Jamal Malik egyetlen kérdésre van attól, hogy nyerjen 20 millió rúpiát. Hogy csinálta? Csalt? Szerencsés? Zseni? Vagy meg van írva?

Azt rebesgetik, hogy az angol rendező, Danny Boyle, akinek karrierje eddig sem volt csúfos, köszönhető ez olyan filmeknek, mint a Sekély Sírhant, a Trainspotting, A Part, a 28 nappal később, vagy utoljára a Napfény, - melyek az erős látvány mellett, mindig szolgáltak valami extra tartalommal - az év moziját tette le. Boyle ismét regényhez nyúlt és szakmájának elsődleges feladatát kihasználva, varázsolt.

Felesleges vitatni, valóban az év egyik legjobbját tisztelhetjük a Slumdog Millionaire személyében, ami Jamal Malik történetét meséli el, aki az utolsó kérdésre vár az indiai Legyen Ön is Milliomosban, a feloldozással együtt, ami nem a pénzben merül ki, és nem bűnbocsánatot jelent, hiszen Jamal ártatlan fiú, egy fehér galamb, egész életében az volt, a kétarcú Indiában, és erről az őt kínzó rendőrök is bizonyosságot nyerhetnek, akik csalásra gyanakodnak. Elképzelhetetlen, hogy egy utcagyerek ilyen messzire jusson a játékban, mikor a legműveltebbek a 20 millió közelébe sem kerülnek. A kihallgatás során Jamal felfedi titkát, hogy honnan tudta a válaszokat... az életnek hálálkodhat érte, amit a rendőröknek és a nézőknek mesél el, kendőzetlenül.

Ahogy flashback-ekkel tarkítva végiggurigázunk a kérdéseken, hormonjaink hullámvasútat élnek át, ám a fikarcnyi giccs ellenére, nem tárják világ elé a színekben gazdag belsőségeket, egyenesen felemelkednek a lelki üdvösség oltárán, a fogékonyak szívét melegséggel eltöltve. Persze nem avattatik szentté a néző, a mosollyal nyugtázott végefőcím után, amely agresszív módon emlékeztet minket, hogy mégiscsak Indiában vagyunk (inkább tisztelgés ez, Boyle is szereti Bollywood filmjeit elmondása szerint), de megtisztulva érezheti magát (jogtalanul, naná). Talán ennyi különféle érzelmet film még nem közvetített/váltott ki a harmadik évezred hajnalán, de előtte sem volt sok konkurens. A felsorolástól eltekintenék, apróbb szpojlernek vélném, amit balgaság lenne elkövetni erről a szerelemről, tapasztalatról (elég a listákból) szóló mesénél, amely rengeteg morális végletek szakadéka fölé kifeszített kötelen táncol egyszerre.

Mindezért egy hibátlan forgatókönyv okolható, amely természetesen prezentál párat a műfajból adódó kötelező klisékből (és jópár komikus momentummal is bír), de az egész annyira szerethető, hogy ez az egyik pontja a filmnek, amit hiba lenne hibaként kezelni, főleg a kedvesen naív alakítások miatt, mert tényleg szimpatizálhatunk hősünkkel, akit mellesleg három ember játszik el, hisz a fonalat szereplőink egész fiatal korában vesszük fel, a legtöbb gyermek előszőr állt kamera elé és viszik a show-t. Jamal (Dev Patel) szerelme pedig, az indiai model, Freida Pinto egyszerűen gyönyörű (és ha már felvetettem, ő sem szerepelt még sehol). A film audiovizuális orgazmus, Boyle-tól már megszokhattuk, külön örömként (és nagy meglepetésként) ért mikor felcsendült a helyzethez tökéletesen passzoló Paper Planes M.I.A. előadásában (és lehet, hogy a brit hölgy az év lemezét tákolta össze). Tömérdek emlékezetes kép és pillanat egy érzelembombába csomagolva. Kötelező anyag 10/9

Meg van írva

A rakparton (On the Waterfront, 1954)

Elia Kazan önéletrajzi ihletésű drámája a kisember kiszolgáltatottságát, és a  "rosszakkal" való magányos  szembefordulás  nehézségét mutatja be a kikötői dokkmunkások szemszögéből.

A filmet a jól megírt, fajsúlyos kérdéseket is boncolgató dialógusok görgetik előre,  közben akár egy pillanatra is másra figyelni pedig a fantasztikus színészgárda erős produkciója miatt nem lehet. Feszült, hangulatos darab, ami egészen az utolsó percekig hiba nélkül teljesít, de a fináléra sajnos rányomják bélyegüket a rendező személyes érzelmei, szándékai. Rengeteget vesz el a zárlat az odáig gondosan felépített atmoszféra éléből. Kár érte.

Marlon Brando zseniális az összetett személyiségű főhős szerepében, az itt bemutatkozó ártatlan és csodaszép Eve Marie Saint alakítását pedig rögtön Oscarral jutalmazta az Akadémia. Karl Malden és a rutinos Lee J. Cobb pedig magától értetődő természetességgel hozzák karakterüket.

Mindenképpen érdemes a megtekintésre, és ki tudja, lehet hogy ti a végéről is máshogy vélekedtek. 10/8.5.

A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951)

A nagysikerű Broadway-i színdarab vászonra átültetése annak szereplőgárdájával együtt. Azaz majdnem. A színházi előadást ugyan meglepő módon nem láttam, de a film egy valamiben biztos, hogy ráver pár kört: van egy Vivien Leigh-je.

A fiatal pár életét a feleség hozzájuk betoppanó testvére dúlja fel. A nő nem kevés titkot tartogat, amik persze sorra kiderülnek egyre csak növelve és növelve az amúgy sem békés légkör feszültség mutatóját. Én azt hittem amúgy, hogy ez egy egyszerűbb romantikus történet lesz. Hát nagyon nem.

A filmnek erősen színházi jellege van, ez látszik a díszletekből és abból is, ahogy Brando legtöbbször elhagyja a helyszínt. Az alakításokra nem is lehet szavakat találni, tehát aki a legmagasabb szintű játékra vágyik, az megtalálta a filmjét. Brando figurája maga a megtestesült hímsovinizmus, igazi alfahím, annak minden erényével és hibáival. És hát ugye ebben a műben látható kultikus fehér pólójában. Azonban még az ő produkcióját is übereli Vivien Leigh varázslata. A valaha volt legjobb női alakítás amit eddig láttam. És ha ehhez még hozzá csapjuk Karl Malden szintén kiemelkedő játékát, akkor már egy szavunk sem lehet. Mindössze annyit kell tennünk, hogy hátradőlünk és végig izguljuk, ámélkodjuk ezt a két órát. 10/10. 

Portishead - Dummy

A sok indie-rock után lássunk egy kevésbé elterjedt műfajt, mégpedig a triphopot. Itt bővebben olvashatsz a főleg elektronikából inspirálódó stílusról, melynek egyik legnagyobb képviselője a Portishead. A nevét egy Bristol közelében lévő kisvárosról kapta a banda, mely a 90-es évek elején alakult Beth Gibbons vezetésével, s kiknek munkája rövid időn belül elismerést nyert.

Mégpedig debütáló albumuknak köszönhetően, mely véleményem szerint a legjobb triphop album. Ezzel lehet vitatkozni, de szerintem jelentőségével senki sem vitatkozhat. Beth Gibbons és csapata olyat alkotott, mely egy épp kibontakozóban lévő zenei stílus alapköveit rakta le. Sajnos azóta sem sikerült túlszárnyalniuk magukat, a sok éves kihagyás után tavaly megjelenő harmadik stúdió albumuk (Third) remek lett, de meg sem közelítette a Dummy-t. De ez mindenkinek kötelező album. Hallgasd a Glory Box-t, random fanmade videóval.

Azzal kezdeném, hogy az unrated verziót láttam először. Ezek tapasztalatom szerint nagy általánosságban jó 3-4 perccel hosszabbak az eredetinél, amit pár plusz poénnal vagy mellell töltenek meg a készítők. De nem a Sex Drive alkotói. Ők bő 20 perccel toldották meg filmjüket. Én ezt csak a megtekintés után tudtam meg, ugyanis nem szoktam lekáderezni a néznivalómat, csak a legminimálisabb szinten. Szóval ennek tükrében olvassátok az írást.

Ian (Josh Zuckermann) már 18, de még egyszer sem puncizta össze a farkát (Planet Terror rulz). Pedig rögtön a film eleji buliban megdönthetne egy dögös, kellően ittas és buta szőkét. De hát az annyira valóságosan röghözkötötten illúzióromboló lenne, hogy  azonnal véget is érne a film. De ő visszakozik, és Lance  (Clark Duke) barátja unszolására úgy dönt, hogy autókázik 9 órát az msn egyik mutációján megismert, és magát hősünknek felkínált csajhoz. Aki persze lehet egy 120 kilós perverz gorilla is, de ezt a kockázatot vállalni kell. Tehát elkötjük a bratyó muffmágnes verdáját, és a gyerekkori legjobb barát Felicia-ával (Amanda Crew annyira gyönyörű) és Lance-szel kiegészülve útnak indulunk.

Az első filmes Sean Anders magabiztos kézzel vezényli le kifejezetten az onlájniában feledkezett generációnak (mi volnánk) szóló moziját. Ebben persze burkoltan az is benne van, hogy a Szextúra kisebb eséllyel meccsel a műfaj klasszikusaival, mint Cseh Laci Michael Phelps-szel én Federerrel. Pedig lehetne ez egy üdítően friss, nagyon jó kis film is, csak hát ahhoz nem kéne tűzzel-vassal ragaszkodni az ezerszer látott klisék által kijelölt úthoz. A főhős lehetne egy kicsit Joel, a jócsajt kezelhetnék úgy, mint Ferrisék és már jobban járnánk.
A film legviccesebb ötlete maga az unrated létből ered, vagyis ennek mond oda humorosan. A film közben teljesen random módra tűnnek fel és vonulgatnak a kamera előtt meztelen csajok. Mondjuk van egy olyan érzésem, hogy ennyire rengeteg sok altesti poén az eredetiben nem szerepel.
A fiatal, viszonylag ismeretlen szereplőgárda is derekasan helytáll (ha-ha, értitek?), és tényleg vannak nagyon röhögős pillanatok is, de összességében valami hiányzik ahhoz, hogy egyáltalán gondoljak a második nézésre. A filmnek nincs egyénisége (a Wristcutters-nek mekkora jó hangulata van már?), simán elhinném, hogy egy újabb futószalagon gyártott Apatow mozival van dolgunk. Na persze ehhez kellene Seth Rogen is. A mellékszereplők szerencsére mindig hozzá tudnak tenni valamit a dolgokhoz, főleg Seth Green és James "Küklopsz" Marsden brillíroznak.

Egyszer még így 20 perccel meghosszabbítva is simán végignézhető, de lehetett volna ez sokkal jobb is. Legközelebb legyen egy kicsit bátrabb, Mr. Anders! A 10/6 díjnyertes mintapéldánya .

Mivel lassan elérkezik az a pillanat, hogy a hazai mozik is műsorukra tűzik Darren Arranofsky legújabb filmjét, úgy gondolom, hogy itt az ideje számot vetni a mostanra díjat-díjra halmozó főhős eddigi karrierjével. Talán kicsit önkényesen ehhez három filmet választottam, melyek még minden bizonnyal a mélyrepülés előtt készültek.
 

Valamikor a 80-as években kezdünk, egy olyan filmmel, mely vitathatatlanul a legjobb alakítása Rourkenak. Majd pár évet ugorva az időben, egy érdekes neo noir alkotás következik, aztán pedig a 90-es évek elejéről egy még könnyedebb produkció, mely talán már nem az igazi, de mindenképpen kiérdemli a helyét ebben az áttekintésben.

Tehát olyan filmekkel a háta mögött mint a 9 és fél hét, a Törzsvendég és A sárkány éve, vállal el egy szerepet Alan Parker filmjében az Angyalszívben, mely a kritikusok egybehangzó és az én szerény véleményem szerint is a legkimagaslóbb színészi teljesítménye pankrátorunknak. A produkció színvonalát tovább emeli Robert de Niro jelenléte, ki tökéletesen hozza a titokzatos megbízót.
 

A film egy kései noir alkotás, mely a klasszikus film zsáner elemeit nagyon jól vegyíti a mágikus realizmus stílusjegyeivel. Harry Angel (Mickey Rourke) egy piti magánnyomozó, kinek megvannak az elvei a vállalt ügyeivel kapcsolatban. Így semmiképpen nem keveredik rázós dolgokban, egészen a film kezdetéig. Ekkor viszont Lucius Cypher (Robert de Niro) egy könnyű ügynek tűnő eset felgöngyölítését bízza rá, mely egy régi adósa felkutatása lenne.

A cselekmény előrehaladtával persze a dolgok összekuszálódnak, s a keresett személy, mint valami elérhetetlen szellem követi a nyomozás fejleményeit, s Harry véleménye szerint az egyre szaporodó hullák is az ő számlájára írhatóak. A mozi szép lassan telítődik misztikus elemekkel, melyeket a voodoo mágia, vallás, életmód szolgáltat.

A film kétségtelenül az önismereti és személyiséggel kapcsolatos kérdéseket feszeget, melyet ügyesen ágyaz a szórakoztató, izgalmas misztikus, erotikától túlfűtött alkotásba. Rourke szinte hibátlanul hozza a játékidő alatt testileg és lelkileg összetörő nyomozó alakját, ki mint kiderül saját kilétével sincsen tisztában, s csupán egyszerű gyalogként terelgették a nagyok egy képzeletbeli sakktáblán.

Ehhez képest a Johnny, a jóarcúban, egyértelműen Rourke karaktere (természetesen a címben is szereplő karakter) irányítja a szálakat. A testileg deformálódott szintén noir hős, a véletlenek összjátéka során abban a szerencsében részesül, hogy egy szociológiai kísérlet folytán plasztikai sebészek kezébe kerül, s gúnyneve valósággá válik.

A cselekmény e kissé talán közhelyes, de ettől függetlenül elég romantikusnak tekinthető metamorfózisra van felfűzve, s egy bosszú történetét meséli el. A játékidő nem tartalmaz sok mellébeszélést és üres járatot, a kornak megfelelően egy tempós, jól felépített akció filmnek tekinthető. Adott a rablás, hol a banda egyik fele elárulja a másikat, majd némi közjáték, s a bosszú, mely az új kinézetnek köszönhetően ugyan úgy folyhat le.

Alapvetően ebben az esetben is önismereti, önértékelési problémákat feszegethetünk a film narratívájával kapcsolatban. De természetesen elkanyarodhatunk az emberiség testkultuszához is, de lényegileg ezzel is az előbbiekben említettekhez kanyarodunk vissza. Azaz Johnny a drogos anya által világra hozott torzszülött, szociálisan defektes karakterének fejlődéstörténetét követhetjük bizonyos értelemben, azaz a sorok között nyomon. Mely nagyon jól kirajzolja, hogy önértékelésünket, önismeretünket mennyiben befolyásolja az a közeg, vagy tágabb értelemben vett közösség, amiben mindennapjainkat töltjük. Rourke eleget tesz a kívánalmaknak, s a kerettől várható maximumot hozza ki a karakterből

Hasonlóan értelmezhető a másik terítékre kerülő akciófilm is, melyet igaz a kritika nagyon lehúzott, de később megtalálta közönségét, s akár csak a Ford Fairlane kalandjai a szövegek miatt feledhetetlen alkotás lett. Hisz Harley Davidson és Marlboro Man története, mára talán tényleg olyan klasszikussá vált, mint a Rock’n’Roll detektív meséje.

Ebben az esetben is egy bosszúról van szó, de itt rossz emberektől, rossz dolgot sikerült elrabolni, s e talán kicsit Smith ügynök elődjének tűnő gépfegyveres alakok elől menekülve kellene számot adni valamiről. Persze ez nem sikerül, így marad a szórakoztatás, s a golyózápor, melyek által kijelölt területnek viszont nagyjából eleget tesz az alkotás.

Rourke természetesen itt is remekül hozza a modern Pokol Angyalának tűnő figurát (talán közre játszik benne, hogy ekkortájt már egy Angyal áll edzőként a bokszolói karrierjét feltámasztó színész mellett). A film ezen kívül talán tényleg nem érdemel szót, bár tény és való, hogy Marlboro Man is szokatlanul hihetőnek tűnik, a Miami Viceos Don Johnsontól.

Összességében tehát elmondható róla, hogy két jó barát balladája ez, kik nem igazán találják a helyüket a világban, mondhatni rossz korba, rossz helyre születtek, s mérhetetlen szabadságvágyuknak így semmi képpen nem engedhetnek teret. Így természetesen ez a film is az önismeret, önkifejezés tárgykörében értelmezhető, de akár mint egy utolsó kalapemelés az ekkorra már halott western műfaj előtt is elhelyezhető, sőt talán mint visszatekintés a 60-as évek radikálisabb ifjúsági, vagy már inkább terrorista szervezetei felé.

E rövidke szelete Rourke pályafutásának talán rámutat arra, hogy a 90-es évek előtt, sőt talán még annak elején is (ha nem is ezzel a filmmel, de a Fehér sivataggal mindenképpen) fantasztikus alakításokkal szerzett nevet magának a filmes szakmában, s nem hiába várják sokan a mostanra talán már egyértelműnek látszó fényes visszatérés materializálódását a magyar mozikban. Mellyel talán majd a sort pont innen tudom folytatni (bár ki tujda lehet ezen már a Spun óta túl vagyunk).

 

Chuck Palahniuk 2001-ben írt regénye tavaly került megfilmesítésre. Ismerve a szerző első művét (Harcosok Klubja) és annak adaptációját, valami egészen komolyra számíthat a nézősereg. Minden meg is adatott, hogy ismét átértékeljünk, új fényben lássunk dolgokat, de az első rendezését jegyző Clark Gregg (eddig színészként próbálkozott, valamint a Choke-ot is ő írta filmre) nem valószínű, hogy tisztában volt Palahniuk céljaival. 

Adott a főhős, Vince (Sam Rockwell) és egy több szálon futó sztori. Vince szexfüggő, betekintést nyerhetünk a betegek körébe (Fight Club párhuzam), ahol a páciensek beszéde alatt, Vince nem éppen gyógyulni próbál. Legjobb és talán egyetlen barátjával egy 1800-as éveket idéző "skanzenban" dolgoznak, ahol legtöbb gondolatuk a szex körül forog. Eközben Vince anyja szanatóriumban tartózkodik és egyre rosszabb az állapota. Nem ismeri fel fiát, halottakhoz beszél, a fiú pedig apja kilétét kutatná segítségével. Ráadásul beleszeret az egyik nővérbe.

A címadó mozzanatról még nem is szóltam. Vince szándékosan félrenyeli a falatokat éttermekben, így tukmálva rá saját magát leendő barátaira. Ám, ha ezeket a képsorokat kivesszük a filmből, nem szenvedünk hiányt, mert (sajnos) nem igazán kerítettek ennek nagy feneket, és ez nemcsak a cigányútra terelésről mondható el. Gregg egyszerűen nem érezte a megfelelő hangsúlyt, az eltérő témájú jelenetek aránytalanul tolonganak és bizony a vak is látja, hogy ezt nem lehet másfél órában megoldani úgy, hogy több legyen egy átlagos feketekomédiánál. 

Olykor elég hiteltelen, a kívánt hatást sem éri el, a néző csak türelmetlenül vár, mert tudja, hogy több ez, mint aminek látszik. Palahniuk regénye minden bizonnyal az is, de a film semmitmondó, felszínes és üres, na meg kellemetlenül rövid. A belső monológok csekélysége, a főhős vívódásának meg nem léte és, hogy a millió szál különböző mondandója nincs közvetítve hiányérzetet kelt, elmélyülni a gyors váltások miatt meg szinte lehetetlen. Így nem marad más, csak néhány megnevettető jelenet és bizony imádjunk a szemtelen, pofátlanul cinikus főszereplőket. Sam Rockwell pedig perfektül hozza a figurát, egy-két perces kiesései feledhetők, mert egészében remekelt (a többi színészre sem lehet panasz). A jelenet, mikor egy impozáns nő felkéri, hogy megerőszakolja isteni. Szóval, okozhat pár jó pillanatot, de közömbös a végeredmény, profibb karakterábrázolás, hosszabb játékidő és remek zenék kellettek volna. Ja, utóbbi megvolt 10/6

Edemem elkezdett énblogolni, én meg betársultam. Akinek van kedve kövessen minket ott is :)

én szerintem pont blog pont hu

na meg whistleblowert se felejtsük el ha már itt tartunk - edemem

Az Underworld nevezetű vámpíros-vérfarkasos franchise megélt már két részt, mindegyik nézhető volt egyszer a maga középszar módján, és még pofás profitot is termelt. Ezért pedig idén megérkezett a filmszínházakba a harmadik epizód is, ami viszont nem az eddig megismert történetet szövi tovább, hanem a két faj háborújának kezdetére katapultál minket, hogy jól megokosodjunk a vérontás miértjét illetően.

A filmtől történetileg nem várható, és nem is elvárt több, semmint hogy adjon egy nem teljesen vérciki ürügyet a kardozós-karmolós mészárlásra. Ez nagyjából teljesül is, és mi felednénk a szánalmas színészi játékot, és az ezerszer hallott dialógusokat is, csak áztassa már hektószám a vásznat a sűrű, vörös folyadék. De ez a drága mozi ott döfi belénk a tőrt, ahol az a legjobban fáj (mindenki szabadon választhat). Ugyanis nincs elég jól megkoreografált és brutális összecsapás. Nem érdekel engem, hogy mekkora vicc a vámpírok néptelen erődje, de hát azt már nem nyelem le szó nélkül, hogy a mutáns metszőfogú elit alakulat csak pár vérszegény pillanatot kap! A vérfarkasok technikai kivitelezése a 35 millás büdzséhez mérten szép és ütős, inkább a vámpírok viselkedése zavart kicsit. Rég láttam egy rakáson ilyen töketlenül impotens bandát. Leginkább a Steve nélküli liverpooli támadóalakulathoz lehetne hasonlítani őket. Mert hát azon már hasunkat fogva kell szakadni a röhögéstől, hogy egy száz valahány fős szőrösbundájú csapat pillanatok alatt, érdemleges ellenállás nélkül mássza meg a várfalat, majd körülbelül akkora küzdelemre késztetik őket a páncélos Nap utálók, mint Federer a Bikát a melbourne-i ötödikben. Szóval egyértelmű csalódás a nagy csata, ami miatt tulajdonképpen egyáltalán elkészült a film.

A Sonját megformáló Rhona Mitra dögös, de keveset látunk belőle, továbbá én  amúgy is vitán felül Kate Beckinsale mellett török lándzsát. A nagy vámpír vezér Viktor szerepében Bill Nighy botrányosan ripacs, a  korábbi részekből (amik igazából később történnek ugye) már megismert, itt épp lázadást szító kiválasztott Luciant alakító Michael Sheen karizmatikus főhősnek bizonyul, szerintem még biztosan találkozunk vele további hasonló szerepekben is.

Fáradtan fotelbe huppanós másfél órás agyzsibbasztásnak megfelel, de kipihenten ne nagyon álljunk neki. Gyengécske 10/4.

Annak ellenére, hogy személyem képregényeket (leginkább Marvelt) is szorgosan olvas, ezidáig nem követtem Elektra saját számait, nem is igazán érdekelt (persze a nevével fémjelzett crossovereket olvastam). Na de, a film berepült a DVD lejátszóba, majd 20 perc után magára is hagyta azt, na nem azért mert sugárba hánytam a produkciótól, idő nem volt. Hála a kertévéknek a napokban bepótolhattam... bár ne tettem volna. Ennyit a szerző életéről.

Elektra Natchios (Jennifer Garner) mesterfokon képzett bérgyilkosnő, legújabb melója, hogy eltegye láb alól a lábatlankodó szomszéd csávót, Dr. Kovácsot (Goran Visnjic) és lányát Abby-t (Kirsten Prout). Persze, az érzelmektől teljesen mentes, kérdés nélkül gyilkoló profi mégsem tudja lenyilazni őket, mert valami szikra közbeszólt (Há'mijjémá?! Legalább húsz perc alatt vége lenne ennek a filmnek csúfolt biofegyvernek, de neeem, ááá...). A célpontokra új bérgyilkosokat küld a Kéz nevű szervezet, mer' ez így nem állapot kérem alássan. Elektra persze kötelességének érzi, hogy megvédje az anya nélkül maradt (biztos olvasta a forgatókönyvet a mutter) családot (de mijéééé'?! há' asse' tudja kik ezek). 

Rob Bowman egy nézhető Reign of Fire után megerőszakolta a hősnőt és amekkora pancser, csak képletesen (szerencséjére a Day Break-hez is köze volt). De most komolyan... a Daredevil-t akarták kompenzálni ezzel? Még Ben Affleck is kivágatta a cameo-ját a végső verzióból (költői túlzással élve - és ha már végső verzió, Bowman elmondása szerint eredetileg 'R' besorolást kapott a film, ő nyomásra vagdosta szét). Persze Bowman nem viheti el egyedül a sarat, Zak Penn is szerves részét képzi a masszának, a harmadik X-Men írója gyanítom insomniás korszaka alatt dobta ezt össze.

A szkript egyszerűen és verbálisan mondva szar. Koherencia nuku, a karakterábrázolás nevetséges és tele van olyan mozzanatokkal, mik a történetet semerre sem mozdítják, a nézőnek fogalma sincs jelentőségéről, de érezni, hogy akartak vele valamit (pl.: a tanács új vezetőt választ... miért? milyen tanács? és ki a fasz volt a régi vezér?). Eredettörténet? Ne is várjunk ilyet. Valami eredetiség? Hova gondolunk ugyan... De kukába a szkripttel elvégre ez egy akciófilm, a banális dialógusok sem érdekelnek senkit. De nem marad más, mert az akciójelenetek számát egy kezünkön megszámolhatjuk és egyik sem hosszabb Paris Hilton akármelyik gondolatmeneténél. Ráadásul vérlázítóan gagyik, effektek és koreográfia tekintetében egyaránt. A jelenet, mikor Garner pontosan 20 centit ugrik 2 percig tart, mert ezt ugye be kell lassítani (de közben semmi nem történik), az ellenfelek gusztustalan színű gáz formájában távoznak el halálukkor (de miért? de miért??) ami körülbelül úgy néz ki, mint Győzike a Magyar Tudományos Akadémián; felfoghatatlanul. És akkor rá lehet fogni, hogy jaj ez oldszkul, legfeljebb kacagunk. Még szerencse, hogy Garner sem vette túl komolyan, tudta ő, hogy a bőrszerkóján kívűl nem sok jó akad a filmben. Prout végtelenül irritáló, Visnjic meg inkább műtsön. Cary-Hiroyuki Tagawa-t jó volt látni, de nem érdemel többet 10/2-nél a  mű. Versenyben van a leggyengébb képregényfilm címéért a Szellemlovassal egyetemben...
 

Mostanság egy sci-fi, mely tv antenna rengeteggel jelentkezik be a nézőnek kissé talán anakronistának hathat. Hol vagyunk már attól, hogy a klasszikus ágas bogas házdíszek világát vizionáló alkotókat komolyan tudjuk venni. Manapság már a televíziózás „étkező” tányérjai sem igazán díszelegnek az épülteken. Mindent elborított a kábelek rengetege, de ez lényegileg csupán formai kérdés, s nem tartalmi.

Ray Bradbury antiutópiájában, melyet ugye Truffaut filmre alkalmazott, ezek az elemek nyugodtan felcserélhetőek, korszerűsíthetőek, s talán így van értelme róla szólni. Ha máshonnan közelítjük meg, s a könyvek égetését vesszük előtérbe a látvány még ma is sokkoló, s esetleg olyan emlékeket kavarhat fel, melyek egy generáció számára elég valóságos élmények voltak, esetleg egy újabb nemzedéknek pedig bemutathatja őket.

De még mielőtt ilyen eszmefuttatásokba fogunk, foglaljuk össze a filmet. Guy Montag (Oskar Werner) egy tűzoltó, ki a tűz eloltása helyett éppen azt szítja, méghozzá könyvekkel. Az ő világában, lényegileg a televízió és annak „futurisztikus” leágazásain kívül minden egyéb médium tiltott. Legfőképpen a könyvek, melyeket, mint már említettem, a 451 Fahrenheit (ezen a hőfokon gyullad meg a „könyv”) felirattal ellátott egyenruhás férfiak elégetnek.

Hogy miért? A könyvek rosszak, olyan hatással vannak az emberekre, melyek szomorúvá, idegessé, stb teszik őket, ráadásul egyes egyedek egy-egy könyv elolvasása után többnek képzelhetik magukat. S egyébként is kit érdekelnek halott férfiak és nők történetei, vagy olyan fikciók, melyeknek semmi köze a valósághoz. Illetve a társadalmi rend könnyebben fenntartható egy agymosott tömeggel, kik naphosszat a tv-t bámulják.

Erre tökéletes példa Montag felesége Linda (Julie Christie), ki minden kétség nélkül elhiszi, hogy az előre megkomponált televízió műsornak a részesévé válhat, hisz azt mondták neki telefonon. S az sem hatja meg igazán, ha a szedett gyógyszerektől majdnem meghal (bár erre mondjuk nem is emlékszik). Montag élete a parfümként aposztrofált kerozinnal körbelebegve, egy nővel az oldalán, kitől teljesen elidegenedett (s inkább a szöveg hiányos képregényekbe temetkezve), folydogál egy napig, míg nem találkozik Clarisse-val.

Clarise (szintén Julie Christie) egy rövid beszélgetéssel teljesen kizökkenti a férfit, ki hamar azon veszi észre magát, hogy Dickens Copperfield Dávidját olvassa éjjel a tv fal fényében. A lebukás természetesen egyértelmű, már az első pillanattól kezdve…

Ha sorba vesszük azokat a formai megoldásokat, melyek rögtön szemet szúrnak, számos kiindulópontot kapunk, hogy az erősen elstilizált, hiányos feldolgozás, milyen dialógusokba is kapcsolható be. A két legszembetűnőbb dolog, talán a marionett jelleg, illetve a gyors snittek, rövid szinte követhetetlen montázsok.

A szereplők szinte mindegyike sokkal inkább hasonlít egy marionett figurára, mint hús-vér emberre, mely könnyedén értelmezhető, mint a modern ember kritikája, kit csak különböző külső hatások madzagai cibálnak, s „ő” maga eltűnik. A felgyorsult képi világ több értelemmel is felruházható, az előzőekhez éppen úgy köthető, mint a francia filmes új hullámhoz. De mivel ezek legfőképpen a könyvek elégetéséhez köthetőek azok között érdemes kapirgálni. Hisz talán sokat elárulhat, hogy a kamera ugyan úgy követi az elégő Mein Kampfot, mint a hamuvá váló Bibliát.

Ennél a témánál maradva a könyvek sok utalást hordoznak magukban a filmmel kapcsolatban, gondoljunk akár csak a mű legelején feltűnő Don Quijote-ra, mely talán összevethető Montag szélmalomharcával.

Érdekes még, hogy a film futurizmusa (legalább is a látvány terén) inkább tűnik röhejesnek egy gyakorlott sci-fi rajongó számára, hisz a vasút, a házak, a berendezés semmiképpen nem tűnik túlságosan meggyőzőnek. Összevetve ezt Godard tudományos fantasztikumával az Alphaville-lel, nem igazán ütközhetünk meg semmin, hisz mint ahogy ott teljes mértékben, s itt is nagyrészt a kor légkörét használja föl keretként, hogy abba mondandóját elhelyezze. Bár igaz, hogy míg Godard semmit nem tesz Párizzsal, addig Truffaut kicsit elidegeníti a környezetet, s talán ezzel is a modern ember kritikájához tesz hozzá egy mozzanatot.

Végezetül pedig ha nem is tudatosan, de mindenképpen roppant meglepően mutat be valamit, mely valószínűleg csak a mából visszatekintve tűnik így. Az emberek kik megtanulnak egy könyvet, talán hasonlatosak egy hangos könyvhöz, esetleg rendelkezhetnek egy hipertext vagy valami hasonló opcióival.

A film még ma is kiválóan megállja a helyét. Még ha klasszikus értelemben sci-fiként nem is lehet kezelni, de mint a „Gutenberg-galaxis”-nak szánt tiszteletadás, egy frissebb, újabb médium irányából tökéletesen élvezhető.

A máltai sólyom (The Maltese Falcon, 1941)

John Huston első filmje, A máltai sólyom döntő befolyással bírt különösen a '40-es évek, de a későbbi idők film noirjaira is (a stílust szerintem a Gyilkos vagyok vitte tökélyre).

A szövevényes és fordulatokban gazdag bűntörténet egy drágakövekkel díszített arany sólyom körül bonyolódik, erre hajtanak műgyűjtők, kalandorok és magándetektívek. A filmben természetesen meghatározó szerepe van a végzet asszonyának, aki a háttérből irányítja az eseményeket, de az alkotás szíve-lelke Humphrey Bogart alakítása, Sam Spade karakterét mintha csak ráöntötték volna. Magabiztos, mindig tudja, hogy mi legyen a következő lépése és gyilkos humora van. Könnyesre nevettem magamat azokon  az oltásokon, amiket szegény Elisha Cook Jr. (Gyilkosság) kapott tőle, pedig talán a humor áll ellen legnehezebben az idő vasfogának. Meg kell említenünk még a nagyszerű Peter Lorre-t, aki egészen különös akcentussal, és hihetetlenül tenyérbemászóan formálja meg Joel Cairo-t. 

Megtekintése mindenki számára javallott, elképesztően stílusos, füstös, hangulatos darab. 10/10.

A Sierra Madre kincse (The Treasure of Sierra Madre, 1948)

Konkrétan az arany, tágabb értelemben a gazdagság, a pénz vagy bárminemű vagyon személyiségformáló hatásáról szól Huston fajsúlyos western-drámája. A koldulással tengetett mindennapok teljes kilátástalansága elől menekülve (a film párhuzamba állítható a Félelem bérével) két fiatalabb férfi összeáll egy tapasztalt aranyásóval, hogy együtt lépjenek rá a meggazdagodás ösvényére.

Az öreg persze már az indulás előtt figyelmezteti őket, hogy mennyire veszélyes jószágok is a kis sárga rögöcskék. De hát fiatalság bolondság, lehurrogják, hogy ők igenis meg fognak állni egy bizonyos összegnél. Aztán persze nem nagyon...

A film Fred C. Dobbs (Bogart) jellembéli önmagából kifordulásának és őrületének látlelete. Valószínűleg az arany rontja meg végleg, de már korábban is felfedezhetőek nála a kapzsiság jelei. Fred a negatív, unszimpatikus figura, aki Bogart hiteles alakítása során fokozatosan jut el a "csak még egy kicsit többet"-ből a "minden is kevés"-ig. Társa (Tim Holt) nagyjából az ő ellentétének feleltethető meg, a legnagyobb kísértés közepette is képes megőrizni józanságát. Az öreget alakító Walter Huston vidám játéka külön színfoltja a filmnek. Hibaként egyedül az utolsó 10 percet tudnám felróni, a befejezés szerintem jócskán elvesz az alkotás éléből.

Izgalmas történet, nagyszerű színészek tolmácsolásában. Simán 10/8.5.

Elérkezett az idő arra, hogy kicsit változtassunk a felálláson. Mi már ajánlottunk nektek jópár kedvenc albumot, elég csak a hét lemeze címkére kattintani. Most azonban rátok, az olvasókra terelődik a hangsúly, így megkérlek benneteket ajánljatok nekünk valami ütős kis lemezt. Lehet ez a kedvenc albumod, vagy akár egy random Beatles korong, de ha valami rejtett kincset ajánlasz amiről mondjuk még nem is olvastál hazai oldalakon, azt mégjobban értékeljük. Nem muszáj új cucc legyen, sőt, hiszen valőszínű azokba már itt-ott belebotlottunk.

A lényeg, hogy innen bárki inspirálódhat, s kitudja milyen remek dolgok fognak előkerülni. Kommentre fel tehát, ne tartsatok vissza semmit, kíváncsian várom miket tartogattok a tarsolyotokban.

Mióta először olvastam erről a filmről, tudtam, hogy ezt nekem látnom kell. Egy varázslatos történettel kecsegtetett, olyan főszereplővel, mint Brad Pitt, és olyan rendezővel, mint David Fincher, aki akkora kult filmeket rendezett már, mint a Harcosok Klubja, vagy a Hetedik. Kicsit meg is lepődtem, mikor bebizonyosodott, hogy tényleg ő dirigálja majd a filmet, hisz ez a film távol áll az eddigi alkotásaitól. De előljáróban annyit, Fincher remek munkát végzett, valóban korunk egyik rendezőóriása.

A forgatókönyvet Eric Roth jegyzi, F. Scott Fitzgerald története alapján. Eric Roth neve ismerős? Akiknek nem, annak megsúgom, hogy egy bizonyos Forrest Gump című filmet is ő írt. Ezt a tényt csak a film megtekintése után tudtam meg, de ennek ellenére, a fenntebb említett Robert Zemeckis remekmű jutott eszembe filmünk kapcsán. A történet ugyanis egy new orleans-i kórházban kezdődik, 2005-ben, a Katrina hurrikán pusztítása előtt. Innen váltunk többször helyszínt, Benjamin Button naplóját olvasva. Körülbelül olyan tehát a film szerkezete, mint a Forrest Gump-é. Nem tudok nem párhuzamot vonni a két film között, majd meglátjátok ti is. Az első idősík ahová ugrunk az első világháború vége, 1918 november. A helyszín változatlanul New Orleans, s Benjamin Button születésének vagyunk tanúi. Az emberé, aki visszafele öregszik, magyarán öreg testben születik, s fiatalodik. A történetből nem szeretnék többet elárulni, kitalálhatjátok, hogy Benjamin Button életét mutatja be a továbbiakban. Mellesleg a játékidő majdnem 160 perc, de ez ne riasszon el senkit, a film ugyanis teljesen magával ragad, s lefoglal.

És hogy mitől válik ez a film olyan erőteljessé? Benjamin Button karakterét öröm volt nézni. Na nem azért, mert olyan vidám a történet. Ellentétben a nem túl intelligens figurával, akit már sokat említettem, Benjamin Button egy sorsát teljes mértékben megértő, azt elfogadó, s a lehetőségeit maximálisan kihasználó karakter, aki tudatosan cselekszik, s döntései egytől egyig a karakter fejlődését segítik. Brad Pitt, aki szerintem generációja egyik legjobb színésze remek alakítást nyújt, de talán most is elmarad az igazi kritikai elismerés számára, hiszen Mickey Rourke (tudom mit írtam), ...de erről majd máskor, vissza a filmhez. De közel sem csak karakterközpontú drámát kapunk, hiszen egy olyan szerelmi történetet ismerünk meg, mely bármilyen romantikus filmet lemos idén (kivéve a Slumdog Millionaire-t, de arról is máskor - holnap;edemem). Ez a kapcsolat annyira jól lett ábrázolva, hogy egy idő után teljesen átveszi a filmet, ami így visszatekintve nem is volt baj. De persze, kellett ehhez egy gyönyörú Cate Blanchett is, akinek alakítása szinte hibátlan, de sajnos összességében mégsem volt kiugró, amiről nem hinném, hogy ő tehet. Karaktere fel lett áldozva a kapcsolatnak, melyben Brad Pitt erőteljes Benjamin Button-e dominált.

Még röviden a mellékszereplőkről is. Először is Taraji P. Hensont említeném, aki egyenletesen, s számomra meglepően jól hozta szerepét. Benjamin néger nevelőanyját játssza, s én állandóan azt vártam, hogy mikor fog feltűnni a képernyőn, mert egyszerűen jó volt nézni. Aztán itt van még nekünk a tavalyi Oscar díjas Tilda Swinton, aki csak egy epizódszerepet kapott, de ez semmit sem von le érdemeiből, hisz remekelt szerepében, s a maximálisat hozta ki belőle.

A remek történetet, s alakításokat csak hangsúlyozták a remek vizuális megoldások. A fényképezés kiemelkedő, már-már jött, hogy leállítsam a filmet, s csak bámuljam egy ideig a képernyőt. S amitől féltem, mégpedig, hogy nem tudják jól megoldani az egész gyermekként öreg, s folyamatosan fiatalodó karaktert, az egészen profin sikeredett. Persze több színészt használtak, de a sminkeseknek, vagy maszkosoknak, vagy nem tudom mit használtak, egy nagyon nagy pirospont. Mindig sikerült úgy kihozni, hogy egyértelmű volt számomra, hogy ez akár Brad Pitt is lehetne 20-30 év múlva, kicsit kissebben. Mondjuk a fiatal Brad Pitt már azért gondolom nehezebb volt számukra, de még épp a hihető kategóriában maradtak. 

Kis negatívumot is a végére. Számomra a legzavaróbb dolog ez az egész idősíkváltás volt. Közel sem volt olyan jól megoldva, mint a Forrest Gump-ban, itt zavarta a történetvezetést, s idegesítő volt, hogy állandóan visszahúzott az úgymond valóságba. S ezek a részek roppant érdektelenek, mikor mondjuk előtte Benjamin Button-t néztem az óceán közepén.

Az Oscar gála egyre csak közeledik, jelöltek még nincsenek, de biztosan állíthatom, hogy Benjamin Button ott lesz a főbb kategóriákban. Szerethető film ez, s ha esetleg ez vinné haza a legjobb filmnek járó szobrocskát, én örülnék neki (persze másnak is, most kb 3-as egyenlőség van a kedvencek terén). Aki egy szívszorító, de egyben felemelő történetet akar látni, romantikával, s erős alakításokkal fűszerezve, annak ajánlom mihamarabbi megtekintését. Sima 9/10.

Az X-Men azon frencsájzok egyike, ahol a folytatásnak (X2) sikerült felülmúlnia az elődöt, így aztán a következő felvonástól csodát vártak a rajongók. A trilógia záróakkordja rendezőt (és ismét Kitty Pride-ot) cserélt. Brett Ratner, aki leginkább a Csúcsformában három epizódjáról ismert, (de a Prison Break pilot epizódja is a nevéhez fűződik) szkeptikus fogadtatásban részesült, gyakorlatilag mindenkitől (Singer jól felépített tornyát csak rombolni lehet).

Ratner és a két író (Penn, Kinberg, hova lett Hayter?) pont azt hagyta figyelmen kívűl, ami Singer sikerét jelentette, nevezetesen a karaktereket. Vagyis, azokból van rendesen, de a karakter-/jellemábrázolás tragikus, persze Singer sem kezelte tökéletesen azt (Küklopsz ugyanúgy ki vol herélve, Vadócnak sem volt semmi köze képregénybéli énjéhez, stb.), de láthatóan nagyobb figyelmet fordított rájuk, a történetükre, bemutatásukra, a motivációk felfedésére, hagyott időt és teret a kibontakozásra, nem csak beszélő próbababákká minősítette a legendás csapatot, míg Ratnernél van, hogy a hárdkor fanoknak is feladat felismerni egy-két szereplőt. De ne szaladjunk ennyi előre, mert már a sztori is sántít...

A mutánsok és emberek közti feszültség tovább nő, ám a Worthington Laboratórium bejelenti, hogy megtalálták a megoldást, a gyógyírt a mutációra, így minden kitaszított ismét "normális" lehet. A rettegett Magneto (Ian McKellen) sem ül a fenekén, immár Pyro-val (Aaron Stanford) az oldalán hadsereget készül szervezni, hogy megállítsa a mutánsok eltüntetését. És ha ez nem volna elég, Jean Grey (Famke Janssen) feltámadt, de ez nem örömteli hír, mert tudatát, egy magát Főnixnek nevező identitás uralja és egyetlen vágya a pusztítás.

Még, még, még többet, gondolta az alkotói gárda és akkor lekörözzük az előzményeket. Nos, akár működhetett volna is a dolog, ha tovább olvassák a South Park film címét és agytekervényeik nem hugyoznak be a "Nagyobb" szótól... mert, ez esetben legyen hosszabb és vágatlan is. Eleve nem értem, hogy a fenébe gondolhatták, hogy 3 (legalábbis a három legszembetűnőbb) grandiózus X-Men sztori - amelyek külön-külön megérdemelnének egy saját filmet - működni fog egybemosva, 100 percben (viszonyításként, az X2 volt 130.. oké, az X1 is olyan terjedelmű, mint a most kitárgyalt epizód, de ott helyén vannak a dolgok, nem a "mindent bele" jelmondattal vágtak neki). Nem csoda ha, a forgatókönyv millió sebből vérzik, tele lyukakkal, sokszor kegyetlenül buta, de akad pár ötletes húzása is és a laikus is be tud kapcsolódni informálódás nélkül.

És akkor kanyarodjunk vissza a karakterek iránti kérdéskörhöz. Hát, vannak dögivel, bármerre nézünk belebotlunk valamelyik mutánsba (Stepford Cuckoos megvolt?), ezzel nyílván a rajongóknak akartak kedvezni, de a svédasztalnál ne csak a szemünk lakjon már jól, kérem. Példának okáért, behozták Angyalt (Ben Foster) egy jó felvezetéssel, aztán marad neki 3 perc, némán, szóval ilyen formában teljesen felesleges volt erőltetni (ráadásul jó pár promóképen az ikszek uniformisában látható, de annak közelébe sem kerül). És csomó új arc hasonlóképp csak lóg a levegőben, és Istenkém, lógjanak, de ehhez az kell, hogy a cucc mozgatórugójának 75%-át eltegyék láb alól, a képregénytől idegen formában. És biza' elég korán. És még lehetne sorolni miként erőszakolták meg a karaktereket az írók, de a lista szinte végtelen lenne. Hiába van sok-sok a képregényből vett jelenet, utalás, szal' hiába a fan service...(mit tettek ezek Madrox-szal?!)

Annak ellenére, hogy az egész film lélektelen, egy végigpörgöm dinamikus vizuális maszturbáció (de annak remek), korántsem nézhetetlen. Színészeink jól alakítanak többnyire, Famke Janssen nem kis melót hoz össze, a film fele rajta múlik mondhatni. Jackman-nek ez már rutinmunka, Berry mintha csöppnyit fejlődött volna, McKellen pedig mindig szimpatikusan és határtalanul nyugodtan játszik, Vinnie Jones most sem bőbeszédű. Nem rajtuk múlt a film. Kiemelendő még az operatőr, Dante Spinotti (Szemtől Szemben, stb) professzionális munkája, valamint John Ottman zenéje. Talán olyan rendezőt kellett volna találni, aki konyít az X-ek világához, mert Ratner saját bevallása szerint képregényfan, csak épp a mutánsok nem érdekelték eddig, így aztán sokakban egy dilettáns barom képét keltheti. A végső értékelés akár másfél ponttal is több lehetett volna, ha a kivágott jelenetek nem kivágott jelenetek lennének (például Rozsomák, ott sokkal képregényhűbb). 10/5 Várjuk a Rozsomák mozit! (bár az X trilógia - a maradékról is hamarosan olvashattok - is elég Rozsomák-centrikus volt..)

Érdekesség: Foster és Romjin másodszor szerepel együtt Marvel moziban. Korábban Thomas Jane szomszédjai voltak a Megtorlóban.