A festett háttér előtt magányos idegen operálja ki a jogtalanul eltulajdonított tojást a kigyóból, majd erőltetett japán akcentussal mesél egy történetet a nyugalmára rontóknak. Ő Quentin Tarantino, aki minden bizonnyal Bill exhumálását várta a hozzá hasonlóan kívülállóként tevékenykedő Takeshi Miike (tán' legismertebb műve az Ichi the killer és a Zatoichi stageplay is az ő műve) személyétől. 

Corbucci karakterei feltámadnak, mikor egy hallgatag pisztolyforgató (ez már nem Quentin, hanem Hideoki Ito) érkezik a poros kisvárosba, mit két rivális banda, a Genji és a Heike tölt fel. A magányos cowboyt képességeinek látván mindkét grupp saját soraiban kívánja tudni. Hősünk ahhoz az oldalhoz húz, amely többet fizet neki, de figyelmen kívül hagyva a licitálást, ő egy megkeseredett nő mellé áll végül...

A spaghetti western találkozik egy fura távol-keleti fickóval, így történhetett, hogy gatling-gunnal tizedelik az Adidas felsőkbe bújtatott prérinpangókat. De ez Miike-től már nem is meglepő. A Sukiyaki Western Django minden abszurd vonása ellenére szórakoztató. Miike ujjlenyomatai szemetütnek, a zsánerelemek mixelése sajátos stílust teremt, igaz, a kontrasztos jelenetek nem maradéktalanul élvezhetőek és bizony a forgatókönyv is hiányolja a kohéziót. A gyönyörű képekkel, jelmezekkel és a szokottabbnál visszafogottabb explicit tartalommal nyakon öntött film, ingoványos talajra került, melyet a könnyed paródia és szamuráj-drámák sajátosságai szegélyeznek. Nem szabad teljességgel komolyan venni ezt a durván hommage cuccot és akkor még nevethetünk is a banális dialógusokon (QT Akirás megjegyzése hatalmas), és valószínűtlen akciókon (ha már akció, megjegyezném, hogy végig pörgünk). A jó alakításoknál feltünőbb a zsillió utalás mit arcunkba vágnak, ennek köszönhetően olykor azt sem tudjuk mire is figyeljünk. Mindenesetre, abszolút szórakoztató film, még ha kissé idegen is. 10/6

Talán egy-két hete ránéztem a rotten top10 Tom Cruise film listájára, és meglepődve tapasztaltam, hogy egy csomót nem láttam. Ezen felbuzdulva beszereztem  majd megnéztem egy raklapnyi Tom-múvit, és a jövő héten mindennap olvashattok is egyről itt minálunk. A program a következő lesz:

01.26. hétfő - Kockázatos üzlet

01.27. kedd - A pénz színe

01.28. szerda - Koktél

01.29. csütörtök - Született július 4-én

01.30. péntek - Tágra zárt szemek

01.31. szombat - Magnólia

02.01. vasárnap - Mission: Impossible 3

John Patrick Shanley színdarabja a Pulitzer mellett egy tucat díjat elnyert már és nemcsak kritikailag örvendhet nagy sikernek. Az ötödik éves darabot tavaly megkísérelte vászonra vinni, a végeredmény pedig az Oscar-t is meghozhatja Shanley-nek. 

A filmet maga Shanley rendezte, így a Doubt azon túl, hogy könnyen párhuzamba állítható korábbi filmjeivel, le sem tagadhatná, honnan adaptálódott. A kevés szereplő (az eredeti darab mindössze 4 embert foglalkoztat, ide azér' Shanley kénytelen volt civilizációt teremteni), a hosszas jelenetek és a lassú vágások természetesen érdemként róhatók fel, ebben a roppant intelligens, kérdésekre késztető drámában, amin az impulzívan hiperaktív flessmájsztrók és BGf-eken nevelkedettek kétséget kizáróan elalszanak, már ha belekezdenek egy, az egyházat körüljáró filmbe (amely nem a Religulous). Mert a Doubt, nem véletlen, rengeteg szöveggel operál, miközben sehol egy robbanás vagy bullettájm effekt, nem feltétlen ez, inkább karakterei miatt nyugodtan leoldszkúlozható. 

1964, rögtön a Kennedy gyilkosság után csöppenünk be egy katolikus iskola életébe. Most, hogy elveszett az emberek egymás iránti bizalma, az egyháznak kellene az összetartást képviselnie és akkor maradjunk is feltételes módban, mert a falakon belül nem csak ima folyik egész nap. Két nővér egyre gyanakvóbban figyeli a pap viselkedését, miséken tartott beszédeit, valamint kapcsolatát az egyik fiú tanulóval... aki szintén egyre furább viselkedést tanusít. A nővérek gyermekmolesztálással gyanusítják meg a papot, de mi történt valójában?

Meddig ér az egyház és meddig mehet el? Szükséges az igazság ismerete vagy elég ha magabiztosak vagyunk? A felszínen többek közt ezek a kérdések villódzanak, de ha a komor, szürke atmoszféra alá merülünk tucatnyi etikai és morális felvetéssel támad e millió fordulatot korántsem sejtető szituáció. És nincs is millió fordulat. A korrektül összekomponált, témáját tekintve ma is feszültséget kiváltó történet tulajdonképpen másodlagos, fókuszban a karakterek és reakciók üdvözölnek, zseniálisan prezentálva. 

Meryl Streep at iskolaigazgató szerepében félelemkeltő, a gyerekek garantáltan megírják a leckét ha ő kéri. Játéka rideg, kifakadásokkal tarkított, végtelenül hiteles bravúr. Olyan nő, aki mások jeleneteiben is jelen van, varjúként, a fekete droidseregben is a károgóra emlékeztet orrával. Egymaga elbírná a műt, de szerencsénkre a többi aktor is sziámiként képviseli a minőséget mellette, ha nem felette. Philip Seymour-Hoffman a gyanú árnyékába keveredett pap szerepében tökéletes. Szöges ellentéte Streep karakterének, de ez is a film lényeges pontja; az ellentétes filozófiák szembeállítása, a konzervatív igazgatónő a progresszív pap ellen. Minden momentumban érezhető kettejük sajátos felfogása vallásukról. Hoffman karaktere áll középen a két nővér közt ingadozva. Streep teljes magabiztossággal, megalapozott bizonyíték hiányában vádolja Hoffmant, míg a másik oldalon a fiatal, félelmetesen naív, mindenkiről a jót feltételező nővér, Amy Adams. Alakításáról csak annyit mondanék, hogy nagyon elszomorítana ha nem ő kapná az Oscar-t. Viola Davis, a vélhetően megrontott fiú anyjaként brillírozik abban a tíz percben, mikor nagyot fordít a filmen. A Doubt nehezen befogadható, de ha sikerül, onnantól mindegy, hogy mi is történt valójában, a színészek csodálata úgyis lefoglal. És akkor most kinek van igaza a filmben? Ránk van bízva, gyakorlatilag Amy Adams karaktere, James nővér a néző... 10/9
 

Kihirdetésre került a jelöltek listája, nincs is jobb alkalom megvitatni, ki kinek adná a szobrot. Jöhetnek a tippek, a viták, az adományok. Aki a legtöbbet eltalálja, valamilyen nyereményben is részesülhet akár...

Legjobb film:
The Curious Case of Benjamin Button
Reader
Milk
Slumdog Millionare
Frost/Nixon

Legjobb rendezés:
David Fincher
Stephen Daldry
Gus Van Sant
Danny Boyle
Ron Howard

Legjobb férfi főszereplő:
Richard Jenkins - The Visitor
Frank Langella - Frost/Nixon
Sean Penn - Milk
Brad Pitt - The Curious Case of Benjamin Button
Mickey Rourke - The Wrestler

Legjobb női főszereplő:
Anne Hathaway - Rachel Getting Married
Angelina Jolie - Changeling
Melissa Leo - Frozen River
Meryl Streep - Doubt
Kate Winslet - The Reader

Legjobb férfi epizódista:
Josh Brolin - Milk
Robert Downey Jr. - Tropic Thunder
Philip Seymour Hoffman - Doubt
Heath Ledger - The Dark Knight
Michael Shannon - Revolutionary Road

Legjobb női epizódista:
Amy Adams - Doubt
Penélope Cruz - Vicky Cristina Barcelona
Viola Davis - Doubt
Taraji P. Henson - The Curious Case of Benjamin Button
Marisa Tomei - The Wrestler

Legjobb eredeti forgatókönyv:
Frozen River - Courtney Hunt
Happy-Go-Lucky - Mike Leigh
In Bruges - Martin McDonagh
Milk - Dustin Lance Black
WALL-E - Andrew Stanton, Jim Reardon

Legjobb adaptált forgatókönyv:
The Curious Case of Benjamin Button - Eric Roth
Doubt - John Patrick Shanley
Frost/Nixon - Peter Morgan
The Reader - David Hare
Slumdog Millionaire - Simon Beaufoy

Legjobb animációs film:
 Bolt
Kung Fu Panda
WALL-E

Legjobb operatőri munka:
Tom Stern - Changeling
Claudio Miranda - The Curious Case of Benjamin Button
Wally Pfister - The Dark Knight
Chris Menges és Roger Deakins - The Reader
Anthony Dod Mantle - Slumdog Millionair

Legjobb dokumentumfilm:
The Betrayal (Nerakhoon)
Encounters at the End of the World 
The Garden 
Man on Wire 
Trouble the Water 

Legjobb rövid dokumentumfilm:
The Conscience of Nhem En 
The Final Inch 
Smile Pinki 
The Witness - From the Balcony of Room 306

Legjobb vágás:
Kirk Baxter és Angus Wall - The Curious Case of Benjamin Button
 Lee Smith - The Dark Knight
Mike Hill és Dan Hanley - Frost/Nixon
Elliot Graham - Milk
Chris Dickens - Slumdog Millionaire

Legjobb idegen nyelvű film:
The Baader Meinhof Complex - Németország
The Class - Franciaország
Departures - Japán
Revanche - Ausztria
Waltz with Bashir - Izrael

Legjobb filmzene:
Alexandre Desplat - The Curious Case of Benjamin Button
James Newton Howard - Defiance
Danny Elfman - Milk
A.R. Rahman - Slumdog Millionaire
Thomas Newman - WALL-E
 
Legjobb látvány:
“Changeling” (Universal), Art Direction: James J. Murakami, Set Decoration: Gary Fettis
“The Curious Case of Benjamin Button” (Paramount and Warner Bros.), Art Direction: Donald Graham Burt, Set Decoration: Victor J. Zolfo
“The Dark Knight” (Warner Bros.), Art Direction: Nathan Crowley, Set Decoration: Peter Lando
“The Duchess” (Paramount Vantage, Pathé and BBC Films), Art Direction: Michael Carlin, Set Decoration: Rebecca Alleway
“Revolutionary Road” (DreamWorks, Distributed by Paramount Vantage), Art Direction: Kristi Zea, Set Decoration: Debra Schutt

Legjobb jelmez:
“Australia” (20th Century Fox), Catherine Martin
“The Curious Case of Benjamin Button” (Paramount and Warner Bros.), Jacqueline West
“The Duchess” (Paramount Vantage, Pathé and BBC Films), Michael O’Connor
“Milk” (Focus Features), Danny Glicker
“Revolutionary Road” (DreamWorks, Distributed by Paramount Vantage), Albert Wolsky

Legjobb maszk:
“The Curious Case of Benjamin Button” (Paramount and Warner Bros.), Greg Cannom
“The Dark Knight” (Warner Bros.), John Caglione, Jr. and Conor O’Sullivan
“Hellboy II: The Golden Army” (Universal), Mike Elizalde and Thom Floutz

Legjobb dal
“Down to Earth” from “WALL-E” (Walt Disney), Music by Peter Gabriel and Thomas Newman, Lyric by Peter Gabriel
“Jai Ho” from “Slumdog Millionaire” (Fox Searchlight), Music by A.R. Rahman, Lyric by Gulzar
“O Saya” from “Slumdog Millionaire” (Fox Searchlight), Music and Lyric by A.R. Rahman andMaya Arulpragasam

Legjobb hanghatás-vágás
“The Dark Knight” (Warner Bros.), Richard King
“Iron Man” (Paramount and Marvel Entertainment), Frank Eulner and Christopher Boyes
“Slumdog Millionaire” (Fox Searchlight), Tom Sayers
“WALL-E” (Walt Disney), Ben Burtt and Matthew Wood
“Wanted” (Universal),Wylie Stateman

Legjobb hang:
“The Curious Case of Benjamin Button” (Paramount and Warner Bros.), David Parker, Michael Semanick, Ren Klyce and Mark Weingarten
“The Dark Knight” (Warner Bros.), Lora Hirschberg, Gary Rizzo and Ed Novick
“Slumdog Millionaire” (Fox Searchlight), Ian Tapp, Richard Pryke and Resul Pookutty
“WALL-E” (Walt Disney),Tom Myers, Michael Semanick and Ben Burtt
“Wanted” (Universal), Chris Jenkins, Frank A. Montaño and Petr Forejt

Legjobb vizuális-hatás:
“The Curious Case of Benjamin Button” (Paramount and Warner Bros.), Eric Barba, Steve Preeg, Burt Dalton and Craig Barron
“The Dark Knight” (Warner Bros.), Nick Davis, Chris Corbould, Tim Webber and Paul Franklin
“Iron Man” (Paramount and Marvel Entertainment), John Nelson, Ben Snow, Dan Sudick and Shane Mahan
 

Az ügynök halála egy Arthur Miller darab, Amerikában színházi klasszikusnak számít. Én tegnap éjjel egy tévés feldolgozásba futottam bele Dustin Hoffmannal és John Malkovich-csal a főszerepben.

Willy Loman (Hoffman) egy idős utazó ügynök. Nem túl jó benne, és kora előrehaladtával egyre nehezebben viseli a munkájával járó megterhelést. Ott kapcsolódunk be az ő, és családja életébe, amikor a valaha nagy reményekkel induló tékozló fiú hazatér. Biff (Malkovich) és apja kapcsolata idilli volt, de valamiért megromlott valahol az érettségi környékén.

A film egyfelől ennek okait kutatja, másfelől pedig a nagyratörő, saját maga által kreált álmokat kergető kisember látványos bukásának története. A múlt eseményeibe a megbomló elméjű apa hallucinációin/visszaemlékezésein keresztül nyerünk betekintést, és ahogy egyre mélyebbre ásunk le a család históriájába, úgy árnyalódik és szürkül a bennünk kialakult kép a családfőről. Többet és konkrétabbat nem árulok el, mert a cselekmény izgalmas és gondolkodásra késztető.

A filmet levezénylő Volker Schlöndorffnak (Hoffman egy hazánkfiát, a Mephisto-t is jegyző Szabó Istvánt szerette volna a rendezői székben látni, de a szervezők elképesztő bénázással összekeverték őt német kollégájával) nem volt nehéz dolga abban az értelemben, hogy mindössze oda kellett adnia a szövegkönyvet két főszereplőjének, az operatőrnek meg megmondani, hogy tartsa rajtuk a kamerát. Na jó, ez persze túlzás, de a díszletek szándékos elnagyoltsága és a folyamatos dialógusok miatt a film inkább nevezhető színielőadásnak, semmint mozgóképnek. Hoffman és Malkovich valami egészen elképesztően nagyot alakítanak, talán nem túlzok, ha pályafutásuk egyik csúcsteljesítményének jelölöm meg Az ügynök halálát. Minden egyes jelenetben izzik körülöttük a levegő, a feszültség kézzel fogható és nagyrészt abból ered, hogy a fiú képes megtenni azt, amit apja sosem fog: elismerni, hogy csak egy a sok közül, hogy nem tehetséges, nem hivatott semmi nagy dologra. A többi szereplő szinte lényegtelen, annak ellenére törpülnek el a két színészóriás mellett, hogy végig kifogástalanul játszanak.

Szóval, ha a filmekben főleg a színészi játékot értékeled, akkor ez a te filmed. A díjakat böngészve csak azért nem Oscarokról, hanem Emmykről és Golden Globe-okról beszélhetünk, mert mint ahogy az már említettem, az alkotás a tévék számára készült . Megtekintése erősen javallott, 10/8.5.

Saul Dipp rendezése, így A másik Boleyn lány után, egyre inkább arra enged következtetni, hogy az angol uralkodók történelmében, csak a félredugások voltak igazán említésre méltó események. A Boleyn lányokhoz hasonlóan, az alapot itt is egy írónő, Amanda Foreman bestseller-e szolgáltatta és már fentebb kitalálhatta az olvasó, hogy megtörtént sztorit dolgoz fel A hercegnő.

A soron következő tankönyveinkből előrángatott személyiség Georgiana Spencer, aki nemcsak divatot formáló, olykor egészen extravagáns hacukáiról volt híres. Életmódja nagyobb port kavart talán, mint politikai karrierje, vagy gondolkodásmódja. Ivott, drogozott, szerencsejátékozott, ez megítélését nem kifejezetten pozitív irányba döntögette. A film 17 éves korától követi, mikor feleségül adják Devonshire hercegének. Georgiana fiatalságából fakadó naívsággal veti bele magát a házaséletbe, nem is sejti, milyen hamar és sokszor kell anyja felé fordulnia tanácsért, mert bizony, hogy közhellyel éljek; nem mind arany ami fénylik. Pedig hercegünk nem akar többet a hűségnél és egy fiúnál. Utóbbit két lány után egyre jobban kívánja...

Intrikák, affektusok, csalódások töltik ki a kastély sokat látott falait. A sztori végkicsengése a történelem-analfabétáknak is percre pontosan megjövendölhető, de ezen akadjunk fel a legkevésbé. A 18. századi korhű dizájn nem hiába Satellite-díjas, ezekben a ruhákban mi magunk feszengünk (Knightley 'csoda', hogy nem kapott levegőt). De nem csak a kosztümök kidolgozása viszi a pálmát vizualitás terén, a helyszínek is szinte lefolynak a képernyőről, a belső terek előkelősége, a külső terep természetes szépsége profin fényképezett képekben festi Angliát, tökéletes légkört teremtve. 

A legnagyobb baj a filmmel, amellett, hogy a hercegnőt gyakorlatilag csak félig ábrázolja, így hitelességéből is veszítve, - viszont ezt a szkriptért okolható félembert Knightley bravúrosan hozza - az, hogy borzasztó felszínes. A film csak a fekete-fehér világot hányja a vászonra, túlnyomorészt hiányzik a 'miért' a dolgok hátteréből, pedig ezekkel az oktalanul távollévő jellemfejtési momentumokkal meg lehetett volna dobni a döcögős, már-már unalmas sodrást. A történelmi körítés is feleslegesnek érződik, ez így bármelyik argentín sikersorozatban elmenne, valamint az időben is akkorákat és olyan hirtelen ugrálunk, hogy egy McFly is megirigyelné hőseinket.

Fentebb már dícsértem Keira Knightley-t, hogy egy hanyagul kezelt karakterből is sikerült kihoznia a maximumot, és úgy érzem az ő jelenléte is közrejátszott abban a külcsínt jutalmazó díj elnyerésében. A kimért, dermesztően hideg herceget, a Golden Globe jelölt Ralph Fiennes alakította aki most sem ad okot kételkedésre; ő az egyik legjobb színész a világon. Hideg és rémisztő, ugyanakkor elegáns, hangja kellemetlenül nyugodt, mondatai frusztrálóan sejtelmesek. Charles Grey szerepében Dominic Cooper elég gyengén muzsikált, Hayley Atwell szürkén, Charlotte Ramping, mint (majdnem) mindig, remekül teljesített.. A 110 perc, bár jóval kedvezőbb, mint a Boleyn lányok játékideje, de ezt is hosszúnak, nyújtottnak érezzük. Konkurense felett nem diadalmaskodott, de már csak Fiennes játéka miatt is kipróbálható. 10/5

Animal Collective - Merriweather Post Pavilion

Nem erről szerettem volna írni, de aztán nemrég kijött a sokak által nagyon, általam nem különösebben várt új Animal Collective album. Nem tudom, lehet a kis elvárások miatt üt épp ennyire ez az album. Hisz Animal Collective-ről nem tudok sokat regélni, nem tartozok tartoztam a nagy rajongók közé, meg is mondom, miért. Röviden: ez a banda nem a könnyen hallgathatóságáról híres, igényes, ámde nehezen szerethető zenét játszanak. Legalábbis nekem ez jött le a 8 ezelőtti lemezük mondjuk harmadát bepróbálván. Voltak számaik amik nagyon eltaláltak, de egyik lemezüket sem tudtam megszeretni, mint egészt.

S hogy mi változhatott? Hát, egész egyszerűen ez az album jobb, mint az összes előzőjük. Az együttes két frontembere Dave Portner (aka Avey Tare) és Noah Lennox (aka Panda Bear) most odatették magukat, minden mellékprojektet félretettek (akad egy pár nekik), s alkottak egy sokkal kedvelhetőbb, hallgathatóbb, néhol igazi popzenébe áthajló albumot. S úgy tették ezt, hogy azért a banda eredetiségét megőrizték, ez egy percre sem kérdéses. Elektronika, kevés gitár, Avey Tare és Panda Bear egymást felváltó remek vokáljai, mindez egy teljesen egyedi hangzásvilág részét képezvén. Nameg a cover mekkora már? Ez bizony 2009 első kötelező albuma. Szóljon a Summertime Clothes, A popdal.

Cronenberg már a 70-es években megalapozza a bio-horror műfaját, s aztán a 80-as években a tökélyre fejleszti azt. 1980-ban viszont egy másik alkotó kalandozásai is nyomot hagynak a zsáner könyvében, méghozzá nem is akármilyet. Hisz mint ahogy a kanadai rendezőnél is megtapasztalhatja a lelkes filmnéző, hogy sokkal többről van szó, mint némi gyomorfogató hatásvadászatról. A mélyben olyan kérdések lappanganak, melyek hosszas diskurzusok alapját képezhetik.

Ken Russel hosszú pályafutásának egy aprócska kitérője (hisz nehezen illeszthető tényleges indokokkal az egész életműbe) a Változó állapotok. A történet talán nem is annyira érdekes, hisz mint ahogyan ő is fogalmaz, talán túlzottan banális, közhelyes, hogy valami is gyúrható legyen belőle (a két Oscar jelölés is a zene, meg a hang miatt van). Viszont a hallucináció jelenetek, s az egész mögött meghúzódó előfeltevések (melyek azért időnként előtörnek a homályból) inkább meglepőek és figyelemre méltóak.

A teljesség kedvéért azért ejtsünk néhány szót  Chayefsky regényéről (s az általa átdolgozott forgatókönyvről). Eddie Jessup (William Hurt) elismert kutató, aki éppen lehetőséget kap, hogy a Harvardon folytassa kísérleteit. Fő kutatási területe a tudatállapot módosítás, melyet eleinte még csupán izolációs kamrával, majd egy Mexikóba tett kirándulás után, már egy gomba fajtával is folytat. Az eredmény pedig meglepő, hisz a kombináció eredményeképpen, nem csupán a tudata barangol ismeretlen vidékeken, de fizikailag is teljesen megváltozik egy röpke ideig.

A film narratívja szerint a doktor visszafelé indul el az evolúciós lépcsőn, egészen „az első emberig”, majd onnan tovább valahova, mit szavakkal körülírni sem túl egyszerű (át kell élni). Timothy Leary mondta egyszer, egy kísértetiesen hasonló dél-amerikai kirándulásáról, hogy isteni élményben volt része (s ha már fel is emlegetik a filmben, miért ne). Az első csomópont talán ezen dolgok körül alakul ki.

Hisz talán egyértelmű, hogy a tudatmódosítás máig vitatott téma (tudományos körökben is - illetve ne feledjük, hogy bizonyos szerek hatásmechanizmusát még a mai napig nem vagyunk képesek teljesen feltérképezni). Az pedig, hogy itt ennek eredményeként fizikai változások figyelhetőek meg az alanyon, olyan kérdéseket vet fel, melyekről könyvek során keresztül lehetne értekezni. Hisz ez sokkal tovább mutat, mint Philip K. Dick hangulat orgonája (LSD), vagy vallásos eszközként megjelenő doboza (LSD - de leginkább a kettő együtt).

Pszichológiai síkra terelve a dolgot Feldmár András „Tudatállapotok szivárványa” című munkáját vehetjük elő (csak hogy saját nyelvterületünkön maradjunk), hisz ennek gondolatmenete nagyjából összevág a filmmel (ha már csak annyira gondolunk, hogy Eddie a skizofréniát akarja eredetileg kezelni, s azt nem tekinti betegségnek). Persze túl is mutat azon, de az alapok ott vannak, ahogy Eddie szájából el is hangzik, ki akar törni azokból a rítusokból, a tapasztalatok hatására, melyek monoton mindennapjait meghatározzák (Feldmárnál mindez a hipnózis a köré épített szocializációs elmélet).

A másik csomópontot egyetlen egy mondat szolgáltatja, mely szerint mikor „hősünk” visszaért a „legelejére”, nem volt ott semmi, csak üresség. Azt hiszem, ezt nem kell hosszan taglalnom, hogy milyen következtetésekhez vezethet, s milyen kérdéseket vet fel. Helyette inkább ejtenék néhány szót a fantasztikusan megkoreografált hallucináció jelenetekről, melyek tényleg hihetetlenül húsbavágóan adják vissza a pszichedelikus élményt. Beszélünk ugye ezek kapcsán kaleidoszkópról, s sok minden másról, de ahogy a film egyszerre képes a hallásra, s a látásra hatni (mint két legfőbb érzékszervünk, bár ezen „szertartásokkor” a tapintás is érdekes játékká válik, ahogy a szagok s az ízek is, de elsősorban erről a kettőről van szó) az szinte tökéletes talaja az élmény reprodukciójának.

A leglényegesebb talán az utolsó ilyen jelenet, melyben sejt szintig, majd onnan egy örvényig visz az út. Érdekes beszélgetés válhat ebből, ha mindezt megfordítjuk, s felvetjük, hogy míg egy ember sejtek millióinak összehangolt ténykedése, addig egy fa (az összes bogárral, madárral rajta), egy erdő (úgy mindenestül), sőt maga a világ is „ilyen”. Vagyis egy apró sejt magában hordozhatja a mindenséget.

Vagy ahogy a filmben konkrétan meg is jelenik az emberben szunnyadó gének miatt, az magában hordozza az egész evolúciós térképét. Nem értek mélyrehatóan ehhez, de gondolom elég hangos reakciókat válthat ki egy ilyen kijelentés tudományos körökben. De akár gondoljunk csupán az izolációs kamrára, mely lényegileg (tudtommal) felszívódott a 60-as évek után, s az érzékszervektől való megfosztottság eredményei feltáratlanul sodródnak a süllyesztőben. Holott egy alapos elmélkedést mindenképpen megérdemelnének.

De még mielőtt túlzásba vinném az értekezést, s oly terebélyessé válna a növekvő fa, hogy már én sem emlékeznék, hogy honnan indultam, térjünk inkább vissza magára a celluloid szalagra. Az azon rögzítettek csupán hajszálnyit maradnak el a feledhetetlentől, köszönhető ez a korábban már említett közhelyes történetnek (mely legfőképp a szerelmi szálra való kihegyezettség miatt idegesítő és sablonos, hisz annyiszor elmondták már, hogy a szerelem mindent legyőz, hogy legszívesebben hánynék). Mindennek ellenére egyszer legalább meg kell nézni.

Az én 100 kedvenc filmes listám. Be kellett látnom, hogy igazuk volt azoknak a tapasztaltabb arcoknak, akik azt mondták, hogy nem nagyon van értelme egy ilyennek, csak tengernyi film után. Az utóbbi pár hét alatt nem egy, nem kettő olyan alkotást láttam, aminek egyértelmű helye lenne a listán. Folyamatosan frissítgetni hülyeség, nem is próbálkozok tovább, majd pár év múlva :)

De hogy ne kenődjetek el teljesen (haha), közzéteszem a lista készítésének időpontjában (2008. 11. 09.) meghatározott 10 kedvencemet, pár szavas indoklással:

1.) MÁTRIX (The Matrix, 1999, Larry és Andy Wachowski) --- generációm Star Wars-a lesz ez, filmbuzivá válásom fő oka

2.) Volt egyszer egy vadnyugat (C'era una volta il West, 1968, Sergio Leone) --- "A" western, minden pillanata mozimágia

3.) 12 dühös ember (12 Angry Men, 1957, Sidney Lumet) --- 12 zseniális alakítás, nem is tudom, hogy van-e még ilyen film

4.) A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége (The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring, 2001, Peter Jackson) --- "A" fantasy, fan vagyok elismerem :)

5.) Kötél (Rope, 1948, Alfred Hitchcock) --- kedvencem a kedvenc rendezőmtől

6.) Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest, 1975, Milos Forman) --- elképesztő erejű film az egyéniség "tolerálásáról", a finálé meg...

7.) Nulladik óra (The Breakfast Club, 1985, John Hughes) --- megismételhetetlen mestermű, a legjobb tinifilm

8.) Diploma előtt (The Graduate, 1967, Mike Nichols) --- "Mrs. Robinson, maga el akar engem csábítani"

9.) Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971, Stanley Kubrick) --- Kubrick legjobbja

10.) Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994, Quentin Tarantino) --- csekk a nickem :)

...a filmek magyar címével kapcsolatban. Ma megy a háttérben az ertéelklub híradója, erre ilyet szólnak:

"...a New York-i filmkritikusok Sean Penn-t választották a legjobb színésszé a TEJ c. filmben nyújtott alakításáért."  

Ennyi bazdmeg, nó komment, innen már nincs lejjebb (dehogynem).

Western? Viggo Mortensen, Ed Harris, Jeremy Irons? Hellyeah! Ez volt az első reakcióm, amint eljutottak hozzám a film készültéről szóló hírek. Én kis naiv azt gondoltam, hogy  hozzávetőlegesen annyi esély van rá, hogy egy pisztolyhősös múvi ilyen szereplőgárdával elbukjon, mint hogy Abszurdisztánban euróval fogunk fizetni 2200 előtt. Aztán eljött az igazság pillanata, és dühösen kellett elkönyvelnem egy csakis a Righteous Kill-hez mérhető csalódást.

Két sorban a pozitívumokról: a film díszletei igényesen, aprólékosan kidolgozottak, van néhány ügyes beállítása, és van egy Viggo Mortensene.

A történet taglalásába felesleges belemenni, kusza, érdektelen és céltalan az egész, ráadásul mindez jópár WTF momentummal megtámogatva. A forgatókönyv rossz, a párbeszédek mindegyike akkora klisé, hogy csak győzzük feldolgozni, szereplőink mondat és mozdulat szinten megjósolhatóan reagálnak a történésekre, valamint nem is túl eszesek. Micimackó lesakkozná az összeset, na. A zenéket sikerült úgy kiválogatni, hogy még azt az utolsó kis csepp feszültséget is legyilkolják, ami amúgy megmaradna nekünk. Így egyetlen szívverést fokozó párbaj, vagy bármilyen jelenet sincs a filmben.

Harrison Fordot idézve: "George, lehet hogy könnyű ezt a szart legépelni, de hogy elmondani nem lehet, az biztos." Ennek megfelelően Irons abszolút súlytalan főgenya, Harris és Mortensen párosa sótlan és unalmas, Zellweger pedig annyira legalja módon játszik, hogy az összes Arany Málna is kevés lenne neki. Komolyan mondom, amikor a második jeleneténél már harmadszorra nyávogja affektáló ribancként, hogy tenk júúú, legszívesebben 48-as száját csináltam volna neki, de csak miután egy péklapáttal Hortobágy-szerűvé szerkesztettem át az arcát. Viggót lehet egyedül nem megróni, ő közepes erőbedobással is nézhetően nyomja le a showt.

Összegezve a film nem szól semmiről, a karakterek ostobák, a színészek gyengén teljesítenek, a feszültség zéró, és az érdeklődésünk nagyon gyorsan konvergál hozzá. Amennyire meglepődtem Ben Affleck dícséretre méltó rendezésén (Hideg nyomon), annyira csalódtam Ed Harrisében. A jövőben kizárólag a kamera megszokott oldalán számítok rád, Ed! A pontszám 10/3.5. 

2007 nyarának egyik nagy csalódása, tipikus harmadik rész. Rengeteg sorozatnál figyelhető meg az a jelenség, hogy a második résszel utolérik, illetve felülmúlják az első epizódot, aztán a trilógiává bővítés során a  pénzsóvárság és elszállt egó egyvelegéből képződő lila ködfátyol takarja el az alkotók szemét. Ez pedig olyan, (az előző két filmhez képesti!!!) színvonalbeli mélyrepülésekhez vezet, mint a Mátrix - Forradalmak, a Terminator 3, a Karib-tenger 3, ééés Pókember harmadik hálószövése.

A film a sokat akar a szarka tipikus esete, egy jó adag, tévedésen alapuló arány tévesztéssel megfejelve. Pókarcnak egyszerre három ellenféllel kéne felvennie a küzdelmet, ezt az akciózást be is kell mutatni ugye, mert a mozit látva Sam Raimi szerint csak a látványra izgul a nép (mekkora tévedés!). Így se Peter Parkerre (Tobey Maguire), se ellenfeleire nem jut elegendő idő, motivációik vicckategóriásak, jellemeik szánalmasan összecsapottan ábrázoltak. A sztori butácska, humor sehol, maradnának a remélhetőleg elégséges mértékben lenyűgöző, a film sok gyengeségét palástoló párharcok földön-vízenhomokon-levegőben. Azonban bukjuk ezt is. Az animáció talán egyedül Homokember (Thomas Haden Church) esetében működik tökéletesen, amúgy semmi extra, sőt, néha kifejezetten bénák a trükkök. Például egyenesen nevetséges, amikor Harry (James Franco) a Homokember előtt röpköd. Hát az hogy néz már ki??? (gagyin). Sivatagi emberünkre terelve a szót, elmondhatjuk, hogy abszolút kidolgozatlan, random cselekszik, motivációi érthetetlenek, ráadásul Raimi a végén mondhatni reflektorokkal világít rá minderre, amikor a nagy homokvihar Pókembernek magyarázkodik. Na ott lefordultam a székről.
A másik főgonosz, Venom (Topher Grace) szerepeltetése pedig tipikusan az ágyúval szúnyogra esete. Ezt úgy értem, hogy a karakter egyes egyedüli ellenként is megállná helyét, így azonban rá sem jut elég celluloidszalag. Fájdalmasan keveset szerepel, ráadásul még egy igazán jót sem balhézik Spideyval.
Itt van nekünk még Harry Osborne, akiről legalább tudjuk, hogy miért akar ártani hősünknek, és ez az indok érthető, hihető is. Őszintén szólva elég balfasz gyengén légdászkázik-lövöldözik.

A harmadik felvonásban Maguire már "normál" Parkerként is halál idegesítő, bárgyú közhelyszótár, na de mindez semmi ahhoz a ripacskodáshoz képest, amit a fekete ragacs hatására művel. Gonosszá kéne változnia, önző, kegyetlen, semmivel sem törődő bűnözővé, ehelyett elkezdi rázni a seggét, ujjal mutogat a csajokra, tejet iszik, és elkúrt bénán táncol (legszívesebben tarkón b*sztam volna egy péklapáttal:). A többiekről meg mit írjak? Dunst sikítozik, ezért tartják, és én továbbra sem tartom különösebben jócsajnak. A legnagyobb hülyeség egyértelműen a J. Jonah Jameson szerepében brillírozó J. K. Simmons minimális szerepeltetése. Kétszer nevettem fel a film folyamán, mindkétszer neki köszönhetően. A maradék lényegtelen, középszarul lenyomják a showt.

Összességében lelketlen, pénzhajhász folytatás, amiben az ezernyi lyukként tátongó hiányosságokat nem különösebben jó CGI-vel próbálják betömködni. Sikertelenül. 10/4.

A francia rajzfilmeket gondolom nem sokaknak kell bemutatni, ha más nem az Idő urai szinte mindenkinek beugrik, s azután egy egész világ tárulkozik ki az ember előtt. Ezzel együtt természetesen a képregényeik sem utolsók, ha nem is az amerikai szuperhős divatot követik, s talán nem is ugyanannak a korosztálynak, rétegnek szólnak. A Persepolis mindkét művészeti forrásnak kiváló példája (bár a képregényt még kézben nem fogtam, csupán neten nézegettem részleteket belőle, de a rajztechnikája nem igazán tér el a filmétől), s mindamellett, hogy rettentően mulatságos, egy olyan világba vezeti a nézőt/olvasót, mely talán eddig valahol a látóterem perifériáján helyezkedett el.

A színhely Irán, az időpont a 80-as évek elejétől egészen a 90-es évek közepéig. A főhős Marjane Satrapi (aki létező személy, s saját életét ültette át a képregénybe, majd a vászonra), kinek életét követjük végig egészen fiatal korától úgy a második X közepéig. Pont erre az időszakra esik az iráni forradalom, mely az angolok által elősegített diktatúrát vallási fundamentalisták kezébe helyezi át, s ezzel újra rajzolja az egész társadalmi berendezkedést. A nők csadorban, az erkölcs mindenek felett. De ne rohanjunk ennyire előre, hisz az egész még valahol máshol kezdődik.

Marjane egy hercegi család legfiatalabb sarja, mely nagyon jól reprezentálja a 80-as évek iráni balos értelmiségét. Az események fonalát az éppen aktuális sah elleni felkelés kezdetekor vesszük fel, s egészen végigkövetjük, az uralkodó száműzésen keresztül, az iraki háborúig, majd betekintést kapunk az „új világrendbe”.  Az események sodrását a lassan nővé cseperedő hölgy szemszögéből követjük, s így természetesen az egész annyira szubjektív, hogy semmilyen más lehetőségnek (a világhoz való viszonyuláshoz) még lehetőséget sem ad.

A tragédiákkal bőven kikövezett történet kis kitérőt tesz Európába is, hol lényegileg a nővé válás ténylegesen megtörténik. A rajzfilm igazi ereje a teljesen szerethető és elfogadható karakterek és álláspontjaik mellett legfőképpen a humorában van. Nagyon ügyesen elhelyezett és elsütött poénok folyton élénken tartják a figyelmet, s a teljesen komor hangulatot sem engedik elhatalmasodni (az én kedvencem így játszódik le: Marjane valami hippi hölgynél bulizik Ausztria mellett, mikoris találkozik Bernarddal, kibe első látásra szerelmes lesz, de a következő mondatban már fény derül, hogy pont ő nyitotta fel a szemét azzal kapcsolatban, hogy a fiú homoszexuális).

Remélem az eddigiekből is kirajzolódik, hogy főként két téma köré csoportosítható a filmmel kapcsolatos diskurzusok. Egyfelől egy nemzeti identitáshoz, vallási fundamentalizmushoz kapcsolódó kritikát fedezhetünk fel (mely ugye legfőképp az iszlám, s a nő ellentétéből indul ki, illetve persze Marjane soha nem lesz elég európai, s soha nem is lesz elég iráni). Másfelől nyugodtan elkezdhetünk értekezni a hősnőnk felnőtté válásáról, melynek szinte minden aktusa ott hever a képkockákon. Vagyis fejlődéstörténetről beszélhetünk mindkét értelemben, hogyan lesz a kislányból politikailag elkötelezett, érett nő, s ezt hogyan tudja kezelni egy őt elnyomó országban.

A film itt Kelet-Európában talán több vonatkozásban érezhető sajátnak, mint Iránon kívül máshol, hisz az elnyomó, nyugatot gyűlölő rendszerhez nekünk is volt szerencsénk, s talán egyeseknek a kazetta vásárlás jelenete nem is annyira ismeretlen (a nyugati, burzsoá kultúra becsempészéséhez már nekem is volt szerencsém  fiatalságomban, főleg zenéhez kötődően, de természetesen történeteket mindenki hallhat, hogyan jutottak egy-egy könyvhöz az egy generációval előttünk járók).

Végezetül ejtsünk néhány szót a grafikáról, mely hajszálakra áll, hogy naiv rajzosnak lehessen tekinteni, a nemek igaz jól elkülöníthetőek (természetesen így a nemiség meghatározó jelei folyton ott vannak), főleg minél idősebb Marjane, de igazából az egész hozzá igazodik, az ő hangulatához, szűrőjéhez.

Ezek alapján teljes nyugalommal tudom ajánlani akárkinek az alkotást, hisz a velős gondolatok szórakoztató máza könnyed tél esti mozizásra adnak garanciát.

Adott egyfelől egy orosz milliárdos, futballstadionnal meg minden kellékkel, hogy a mostani angol divatra hivatkozzak. Van még egy őshonos ingatlanos, ki szinte megkerülhetetlen a piacon, ő tudja, hogy kinek, mikor és hogyan kell a zsebét kibélelni. Aztán ott van a Vad banda, kik tudják is, hogy mi van, meg nem is, de azt mindenképpen elmondhatják magukról, hogy ott voltak. Közel sem végezetül, de ott a saját halálhírét felröppentő (kiesett egy jachtról részegen belőve, csak stílusosan) rock sztár, mert nélküle nem mozoghatna semmi.

De ejtsünk még szót az orosz katonákról, a festményről, némi homo erotikáról, meg normálisról is, melyet persze csupán egy nő szolgáltat, de azt nagyon. A történethez kell még néhány millió euró (mert ugye fontról már nem is beszélünk), meg Guy Ritchie, mert ugye egyértelmű, hogy ekkora káoszban csak ő tud némi rendet belecsempészni. No meg persze humort, erőszakot s egy világot, melyről azt hittük örökre elveszett (bár kövezzetek meg, de nekem tetszett a Revolver).

Nézzük meg egy kicsit közelebbről a RocknRolla-t. Anglia, ingatlan piac (ha már innen indult a világválság). Lenny Cole (Tom Wilkins) a legfontosabb ember talán ezen az igencsak benépesített vidéken, s jó üzletemberhez méltóan ezt a pozícióját ki is használja. Jobbkeze Archie (Mark Strong), ki inkább egy bizonyos bolgár csatárra emlékeztet, mint „verőlegényre”, „agyra”, szokatlanul egy ellopott festmény után kajtat, mely egy éppen építkezni kívánó orosz milliárdos kabala képe.

A kép a rocksztárnál, a pénz meg valahogy folyton a Vad bandánál köt ki, nem kis bonyodalmat okozva ezzel a két úriembernek. Persze ez egyfelől csakis egy igazi végzet nőjének köszönhető (ő lesz Stella (Thandia Newton), a láthatatlan pénzek kalandra vágyó szakértője). De ugye, mint ahogy megszokhattuk a történet csupán másodlagos, hisz az minden erőlködés nélkül bonyolódna egy apró pöccintés után, a karakterek úgyis mindent elvisznek a hátukon.

A recept tehát ismét kész, több angliai alvilági él-, közép- illetve alsó-osztályába tartozó bűnöző életének fonala valahogy keresztezi egymást, s a film pörög. Furcsa érzés ennyi idő után újra ebbe a világba lépni a széles vászon kapuján keresztül. S furcsa látni, hogy ennyi idő alatt nem igazán változott semmi (na jó megjöttek az oroszok, vagy inkább csak leváltották a cigókat). Persze nem mintha ez akármit is ronthatna az összképen, hisz céljának eleget tesz, szórakoztat, s pont ez az, amit számon kértek a Madonnával kalandozó rendezőtől.

Dehogy pont tökéletesen a régi recept, az talán egy kicsit kiábrándító (no nem a film alatt, csak utána). Bár ki tudja, lehet semmi egyéb nem szükséges, s mint tudjuk a nép nem szereti a változást. De akkor mi marad a nem csupán pop-corn faló, multiplex mozizó közönségnek? Talán semmi, talán néhány utalás, de csupán egy újabb történet, mely mértani pontossággal halad újra végig a jól megrajzolt terven, mely évek óta kész. Fő a szórakozás, fő a biznisz, s végül is a mozik újra röhögő vendégekkel telik, s ha csak ennyi az igény, hát legyen.