nem üti, sőt… soha nem is fogja, annak a filmnek még megmarad a lélektanilag nyomasztó hangulata, ami ebből úgy hiányzik, mint … 10/4

Stephen King rövidke kisregényének filmváltozata annyira üres és semmilyen, hogy még fikázni sem lehet igazán jóízűen. Na persze azért megpróbálom, de nem akarom hosszúra nyújtani a dolgot, mert igazából nincs miről beszélni. Bárcsak a készítők is így gondolkodtak volna...

A sztorin olyan ordas lyukak tátonganak, mint amilyeneket John Rambo szerkesztett a burmai hadsereg szerencsétlen sorsú (értsd: Rambo 50 mérföldes körzetébe vezényelt) katonáira. Egy poros, jellegtelen kisvárosban a kölkök átveszik a hatalmat és (majdnem) minden egyes felnőttet legyilkolnak. Erre a szektavezér szerepében tetszelgő Isaac bujtotta fel őket. Szintén az ő vezetésével építik ki a társadalmukat. Ezután három évet ugrunk előre az időben, a városba egy fiatal párocska érkezik...

Azt, hogy hogy éltek el ennyi ideig, és hogy hogy a viharba nem tűnt fel senkinek egy városka kiírtása, na meg hogy a gyerekek miért nem öregedtek egy napot sem...na azt ne tőlem kérdezzétek. Itt abba is hagyom a fasságparádé részletezését, mert nem ér ennyi karaktert. A film egyetlen ismert arca Linda "John Connor anyja" Hamilton, de ő is ugyanúgy játszik, mint mindenki más a szereplők közül. Ripacskodva. Az alkotás amúgy nélkülöz olyan kellékeket, mint például feszültség, izgalom, vagy egyetlen egy épkézláb jelenet. Rendezőnk (Fritz Kiersch) hatalmas antitalentum, hiszen írtak neki egy remek zenét a filmhez, de ő még ennek segítségével is képtelen akár egy picit is fenyegető atmoszférát teremteni.  A finálé speciális effektusai pedig már-már a ZS kategória talajára terelik ezt a csodát.

A filmmel kapcsolatban az első dolog ami, eszembe jut az az, hogy na és? Kit érdekel? Unszimpatikus karakterek unalmas, semmitmondó vergődése. Még jó, hogy 99 HUF-ért vettem papírtokban King rajongó tesómnak. Neki se tetszett. 10/2.5.

A 2006-os Balta c. mozi önmagát oldszkúl amerikai horrorként definiálja, és a plakáton látható feliratok is ezt akarják sugallni. Azért az, hogy már a plakátokra is ki kell írni, hogy az adott mű nem remake, nem folytatás, hovatovább nem is egy japán ijesztgetős cucc higított amerikanizálása, na az elárul valamit a műfaj napjainkbeli fonákságairól.

A sztori mellékes, mint általában a hentelésre rámenő alkotásoknál. Kell egy lehetőleg már-már (néha szószerint) nem emberi főgenya, egy 6-8 fős csoport, akik véletlenül vetődnek a szörny hálójába, a csoportba kötelező minimum egy jócsaj, egy viccesnek szánt fekete, meg egy a terror hatására összemelegedő párocska, a végére pedig vér és gore ízlés szerint. Vagy ezek a B-kategóriás darabolós horror kellékei lennének? Jah, nem is mondtam még, a Balta abszolút B-kategória, de nem a jófajta másodvonal terméke sajnos. Az alkotás felemás és utat tévesztett, lássuk, miért is.

A rendező és író, valamint a filmben anonim havert játszó Adam Green nem tudta eldönteni, hogy mit is akar (illetve mire képes) igazán. Ezért úgy oldotta fel a saját maga által kreált gordiuszi csomót, hogy vett egy kicsit ebből is, meg csippentett egy keveset abból is. Az "ebből" és "abból" szócskák esetünkben a " direkte annyira szar, hogy az már jó" és a "sima tévés szemét" kategóriákat takarják. Ebből kifolyólag a film néhol szórakoztató, máshol, és sajnos többségében pedig fárasztó időpocsékolás. A műfaj legnagyobb közhelyeiből összetákolt, delphoi-gyorstalpaló nélkül is lazán megjósolható cselekményt csak a "direkt vicces szar" irányvonalra való rágyúrás tehette és tarthatta volna össze végig élvezetes egésszé. De nagy szívfájdalmamra nagyon kevés lapot osztanak a humornak és iróniának. Amúgy kliséparádé, rosszul alakító színészgárdával (ez lehetne előny is, de nem az) és nézőbarát játékidővel. A gyilkolászás egész szórakoztató, a finálé Gyűrű szövetségét idéző csónakos jelenete pedig külön pirospontot érdemel, ilyenből kellett volna sokkal több és akkor nem 10/4 lenne a végső pontszám. De így ennyi, az 5-öshöz legalább egy hangyányi eredetiség vagy még egy jó poén kellett volna.

Voltak anno minőségi horror filmek, nem kiemelkedő alkotások, de elviselhetően nézhetők. Jött a következő generáció, értem itt a Resident Evil féle irányvonalat, na a mostani alany még ezen is túltesz, a közepes élőhalottas meggyalázása (minőségihez nem is merem hasonlítani), annyira sz*r…

A történet nem nagy durranás, bár még reménykedtem. Négy tinédzserrel indul, akik épp egy elhagyatott házban sajátítják el a biológia órán tanult emberi anatómiát (aka ,,A fiúknak kukijuk van, a lányoknak puncijuk” Ovizsaru). Ahogy lenni szokott, mikor beindulna valami és átcsapna egy másik stílusra a film, valaki kitalálja, hogy húzzunk már innen el, mert csak, közbe az egyik ifjú tehetségnek elkezd vérezni az orra. Ez az egyik jel, belőled ma hullazabáló lesz. Hatalmas… A hadsereg karantén alá helyezi ezt a kis várost, míg ki nem derítik mi áll a háttérben. A második főszereplővel itt futunk össze, akit anno az Amerikai Pite 1-2-ből ismerhetünk, tudjátok a szőke csaj, aki énekelt a kórusban. Na ő most egy ultrakemény katonacsajt játszik, ami annyira megy neki, mint Joel Schumachernek a minőségi Batman. A kórház megtelik betegekkel, majd szépen elindul az átváltozás, a menekülés, a maroknyi túlélő megpróbálja átvészelni ezeket a nehéz órákat, több-kevesebb sikerrel. Mint minden ,,jó” zombis alkotásban, itt is előkerülnek a fegyverek, ill. a vágó és szúróeszközök, majd megindul a trancsírozás, míg a szereplők el nem jutnak oda, ahonnan ez az egész kiindult, egy laborba, végül kiderül, hogy már megint kiderüljön kik, vannak az egész mögött…

Egyszer már leírtam, leírom megint… ez egy sz*r. Nem kicsit, nagyon. Nagyon sok negatívumot tudnék felsorolni, de inkább válogatok, mert ennél a filmnél megtehetem. Kezdhetnénk az egész felvezetéssel, de magukkal a színészekkel, a rendezővel, mert mind pocsék. A zombikban semmi ötlet, vánszorgnak, mint régen, de ha megpillantanak egy élőt, akkor megindul a futás… ki érti. Hörgésük, mint valami varacskos disznó, de még meg is lehetne ezt bocsátani nekik, ha… itt emelném ki a kedvenc részem, mikor egy autó tetejére nem bírtak feljutni, de egy 4 emeletes házról gond nélkül leugrottak, majd tovább futottak. A kamera is pocsék, kezdhetnék hasonlatokat gyártani, akár példákat felhozni, de nincs kedvem. Nem ragozom tovább, mindenki meneküljön, ha meglátja azt a címet, hogy Day of the Dead, mert ez nem egy jó film, sőt nem is egy közepes, ez egy harmat-(inkább tized) gyenge alkotás…10/2.

Elérkeztünk blogunk nem túl messzire visszanyúló történetének legnagyobb vállalkozásához. A mai napon óránkénti frissítéssel és horrorfilm 'kritikák' tömegével próbáljuk megadni az alaphangot ehhez a kishazánkban még nagyon gyerekcipőben járó ünnephez. Tartsatok velünk egész nap, ígérem nem fogjátok megbánni, valószínűleg mindenki talál majd valami számára érdekeset a nap folyamán. Nem is húznám tovább a dolgokat, induljon a banzáj!