Clap Your Hands Say Yeah - Clap Your Hands Say Yeah

A nevük ne ilyesszen el senkit (nálam például jó pont), hisz nem véletlenül írok erről a brooklyn-i ötösről. Az általam ajánlott (katt a címkére lent) együttesektől eltérően, egy (szerintem legalábbis) kevésbé ismert, s a mainstream kategóriába nehezen sorolható lemezt ajánlok nektek. 

A CYHSY (rövidítsünk inkább) 2005-ben robbant be a köztudatba, s sikerüket szinte semmi sem jósolta. Öt 30-as éveiben járó fiatalember alkotja a bandát, az énekes Alec Ounsworth vezérletével, akiről muszáj pár szót ejtsek. Vagyis nem róla, inkább arról, ami miatt a legjobban meg tudjuk különböztetni a CYHSY-t, más bandától. Ugyanis ennek az úriembernek olyan karakteres hangja van, amivel sokan nem mernének péntek esti karaoke buliban fellépni, nem lemezt kiadni. De ők merészebbek ennél, s mára pont Alec hangja lett a banda egyik védjegye. Ez teljesen szubjektív dolog, megmondom őszintén, elsőre engem is ki lehetett volna zavarni ezzel a hanggal a szobából, de mikor véletlenül újra meghallottam azt (talán a Choke trailerben) már rabul ejtett ez a hangzás.  

Nem könnyű őket tehát szeretni, de ha elkap az album hangulata, akkor ígérem nem fog ereszteni. S végére a Pitchfork kritikából idézek, mert ennél jobban nem tudnám megfogalmazni, hogy milyen is ez az album: „Or imagine the Arcade Fire if their music were more fun-loving and less grave.” 
 

Rögtön egy leginkább zárásnak beillő mondattal kezdem: a Taken az év egyik legjobbja, és nem csak saját zsánerén belül, hanem mindent összevetve is. A franciák, közelebbről a Szállító-t és a War-t is jegyző Pierre Morel (és Luc Besson) megmutatják a világnak, hogy hogy lehet a mai trendeknek is megfelelő, de mégis régivágású, stílusos akciómozit gyártani.

A történet egészen egyszerű. Adva van egy ex-ügynök, Bryan, aki több időt szeretne eltölteni kamaszlányával, Kim-mel, mivel az aktív évek során eltávolodtak egymástól. A lány elvesztésétől tartva, minden rossz előérzete ellenére elengedi őt barátnőjével egy európai koncertkörútra. Kim-et azonban már Párizsban elrabolják. A papának minden rutinjára és tapasztalatára szüksége lesz, hogy vissza tudja szerezni őt.

Tehát a sztori elég szimpla, de a Bryan szerepében hibátlanul alakító Liam Neeson simán elviszi a vállán a showt, és a fantasztikus akciójelenetek miatt le sem tudjuk majd venni a szemünket a képernyőről. Az autós üldözések fotelbe szegezően dinamikusak, itt néha rendesen rángatják a kézikamerát is, de ez nem válik hátránnyá, á la Quantum csendje, hanem csak eszméletlenül gyorssá teszi a képsorokat. Aztán tátott szájjal figyeljük ahogy Bryan nyomoz, tör-zúz és egyre közelebb kerül lánya elrablóihoz. Nem egyszer elismerően kellett megjegyeznem, hogy ez igen, valahogy így dolgozhat egy profi. Nincs teketóriázás, széplelkű hősködés: mindenre elszánt apukánk helyzettől függően mindig az emberi test számára éppen legkönnyebben támadható gyenge pontjára megy rá és ha kell, hátba lövi vagy lesből kapja el ellenfeleit. Pontosan úgy, ahogy ez a valóságban is történne. Na jó persze ő a főszereplő, ő a hős, de ehhez mérten nem nagyon lehetne realistább a film. Meg hát nem is dokumentumfilmre vágyunk, amikor leülünk a Taken elé. Operatőrünk is érti a dolgát, így a harci jelenetek során nézőbarát módon végig a lényegen tartja a kamerát, megadva nekünk a lehetőséget, hogy ámuljunk-bámuljunk a gondosan kidolgozott koreográfia láttán. Nincsenek üresjáratok, az alkotás egyetlen ketyegő adrenalinbomba egészen az utolsó jelenetig, amit én inkább elhagytam volna.

Tulajdonképpen egyetlen egy színészi alakításról beszélhetünk, mivel ez a mozi 101%-ig Liam Neeson-é. Uralja a vásznat, elhisszük neki, hogy kétségbeesett, hogy nincs vesztenivalója és hogy semmi, de semmi sem tudná megakadályozni, hogy lánya nyomára bukkanjon. A többieket csak említés szintjén: az anyuka szerepét Famke Janssen rázza ki a kisujjából minden gond nélkül, és a Kim szertelen, meggondolatlan kamasz karakterét remekül hozó Maggie Grace is dícséretet érdemel.

Akcióbuziknak kötelező, de mindenki másnak,  különösen Marc Forsternek is tiszta szívemből ajánlom. 10/8.5.

A 40-es, 50-es évek Hollywoodja ha úgy tetszik a német expresszionista fotótechnika lázában élt. Sorra elevenedtek meg a fekete-fehér hősök, kik akármilyen csavaros bűnügy szálait ki tudták bogozni. Mára ez a műfaj annyi apró kis ösvényre szakadt, hogy  talán a néhai karakterek sem tudnának úgy eligazodni rajtuk, mint saját történetükön. Mindenesetre olyan sok remek alkotást köszönhetünk ezeknek az utaknak, hogy feltétlen megéri a barangolás e járt-járatlan csapásokon.

Kalandozásaink közben egy apró kis alkotásra akadunk, mely talán a két Oscar-díjával szalad felénk, vagy csak, mint megbújó orgyilkos ugrik ránk hátulról, de mindenképpen hatalmas élményt kínál. Ha már csak a szereplő gárdán futunk végig (Verbal - Kevin Spacey, Hockney - Kevin Pollack, Fenster - Bennicio del Toro, Keaton - Gabriel Byrne, McManus - Stephen Baldwin), talán akkor is sokan megnéznék az alkotást, ha viszont egy kicsit közelebb lépünk hozzá, talán nagyon kevesen lesznek, kiknek nem sikerül a kíváncsiságát felkeltenem.

A történet több szálon fut, úgy tűnik, hogy a jelenben Roger ’Verbal’ Kint a rendőrség épületében hűsöl, egy félresikerült akció utolsó (illetve a magyar maffia egy tagja még kómában fekszik a börtönben) túlélőjenként. Címszavakban: 91 millió dollár, kokain, hajó, robbanás. Az előzményeket Verbal elbeszéléséből, vagy inkább vallatásnak tűnő csevejből tudjuk meg, melyet egy New York-ból érkezett vámossal folytat.

Tehát a Spacey által megformált nyomorék szavai alapján indulunk el az utazásra, mely az öt ember összehozásától a legtöbbjük haláláig tart. A szálakat a háttérben pedig egy Keyser Söze nevezetű „szellem” mozgatja, kihez képest a legtöbb bűnöző erényes szűzlánynak tűnik. Talán az utolsó képkockákig nem is annyira nyilvánvaló, hogy miért is olyan remek ez a film, de a képernyő elsötétülésére a meglepetés a nézők arcán talán természetesebb, mint sok nő könnyei az Elfújta a szél alatt.

A film ereje persze nem csupán egy hatalmas meglepetésre való kihegyezettségben rejlik, hisz az egész krimi kibontakozás gyönyörű kameramozgáson és kezelésen zajlik, melyet így méltán emlegethetünk a neo-noir talán sokkal ismertebb és méltán elismert alkotásai között. Illetve a filmet végigkíséri egy enyhe vallási vonulat, mely érdekes többlet tartalommal ruházhatja fel.

Söze és az ördög párhuzama (kinek ugye a legnagyobb húzása az, hogy elhitette a világgal, hogy nem létezik, s ezért nem is kell tőle félni, maximum a rossz gyermekeket kell vele ijesztgetni) talán az egészet némi szakrális erővel is feltölti. S ahogy az ördög játéka kirajzolódik, melyet a számára egyszerű gyalogok játszanak, kik túl sokat képzelnek magukról (akár a rendőr, akár a bűnözők), úgy válnak a néző számára is esetleg egyre kézzelfoghatóbbakká a saját világában való „gonosz erők”.

Persze nem feltétlenül, hisz az egész párhuzam valószínűleg csupán magának Söze-nek az ötlete, ki így akarja saját mítoszát (akár a mesének tűnő történettel is, melyben saját feleségét és gyermekeit öli meg) a végtelenségig tágítani, s a talán legerősebb emberi érzelmet, a félelmet erősíteni. Akárhogy is álljon a helyzet, a végeredmény mindenképpen sikeres.

Ha valaki még nem látta, annak javaslom a felkutatását, aki pedig látta, annak az újranézését, hisz könnyedén kijelenthető, hogy mind a forgatókönyv, mind Spacey megérdemelten kapta meg a kis szobrocskát, illetve a többi díjat, melyet sikerült besöpörnie az alkotásnak.

95.) Taxisofőr (Taxi Driver, USA, 1976)
R.: Martin Scorsese
Fsz.: Robert De Niro, Jodie Foster, Harvey Keitel, Peter Boyle

Ezt a vietnámi háborúról szóló, de teljes egészében Amerikában játszódó filmet De Niro pazar alakítása, Foster erőteljes berobbanása a sztárvilágba, valamint Scorsese fantasztikusan fényképezett és remek zenékkel aláfestett New York-ja teszi felejthetetlenné. A hangulat utánozhatatlan, a feszültség pedig csak egyre nő, egészen a vérben és erőszakban tobzódó, sokkoló fináléig. Ha még nem láttad, azonnal pótold!

Emlékezetes jelenet: Travis (De Niro) a tükör előtt gyakorol

94.) Jó reggelt, Vietnám! (Good Morning, Vietnam, USA, 1987)
R.: Barry Levinson
Fsz.: Robin Williams, Forest Whitaker, Tung Thanh Tran, Chintara Sukapatana

Megint egy Vietnámmal foglalkozó alkotás, csak valamivel könnyedebb, tragi-komikus hangvételben. A katonai rádiós Adrian Cronauer (Williams) története egyszerre lélekemelő és szívmelengető: embernek maradni és másokat, akár az "ellenséget" is emberként kezelni egy embertelen helyszínen és időben. A végén a könnyezés sem kizárt.  

Emlékezetes jelenet: Cronauer búcsúműsora

93.) Harcosok klubja (Fight Club, USA, 1999)
R.: David Fincher
Fsz.: Edward Norton, Brad Pitt, Helena Bonham Carter, Meat Loaf

Fincher a globalizáció és a fogyasztói társadalom ellen intézett vádiratának is felfogható, a nyugati világot borotvaéles kritikával illető filmje a '90-es évek egyik legjobbja, mondhatni tökéletes zárlata a dekádnak. Norton és Pitt egyaránt hibátlan produkciót nyújt, de a mellékszereplők is egytől egyig csak emelik a színvonalat.

Emlékezetes jelenet: a finálé, az valami katartikus élmény

92.) Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, USA, 1964)
R.: Stanley Kubrick
Fsz.: Peter Sellers, George C. Scott, Sterling Hayden, James Earl Jones

Kubrick minden porcikájában háborúellenes háborús mozija a szatírák királya. Abszurd és éjfekete humora idézhető jelenetek láncolatává változtatja a filmet, ami a végére azért elveszti, és a mi kedvünket is elveszi a nevetéstől. Az utolsó képsorokban teljesedik ki a film égető aktualitása, és az emberiség tanulni képtelensége. Sellers végig zseniális, minden mozdulatát tanítani kellene.

Emlékezetes jelenet: a pilóta meglovagolja a bombát

91.) Vérző olaj (There Will Be Blood, USA, 2007)
R.: Peter Thomas Anderson
Fsz.: Daniel Day-Lewis, Dillon Freasier, Paul Dano, Randall Carver

 
2007 legjobb filmjében a modern Amerika születésének lehetünk tanúi egy olajmágnás és egy pap élethosszon át tartó rivalizálásán keresztül. Gyönyörű fényképezés, horrorfilmekbe illő zene, színészi csúcsteljesítmények. Az Oscart bezsebelt Day-Lewis mellett a legnagyobb dícséretet Paul Dano érdemli. Megtekintése különösen kisebb filmszínházakban javasolt, fantasztikus élményben lesz részünk.
 

Emlékezetes jelenet: a csend uralta, nyomasztó nyitány

folyt. köv.

A kamera nyugodtan megáll és eltelik a Duna kékjével. A fodrozódó vízfelszín csillogásával megnyugtat, s a csendbe burkolózó pillanatot sokáig nem is töri meg semmi. Mundruczó Kornél filmje valahogy így kezdődik (legalább is emlékeim szerint). Majd egy kürt és véget ér minden, a folyó történetének apró fejezetének meséje elkezdődik. Egy szerelemi történetről van szó, mely eleve kudarcra ítéltetett, hisz Mihail (Lajkó Félix) és Fauna (Tóth Orsolya) testvérek, s még az önkéntes száműzetéssel sem kerülhetik el sorsukat.

A hajón, melyhez a nyugalmat megszakító kürt tartozott Mihail érkezik meg (mint tékozló fiú visszatér) szülőföldjére, hol nem fogadják olyan szívesen, mint ahogy azt várhatta volna. Így néhai apja vízparti kis kunyhójába költözik, ahova követi húga, s együtt kezdenek új otthont építeni maguknak. Ezek után a már korán kirajzolódó végjáték nem várat sokat magára.

Már rögtön a film elején egy képpel előrevetít mindent Mundruczó. A képen nádat látunk, ahogy szabályosan futnak párhuzamosan egymás mellett hosszan a távolba. Egyszerre juthat eszünkbe róla a Vörös-tenger s egy görög oszlopcsarnok, melyek a vérbűn és a tragédia képét jósolják nekünk, melyekből bőven van részünk a másfél óra alatt.

Nyomasztó filmről van szó, rengeteg erőszakkal és szenvedéssel, melyet nagyon kevés párbeszéd tör meg, hogy a néző fellélegezhessen. A „természet csendje” (vagy inkább hangjai) uralják a füleket, hogy egy pillanatra sem feledhessük el a háttérül szolgáló már-már metafizikai teret (hisz a deltában, az ég, a föld és a víz összeér). Időnként borzolja ezt csupán fel a motorcsónak, az autó (a modernitás betüremkedése) hangja, mely teljesen idegenné válik egy idő után.

Még az ácsmesterséggel (hisz úgy tűnik Mihail egyedül is képes vízre házat építeni - vízen járni) való játszadozás, s az ebből következő bibliai asszociációk, sem nyugtathatják meg a nézőt, hisz az elejétől kódolt tragédia szele folyton nehézsúlyként járja körül a film szellemét. Mely így csupán egyetlen menekülési útvonalat kínál, magát a deltát. Hisz, ahogy a csodálatos tájon a történet tragikus végkifejletéig eljut, kibontakozik egy elfeledett szépség, mely némi vigaszt kínál.

Tehát a film, mint tragédia, mely szabadon (rengeteg csúsztatással - gondoljunk akár csak a bő fogásra) használja az európai kultúra görög-zsidó-keresztény gyökereit, de mint természetfilm is értelmezhető. Mely utóbbiban az ember és sorsa csupán szükséges kellék, hogy elvezethessen minket a rendező a tájra. A rendező, aki tagadhatatlanul sokat merített Tarr Bélától (melyre nem csupán a főcímben való köszönet utal), hisz a kamera, s az idő kezelése magán viseli a mester hatását (gondoljunk akár csak a temetésre hajózókon való pásztázásra, akár csak a film végi kenyérből és pálinkából - bor - álló vacsorára, az embereket pásztázó kamera egyértelműen Tarr Európai Víziókhoz készített prológusát juttatja eszünkbe, de a hatásokat még vég nélkül sorolhatnánk). Vagy említsük csak az alkotás szereplőit, kik egy kivételével valahol az egzisztencia peremén, ha úgy tetszik a senki földjén (semmilyen hatalomra, közigazgatásra utaló jel nem tűnik fel a képkockákon) tengetik életüket.

Bár lehet, hogy ez a momentum a tragédiát elmossa, hisz ha egy ilyen helyen is egyértelmű tiltakozás fogadja a testvérpár szerelmét, akkor ez valami mélyen az emberbe, s nem feltétlen a társadalomba kódolt dolog.

A film végén a jelenet, melyben a dühödt tömeg felgyújtja a házat elmarad, s csupán a néző fejében játszódik le (mely így nem válik közhelyessé, s túlontúl kézenfekvővé - bár így a negyedig őselem kimarad). Összességében egy gyönyörű és pontos filmről van szó, mely határozottan odáig nyújtózik csupán ameddig szükséges, hogy minden a helyére kerüljön. 10/8.

2008. november 20. csütörtök 19:00. Szenes. Rövidfilmklub. Meghívott vendégek: MOME - animáció szak hallgatói. Vetítés, zsíroskenyér, beszélgetés, móka, kacagás. Gyertek sokan, érdemes (higgyetek az Úrban, és az Ő szócsövében mAriban :D)

Többek közt az alábbi kisfilmek lesznek:

Bakos Barbara: Whale Paradise
Hermán Árpád: Büdöske
Bukta Zsolt: A tor
Kiss Melinda: Döntetlen
Gelley Bálint: Dróton
Mendrei Miklós: Egyedül
Traub Viki: Eső
Horváth-Molnár Panna: Esti Mese
Glaser Kati: Fin
Demjén Gabriella: Homeless
Ruska László: Hullámok
Borbás Róbert: In-sect
Szabó András: Just like
Kreif Zsuzsanna: Szépia
Ringeisen Dávid: Levelek
Taskovics Éva: Mérlegház
Gaál Fruzsina: Vizen
Sándor József: My slang (Spiss)
Ducki Tomek: Életvonal
 

Billy Wilder-t gondolom nem túl sok mindenkinek kell bemutatnom. Ha mégis teljesen ismeretlenül csengene a név, a Van aki forrón szereti, biztos mond valamit. Valószínűleg a Sunset Blvd. is ismerős lehet egyesek számára, hisz ha csak abból indulok ki, hogy az IMDB-n ez a film összességében a 28. legtöbb pontot kapta, illetve a Noir kategória trónját foglalja el, elég népszerű lehet.

Persze ez a rengeteg udvarlás semmi jót nem tesz, helyette inkább a filmre kellene összpontosítani, hátha mindezek nélkül is megállja a helyét. Első ránézésre egy gyilkosság hátterének a meséje az alkotás. Adott az öregedő, hihetetlen sikereket maga mögött tudó színésznő, és a fiatal író, kinek forgatókönyveiért nem igazán állnak sorba a stúdiók, néhány szerencsétlen véletlen, egy kis szerelem, szánalom, megalázkodás, féltékenység, s máris magától értődik a tett.

Azért, hogy ettől kicsit szofisztikáltabb legyen a dolog, tekintsünk bele Joe Gillis (William Holden) életének utolsó fejezetébe. A történet az egzisztenciális perifériára való sodródással kezdődik (mely Amerikában az autó elvesztése lenne). Ez után egy üldözést követően a menekülést egy elhagyatott villa jelenti, mely mint egy elmúlt kor emlékműve terpeszkedik az alkony sétányán. Lakója a múlt nagy sztárja Norma Desmond (Gloria Swanson) teljes dekadenciájával éppen majma temetésére készül, s így úgy véli, hogy „hősünk” (ki egyben már feltehetőleg szárnyai birtokában a mesélőnk is) a temetkezési vállalkozó, ki meghozta szeretett kedvence utolsó ágyát.

Kettejük kapcsolata végül mentes az állatoktól, s inkább egy nagyszabású vízió modern forgatókönyvbe öltöztetése körül bonyolódik. A szerelem megvallása után, az író menekülni próbál, de a nő öngyilkossági kísérlete visszarántja, az általunk már ismert örvénybe mely a Hádésznál ér véget. A lassan tetten érhető képlethez még hozzáadható a fiatal ambiciózus lány (Nancy Olson), ki író szeretne lenni, s éppen Gillis egy régebbi forgatókönyvét akarja átdolgozni ezen ügy érdekében. Természetesen ehhez szüksége van az eredeti szerzőre, e vágy sikerének eredménye pedig nem csupán a kész alapanyagban, hanem sokkal romantikusabb tettekben is manifesztálódik.

De még mielőtt teljesen felvázolnám a filmet térjünk inkább rá, hogy miről is szeretne értekezni. Több fogódzkodót is találhatunk, mely problémákat vethet fel a film kontextusán belül. Ott van rögtön a valamikori sztár személye, aki már távolról láthatóan elég súlyos pszichózisban szenved, melyet ráadásul saját közvetlen környezete okozott. Hisz talán tényleg nem normális 50 évesen 25-nek képzelni magunkat, talán az sem, ha környezetünk megerősít ebben a képzetünkben, sőt eljátssza, hogy a naptáron lepörgő évek csupán illúziók, s valójában még mindig emberek milliói rajong értünk.

Ez persze már automatikusan magában tartalmazza az egész filmes szakma kritikáját is, úgy mond Wilder-nek sikerül saját kontextusát megfeszegetnie, s a néző elé tárni, hogy milyen hálátlan szakma is az övé. Persze nem annyira egyértelmű ez, hisz a jól felépített minden noir klisét tartalmazó film, legfőképpen egy krimi, mely pont abban a pillanatban kezdődik, hogy a végkifejlet tökéletesen érthető legyen. Gyönyörűen megkomponálva hatolunk be az eseményekbe melyek a gyilkosságig vezetnek, s ezekkel párhuzamosan jutunk közelebb az előbbiekben felvázolt személyhez, illetve kritikához. S ezért kérdés, hogy itt egy tényleges kritikát, vagy csupán egy beteg nő és környezet hazugságait kapjuk. Ha úgy tetszik habitustól függően, választhatunk a lehetőségek között.

Az alkotás egyébként minden formailag támasztható igényt kielégít. Teljesen hiteles színészi alakítások és a stáb kiváló munkája teszi a filmet egésszé. Azaz mind a képek, a fények, a vágás, szinte zseniálisan sikerült. Mondhatni a kliséket melyek tökéletesen mozognak egymás mellett teljes egésszé komponálja az a munka, mely során a végleges tekercs elkészült.

A listázások korát éljük, ez van. Heti rendszerességgel emlékezünk meg, hármas-négyes-ötös-tizes fogatokban pocsék filmekről. Nem csak az abszolút nulla kategóriásoknak lesz itt helye, a nagy csalódások, az elrontott ötletek szintén sorra kerülnek és természetesen, szigorúan szerintem (a tempómat ismerve 2011 környékén végzünk is, de ígérem paulkempnek a hétvégén Coen film is jön). És még valami... rangsorolást hanyagoljuk, hiszen ami rossz, az rossz. (és ma 29 éves az egyik szerelmem, Olga Kurylenko, boldog születésnapot innen is)

Semi-Pro - Fél-profi (2008)
Rendezte: Kent Alterman Írta: Scot Armstrong Producer: Jimmy Miller
Főszerepben: Will Ferrell, Woody Harrelson, André Benjamin

A sokakat irritáló Ferrell újabb viccesnek szánt sportfilmje, és akárcsak a korábbi probálkozások esetében (Taplógáz, Jégi dicsőségünk), ezúttal is nevetni csak kínunkban tudunk, várva a feloldozó stáblistát. Azér', számszerint 2, azaz kettő megmosolyogtató jelenet nagyító alatt akad, de ez kevés, mint apácazárdában a fitymacsattogás. Ráadásul Ferrell is folyton ugyanazt, ugyanúgy játssza és még Harrelson sem szépítette az összképet (szerencsére a Transsiberian-nal kompenzált). André Benjamin pedig az Outkastből ismerős, erősítve a színészkedő zenészek sorát (várom pákót a barátokköztbe), de Will Smith trónja meg sem rezzent.

Tanulság: A fehér ember igenis tud ugrani, Harrelson ismét megmutatta.

House of Wax - Viasztestek (2005)
Rendezte: Jaume Collet-Serra Írta: Charles Belden Producer: Joel Silver
Főszerepben: Elisha Cuthbert, Chad Michael Murray, Paris Hilton

Elsősorban nem Paris Hilton ottlétének köszönhető, hogy a klasszikus, 1953-as (Vincent Price-szal) film feldolgozása a listán szerepel (valójában ez az '53-as remek is egy remake). Végtelenül buta slasher, amerikai tinibaromság, tele logikátlan húzásokkal, a klisés végletes karakterekkel, és a valódi hentelésre is sokat kell várni, de az legalább néz ki valahogy. Pókerarcunkat fejleszthetjük alatta, hacsak nem fakadunk ki magunkból Hilton kisasszony halálát látván, kinek szokás szerint, alakítása a nulla felé közelít, de a gárda többi tagja is szorosan a nyomában lohol. A gore értékelhető, ha még van erőnk pozitívumot keresni majd' két óra kín után.

Tanulság: Paris Hilton halandó.

One Missedd Call - Nem fogadott hívás (2008)
Rendezte: Eric Vallette Írta: Andrew Klaven: Producer: Scott Kroopf
Főszerepben: Shannyn Sossamon, Edward Burns

J-horror amerikai köntösben, tipikusan szar elemekkel, mely narratíva szempontjából honfitársait kópiázza. A máskor szimpatikus Sossamon (Wristcutters, Lovagregény) itt tragikus, ám legnagyobb megkönnyebbülésére nem ő az egyetlen bűnbak. Megijedni csak akkor fogunk ha macska repül szobánk ablakának, félni pedig a szomszédtól, miután a halak mellé dobtuk a fenevadat. Bővebben erre.

Tanulság: A szellemek már lassan a sütőinkbe is beteszik lábukat, óvakodjatok a beszélő tejespitétől.

Cars - Verdák (2006)
Rendezte: John Lassetter Írta: John Lasseter Producer: Darla K. Anderson
Főszerepben: Owen Wilson, Bonnie Hunt, Larry the Cable Guy

Szimplán, az önmagát másoló Pixar legrosszabbja. Végtelenül unalmas, az elsőtől az utolsó másodpercig kiszámítható, elcsépelt mondanivaló, az animáció az, ami sokat dob a latba, de ha már szemes-szájas járműveknél tartunk, milliószor inkább Thomas a gőzmozdony. Ráadásul két órás játékideje sem a célkorosztálynak kedvező. Majd talán a folytatás...

Tanulság: A témában van rosszabb is, Vacsovszkiék ezt biztos nem látták.

Transformers (2007)
Rendezte: Michael Bay Írta: Roberto Orci Producer: Steven Spielberg
Főszerepben: Shia LaBeouf, Megan Fox, Josh Duhamel, Jon Voight

2007 leghájpoltabb filmje, teljesen érdemtelenül, Bay zuhanórepülése, ennél csak jobb jöhet ki a kezei közül. Egy kiváló, sokak gyermeklétét meghatározó univerzum gyalázása, mézes-habos külsőben, kötelezően seggetnyalva Amerikának, matinéba illő végeredmény. Dramaturgiailag nevetséges, az akciójelenetek csak félig-meddig kivehetőek, sablonos, mint a kövér nő. Súlytalan az egész, nem érezni a robosztusságot, a masszív gépek lépteit, legyen akármilyen hangrendszered és kivetítőd. És bizony túúúúúúúl hosszú, könnyen unalomba fullad, Shia gyerek reménykeltő, Fox átlagos külsejű, Josh Duhamel pedig a Las Vegas után hülye volt idejönni.

Tanulság: Amerikában a távolság fogalma nem létezik.

A Brosnan-éra utáni első Bond mozi, a 2006-os Casino Royale általános kritikai sikernek örvendett, és többségében a nép is szerette. Én mondjuk annyira nem, de tagadhatatlan, hogy a készítők megugrották az elég magasra tett lécet, előlről kezdték a sztorit és átvezették Bondot a XXI. századba több, merőben új változtatással. Szereplők tűntek el és velük mentek a 007-estől eddig elválaszthatatlannak hitt high-tech kütyük is. A megközelítésmód realistább, megmagyarázósabb lett, szintén korunk igényeihez szabva. Lássuk, hogy hogyan sikerült a folytatás, mert ugye egy kísérlet nem kísérlet.

A csodálatos magyar címmel rendelkező Quantum csendje egy néhol már szinte követhetetlenül gyorsra vágott, elképesztően lendületes autós üldözéssel indít, mely azonnal székéhez szögezi a többséget, azokat pedig felébreszti, akik már fáradtak egy kicsit (éjfél utáni vetítésen voltam). Tehát rögtön egy in medias res adrenalinbombát robbantanak a képünkbe, én pedig reménykedni kezdek, jobban, mint eddig bármikor; ütős lesz ez. Bond meg sem áll, hamar beleveti magát egy újabb akciójelenetbe, ami azonban lebiggyesztette ajkaimat, melyek hang nélkül formálták meg a WTF!? kifejezést. Az egy dolog, hogy észrevehető, és ezzel azonnal minősített is a cgi használat, de miket tud már James? Kicsit a Die Hard 4-re és konkrétan John McClane félistenné tételére emlékeztet a dolog. A fekete leves azonban csak eme a képsorok után következett. Kicsit belassult a film, és a figurák kerültek előtérbe.

Ha a 21. Bond kalandban gyengék voltak a párbeszédek, a figuráknak pedig semmi mélysége sem volt, akkor itt azt mondhatjuk, hogy a dialógusok ótvar szarok, csak röhögni lehet rajtuk, a karakterek meg abszolút egydimenziós kirakatbábúk. Nem vagyok benne biztos, hogy nem-e direkt játszottak ennyire minősíthetetlen módon aktoraink, de inkább arra hajlok, hogy a gagyi forgató-, és szövegkönyv csak ennyi mozgásteret engedélyezett számukra. Ha a kedves készítők csak tizedannyi időt fordítottak volna a karakterábrázolásra, stílusos és humoros beszólások kiötlésére, mint tették azt a helyszínekről tájékoztató nagyon trendi, ilyen-olyan kiírásokra, már sokkal jobban jártunk volna. Alakítások ezáltal nincsenek, még a zseniális színésznő Judi Dench is csak szenved a vásznon. M-ből amúgy is egy tudatlan, tehetetlen háziasszony-óvónéni kombót kreáltak, Camille, az Olga Kurylenko (le sem vetkőztetik! de  még csak nem is szekszelnek James-szel!! hát milyen Bond-film az ilyen???) által életre keltett gyévocska háttérsztorija akkora ezerszer látott klisé, mint ide az MI6 főhadiszállása, Daniel Craig pedig csak teszi a dolgát: bulldogszerű faarc fel, aztán üsd-vágd nem apád. A főgonosz megint egy kispályás senki, még annyira sem méltó Bondhoz, mint a kártyás gyerek két évvel ezelőttről.   

Najó, szóval a szereplők felett újfent csak siránkozásra futja, nézzük egy kicsit tüzetesebben a lövöldözéseket, robbantásokat. Ilyen szavak szoktak elhangzani az új 007-es filmek kapcsán, hogy realisztikusabb megközelítés, minden lehetetlen kacat nélküli, lecsupaszítottabb ügynökösködés. Hát a nagy ló**szt. Rengetegen hasonlítják Őfelsége legfrissebb titkosügynökét Bourne-höz. Tény, hogy ezeknek van alapja, na de. Jason is csinált valószerűtlen dolgokat, sőt Bond is csinált már a Casino Royale-ban is, de ennyire messzire még soha se mentek. Ha azt mondjuk, hogy Brosnan-ért azért nem lehetett igazán izgulni, mert mindig ott lapult valami célszerszámként funkcionáló ketyere az oldalzsebében, ami szemvillantás alatt kihúzta a szarból, akkor Craig-ért meg azért nem rágjuk le a körmünket, mert ő egy szuperhős. Bizony. X métereket ugrál jobbra-balra-föl-le, repesz és tűzálló (a tüzes finálé viszont hatalmas olyan szempontból, hogy szinte az én szememet marta a füst), valamint még az sem kottyan meg neki, ha 30 méterre a földtől nyit ernyőt. Most ilyen fasságrengeteg minek kell? Úgyis mindenki csak röhög rajta, ez nem látványos, ez nem kúl. És visszakanyarodva egy kicsit a konkurens ügynökhöz. Jason-nek jól áll amit csinál, ez az ő stílusa. Nem értem igazából, hogy Bondnak miért kell ilyen pincsikutya módjára erőltetetten trendkövetőnek lennie. Van ő (azaz volt) olyan erős, hogy maradjon a saját, jól bevált módszereinél.

A Quantum csendje sok sebből vérzik, mert ugye ott valami nincs rendjén, ha a poénosnak szánt jelenetek alatt halál csönd van, de ahogy előtérbe kerülnek (ne adj Isten megszólalnak) a szereplők, kínos mocorgás és kacagás hallható. Több figyelmet a hiteles karakterábrázolásra, és kevesebb gagyimódra számítógép által generált hősködést! Alsó-középszar kategória, 10/4. 

Két jegyet a "Hogyan veszítsük el barátainkat és idegenedjünk el emberektől"-re... kín és szenvedés ez így, valami frappáns rövidítés sem született még. Na, szerencsére a film kevésbé embert próbáló. A HtLF&AP (ez az, ez remek lesz) Toby Young azonos című  memoárján alapszik, miben a angol fiatalember életének azt a periódusát írja le, mikor az Egyesült Államokba próbált betörni a Vanity Fair hasábjain keresztül, mondanom sem kell, a kísérlet kudarccal volt egyenlő (Toby már folytatást is írt azóta). Peter Straughan kicserélte a neveket, merített a fantáziájából és kész is volt a forgatókönyv, mit Robert B. Wide rendezhetett meg, többek közt a(z esetek 75%-ában) zseniális Simon Pegg főszereplésével.

Történetünk fókuszában az ambíciózus Sidney Young (Pegg), ki a maga módján elég cinikus, bunkó és kárörvendő, munkáját tekintve pedig újságíró. Egy neves rendezvény lerombolása után a negatív hírnevű Sidney-t felkeresi a new york-i Sharps magazin főszerkesztője, Clayton Harding (Jeff Bridges). Az új munkaadó elvárja, hogy Sidney tehetségével lenyűgözzön mindenkit, sikereket érjen el, ha a lapnál akar maradni, ám ez természetéből adódóan korántsem olyan egyszerű feladat...

A legnagyobb hibája a filmnek, így rögtön a sallangot elkerülve, hogy a várt, élesen kritikus komédia helyett, tulajdonképpen romantikus-vígjáték lett a végeredmény és hozzá kell tennem; sajnos. Mert, bár működik a kötelező nyáladzás, mi a film második felétől erősödik, kontrasztot mutat az addig látottakkal, olyan ez, mintha a Ragadozó szerelmet vallana a fináléban Schwarzeneggernek. Najó, ennyire azért nem éri váratlanul a nézőt a fejlemények sora, Cézár meglepődöttségétől távol állunk (így aztán nem is érzem magam szpojlergyilkosnak). Elég klisés a szkript, na. Kárpótol minket a peggi humor, az egyszerű (?) angolságával, mire nyilván nem mindenki fogékony, de ha bejött a Haláli Hullák Hajnala vagy/és a Vaskabátok, nem koppansz nagyot. Többször is hangos hahotázáson kaptam magam egy apró mondatot okolva, hiszen a dialógusok, a monológok bizony hatnak, mi leginkább a szerethető karaktereknek tudható be és az előadásmódnak. A rendezés és a vágás olykor kaotikus és ami még igen fájó, hogy a film szarkazmusa néha kínosan eröltetett, így a beolvasás hálivúdnak sem siker száz százalékig, de legalább fülbemászó dallamokkal árasztják el füleinket.

Igen impozáns szereplőgárda állt össze Pegg mellé, ki most is abszolút hitelesen és szimpatikusan játszik. Jeff Bridges, a beképzelt, megcsömörlött, alkoholista, végtelenül nagyképű főnök minden momentumát örömtelien vizslatjuk, egyszerűen remekelt. A hülyepicsa szerepében, stílszerűen Megan Fox, ki egy, a kamerák kereszttüzében leledző színésznőcske, itt szerintem csak önmagát adta... hát, nem a tehetsége miatt hájpolják a való életben sem, mert azt nehezen is lehetne, de a külcsín miatti rajongást sem értem személy szerint (azok a szemöldökök, jáj), teljesen átlagos hölgy, az itteni "vizespóló" sem előnyére szolgált. Valószínűleg én vagyok az egyetlen hím a Földön, - a különböző fórumok olvasgatása után gondolom ezt - akinek bejön Kirsten Dunst. Igen, én ezt vállalom... van aki a buziságát viszi ország-világ elé, én ezt. Üssetek. Mostani alakítása is teljesen jó volt, a képzeletbeli dobogó második fokára nyugodtan oda állhat e téren. Konklúzió: klisés, de szerethető rom-kom, milliószor inkább ezt, mint... mint sok mást (tettszés szerint behelyettesíthető, ha már nekem nem ugrik be semmi) 10/6

100.) Jurassic Park (USA, 1993)
R.: Steven Spielberg
Fsz.: Sam Neill, Jeff Goldblum, Laura Dern, Richard Attenborough

Kiskoromban láttam először, és nagyon féltem tőle, hogy majd jól belép az ablakon pár raptor. Az alapötlet zseniális, csak úgy, mint a technikai kivitelezés. Panaszra semmi okunk se lehet az alkotás izgalmas, a színészek is hozzáteszik a magukét a jól működő egészhez, a film előtt azonban még 20 év múlva is a nagyvásznon remekül mutató, fantasztikus effektparádéval (is) támadó dínók miatt fognak kalapot emelni. 

Emlékezetes jelenet: Ellie megnyugszik, mert azt hiszi, hogy a nagy vadász sietett segítségére. Kb. 5%-ban ez igaz is.

99.) Kontroll (HUN, 2003)
R.: Antal Nimród
Fsz.: Csányi Sándor, Balla Eszter, Pindroch Csaba, Mucsi Zoltán

Az utóbbi évek legjobb magyar filmje. Az elején még sírva-röhögős hazánkbeli vígjáték, ami aztán lassan befelé fordulós pszichothrillerbe hajlik át. A Kontroll végig a föld alatt, zárt térben játszódik, atmoszférája újszerű és egyedi. Vizuális stílusa és érdekes története emeli magasan a (sajnos) megszokott magyar átlag fölé.

Emlékezetes jelenet: a sínfutás.

98.) M - Egy város keresi a gyilkost (M, GER, 1931)
R.: Fritz Lang
Fsz.: Peter Lorre, Ellen Widmann, Otto Wernicke, Theodor Loos

Lang '31-es mesterműve jóval megelőzi korát és még napjainkban is élvezetes, néha elképesztően feszült alkotás. Témaválasztása és kultúrtörténeti vonatkozásai miatt azoknak is bátran ajánlom, akik amúgy idegenkednek a régi filmektől. Érdekes figyelni, ahogy a gyerekgyilkos hatására felbolydul az egész város.

Emlékezetes jelenet: a kislány labdája elénk gurul.

97.) Keresztapa (The Godfather, USA, 1972)
R.: Francis Ford Coppola
Fsz.: Marlon Brando, Al Pacino, Robert Duvall, James Caan

A maffia filmek alfája és omegája, Coppola gigantikus portréja az amerikában élő olaszok szervezett bűnözéséről. Lassan hömpölygő, mégsem unalmas történetfolyam, rengeteg idézhető és azóta klasszikussá váló pillanattal, valamint lehengerlő alakításokkal.

Emlékezetes jelenet: Don Corleone lánya esküvőjén fogadja a segítségére szorulókat.

96.) Desperado (USA, 1995)
R.: Robert Rodriguez
Fsz.: Antonio Banderas, Salma Hayek, Joaquim de Almeida, Steve Buscemi 

Fun az elejétől a végéig, sokszornézős, dinamikus és puskaporos kaland, unatkozni nem nagyon fogunk. Buscemi és Tarantino instant klasszik monológokat vágnak le, Banderas kúl, Hayek pedig gyönyörűbb és vonzóbb mint ezelőtt vagy ezután bármikor. Mi kell még?

Emlékezetes jelenet: Buscemi sztorizása.

folyt. köv.

Sokakhoz hasonlóan nekem is megjött a kedvem ahhoz, hogy összegyűjtsem a 100 legkedvesebb filmemet. A gondolatot tett követte, és ez végül közel sem tartott olyan sokáig, mint ahogyan attól az elején féltem. És ez jó is így. Ötös adagokban juthattok majd hozzá a listához, mely a 2008. 11. 09-ei állapotokat tükrözi. Folyamatosan módosítgatni nincs kedvem, (majd jövőre írok egy újat) hiszen lehet, hogy holnap valami olyan csodába futok bele, ami rögtön helyet követelne magának a top 20-ban mondjuk. Szóval mostantól keddenként mindig itt találjátok majd a következő ötöst, lassan haladva a legnagyobb létező kérdés megválaszolása felé. Mi VVega kedvenc filmje? :D

Október 31.-én eljött Halloween éjszakája. Kis gyerekek beöltöznek mindenfajta ,,félelmetes” jelmezbe, majd házról-házra járva, minél több csokit szednek be gyanútlan áldozataiktól. Egy jó poén, ami itthon ugye kimerül a különböző szórakozóhelyek pénzkereseti ötletével, azaz mi magyarok is megünnepeljük, bár kicsit másképp. Vannak, akik ezt az estét más okból várják, akik már nem hisznek a jelmezek erejében, inkább a vászon urát hívják magukhoz, lassan 5 éve. 5 éve, annak, hogy a kirakós gyilkos először akcióba lendült, igaz, akkor még kicsiben, egy szobában játszotta le kedvenc játékát. Rehabilitálni akarta pácienseit, igazságot szolgáltatni, a rendőrségi korrupcióval, tehetetlenséggel szemben. Egy évre rá eljött a második. A rendező nem bízta a véletlenre, nagyobb helyszín, több ember, brutálisabb kínzó eszközök, kegyetlenebb játék harmóniájában, megteremtette a soron következő kalandot. Valakinek már ez sem hozta el azt, amire egy évet várt, de ők még a kisebbség táborát alkották. Siker lett, megalapozva ezzel a harmadik részt. Különösebben nem volt vele baj, de belekezdtek megmagyarázni dolgokat, elindult az erőlködés útján. Itt még nem olyan durván, mint a tavalyi negyedik részben, ahol már olyan ötletesen találták ki a mit miért, és hogyan történések komplex világát, hogy szegény néző már nem is fogta fel, mi történik előtte, sőt a logikát is átvette a liternyi ketchup. A legutóbbi rész a brutalitást helyezte előtérbe, sikerrel, ami akkora méretet öltött a kasszáknál, hogy be is jelentették, a folytatásokat. Igen, rögtön többes számban. Ha jól tudom, a hetedik részig biztosítva van a rajongók borzongása.

Tehát el is érkeztünk jelen áldozatunkhoz, avagy a soron következő ötödik részhez.

A történet ott folytatódik, ahol annó abbamaradt. Azaz, kiderült a negyedik részben, hogy Mark Hoffmann a harmadik láncszem. Ezt viszik tovább, a cselekmény közötte és Strahm ügynök között fog játszódni, ők ketten lesznek a mozgatórugói a soron következő kalandunknak. Valamilyen szinten egyikük a múltat, míg a másik a jelent képviseli a karakós játékban. Megemlíteném még a második rész meglovagolását, azaz kapunk újból egy szép számban összeválogatott brigádot, akiket a film készítői szokásukhoz híven valami eszméletlen nagy ötlettel összeválogattak, van közöttük egy bizonyos kapcsolat, csak legyen hozzá idegünk kivárni.

Összegezve ez a rész valamivel jobb lett, mint a negyedik. Annál szerintem nem is volt nehezebb jobbat összehozni, igaz ez sem hozza a várt színvonalat. Valamilyen szinten az eddigi legrosszabb ,,játék”, viszont egy hatalmas pozitívum számomra, hogy a brutalitásból most valamiért visszavettek. Aki most a negyedik résznél keményebb kínzásokat akart az most csalódni fog, mint számukban, mint keménységükben alulmarad az ötödik. Ezt az egészet, valahogy a hatodik rész felvezetéseként értelmeztem, végig olyan érzésem volt, mintha valami prológust néznék ezen epizód személyében. A legnagyobb negatívum, az, ami már az utolsó kettőt is jellemezte, vagyis mindent megmagyaráznak, de már annyira durván, hogy nem lehet már rájuk haragudni. Nem is lehetett volna másképp megoldani, azon ötletek nélkül, amit most belepakoltak. Vannak bizonyos utalások, amik a későbbi részek várható mozgatórugói lesznek, mert mint tudjuk, lesznek. Így a film végére elmondhatom, nem kaptam, se többet, se kevesebbet, mint vártam, szokásos új szereplők, illetve régiek alkotják a gárdát, de a hangulatot átvette a szürkeség, olyan semmilyen ez az egész. A másik fő hibája pont ebben rejlik, eltűntek a meghatározó szereplők. Megmaradt Hoffmann meg Strahm, viszont Jigsaw megkapta várva várt mellékszerepét. Talán ezzel el is mondtam mindent.

Nem is szaporítanám tovább a szót, aki megnézte az elmúlt négy részt, az gondolom már csak kíváncsiságból is végigköveti a mostanit. Akik meg utalják x rész óta a most már filmsorozattá avanzsálódott Fűrészt, azok meg azért nézik végig, hogy legyen mit szidni. Egy biztos, ez a rész is siker lesz, nem is kicsi, úgyhogy jöhet a következő ,,”….10/4

Fűrész IV:

Carpenter '82-es klasszikusa mérföldkő, nem hiába avanzsálódott kulttá az idő vasfogának forgása alatt, bár nem hiszem, hogy e mondatból új információkra tenne szert az olvasó, de ugye nem elfelejtendő tény a film ranglétrán betöltött pozíciója. Mert bizony a Dolog alig futott össze nagyobb hallal a befagyott jégsapkák fedte vízben úszkálva. A halászok akárhogy próbáltak felülkerekedni rajta, csak részleges sikereket értek el, legendája szájról-szájra terjedt, mostanában is szállíngóztak a pletykák, hogy újabb expedíciókat indítanak a meglovagolás érdekében, de ez füstbe ment tervként hangzik. Mi most mindenesetre, merüljünk alá...

"1982. Antarktisz. Minden a norvégokkal kezdődött látszólag... that norwegian bastarads. Valami bajuk volt a kutyával, egész idáig üldözték azt egy helikopteren, így kerültek ide a mi kutatóbázisunkra, megzavarva a... kutatásainkat. A kutyával ránézésre semmi gond nem volt, barátságos jószágnak tűnt. Az a norvég balfék hadovált valamit, miután felrobbant a helikopterük. De persze, senki nem tudott norvégul, ám nagyon is értettük azt, mikor lövöldözni kezdett. Megkattant az ürge. Nem volt más választás, le kellett lőni, így is lábon találta egyik emberünket, nem kockáztathattam életeket. A kutyát hamarosan a többi mellé kerül, mi pedig elindulunk megnézni, hogy mi a fene bajuk van ezeknek a skandináv állatoknak. Vége..."

"Ez valami hihetetlen, a szó pozitív töltete nélkül. Nem hittem volna, hogy egy egyszerű kirándulás idáig fajulhat. Maga a terror zajlik szemünk előtt, egyszerűen hátborzongató. Nem ijesztő, nem... Nyomasztó, a lelkünkbe tipor, mélyen, hisz tudjuk, hogy a fáklyák fényén túl, a sötétben... van valami. És csak ránk vár. Majd jól odapörkölöm a kurva anyját is! Rettentő feszült vagyok és a többieken is jól látszik, eluralkodott a paranoia, érdekes megfigyelni, hogyan változunk pillanatról-pillanatra, egész hiteles tanulmányt farigcsálhatna rólunk valami gyík (álá, Darabont Ködje). Frusztráló ez a kilátástalan elszigeteltség, tapintható a légkör, a belénk szúródó fagy, megkattanok. Ráadásul fény is hol van, hol nincs, a zseblámpákra pedig nem bíznám életem, őrjítően pumpálja az adrenalint ha sugarát követem. De ugyanezen a helyzet a jelzőrudakkal is, mik lehet, hogy meseszépen festik vörösre az alattunk ropogó fehér havat az éjszakában, de... vaknak érzem magam mellette. Nem is beszélve arról, hogy valamelyikünk is... valami lehet, akár a saját tudta nélkül, ez pedig kellemesen idegesít. És mindez egy rohadt kutya miatt. Ilyen is csak a filmekben van"

"Napok óta egy zene megy a fejemben, nem mondom, hogy hangulatom pozitív irányba terelné, inkább azon segít, hogy rémisztőbbnek találjam e helyet és tanúbizonyságot nyerjek arról, hogy bekattantam (Morricone). De... egyszerűen zseniális. Többször is konfrontálódtunk ezzel a... dologgal. És... hát, nem régóta vagyok a szakmában, ('82 van, hogy lehetnék régóta) de ilyet azelőtt még nem láttam és gyanítom nem sok hasonlót fogok. A belek, maga ez a förmedvény, ez a dolog.. Még szerencse, hogy Mac (Kurt Russell, kivel egész sokszor dolgozott Carpenter) karizmatikus személyisége tartja a lelket bennünk, és nyilván ő is rettentően fél, de a felszínen kőkemény próbál lenni, hitelesen. Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy a mi szakmánkban nincs helye nőnek, nem bírnám a nyivákolást, vagy a felesleges romantikát. Főleg nem itt, ez a helyszín... kikészít. De majd a lángszóróval reményt keltünk. Ahh, jó lenne, ha valaki ránk találna. Én leszűrtem a tanulságot... ne baszakodj a norvégokkal!"

Carpenter feldolgozása (igaz az eredeti sem saját kútfőből építkezik) a kasszáknál nem szerepelt fényesen annó. A 10 milliós büdzsé tizenhármat termelt, a folytatás és a remake szagát még mindig érezni és az is biztos, hogy megnézed, mert fuck you too! 10/8

ChrisDry
jelentése