Frank Capra idén 70 éves alkotása talán az első insider film, továbbá egyértelműen kijelöli az Élet csodaszéphez vezető utat, és nem mellesleg ez a mű tette igazán nagy  hollywood-i sztárrá James Stewartot.

Jefferson Smith (Stewart) egy meg nem nevezett államban éli hétköznapi életét, békésen igazgatva kis cserkész egyesületét. Amikor azonban az állam szenátora elhalálozik, a kormányzó nehéz döntés elé kerül: egyik golyóját az őt pénzelő és támogató sajtómágnás szorongatja, aki nem meglepő módon egy bólogató Jánost szeretne a szenátusba, a másikat pedig a közvélemény ragadja meg, az ő jelöltük mögé sorakozva. Kormányzónk döntésképtelen, ezért a szerencsére és gyerekei javaslatára bízza magát, amikor is Jeff Smith-t küldi Washingtonba, abban a hiszemben, hogy a megszeppent fiú megdolgozása  és zsinóron rángatása nem jelenthet komoly feladatot...

Az Élet csodaszéppel való összehasonlítás elkerülhetetlen, na meg hasznos is, hiszen az a jóval ismertebb film. Jeff Smith története nagyban, a legmagasabb szinten meséli el azt a küzdelmet, amit George Bailey saját kisvárosáért vívott. A konklúzió pedig itt is ugyanaz és ugyanolyan szívmelengető: egy ember is érhet el csodát, kitartással igenis meg lehet változtatni a világot. Capra mondjuk nem olyan elképesztően zseniálisan vezényli le a filmet, mint ahogy teszi azt majd 7 évvel később, ezért a giccs-gát bizony át-átszakad néha, főleg a Smith szülővárosába való visszakapcsolások során, de ezt a washingtoni történések és Stewart játéka gyorsan feledteti velünk.

Főhősünk hozza a tőle megszokott magas színvonalú játékot, és a szereplők többsége szerencsére felnő hozzá. Edward Arnold az utálatos és gerinctelen pénzember megtestesítője, Claude Rains (a Casablanca Renault kapitánya) szintén maradandót nyújt a valaha Smith-hez hasonló, ám a becsületesség útjáról régóta letért szenátor szerepében, az izgága titkárnőt-mindenest alakító Jean Arthur olyan eleven, életvidám és gyönyörű, hogy a fene se gondolta róla, hogy majd' 40 éves volt a film elkészültekor (bunkó vagyok, meg geci is).

Az alkotást 11 Oscarra jelölték, ebből végülis csak a legjobb forgatókönyvért járó szobrocskát nyerte el. Bemutatása idején hevesen támadták a politikusok, a washingtoni sajtó egyenesen anti-amerikainak és kommunista barátnak bélyegezte, a premieren résztvevő 45 szenátorból sokan elhagyták a termet, illetve páran be is kiabáltak.

A régi filmek szerelmeseinek kötelező, de mindenki másnak is nyugodtan ajánlható film a Becsületből elégtelen remek rendezővel és fiatal James Stewarttal. 10/9.

Íme a tengerentúli kínálat, amely még természetesen nem túl erős, de van pár érdekes darab a tucatszennyek mellett. Alul pedig pár hazai premier, zárójelben pedig az előítélet (+/-)... Lássuk

Coraline: Animációs, stop-motion technikával készült horror fantasy, ahol a címszereplő új otthonában egy rejtélyes ajtóra bukkan, ami saját világa mását rejti. Dakota Fanning és Teri Hatcher hangjával, Neil Gaiman regénye alapján, Henry Selick, a Karácsi Lidérnyomás rendezője által prezentálva. Előzetes (+)

He's Just Not That Into You - Nem kellessz eléggé: "Beléd vagyok esve, de te nem... és erről nem is tudtam". Ez a mónikasós téma gyakorlatilag le is festi a film lényegét, amely maroknyi szálon át ível. Szereplők: Ben Affleck, Jennifer Aniston, Scarlett Johansson, Drew Barrymore, Ginnifer Goodwin, Jennifer Connelly, Justin Long, Kris Kristofferson... hú, stb. Nálunk február 26. Előzetes (-)

The Pink Panther 2: A rózsaszín párduc... már megint. Clouseau nyomozót nyaralásra küldték, ezalatt a gyémántot ellopják, a Magna Carta is eltűnik. Az ügyet megint Steve Martin göngyölíti fel, oldalán John Cleese és Jean Reno. Hazai premier: február 12. Előzetes (-)

Push: Ha a Heroes és a Hipervándor találkozik semmi jót nem kaphatunk (nem mintha a Heroes eredeti lenne). De Chris Evans megpróbálja azér'. Dakota Fanning és Camille Belle oldalán menekül - mer' ők itten' a zupperhősök - Djimon Hounsou elöl - ő meg a gonosz! A remek Lucky Number Slevin rendezőjétől, Paul McGuigan-tól. Előzetes (-)

Fanboys: Az egyik legsanyarúbb sorsú film, talán eléri végre a mozikat. 1998, pár barát izgatottan várja az új Star Wars mozi, a Baljós Árnyak premierjét. Egyikük rákos, kívánsága, hogy még halála előtt láthassa a filmet. A többiek hát elindulnak a Skywalker birtokra, hogy megszerezzenek egy korai kópiát. Sam Huntington, Chris Marquette, Dan Fogler, Kristen Bell. Előzetes (+)

Friday the 13th: A Péntek 13 széria felélesztése a Texasi Láncfűrészes remake rendezőjétől, ami akár bizakodásra is adhatna okot, de Marcus Nispel követte el a Pathfinder-t is, az új film írói pedig a Freddy vs. Jason-t is magukénak tudhatják. Várjuk Jason újabb klisékkel tarkított vérengzését? Előzetes (-)

The International: Clive Owen, mint Interpol ügynök és mellészegődött társa Naomi Watts egy bank illegális tevékenységei után nyomoznak. Korrupció, pénzmosás, fegyverkereskedelem, összeesküvés és egy a Földet körülölelő hajsza. A Parfüm rendezőjétől. Előzetes (+)

New York, I Love You: A "Párizs, szeretlek" folytatása, 12 rövid romantikus történet olyan színészekkel mint Natalie Portman (az egyik kisfilmet rendezte és írt is), Orlando Bloom, Christina Ricci, Shia LaBeouf, John Hurt, Hayden Christensen, Kevin Bacon, stb.. A rendezők közt Zach Braff, Park-Chan Wook, Bratt Ratner, Scarlett Johansson, stb. És a megboldogult Anthony Minghella keze is benne van. Előzetes (+)

Two Lovers: Joaquin Phoenix utolsó filmje, ha tartja a szavát, ahol két nő között ingadozik (Gwyneth Paltrow, Vinessa Shaw). James Gray harmadik rendezése Phoenix főszereplésével (A bűn állomásai, Az éjszaka urai). Előzetes (-)

Youth In Revolt: Nick egy 16 éves szexfüggő fiú, aki beleszeret egy okos lányba, ám a lány ex-barátja és szülei a fiú útjába állnak. Michael Cera, Portia Doubleday, Steve Buscemi, Ray Liotta, M. Emmet Walsh. Előzetessel valaki?

Street Fighter: The Legend of Chun-Li: A méltán neves játéksorozat második feldolgozása a vásznon, de eddig a dögös Moon Bloodgood (Daybreak) ellenére sem néz ki sokkal jobban, mint az első Van-Damme-os móka. Kristin Kreuk, Michael Clarke Duncan, Robin Shou. A Doom rendezőjétől. Előzetes (-)

Assassination of a High School Musical President: Nem sok mondható el erről, de mégis ezt várom a legjobban. Egy diák nagy népszerűségre tesz szert, mikor az igazgatót gyanúsítja meg egy bűnténnyel, de hamarosan egy összeesküvés nyomaira bukkan. Vígjáték, Bruce Willis, Mischa Barton, Reece Thompson, Michael Rapaport. Előzetes nuku, csak egy részlet (+)

Crossing Over: A film a bevándolrók kérdéseivel foglalkozik, munkalehetőség, zöld-kártya, beilleszkedés stb. Harrison Ford, Ray Liotta, Jim Sturgess, Sean Penn, Ashley Judd. Wayne Kramer a rendezői székben. Előzetes (+)

Hazai premierek:
Changeling - Elcserélt életek: 1928-ban egy nő fia eltűnik, hónapokra rá a rendőrség hazahoz neki egy fiút, ám a nő tudja, hogy a gyermek nem az övé. Igaz történet alapján, Angelina Jolie főszereplésével, Clint Eastwood rendezése. Előzetes Bemutató: február 5. 2009.02.12. (+)

The Curious Case of Benjamin Button - Benjamin Button különös élete: Írás itt, előzetes itt: Bemutató: február 5.

Transporter 3 - Szállító 3: Írás itt, előzetes itt. Bemutató: február 5.

Valkyrie - Valkűr: - Tom Cruise nekimegy Hitlernek. Előzetes Bemutató: február 10. (-)

Slumdog Millionaire - Gettó Milliomos: Írás itt, előzetes itt. Bemutató: február 10.

Largo Winch: A nagysikerű itthon is megjelent képregény alapján. Largo nevelőapját megölik a vagyona érdekében, majd az örököst is üldözni kezdik. Főszerepben Tomer Sisley és Kristin Scott Thomas. Előzetes Bemutató: február 19. (+) 2009. március 5.

Doubt - Kétely: Írás itt, előzetes itt. Bemutató: febuár 19. Bemutató: 2009. március 19. 

Hotel for Dogs - Kutyaszálló: Fókuszban két gyerek, kik a költözés miatt kénytelenek lemondani kutyájukról, de hamarosan rájönnek, hogy nélkülük nem élet az élet, így egy elhagyatott szállót újítanak fel, csakis kutyáknak. Lisa Kudrow, Don Cheadle. Előzetes Bemutató: fenruár 26. (-)

Seven Pounds - Hét élet: Írás itt, előzetes itt, február 26.

Milk: Írás itt, előzetes itt, február 26.

My Bloody Valentine 3D - Véres Valentin 3D: Slasher remake. Tom Hanninger visszatér a városba, ahol tíz évvel ezelőtt maroknyi bányász halálát okozta egy baleset során. Harry Worden volt az egyetken túlélő, aki bosszútól hajtva megölt 22 embert, mielőtt vele végeztek. Most tíz esztendővel később, úgy látszik ő is visszatért. Csattan a csákány, lapát az agyba, háromdé horror valentin napra. Itthon: február 26. Előzetes (-)

(Elnézést mindenkitől aki ilyen hajnalok hajnalán csak azért kelt fel, hogy a Magnólia c. filmről bepötyögött szavaimat igya, sajnos nem volt rá érkezésem, de a jövő héten mindenképpen sort kerítek rá. Szerencsére edemem gondoskodott róla, hogy a hét utolsó napján se maradjatok kanapén ugráló szcientológusos mozi nélkül, köszönet érte - VVega)

Robert Redford hetvenen túl is rendez (sőt! producerkedik és színészkedik is), számszerint hetedik alkalommal. A forgatókönyvet az a Matthew Michael Carnahan tudhatja magáénak, aki a meglepően kellemes "A királyság" szkriptjét is jegyzi. 

A Gyávák és hősők már szinte politikai-dráma, ahol egy remekül felépített sztorit kapunk mely élesen támadja az USA kormányrendszerét, s társadalmunkat is szemtelenül, ám jogosan kritizálja. Melyik a jobb ha végül ugyanoda jutunk, harcolni vagy tétlenül várni? Mit tehet (a tömeget felépítő) egyén a birkák közt? Mire megyünk tehetséggel, puszta elhivatottsággal és bátorsággal kényszerképzetekkel tartkított, láthatatlanul manipuláló világunkban?

Többnyire e kérdéskörben mozog a film kevés akcióval és rengeteg dialógussal, 3 szálon keresztül haladva, melyek valahogyan összefonódnak. Egy szenátor (Tom Cruise) egy tapasztalt újságírőnőnek (Meryl Streep) ad exkluzív interjút a hadsereg új stratégiájáról, melyet ezekben a pillanatokban vetnek be. A szenátor mindent elkövet, hogy a cikk az ő érdekeit szolgálja, meggyőzze a népet, hogy a háború szükséges, a hadsereg csak jó. Eközben egy afganisztáni bevetés során két amerikai katona (Derek Luke, Michael Pena) zuhan ki az őket cipelő helikopterből. Mozogni nem nagyon tudnak, a tálibok közelednek, a felmentés nem. A harmadik szálat követve egy idealista egyetemi tanár (Robert Redford) és egy motivációt vesztett, a rendszert kiismerő diák (Andrew Garfield) beszélgetését láthatjuk a tanuló jövőjét illetően. Mindhárom, látszólag egymástól távol eső szituációban ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk... vagyis, hogy az rtl megint szánalmas szart ad vasárnap este.

Okosan összerakott forgatókönyv mellé remekül alakító színészek dukálnak. Cruise ebben a beképzelt, ripacskodó szerepben antipatikusabb nem is lehetne a bárgyú mosolyával, épp ezért hiteles. Streep és Redford zsigerből kirázza már az efféle alakításokat, szóval panasz nem érheti őket. A két katona szerepében Luke és Pena megmutattja, hogy bizony többre hivatottak. Garfield pedig brillíroz, ahogy azt a Boy A-ben is tette. De komolyan, hihetetlen erőteljes amit művel.

Külön érdem, hogy nem bizonyul oly szájbarágósnak, ahogy azt sejteti és származása ellenére a produkció nem a szokásos (ál)patriotizmussal elégítene ki minket, inkább szemen köpi azt, ezért sem jöhet be annyira az amerikai nézőknek. De persze bárki más is fanyaloghat, ha nem fogékony könnyed politizálásra és a szövegek alatti filózás helyett az alvásba fulladó unatkozást választja.  A feszes kezdés után konstatálva a keretet, könnyen érdeklődésünket veszthetjük, de ha...ha... ha nem, akkor 10/8


 

Több napos e-mail csaták után minden Halfpécs-bloggerből sikerült kicsalnom az Oscar-tippjeit, a főbb kategóriák "eredményeit" az alábbiakban prezentálom:

Az előre lefutott versenyekre mi is egytől-egyig rábólintottunk, így a Wall-E, és Heath Ledger is megkapta tőlünk a jól megérdemelt hét-hét szavazatát. Valószínűleg az Akadémiánál sem merik majd megtenni azt, hogy egy - egyébként szintén kiemelkedőt alakító - ál-fekete ál-ausztrált hozzanak ki győztesnek mindenki kedvenc Jokere helyett.

Ugyan akadnak ellenállók, de még mindig magabiztosan állítjuk, hogy a legjobb színésznek járó díjat idén Mickey "Comeback" Rourke fogja bezsebelni, valamint legjobb film a The Curious Case of Benjamin Button lesz. Mindketten öt szavazattal nyerték el virtuális szerkesztőség támogatását. Szerény véleményem szerint a két kategória közül egyik sem lefutott: Sean Penn-nek egy 30-40% esélyt adnék a ringben A Pankrátor ellen, a Benjamin Button győzelmét pedig olyan 50%-nak érzem (25-25%-ot saccolva a Milk-nek, és a Slumdog Millionaire-nek).

Bloggereink szerint kiütéssel fog győzni a Doubt-ban remeklő Amy Adams a legjobb női mellékszereplők mezőnyében. Viszonylag nagy egyetértéssel a szavaztuk meg az In Bruges számára a legjobb eredeti forgatókönyv díját (egyesek a legjobb filmét is odaítélnék, ha jelölve lenne :]), míg a legjobb rendezőnek a Slumdog Millionaire mögött álló Danny Boyle-t kiáltanánk ki. Többségünk szerint a Gettó milliomos fogja behúzni a legjobb adaptált forgatókönyvért járó díjat is, bár itt akadnak torkukat köszörülő Benjamin Button fanok is. 

Kettő főbb kategória van, ahol nem tudunk voksot "leadni", ezek a legjobb operatőr, és a legjobb női főszereplő díjai. Előbbi kategóriában 2-2-2 szavazatott kapott a Benjamin Button, a Slumdog Millionaire, és a The Dark Knight is, míg a legjobb színésznőnek járó díj szerintünk vagy Kate Winslet, vagy Meryl Streep nappalijában fog landolni. Ez valóban a két killer-kategória idén, szinte bármelyik jelölt behúzhatja a szobrocskát.

Ennyi lenne a mi tippözününk dióhéjban. Nagy győztese lehet a gálának - ugyanakkor akár csúfosan be is bukhat - a Slumdog Millionaire és a Benjamin Button is. Váratlan taroló a nyolc kategóriában jelölt Milk lehet, bár valószínűbb, hogy maximum két szoborral távoznak február huszonkettedikén a melegfilm készítői.

Igazán érdekes egy dokumentumfilm ez. Szól a politikáról, az inflációról, a CIA ténykedéseiről, Iránban, Ecuadorban, Panamában, Irak, Bolívia… A hatalomról és a pénzközpontú világról, továbbá a vezetőket irányító elitről és a szegénységről, bűnözésről… Szerencsére  egészen jó képet kaphatunk, hogyan forgatják ki az országunkat és mielőtt végleg elkenődnénk, megcsillan a remény, a The Venus Project, ami nem más, mint a megújuló erőforráson alapuló társadalom, ahol nincs helye a pénznek, a brókereknek, a managereknek, az ügyvédeknek, sem a bűnözőknek… Az egész nem ennyire utópisztikus, vannak valós kimutatások és lehetőségek, akár a megújuló energia akár meg a társadalom elképzeléseire irányulva is. A film élesen bírálja a korrupt piacokat és a vezetőket, az országokat, nyíltan háború- és vallásellenes. Az alkotás eléggé elgondolkoztat és felnyitja a szemünket, hogy miért is nem halad előre a világ: mert mindig a meglévő rezsim fennmaradásáért vannak a kormányok s aki ellenszegül azt likvidálják, vagy katonailag vagy adóságcsapdába kergetik… A pozitív része az, hogy felnyitja a szemünket, hogy mi folyik körülöttünk, mennyire beletörődő lett a világ, és mindenki a mókuskerékben evickél, nem tudjuk mi történik valójában, a hit és a média is megvezet és visszarántja a tudományos fejlődést. Szóval aki nem látta annak javaslom ezt a linket, aztán lehet róla beszélni. Magyar feliratos. 2 óra pár perces. Aki unja a politikát és a z amerikai gazdasági dolgokat és a levezetéseket, az tekerjen a feléig, vagy ha azt is, akkor a végkifejletre: a lehetőségre, a megoldási javaslatokra. Aztán biztos lesz jó kis vita itt, majd érveljünk...

“Amiről itt beszélünk, az az, hogy vajon lehet-e az emberi elmét radikálisan átalakítani. Hogy ne elfogadjuk a dolgokat… hanem megértsük őket, hogy darabjaira szedjük szét, hogy szíved és lelked beleadd, hogy megértsed. Hogy másképpen éljünk. De ez rajtad áll, nem máson. Mert nincsen tanár, tanuló, nincsen vezető, nincs guru, nincs mester, nincs megmentő. Te magad vagy a tanár, a tanuló, te vagy a mester, a guru, a vezető te vagy mind! Megérteni egyet jelent az átalakulással.“ (Jiddu Krishnamurti)

John Woo 16 esztendő után újra Kínában forgat és nem aprózza el a visszatérést, a Chi Bi, avagy Red Cliff a legköltségesebb ázsiai film a történelemben ezidáig, a kasszáknál is rekordokat döntöget. De egy több ezer embert mozgató filmtől (a hadsereg is kölcsön adott ezer katonát) ne is várjuk el a garasoskodást. 

A Han-dinasztia véget ért, a Három Királyság koraként emlegetett korszak kapujában állunk, mely hamarosan beköszön a régmúlt Kínában. A két időszak közti intervallumban a királyságok kénytelenek szövetségre lépni, ha nem akarják Wu tartományát egy túlerőben lévő diktátor keze alá adni. Mélyebb belefolyástól megkímélnék mindenkit, a nevek sokaságát és kusza kapcsolatuk leírását bonyolultabb lenne megérteni, mint VVega-t makroökonómiából.

Epikus. De többnyire csak látszólag a CGI-rengetegben felsorakoztatott szemben álló felek tekintélyes méreteket öltő seregei által vívott csaták, amelyek kétségtelen roppant látványosak és okosan komponáltak (főleg taktikai szempontból), de realisztikusságuk sokszor kérdéses (ennek hibaként említése szintén) és a nagy hévben túl sokszor, túl sokáig koncentrál a kamera a harctér egy bizonyos négyzetméterére.

De mikor operatőrünk feleszmél a dárdák kígyózó sorai közül és nem a Dynasty Warriors-széria szellemét idéző akciók a lényegesek, szemeink akkor is felsőfokú kényeztetésben részesülnek, köszönhető a meseszép tájnak, korhű dizájnnak. És látó- mellett hallóidegeink is hasonló élményről számolhatnak be. Az ázsiai filmekre jellemző vonások mellett, természetesen Woo összes ismert perverziójával is találkozhatunk, legyen szó galamb-fetisizmusról, vagy majdnem állóképig lassított viadalokról. A casting pofás, a film kissé egyoldalú, a vágóolló eki tripbe való invesztálása pedig nem ártott volna, sok a felesleges töltelék a több, mint két órában. De ez még csak az első rész volt, informálatlanoknak nem véletlen a grandiózus hepaj előtt a "to be continued" felirat. A minden bizonnyal még jobb folytatás már bespejzolva, addig is 10/7

Először 1996-ban találkozhattunk a nagyvásznon a '60-as, '70-es évek egyik legendás sorozatával. A mozis kaland szinte alig kötődik a sorozathoz, ami nem is csoda, tekintve a majd' 40 évnyi korkülönbséget. A Brian De Palma rendezte, inkább kémmunkára, semmint puskapor durrogtatásra és lövöldözésekre koncentráló film néhol ugyan zavarossá válik, ám összességében izgalmas, na meg itt látható a trilógia legjobb jelenete. Természetesen a CIA központba való betörésre gondolok, bár a TGV-s balhé se semmi.
A siker nem kerülte el a produkciót, így az új évezred beköszöntével jött a folytatás, és vele jött John Woo is. Komoly stílusváltás történt, bár egy ilyen karakteres rendezővel ez nem is volt csoda. A Woo-féle M:I-2 a legjobb rész, igazi non-stop adrenalin löket lobogó hajú Cruise-zal, gyönyörűen koreografált eksönnel, mindig jó ütemű lassításokkal, és persze galambokkal.
A film még magasabb bevételt ért el lett, mint az első rész, ezért 2006-ban a stáb összeállt egy harmadik felvonásra. A rendezői stafétabotot pedig a Lost kreatívja, J.J. Abrams vette át.

Ethan Hunt (Tom Cruise) visszavonult a terepmunkától, és már csak tanítja a kémkedést, mellesleg nősülni készül. Ez így eléggé unalmas lenne, tehát egy apróság természetesen megzavarja az idillt, konkrétan elfogják első padawanját Berlinben. Hunt beugrik erre az egyetlen küldetésre, de egy komoly összeesküvés sodrásába csöppen, ahonnan már csak egyre aggasztóbb méreteket öltő személyes érintettsége miatt sem tud kiszállni.

Ilyen ügynökös akciófilmeket szeretnék látni. A gonoszok globálisan gondolkodnak, a világ van veszélyben, hőseink pedig high-tech cuccok egész arzenálját vetik be, hogy megállítsák őket. És a high-tech alatt nem láthatatlan autós fasságokra kell gondolni. Abrams magabiztos kézzel nyúl az akciójelenetekhez, és a megvalósítás is hibátlan, a trükkök észrevétlenek maradnak, de a legnagyobb pozitívum, hogy nem rángatják fel-alá jobbra-balra a kamerát másodpercenként 100x, csak mert valami érthetetlen oknál fogva most ez az aktuális trend. A harmadik lehetetlen küldetés nem is aggatja magára a realista címkét, mert nem ezt várják tőle. Mennyivel élvezetesebb már a világ sorsán izgulni, mint egy vacak pókerparti kimenetelén, vagy esetleg egy víztározó (legalább gáztározó lett volna, az realizmus bázz) kiapadásán? 

Sőt. A film akkor is működik, amikor Hunt épp nem Sanghai-ban lég-balettozik, hanem otthon bulizik. Rendezőnk egészen az utolsó 20 percig kézben tartja a szálakat, amik ekkortól azonban látványosan kicsúsznak kezei közül. A végső leszámolás nem olyan parádés, mint amilyenre számítani lehetett, egyes történések pedig nagyon izzadtságszagúak és erőltetettek.

Tom Cruise még mindig az IMF (nem, nem a Nemzetközi Valutaalap) legjobb kéme, Philip Seymour Hoffmann meggyőző főgenya, aki igazán kaphatott volna több jelenetet is, Ving Rhames természetesen újra magára öltötte a számítógépzseni Luther szerepét, Hunt csapata továbbá a gyönyörű Maggie Q-val, és a mindenes kisegítőt játszó Jonathan Rhys Meyers-szel egészült ki. A barátnőt megformáló Michelle Monaghan aranyos,  valamint feltűnik Simon Pegg és Laurence Fishburne is.

A végére ugyan legyengül a Mission: Impossible III, de az ezt megelőző bő másfél óra miatt ez bocsánatos bűnnek bizonyul. Pörgős, szórakoztató akciófilm. 10/7.
 

Az Alien (vs. Predator) ad randevút a 13. Harcos-nak az eddig leginkább tévéfilmeket jegyző Howard McCain meglepően szórakoztató vikinges-űrhajós sárkánygyík kaszabolásában.

A sztori elég szimpla, de érdekes: egy űrhajó zuhan a Földre, konkrétan a mai Norvégia területére a vikingek korában. Csak egyetlen ember éli túl, és őt is hamar elfogja Észak zord népének kisebb csoportja, akik jól rá is kenik egy ellenséges falu lemészárlását. Azonban nem telik el sok idő, és kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy megtudják honnan jött és mit akar az idegen, ugyanis rejtélyes támadás éri otthonukat. Ezt a fiatal király-aspiráns  egy medvének tulajdonítja, emberünk viszont váltig állítja, hogy egy iszonyat monszta a tettes, akit indirekte ő hozott magával...

A törzs természetesen gyorsan befogadja a talpraesett idegent, és el is nevezik Kainan-nak (James Caviezel). Az ehhez hasonló ismerős klisék végigkísérik a filmet, ami alapötletén kívül semmiféle meglepetéssel sem fog szolgálni azoknak, akik láttak már kettő és fél hasonló múvit. Minden előre megjósolható már jó negyedóra után, a kérdés csak az lehet, hogy miképp sikerült kivitelezni a cuccot?
Szerencsére váratlanul színvonalasan. A lény jól néz ki, az effektek kevés kivétellel szépek, a harcok ütősek. Az operatőrnek sikerül pár nagyon kúl képet és beállítást a vászonra dobni, azért azonban megrovás jár a produkció készítőinek, hogy nem használják ki eléggé a tájban rejlő lehetőségeket. Ahogy a Rogue legerősebb pontjává vált az Ausztrál környezet gyönyörű fényképezése, ugyanígy meg lehetett volna tenni mindezt az erdőkkel és fjordokkal. Na de legyünk elnézőek, hiszen nem rosszak a viking folklóros részek sem, mindannyiunk örömére a közhelyes érzelmek sem veszik át a film kormányrúdját (a szerelmi szál teljesen harmadlagos, szinte ott sincs), az Outlander megmarad kardozós látványfilmnek. És ez így van jól.

Ráadásul még attól sem kell tartanunk, hogy az eksön élvezeti értékét egy idő után a nulla felé kezdi konvergálni az ezerszer hallott dialógusok harmatgyenge tolmácsolása. Hiszen Caviezelen kívül itt van még az öreg uralkodó szerepében John Hurt, valamint a rövid epizódszerepében semmi különöset sem mutató, de mindig nagy király Ron Perlman, aki a film legjobb halálát is magáénak tudhatja.

Egy kicsit kevésbé átlagos, nem ennyire nagyon klisé kipipálgató befejezésnek ugyan jobban örültem volna, de az Outlander összességében véghez viszi amire született: profittermelés szűk két órán keresztül tisztesen elszórakoztat minket. Legyen egy 10/7.

Kubrick-sorozat, kilencedik rész, és ez lesz most egyben a Tom Cruise hét pénteki programja is. A Tágra zárt szemek a Mester egy tizenkét éves hallgatást megtörő, utolsó filmje. A kérdés, mondjuk Hitchcock kései munkáira gondolva adott lehet: képes volt e minden idők egyik legnagyobb mozis kaméleonja ilyen hosszú szünet után, több mint 70 évesen a korábbi alkotásaihoz felnövő filmmel előállni? A válasz egyértelmű és hangos igen.

A film leginkább a hosszútávú párkapcsolatok boncasztalra helyezéseként fogható fel egy jómódú házaspár szemüvegén keresztül. William és Alice Harford (Tom Cruise és Nicole Kidman) kilenc éve házasok, és van egy hétéves kislányuk. Először akkor találkozunk velük, amikor épp egy még náluknál is nagyságrendekkel gazdagabb ismerősük partijára igyekeznek. Ezen a fogadáson kezd el lassan terjedő méregként beférkőzni közéjük a kísértés és bizalmatlanság jegyben járó kettőse, vagy csak itt materializálódik. A spicces Alice-ra egy sármőr veti ki hálóját, míg Bill-t két tökéletes modell ostromolja. Az összejövetelről hazaérkezve a bepiált, befüvezett nő egy semmiségen felkapja a vizet, és megcáfolva férje állítását kíméletlen őszinteséggel és részletességgel számol be párjában kételyeket és sértettséget ébresztő majdnem félrekúrásáról az egyik korábbi nyaralásukon. Billt nem hagyja nyugodni a dolog, nem biztos benne, hogy tényleg csak ennyi történt és talán bosszúvágytól, talán az érthetetlenségből fakadő dühtől vezérelve meggondolatlan lépésre szánja el magát...

Kell-e mondani, hogy a látvány lenyűgöző, a zeneválasztás pedig tökéletes, mint mindig? A fényképezés legnagyobb erénye, hogy én az éjszakai New York-ot ilyen gyönyörűnek, festményszerűnek és színektől túlcsordulónak még sohasem láttam. A belső tereknél pedig a folyosók Ragyogásra emlékeztetőségét emelném ki. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Érdekes figyelni a film szimbolikáját is. Például ahogy a piros és kék színek végigkísérik az egész művet. A piros mint a csábítás, a vágy és a rossz útra tévedés (pl.: a kurva lakásának ajtaja), a kék pedig mint a hűség, a bizalom, a helyes döntés (pl.: a hitvesi hálószoba szinte mindig kék fényárban úszik). De még ezeregy helyen megjelennek, fedezzétek fel őket magatoknak! Azt is érdemes megnézni, hogy milyen maszkot visel az áldozatot vállaló nőt elkísérő alak.
Az elején, amikor még minden rendben van, nyugodt és hangulatos zenék szólnak a jelenetek alatt, majd ahogy alámerülünk a sötét oldal bugyraiba, mindez eltűnik, és átadja helyét pár nagyon egyszerű, de igencsak feszültségkeltő, sőt, már-már idegesítő zongora dallamnak.

Cruise és Kidman párosa remekül működik a filmben (a valóságban ugye már nem annyira, beszélik, hogy erre a filmre ment rá a házasságuk). Tom szerepel többet és végig jó is, de Nicole valami zseniális. Ilyen jól játszani még nem láttam, de meg kell mondjam ilyen vonzónak sem. A hosszabb-rövidebb időre feltűnő mellékszereplők is mind ideális választásnak bizonyulnak, mondjuk ez nem ér minket váratlanul, tekintve, hogy többek között Sydney Pollack-ról, vagy a főleg csak Penge Boriszként ismert Rade Serbedzija-ról beszélünk. Nyerő húzásnak bizonyul a párbeszédek stílusa is: a szereplők minden szót lassan megérlelve beszélnek a kulcsjelenetekben, feszültséget keltve, illetve találgatásra késztetve minket, hogy vajon hova is akarnak kilyukadni.

Fantasztikusan jó film férfiakról és nőkről, akik nem is annyira különböznek egymástól, mint ahogyan azt Bill az elején megállapítja. Bizalmatlanság, kísértés, misztikum, feszültség, fülledt erotika, és mindez a szeretet ünnepén. A mozgókép egyik legnagyobb mágusának búcsúajándéka. 10/9.

Reiner Wenger (Jürgen Vogel) alias Herr Wenger tanár. Egy német középiskola tanári karának legüdébb színfoltja. Autójában munkába menet Ramones bömböl, mint ahogy trikóján is az együttes neve áll. Természetesen e mentalitás nem csupán a külsőségekben mutatkozik meg, hanem személyisége is messze áll egy a munkakörétől elvárható formától. Talán ezek után nem is kérdéses, hogy imádják a diákok, csüngenek minden szaván.

Az iskola életében egy hétre felborul a szokásos rend, s tanórák helyett különböző projecteket indítanak, melyek ideje alatt meg kellene bizonyosodniuk a fiataloknak, hogy a demokratikus társadalmi, politikai rend a legmegfelelőbb a számukra. A tanár úr természetesen az anarchia „szakosztályt” szeretné gondozó kezei között tudni, de ez nem sikerül. Így nem marad más, mint az autokrácia, melynek bemutatása érdekes keretek között játszódik le.

Tegyük fel, hogy a kiindulási pontban megegyezünk, hogy egy újabb diktatúra Németországban még lokális szinten sem igazán fordulhat elő. Az emberek megtanulták a történelmi leckét, s tudják, hogy bizonyos események nem ismétlődhetnek meg. A hullám (a project neve) viszont mást mutat. Egy hét alatt a kisváros ifjai a Hitlerjugendet megszégyenítő szervezetbe tömörülnek, mely természetesen igazi drámai végkifejlethez vezet.

Az egész indoklásához, s a film narratívájának megértéséhez nem kell messzire mennünk, elég ha felütjük a történelem könyveket a Weimari köztársaság környékén, s némi szociálpszichológiai szemüveggel szemügyre vesszük azokat. Mert van aki kívülálló, szerencsétlen fiúcska (loser), van, aki nem találja helyét, s mintha mások rángatnák marionett testéhez tartozó zsinórjait. Akad olyan is, ki személyében (török bevándorló) nem lehet teljesen része a közösségnek, van aki pedig unalmában, jó dolgában nem tudja mit is kezdjen magával. A szegény, a rendezetlen hátterű és a többi egyértelmű sorsot mindenki hozzá tudja képzelni.

Ezek nagy része összevethető természetesen az említetett történeti kontextussal, az érdekesebb inkább az a két csoport, mely akkor biztosan nem fordult elő, azaz a gazdag unatkozó és a bevándorló. De talán nem is ez a lényeg, hisz e pszichológiai, szociológia alátámasztás nagyon ügyesen van mind technikailag, mind történetileg kipontozva a filmben, de mindezen túlmutat. Ma már persze kicsit snassz lenne arról beszélni, hogy a németek, hogyan néztek szembe múltjukkal (lásd R.A.F., Rudi Dutschke), bár ki tudja.

Ami viszont mégis ide vezethet minket, az a film „megtörtént események alapján” címkéje. Persze különböző megrázó képsorokat felvonultató kísérletek celluloid szalagra rögzítését épp eleget láttunk, de hogy egy igazi Führer nélküli diktatúra alakul ki a vásznon az már nem megszokott. Még ha Dennis Gansel filmje sokszori adaptáció is (valóság - újságcikk - film - könyv - film) a figyelmet mindenképpen megérdemli.

Az eset mába való átültetése viszont az eddigieket egy kicsit megcsavarja, hisz a Harmadik Birodalom helyett az aktualitás kerül hangsúlyba, azaz egy jól működő demokrácia, hogyan fordulhat diktatúrába. De még ettől is eltávolodik, s az egyértelműen kívülálló Herr Wenger személyével teszi fel a kérdést, hogy hogyan is manipulálhat valaki, aki erről nem is tud (személyi kultusz, hogy azért egy kicsit visszakanyarodjunk).

Végül pedig nem marad más, mint a tömeg kérdése (a hullám, mely önmagát gerjesztve elsodor mindent szépségével és fenyegető jellemével), mely alapvetően nem is kérdés, vagy legalább is sokkal messzebbre juthatunk el, hisz a sablonok mögött, melyeket felvázoltunk, ott rejteznek a mozgóképen a hús-vér emberek. S így csupán a katarzis marad, melyet tisztán leolvashatunk a zárképül szolgáló arcról.

A film igaz történetet dolgoz fel, és ez most nem csak egy hatásvadász frázis. A mű alapjául szolgáló önéletrajzi könyvet a filmben Tom Cruise által megformált vietnámi veterán, Ron Kovic  írta. És tényleg július 4-én született.

Kovic kőkemény zászlólobogtató melldöngető republikánus családba született, fiatalkorában a birkózásban jeleskedik (mi a rákért megy valaki birkózónak?? ezt sosem értettem), majd követve a családi hagyományokat jelentkezik a tengerészgyalogsághoz, hogy aztán nagyapjához és apjához hasonlóan megvívhassa a maga háborúját a haza dícsőségére. Ugye ő nem tudhatja, hogy az oroszok nincsenek ám a spájzban, na meg azt sem, hogy szeretett hazája épp legnagyobb modernkori traumája felé menetel rendíthetetlenül. Fiatalság, bolondság, a vezetők (és szülők!) könnyen palizzák be, és küldik vágóhídra egy nemzet színe javát.

A háborús filmekben tapasztalt Oliver Stone ezúttal nem sok időt tölt a harcmezőn, de az a pár perc olyan, mint egy sűrített, gyorstalpaló pokoljárás. Brutális, mellbevágó, a háborút fiatal fejükben elképzelő szereplőink számára pedig több, mint kijózanító eseménysor. Vagy ahogy a plakáton is áll, az ártatlanság elvesztése, de a bátorság megtalálása helyett szerintem sokkal inkább maga a bűnbeesés.

Kovic megsebesül, mellkastól lefelé megbénul, és hazatér. Azaz csak azt hiszi, hogy hazatér, hiszen azt a legnagyobb jóakarattal sem lehet meleg otthonnak nevezni ami szülőföldjén rá vár. Kellemetlenséget jelent mindenkinek, még saját családjának is, próbálják elfelejteni, az állam nem hajlandó tudomást venni és normálisan gondoskodni róla és társairól, a társadalom egy része megveti őket és bűnbakot csinál belőlük. Megtűrt emberré válik abban az országban, amiért majdnem az életét adta, vagy máshogy mondva: a mór megtette a dolgát, a mór mehet. Kovic egészen Mexikóig "fut", ahol rá Charlie (Willem Dafoe) személyében egy barát, ránk pedig egy kellemes meglepetés vár. (Lehet, hogy mégis túlélte a Szakaszt?:)) Ők produkálják a film legjobb jelenetét: két nyomorék veterán veszekszik a kihalt mexikói országúton, azon vitatkozva, hogy melyikőjüknek kellett több csecsemőt ölnie. Hősünk ezután visszatér az Államokba, és halott bajtársa családjánál tett látogatása az alkotás másik csúcspontját hozza.

Cruise élete egyik legerősebb alakítását nyújtja, meggyőző fiatal háborúpárti titánként, és méginkább bravúros a reményét és életcélját elvesztő, majd újra megtaláló veteránként. Az Oscar legnagyobb esélyese volt, a GG-ot is elnyerte, de a hihetetlenül erős mezőnyben a szobrocska Daniel Day-Lewis ölében landolt. Stone viszont elnyerte a legnagyobb elismerést ezért a Szakasz inverzének is tekinthető filmjéért (ott a háború a főszereplő, itt csak díszlet, háttér). Érdekesség, hogy a filmben mind Dafoe, mind Berenger az emlegetett filmben megformált szerepét ismétli meg, valamint feltűnik a majdnem teljes Baldwin-klán is. Meg kell említeni és dícsérni John Williams fantasztikus dallamait is.

Okos és érzelemgazdag háborús dráma, a kirobbanó formában lévő Tom Cruise-zal. Nekem jobban bejött, mint a Szakasz. 10/8.

A fiatal Brian Flanagan (Tom Cruise) épp most szerelt le a seregtől, és rögtön New York felé veszi az irányt a gyors meggazdagodást hajszolva. Egy nagyon nyolcvanas évekbeli, ma már enyhén megmosolyogtató jelenetsor végén azonban rá kell jönnie, hogy az üzleti életben való elhelyezkedéshez a magabiztos fellépésen, igyekezeten és megnyerő mosolyon kívül nem ártana egy közgazdasági diploma sem. Valamiből azonban még Tom Cruise-nak is élnie kell, ezért amíg nappal az iskolapadot koptatja, éjjel beáll kisegítőnek egy bárba, ahol mentorra lel a saját bölcsességeit nagy kedvvel osztogató Doug Coughlin (Brian Brown) személyében.

Cruise és Brown igencsak működőképes párosnak bizonyul, és a kocsma bár hangulat is egész jól átjön hőseink flair bartenderködése alatt. Tudjátok, amikor az üvegekkel és shakerekkel zsonglőrködnek a pultosok. A forgatókönyvet pedig azért lehet dícsérni, mert egy új helyszín vagy új karakter, illetve fordulat bedobásával mindig tovább lendíti a filmet a közelgő holtpontról és fenntartja érdeklődésünket hősünk sorsa iránt. Mondjuk a Jamaicában rejlő lehetőségeket nem sikerül teljes mértékben kihasználni, továbbá a tengerparton lovaglás a legalja giccs kategória méltán kiérdemelt zászlóshajója, és mint legtöbbször, itt is tök fölösleges. Az viszont újabb megsüvegelendő húzás, hogy egy másik hasonló kaliberű klisét nagyon ügyesen kezelve rendezőnk nem hagyja, hogy az  káros mértékben rátelepedjen a mozira, és kiretusálja az osztályfőnök füzetében eddig oly szorgosan összegyűjtött pirospontokat.

Cruise-t szarul játszani én még nem láttam, most is teljesen korrekt alakítást nyújt, néhány kiemelkedő pillanattal. Brown szintén dícséretet érdemel, az öreg róka karakterét mintha ráöntötték volna. A többiek pedig az elégséges szintű hátteret biztosítják két főszereplőnknek.

Koktélok, bulik, csajok, nagybetűs Amerikai Álom kipipálva, az eredmény egy feelgood és könnyed bő másfél óra, tolerálható hibákkal. 10/6.5.

Séverine Serizy vagy éppen a Nap szépe, kinek hogy tetszik, egy gyönyörű nő, ki életét már rég sínen tudja. Hisz hősszerelmes férje, ki Hippokratész felesketett követője, a biztonságot, melyre egy első ránézésre magafajta nő vágyhat természetesen tökéletesen megadja. Ehhez képest valami nincsen rendben, de végül is mit is várhatnánk Buñueltől.

Kezdjük talán ott, hogy tökéletesebb színész, mint Catherine Deneuve el sem képzelhető a felvázolt szerepre. Folytassuk talán ott, hogy e apró felvezetéshez csapjuk hozzá az első jelenetet, melyben a leírt szerelmespár egy konflison halad keresztül egy erdőn, mely megáll, s a „kis szajhát”, a két hajtó ostorával dolgozni kezdi férje parancsára.

Persze ez csupán a fantázia. Valakinek, egészen pontosan Séverine fejében megfogalmazódó vágy, melyre úgy tűnik, hogy semmi esélye sincsen. Hogy miért? Egy felől férje alkalmatlan játszótárs ilyen pajzán gondolatok véghezviteléhez. Illetve a hölgy biológiai órája is számításba jöhet (de erről majd később).

Mielőtt elindulnánk a két „bejelentett” ösvényen, nézzük meg egy kicsit alaposabban mi is foglaltatik a majdnem kereken 100 perces játékidőben. A központi szereplő tehát Séverine, ki először csupán fantáziájába menekül férje túlzott puhánysága (romantikus lénye, túlzott kedvessége stb) elől, majd vágyait végül sokkal profánabb módon teljesíti be. Úgy, hogy egy bordély legkeresettebb „örömlányává” válik.

Itt talán néhány szót kellene szólni az e közben megjelenő különböző perverziókról, de ezt csupán tudjuk be '67-nek, s az ez idő tájt lejátszódó szexuális forradalomnak, illetve persze a szürrealizmus megbotránkoztatni vágyásának. Inkább koncentráljunk arra, hogy miért is történik mindez, azzal a feltevéssel, hogy csupán ez a vásznon látható legszebb pofika belsejében játszódik le (melyet az utolsó két jelenet talán igazol, talán nem).

Talán a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a hölgy csupán le akar számolni azon jellemvonásaival, melyek akadályozzák, hogy teljesen átadja magát a szeretett férfiúnak, s ezt e hosszas fantáziálással le is tudja. Persze az egész közben a „szeretlek”, olyan értelmezési tartományaiba hatol be, melyek ismét a korszellem irányába mutatnak. Hisz talán az kétségtelen, hogy Pierre Serizy (Joel Sorel)  tiszta szívvel és odaadással szereti, de hogy ez pontosan mit is jelent, akkor ha testét másokkal is megosztja, csupán vágyai kiélése miatt, talán számomra megválaszolhatatlan.

Persze abban talán lehet némi igazság, hogy ha a biztonságot (mint racionális lény) megtalálja attól még kielégülésre (mint biológiai lény) szüksége van, s ha ez nem párosítható egy személyben… Itt talán szót ejthetünk a másik lehetőségről a film értelmezésével kapcsolatban, hisz a biológiai óra, mint a nő egyik hajtó rugója (legalább is vélhetőleg) tökéletesen ül ezen a ponton.

De e konkrétum helyett időzzünk még inkább egy kicsit az erősen noir hatásokat felmutató fantáziáláson, mely úgy tűnik, hogy tökéletesen beteljesíti minden vágyát hősnőnknek. Hisz ha végighaladunk rajta, ahogy a végzet asszonya, először hússá válik, majd a bűnöző szeretője lesz, s végül mindent feláldozva, vagy csupán megszégyenülve a magatehetetlen férj mellett találja meg helyét, az a zsánerébe tökéletesen belefér.

A szokásos kontextus persze itt kifordul (újra '67?), hisz a férfi helyett a nő kerül fókuszba (vagy csupán újra a szürrealizmus sokkol?), s az ő saját történetét (mégiscsak inkább '67!) ismerjük meg. Egy nőjét, ki az új szelek hatására (ha itt még csupán fantáziába, ha úgy tetszik) saját útjára lép, s szakítva a hagyományokkal úgy éli életét, ahogy neki tetszik. Persze ettől függetlenül az idő eljár felette (csak úgy mint az akkori idealisták felett), s önmagában hordozza a bukást.

Nehéz lenne persze kategorikusan kijelenteni, hogy mit is közöl velünk Nap szépe kicsit lázadó, kicsit unatkozó, kicsit kalandozó személyisége, de valamit minden bizonnyal mindenkivel, ki leül és rászánja e filmtörténeti gyöngyszemre az időt. S ha valaki szeretne eljátszani a gondolattal, hogy mindez a Lost Highway első fejezete ám legyen, olyan nagyot nem tévedhetünk.

1986-ban Martin Scorsese rimékelte a 25 évvel korábbi The Hustler-t. A rendező az Oscart is egy újrázásért kapta, mégpedig egy nagyon szarért és az is látszik, hogy  talán mégsem annyira újkeletű tendencia a sokak által inkvizíció színe elé kívánt feldolgozósdi.

A két film között a kapcsolat Eddie Felson (Paul Newman) karaktere, aki az eredeti film ifjú titánja után most a megöregedett mestert alakítja. Tanítványa a nagyon tehetséges, de öntörvényű Vincent (Tom Cruise). Az alkotás kettejük kapcsolatának bemutatásának, vagy inkább Vincent központúnak gondolható, és annak is tűnik egy ideig, de aztán felfedi valódi arcát, bár ne tenné és világossá válik, hogy ez bizony Eddie Felson mozija.

Az első órában Scorsese felcsapja a közhelylexikont, belesüpped rendezői székébe, és egy semmi újat sem mutató, de élvezetes és profi dolgozatot tesz le az asztalra. A találkozás, a padawan ráébresztése, hogy tud ő ennél többet is, ne fecsérelje el az életét, majd a közös munka bemutatása stb. mind nagyon rendben vannak. Akik szeretik a biliárdot, azok biztos a meccseket is élvezik, én viszont nem rajongok a sportért, és lehet, hogy ezért sem sikerült számomra izgalmassá tenni a partikat. Amúgy ez igaz lesz a film második felére is, amire rögtön rá is térek.
Szóval bekövetkezik a szakítás (ez nem szpojler, aki már látott 3 ilyen típusú filmet, az tudja, hogy ez elkerülhetetlen kellék). És én itt lepődtem meg durván, ugyanis a kamera nem Vincentéket követi, hanem Eddie nyomába ered. Innentől enyhébb lejtmenet. Már az is halál unalmasan volt tálalva, amikor hőseink nagymenők (nagymenők ha-ha, érted?) ellen lökdösték a golyókat, de azon már az inszomniások is horkolni kezdenek, amikor Eddie ezt egyedül abszolválja egy üres teremben. Aztán persze jön Obi-Wan és Anakin párbaja. Ami szintén szarul lett kivitelezve. Rosszul vannak fényképezve, vagy lehet , hogy a karakterekkel szembeni másodlagosságukat akarták hangsúlyozni, de lehet, hogy képtelenség biliárdmeccset feszülten a vászonra vinni. A zárást nem lövöm le, de szerintem kitaláljátok.

Paul Newman végig remekel, és ezt nem csak én láttam így, hanem anno az amerikai filmakadémia is, oda is adták az aranyszobrocskát emberünknek. 7 jelölés és az Életmű Oscar után kijárt neki, na. Cruise tenyérbemászó, nagyarcú kis geci, de hát ilyen a karaktere, ő pedig maximálisan megfelel neki. Vincent barátnőjének szerepében a csinos Mary Elizabeth Mastrantonio mérsékelten idegesít minket, továbbá feltűnik a zseniális John Turtorro, és a pár perc alatt is említésre méltót produkáló fiatal Forest Whitaker.

Összességében korrekt munka, egy nagyon jó első, és egy kevésbé jó második órával. A legnagyobb érdeme azonban az, hogy az eredetire irányította a figyelmemet. 10/6.

A Kockázatos üzlet c. film neve hallatán műfajának egyik legalapabb és legjobb darabjára kéne asszociálni mindannyiunknak. Kishazánkban azonban nem sokan látták még, de majd most én teszek ez ellen okosan, a magam szerény módján. Szóval stílszerűen azzal a filmmel kezdjük Tom Cruise hetünket, ami emberünket Hollywood legfényesebb csillagai közé lőtte, és nem mellesleg Golden Globe jelölést is hozott neki mindössze 21 évesen.

Joel (Tom Cruise) egy átlagos végzős gimnazista srác, aki egyszerre küzd a továbbtanulással, valamint a csajokkal, és mindkét területen elég bizonytalan. Azonban ölébe pottyan a lehetőség, hogy egy hétre belekóstolhasson a szabadságba, a nagybetűs Életbe, szülei ugyanis elutaznak, és ezzel egy szem fiuk kezébe adják a ház, illetve indirekte a papa Porschéjának kulcsait is. Ugyan megtiltják neki, hogy vezesse a gépcsodát, de hát őszintén: ki ne vinné el pár körre villogni? Rögtön az első este beindul az a láncreakció, ami a hősünk előtt álló 168 órát élete legmozgalmasabb és legélvezetesebb hét napjává és éjszakájává változtatja. Joel barátja ugyanis minden ellenkezést figyelmen kívül hagyva egy call girlt rendel a srácnak...

A tinivígjátékok a nyolcvanas években voltak a topon. Pont. Olyan  időtálló klasszikusok születtek ekkor, mint a Változó világ, a Nulladik óra, a Meglógtam a Ferrarival vagy az Éretlenek. Ma is működő humorával, lazaságával, fordulatos, ötletes történetével, remek zenéivel és jól teljesítő színészeivel ebbe a sorba illeszkedik a Kockázatos üzlet is. A humoron ekkor még tényleg humort kellett érteni, nem a mai  instant sikerrecept fingós-baszós altesti poénok egymás után dobálását (ebben különben a németek jeleskednek leginkább, ők nem csak rappelni, hanem tinivígjátékot készíteni sem tudnak). Ha két későbbi, de jóval ismertebb karakterrel kéne jellemeznem Joelt, akkor azt mondanám, hogy 20%-ban Jim, a pitésfiú és 80%-ban Ferris Bueller. John Hughes amúgy is sokat köszönhet ennek a filmnek, hiszen mind stílusban, mind a főszereplő jellemében erős befolyásoló hatással bírt az elkövetkező idők trendjére. Még egy összehasonlítást engedjetek meg (tényleg csak azért csinálom, hogy belőhessétek, és megnézzétek:). A film majdnem olyan feelgood, mint a Meglógtam a..., és a drámai pillanatokat még jobban is kezeli.

Tom Cruise nagyszerűen játszik, végig uralja a filmet, hiteles a félénk, bizonytalankodó szülők szemefénye gyerekként is, de igazán elemében ártatlanságát elvesztő és férfivá érő nagymenőként van. Ezek a mozdulatok pedig ma már kultnak számítanak. A gyönyörű call girl Lanát megformáló Rebecca De Mornay szintén remekel, nem játsza túl a szerepét, és mondtam már, hogy csodaszép? A film rosszfiúját a szinte felismerhetetlenül vékony és fiatal Joe Pantoliano alakítja, és szerencsére neki is jut pár emlékezetes duma.

Okos, vicces és főleg nagyon szórakoztató. Így elsőre 10/8.5, de valószínűleg minden nézéssel feljebb csúszik majd egy kicsit. Sometimes you just gotta say "What the Fuck".