’Logan 5’ (Michael York) egy 26 éves fiatalember, ki egy kupolavárosban teljesít járőri szolgálatot. Feladata, hogy a törvény elől elmenekülőket, a futókat likvidálja. Az emberek pedig gyakran futnak, hisz utópiájuknak, melyben szinte minden tökéletes (már csupán az élvezeteknek élnek az emberek), egy nagy hátulütője van. Méghozzá, hogy 30 évesen be kell lépni a körhintába, mely vagy az enyészethez, vagy az újjászületéshez nyit számukra utat.

Jessica (Jenny Agutter) a véletlen folytán ismerkedik meg Logannel, s elültet el egy gondolatot a fejében, mely szerint újjászületés nincsen. Ezek után kap ’hősünk’ titkos feladatot, mely szerint neki is futóvá kell válnia, hogy felderítsen egy misztikusnak tűnő helyet, a katedrálist, hová a futók igyekszenek (számuk pedig már átlépte az ezret, így lassan veszélyt jelentenek a kupola lakóira). A küldetés megdöbbentő felismeréshez vezet, s még megdöbbentőbb világba juttatja el Jessicát és Logant, kik egymásba szeretnek és visszatérnek, hogy mások szemét is felnyissák.

Így talán kicsit közhelyesnek hat a történet, de gyorsan tegyük magunkat túl ezen, hisz a Logan futásával egy olyan világba léphetünk be, mely bővelkedik dialógusok alapjául szolgáló témában. S bár igaz, hogy a látvány, a díszletek, az egész narratíva kissé megkopottnak, ügyefogyottnak tűnhet a mából, annak bája és romantikája mégis elég vonzó, hogy ez se tántorítsa el a nézőt.

Tehát egy utópiáról van szó, mely minden előnye ellenére mégsem elégséges az embernek, hisz elveszi tőle az öregedés, az együttélés, a szerelem szépségét (kissé talán mulatságos is, mikor a feleség és férj szavakon értetlenkednek ’hőseink’, vagy éppen arról, hogy egy gyermek az anya testében növekszik, s utána is együtt élik életüket). Így a kíváncsi emberi természet miatt halálra van ítélve (hisz hiába próbálja elfedni, elfeledtetni velük új környezetük a régit, s egy későbbi generáció számára már hiába tűnik ez az élet elrendeltetett menetének, az „igazság” mindig ott lappang, hogy felszínre törve elsöpörjön mindent).

Kissé nagyító alá véve az alapszituációt, rögtön feltűnik, hogy a '60-as évek kommuna világa van erősen kiforgatva és újraértelmezve. Az ideológia kiveszik, s marad a nihil, melyért cserébe ha úgy tetszik rituális áldozatokat kell bemutatni, egy „istenség” előtt, kit az emberek maguknak teremtettek, hogy életüket olyan mederbe tereljék, mely a legkényelmesebb számukra. Igaz a dolgok kezdete homályba vész, s mi már csak a kezdetektől időben távol lévő generáció életébe pillanthatunk bele, de a feltételezés, mely az előbbiekben megfogalmazódott, minden bizonnyal helytálló.

Az egész viszont még ettől is veszélyesebb, hisz a nihilbe való elmerülés után már az sem tűnik fel a kéjben és „boldogságban” fürdőzőknek, hogy lényegileg egy diktatórikus rendszernek hajtanak fejet, mely már a ’miért?’ lehetőségét is elvette tőlük. Persze vannak kik megpróbálják feltenni a kérdést, de „eretnekség” vádjával kiűzetnek a „paradicsomból”.

Az ember viszont ilyen keretek között sem képes a társadalom bizonyos pillérein túllépni. Bár igaz, hogy a családot, mint a társadalom jellegét megszüntették (kommuna jelleg), de a társadalmi tagolódást nem (életkor szerint csoportokba rendeződnek, mely ruházatukban megjelenik), illetve problémás egyedekkel szembeni képmutatás sem szűnik meg, csupán kicsit átalakul, s szimplán elkülönítenek ’világukban’ egy kis szegletet számukra, hogy ott éljék ki magukat, s így nem okozhatnak kárt a többség számára.

De végül is mit várunk egy olyan társadalomtól, hol a test átszabható, betegség és sérülések nincsenek, a technikai fejlettség olyan szintet ütött meg, hogy dolgoznia senkinek sem kell, s minden a szórakozást, a vágyak kielégítést szolgálja. Valószínűleg semmit, maximum pedig a felébredés fájdalmas pillanatát, a szembesülés kijózanító momentumát, hisz az „igazság” elől senki és semmi nem zárhatja el sokáig magát. A szerelem és az ember ismét győzedelmeskedik, s Washington valószínűleg újra tündökölni fog.

Mivel VVega kollégával szinte teljesen egyszerre sikerült megnéznünk a filmet, és a véleményünk is nagyjából egyezik, ezért csak egy pár saját (dőlt betűs) gondolatot / megjegyzést fűzök az ő kritikájához. - Whistleblower

A Watchmen-ről anno talán a geekeknél olvastam először, de még az a rengeteg dícséret sem bizonyult elegendőnek, hogy belevágjak életem első képregény kalandjába (feltéve, hogy egy lusta narancssárga macska, és egy éleseszű és nyelvű kisgyerek, kiegészülve játék tigrisével nem játszik). Aztán az első trailerrel megvettek kilóra, én pedig beruháztam az első kötetbe, amint kiadták kishazánkban. Ahogy haladtam előre, egyre inkább nem tudtam betelni a szerkezeti zsenialitással, a sokszínűséggel, a hibátlan karakterábrázolással, és a szuperhős-mítosz önmagából való teljes kifordításával. Ezzel egy időben erősödött bennem az érzés, hogy ez így bizony visszaadhatatlan lesz a nagyvásznon. Rendező ide vagy oda. És így is kell beülni a moziba, nem csodát várva, mert annak már ott van az írott anyag. Na, ezen hosszúra sikeredett felvezető után nézzük, mit tudott nekünk nyújtani Znack Snyder és csapata.

Nálam is a trailerrel kezdődött a szerelem, amely után többnyire a megjelenések napján be is daráltam a hazánkban kiadott részeket. A harmadik - egyben utolsó - kötetet befejezve számomra egyértelművé is vált, hogy az olvasás élményét nem lehet visszaadni a filmvászon. Egyszerűen a Watchment nem erre a médiumra tervezték. Én úgy ültem be a moziba, hogy ha a garantált vizuális orgia mellett egy - a lényeges részeket meghagyó - vázat kapunk, akkor már elégedett leszek. 

Gyorsan felvázolom a történetet. Egy alternatív '80-as évekbeli Amerikában járunk, ahol  az elnököt már nagyon régóta Nixonnak hívják, a világ pedig a teljes pusztulást jelentő nukleáris holokauszt szélén áll, és ahol a képregények kalózokról szólnak, hiszen a maszkos igazságosztók, a szuperhősök nagyon is valóságos, és fontos részei a történelemnek. Annak ellenére, hogy jelenleg már törvény tiltja ténykedésüket. Azonban egy merénylet, és a mögötte esetlegesen megbúvó összeesküvés újra cselekvésre készteti őket. Nagyon-nagyon nagy vonalakban ennyi lenne a sztori.

Már rögtön a nyitány überfaszára sikeredett a Komédiás-bunyóval, és a múlttal, konkrétabban a Percrekészek múltjával a nézőt megismertető montázzsal. Itt aggódva tekintettem a képregényt nem ismerő társaimra, mert őszintén szólva durván töményen áramlik felénk a rengeteg információ. Ez amúgy a film egyik, ha nem a legjobb jelenetsora.
Nyílvánvaló volt, hogy kompromisszumokat kell kötni, még egy két és fél órás játékidő esetén is, hiszen nem juthat elég hely a karakterek, az utalások, a nyomtatott alapanyag mélységeinek még csak felvillantására sem. De ezek a megalkuvások, kihagyások csak úgy, mint a Gyűrűk Ura esetében majdnem teljes mértékben tolerálhatóak. A film még így is töredezett szerkezetű lett egy kicsit, néha bizony hiányzik pár kanál malter a jelenetek közül. A hibák pedig főleg a mozi zekk sznájderségéből adódnak, de még ezeket is hajlandó vagyok megérteni, hiszen valószínűleg nem jótékonykodásból pénzelték az alkotást, akik a cehhet állták, és persze nem csupán hardcore fanatikusok kicsiny csoportjának kell megfelelni. 

Az általam "elvárt" váz pontosan a helyén van. Persze a szívem szakad meg, hogy ki kellett hagyni a kedvenc kis részleteimet, de valószínűleg bármely további extra jelenet, amely a képregény fanjai számára isteni manna lett volna, az a szűz elméjű nézők élményét tovább kuszálja...

Ennek kapcsán talán Adrian/Ozymandias (Matthew Goodie), Dan/Éji Bagoly II. (Patrick Wilson) és Laurie/Selyem Kísértet  II.  (Malin Akerman) karakterei lettek beáldozva. De amíg a szuperagy csupán kicsit lényegtelenebbé válik, addig talán azok a jelenetek  a leggyengébbek, amikor a párocska van terítéken, és a totál 300 reloadnak megfeleltethető börtönből szabadítós képkockák teszik fel ezen okból eredeztethető szájhúzásunk tortájára a gyertyákat.  A verekedős részek különben  csak úgy tocsognak a vérben, az aláfestő zenét pedig csontok ropogása szolgáltatja számukra.
Szerencsére bőven jutott hely a Watchmen legnagyobb személyiségének, Rorschach-nak  (Jackie Earle Haley) kibontakozására. Ahogy megjelenik, rögtön rászegeződik minden szempár, és a feszültség is tapinthatóvá válik. Az őt alakító Haley pedig 100%-osan azonosul a figurával, az ő produkciója messze a legerősebb.
Edward Blake/ a Komédiás (Jeffrey Dean Morgan) is mintha csak most lépett volna elő valamelyik oldalról, sőt még egy kicsit ütősebb is lett a figura, a jelleme pedig szintén penge élesen rajzolódik ki.
Dr. Manhattan (Billy Crudup) megvalósítása miatt szintén heves vállveregetés jár a készítőknek, hiszen remekül sikeredett. Átjönnek az érzelmek a nagy kékségen, és a megjelenítés is kellően méltóságteljes, istenszerű. 

Érdekességként jegyezném meg, hogy a nem Watchmen-fan mozis társaim közül többen is megjegyezték, hogy a szabadítós jelenetnél jött meg igazán a film feelingje - onnantól kapta el őket a gépszíj. Valószínűleg szükség volt arra a scenere, hogy visszarántsa a szerelmes jelenet által eltérített filmet a helyes útvonalra.

Szóval jó anyag ez. Persze sokaknak nem lesz elég, de hát eleve esélytelen volt, hogy valahogy is akár megközelítőleg leképezzék például a nekem a könyvekben leginkább állejtős párhuzamos szerkezeti kivitelezést. Mert ott bizony előfordul, hogy egyszerre három szál képei futnak, és a szöveg tökéletesen ráillik mindegyikre. És természetesen ki kell maradnia az igazi mélységet adó idézetek sokaságának is. Az viszont negatívum, hogy látványban sem sikerül überelni a papírfüzéreket, nekem kicsit kevés volt a vizuális gyönyörből. Összességében kielégítő adaptáció, mely sok helyütt azért szigorúan csak bemagolás után felmondott feleletként működik, és a szuperhős mítosz se nagyon rázza meg a pofonfát, de annyi baj legyen, mert hát élveztem, és az utolsó fél órát sem látom olyan borúsan elütőnek a többitől, mint ahogy sokan mások. És még lesz nekünk egy rendezői változatunk is.
Majdnem kimaradt, hogy a zene választás elképesztően furcsán alakult, de tulajdonképpen bejött ez is.

Ahol próbálkozik a film a párhuzamos szerkezettel ott valóban többször érződni törést és akadozást a szerkezetben, viszont a legmélyebb részeket (pl: Manhattan a marson), illetve a fő karakternek számító Rorschach lényegét igazán jól átültették a készítők a filmvászonra. A zenével én több ponton nem voltam elégedett. Persze voltak olyan jelenetek, melyeket elképesztően megdobott az agybeteg választás (pl: Simon & Garfunkel - Sound of Silence a Komédiás temetésén), és a film első részeire jellemző titokzatos Tyler Bates instrumentális dallamok is a helyén voltak, de több esetben egyszerűen nem passzolt a képhez (pl: Nina - "99 Luftballons) az amúgy többnyire nagyon jó zenékből építkező soundtrack.

Legyen mondjuk 10/8. Aztán most nekiállok még egyszer a képregénynek, lehet hogy újrázom a mozit is, és ti tudjátok meg először, ha változna a véleményem.

Jogos a pontozás, ütős az anyag, és a (véleményem szerint) két legfontosabb célját elérte a film:

1: A rajongók első osztályú tálalással láthatják kedvenc képregényük főbb jeleneteinek megelevenedését.

2: A film valószínűleg sokakat rá fog vinni a képregény elolvasására. 

Philip Seymour Hoffman minden bizonnyal méltán pályázhatna a világ legjobb színészének címére. Többször bizonyította már tehetségét, gyakran egymástól homlokegyenest különböző szerepekben. Ezekből viszont felépíthetünk egy jól kirajzolódó sort, melyet a színész által megformált karakterek szexuális identitása köt össze. Rögtön kezdhetjük a Boogie Nights (1997, Paul Thomas Anderson) apró kis mellékszerepével, mely valahogy mégis emlékezetes, s bizonyos olvasatból meghatározó is a film történetében, majd rögtön folytathatjuk a Flawless (1999, Joel Schumacher) már sokkal meghatározóbb, és központibb szereplőjével, bár még ebben az esetben is csupán asszisztálásról van szó, hisz a film elvitathatatlan de Nirotól.

A Capote (2005, Bennett Miller) viszont már egyértelműen Hoffmané (mi sem igazolja ezt jobban, mint a legjobb férfi főszereplő címke alatt futó arany szobrocska bezsebelése), mely talán karrierjének fénypontja. Igaz, hogy a karaktert és a cselekményt az élet adja, de a megformáláshoz mindenképpen szükségeltettek a már említett előzmények. Aki nem ismerné Truman Capote nevét, annak most legyen annyi elég, hogy az amerikai történelem egyik leghíresebb írójáról beszélünk, kinek a nevéhez fűződik a ’non-ficton-novel’ műfajának megteremtése.

A film pont ezt az időszakot ragadja ki a homoszexuális író életéből, s ezen keresztül próbál, mind a karakterhez, mind a ’Hidegvérrel’ című alkotás keletkezéséhez, mind a bűn lélektanához közelebb kerülni, s ezt sikeresen végzi. Ugye a film cselekménye, az említett regény megírásának krónikája, mely lapjain egy különösen brutális gyilkosság elevenedik meg, de nem éppen a megszokott módon, hisz kevesen jutnának arra a gondolatra, hogy irodalmi keretek között feltárják a teljes elő- és utóéletét a bűnesetnek, illetve az elkövetők pontos és zseniálisan megrajzolt pszichológiai profilját.

Capote viszont éppen ezek szerint jár el, hosszas interjúk során (szinte mindenkivel, kinek köze volt a gyilkossághoz, különösen az egyik elkövetővel Perry Smith-vel, kit Clifton Collins formál meg a moziban) minden apró kis adatot összegyűjt és abból teremti meg egy brutális mészárlás teljes világát. Mindebbe annyira belefeledkezik, hogy hirtelen 5 és fél év tűnik el életéből, emberi kapcsolatai megromlanak, hisz teljesen az eset rabjává válik, s ráadásul a végére ő is teljesen összeroppan. Ezt a film legfőképpen az alkoholizmus elmélyülésével (a koktéloktól, a bébi papiba való brandy öntésig) szimbolizálja, de néha-néha ilyen irányú kinyilatkoztatásokat is ad a „főhős” szájába.

Viszont, ahogy a felvezetéséből is sejthető a film legnagyobb erőssége Hoffman, hisz olyan odaadással és alázattal formázza meg az alkoholizmusa miatt eltávozott írót, hogy szinte feloldódik eredeti személyisége abban. Ehhez persze hozzátartozik, hogy alapvetően hasonlítanak egymáshoz egy picikét, a maszkmesterek pedig erre még egy kicsit rá is erősítenek. De igazából nem ebben, hanem a beszédben, a mozdulatokban, egy-egy pillantásban érhető utol igazán a megformált alak, melyet zseniálisan hoz Hoffman (nyugodtan emelhetjük Johnny Depp – Hunter S. Thompson – és Wal Kilmer – Jim Morrison – mellé).

Természetesen a film vágása és fényképezése is tökéletesen a helyén van, megteremtik az időben hosszan elnyújtózó történet légkörét, mely nem rohan, jó pontokat ragad meg és mutat be, hogy ott érezhessük magunkat a korban és a helyszíneken. Tehát azokon a jeleneteken keresztül, melyek vagy egy családi vacsora asztal körül, vagy egy füstös klubban játszódnak nyugodtan tekinthető az alkotás e 5 év kortablójának is akár.

Az alkotás tehát Hoffman játékán túl is tartogat meglepetéseket a néző számára, így nem csupán a színész és az író rajongóinak kötelező darab, hanem mindenkinek kit egy kicsit is érdekel az amerikai '60-as évek eleje.

Azon felül, hogy kis késéssel jelentkezik a rovat, egy kis változás is történt. Ezentúl két részletben jelentkezik a sorozat, előbb a minket jobban érintő hazai premiereket, majd aztán a külföldi bemutatókat vesszük szemügyre (kicseszett taktikus vagyok). Csapó!

Largo Winch: A nagysikerű, itthon is megjelent képregény alapján. Largo nevelőapját megölik a vagyona érdekében, majd az örököst is üldözni kezdik. Főszerepben Tomer Sisley és Kristin Scott Thomas. Személy szerint ez érdekel legjobban. Premier: március 5. Előzetes (+)

Happy-Go-Lucky - Hajrá Boldogság!: A sztori egy végtelenül naív nőről szól, aki határtalan jóindulatával bizony a körülötte lévőkben is változást generál. Mike Leigh filmje. Bemutató: március 5. Előzetes (+)

Watchmen - Az Őrzők: Alan Moore kultikus, roppant komplex, megfilmesíthetetlennek tartott képregényének feldolgozása, Zack Snyder (tudjátok, az a spártás marhaság) értelmezésében. Többet nem is szabad elárulni, a képregényről meg majd olvashattok ha VVega levedlette fürdőskurva státuszát. Premier: március 5. Előzetes (+)

Make it Happen! - Dobd be magad!: Ezzz kellett, mint egy falat kenyér. Bemutató: március 5. Előzetes (-)

Coraline és a titkos ajtó: Animációs, stop-motion technikával készült horror fantasy, ahol a címszereplő új otthonában egy rejtélyes ajtóra bukkan, ami saját világa mását rejti. Dakota Fanning és Teri Hatcher hangjával, Neil Gaiman regénye alapján, Henry Selick, a Karácsonyi Lidérnyomás rendezője által prezentálva. Premier: március 12. Előzetes (+)

Der Baader Meinhof Komplex - A Baader Meinhof csoport: Koprodukciós történelmi dráma/krimi/akció a Vörös Hadsereg Frakcióról és tetteiről és üldözőiről. Nálunk: március 12. Előzetes (+)

Marley & Me - Marley meg Én: Owen Wilson és Jennifer Aniston elhatározza, hogy gyermekáldás előtt egy kutyán tesztelik szülői képességeiket. Ez persze nem kis feladat... Bemutató: március 12. Előzetes (-)

Puskás Hungary: Almási Tamás dokumentumfilmje a világ talán legismertebb magyarjáról, Öcsiről. Ő nem élhette meg a film elkészültét, de azért archív felvételekről visszaköszön. Bemutató: március 12. (+)

Doubt - Kétely: Írás erre, előzetes itt. Premier: március 19.

Spirit - A sikító város: Újabb képregényadaptáció, Will Eisner klasszikusa Frank Miller rendezésében. Danny Colt, a meggyilkolt rendőr, a Spirit néven tengődő bűnüldözőként éled újjá. Ő maga a város lelke, nyugalma soha nem akad, és még Samuel L. Jackson is képes volt miatta idiótát csinálni magából. Nálunk: március 19. Előzetes (-)

Inkheart - Tintaszív: Brendan Fraser ha hangosan olvas, a szöveg valóra válik, így bonyolódva kusza kalandok ezreibe. Premier: március 19. Előzetes (+)

Taken - Elrabolva: Írás erre, előzetes itt. Hazai premier: március 19.

Apaföld: "A Fiú életébe, aki súlyos apahiánnyal éli végig kamaszkorát, hirtelen újra betör a hús-vér Apa, a valamikori Isten, ám mostani szándékai komoly ellenállásba ütköznek. Mindaz, amit az Apa tesz vagy képvisel, a Fiúban totális elutasításra talál. Súlyosbítja a helyzetet a Fiú nagynénje, Ági jelenléte, akivel az Apa szexuális kapcsolatot alakít ki. A Fiú egy tragikus, passzív apa-gyilkosságba sodródik." Magyar dráma, március 19. Előzetes (-)

Ghost Town - Kísértetváros: Bertram Pincus visszatérve a klinikai halálból, látja a szellemeket. Az egyik ittragadt el is intéztetne vele valami fontosat... Ricky Gervais, Greg Kinnear, Tea Leoni. Bemutató: március 25. Előzetes (+)

The Unborn - A túlvilág szülötte: David S. Goyer a Dark City, a Penge trilógia, a Nolan-batmanek, a Hipervándor írója, valamint a Penge 3 és a Láthatatlan rendezője Gary Oldman főszereplésével horrort pakol a nagyérdemű elé, ahol Oldman egy, a halott ikertestvére által sanyargatott lányon kíván segíteni. Producer: Michael Bay, minden narancssárga lesz, még a vér is. Itthon: március 26. Előzetes (-)

The International - A bűn árfolyama: Clive Owen, mint Interpol ügynök és mellészegődött társa Naomi Watts egy bank illegális tevékenységei után nyomoznak. Korrupció, pénzmosás, fegyverkereskedelem, összeesküvés és egy a Földet körülölelő hajsza. A Parfüm rendezőjétől. Bemutató: március 26. Előzetes (+)

Race to Witch Mountain - Boszorkányhegy: Dwayne 'The Rock' Johnson taxijába két természetfeletti gyermek huppan be, kik tudatják vele, hogy minél előbb a Boszorkányhegyhez kell menniük, a világ a tét. Verseny a kormánnyal, bűnözőkkel, idegenekkel, március 26-tól. Előzetes (-)

Hitchcock-sorozat, tizenharmadik rész. Már jó ideje nem olvashattatok tőlem a Mester egy újabb munkáját bemutató írást itt a blogon, de mostanában talán lesz egy pár. Kezdjük az Elbűvölvével!

A film Hitchcock és David O. Selznick producer három filmen át tartó közreműködésének középső darabja, és leegyszerűsítve a jól ismert menekülő-ember sztori egy kis pszichológiával megspékelve.
Dr. Edwardes (Gregory Peck) új főorvosként érkezik egy pszichiátriai klinikára, azonban  sokan úgy érzik, hogy az első pillanattól kezdve nincs rendben valami vele. Nem így a csinos, ám fagyos Dr. Peterson (Ingrid Bergman), akinek páncélja olvadni kezd a fiatal doktor közelében. Majd természetesen jön a menekülős, saját igazunkat bizonyítani akarós rész, de erről ennyi elég is lesz.

A forgatás nem ment zökkenőmentesen, a legkomolyabb összetűzést pedig nem kisebb személyiség, mint maga Salvador Dalí váltotta ki. Hitch ugyanis őt kérte fel a Spellbound azóta szinte védjegyévé vált álomjelenetének vászonra álmodására. Selznick azonban utálta Dalít és munkáit, ezért a majd' 20 perces vizuális orgia jócskán megvágva kerülhetett csak a filmbe. Továbbá producerünk mást nézett ki a zene megkomponálására is, de mivel Bernard Herrmann nem ért rá, képbe került Rózsa Miklós, és ha már ott volt, akkor összedobott egy aranyszobrocskát érő hanganyagot. (köszi wikipédia)

Peck ugyan véleményem szerint néha túljátsza szerepét, de összességében meggyőző. Bergman még ezen enyhén frigid karakter bőrébe bújva is ellenállhatatlanul vonzó (főleg amikor szemüveget visel), és minden gond nélkül rázza ki kisujjából a szerepet. Említést érdemel még a showt nem egyszer ellopó, bohókás öreg pszichiátert alakító Michael Chekhov, és a képernyőn keveset, ám annál emlékezetesebben jelen lévő Leo G. Carroll.

Az Elbűvölve egy fantasztikusan feszült jelenetekkel teleszórt, az izgalmakat elég erősen fokozó zenével, és egy állejtős álomszekvenciával rendelkező, mesteri Hitchcock mozi. Megtekintése erősen javallott. 10/10. 

Egy sajnálatosan ismeretlen gyöngyszemet szeretnék ma bemutatni nektek. Egy filmet, melynek címszereplőjét egy percig sem látjuk a vásznon monitoron.

Elwood P. Dowd (James Stewart) közismert, és mindenki által szeretett, kedélyes figura. Bár akik először találkoznak vele, azok közül sokaknak ez egyben az utolsó alkalom is, hiszen emberünknek van egy nem mindennapi barátja. Harvey ugyanis egy majd' két méter magas, legtöbbünk számára láthatatlan fehér nyúl. Elwood testvére és annak lánya azonban egyre nehezebben viseli a furcsa tekinteteket, és úgy nagy általánosságban magát a (képzelt?) humanoid tapsifülessel való együttélést. Ezért úgy határoznak, hogy Elwood-ot intézetbe adják. Ez a döntés azonban életük legkülönösebb, és legtanulságosabb éjszakájához vezet...

Henry Koster filmjére talán az lenne a legtalálóbb kifejezés, hogy Száll a kakukk fészkére könnyedebb és nem annyira szívfacsaró tálalásban. Hiszen a Harvey is arról szól, hogy a társadalom nem képes, és nem is szereti tolerálni a különbözni merést, a kreativitást, valamint az egyéniséget. Az azonban valószínűleg a korból is ered, hogy Koster alkotása inkább vígjáték komolyabb pillanatokkal, mint sem fordítva.
James Stewart ebben a komikusabb szerepben is képes maradandót alkotni, mondjuk ez annyira nem meglepő, hiszen én még csak közepesen sem láttam játszani soha egyik kedvenc színészemet. Azért azt meg kell jegyezni, hogy az ő, és a film legerősebb pillanatait sem a humoros beszólások, hanem éppen az elgondolkodtató monológok szállítják.

A régi filmek szerelmeseinek kötelező néznivaló, de bármely eléggé nyitott filmbarátnak jó szívvel ajánlható. Nézzétek meg, na. 10/9.

„Mindenki hazudik.” (Gregory House MD)

Furcsa egy orvosi sorozattól, ha egyszerre lehet rajta szakadni a röhögéstől és még bizonyos orvosi egyetemeken tananyagként is lehet alkalmazni. Persze a most már ötödik évadát taposó House MD ismerői számára ez nem annyira meglepő. Köztudott, hogy orvosilag minden tökéletesen a helyén van az epizódokban, s az is, hogy a sorozat csupán a főkarakter Gregory House (Hugh Laurie) személyisége miatt nyújt változatosságot.

Ez utóbbi megjegyzéssel szeretnék az agyonírt témához hozzáadni valami kis csekélységet, hisz úgy érzem mostanra tényleg megérett az idő, hogy kijelenthessük, nem csupán epizódok készülnek egy kaptafára (néhány felüdítő kivételtől eltekintve), hanem az évadok vezetésében is megfigyelhető egy séma, mely folyton-folyvást ismétlődik.

Gondolom azzal már senkinek nem mutatok fel újat, ha egy epizódon keresztül megpróbálom bemutatni, azt az alapvető metódust, mely részenként ismétlődik. Ezért csupán röviden összefoglalva legyen elég annyi, hogy minden részben jön egy különös eset, amivel eddig senki sem boldogult. House és csapata elkezd vele foglalkozni. A kezelések hatására a beteg állapota javul, majd még rosszabb lesz, majd még egy kör ebből, s még egy. Végül pedig House egy zseniális ötlettel rájön a rejtély nyitjára (persze valakinek egy elejtett félmondata hozza általában a megvilágosodást).

Azzal viszont, ha egy sémát szeretnék az évadokra is húzni, lehet mondok még valami újat. Hisz ha jól megfigyeljük az évadokat, akkor nagyjából hasonló narratíva figyelhető meg, igaz az elemek alapos keverésével és cserélgetésével, de nagyjából ugyanolyan drámai, szerelmi szálak egyvelege az egész. A központban természetesen mindig a Hugh Laurie által megformált karakter szerepel, ki minden évadban valami kilátástalannak látszó helyzetbe kerül, de végül is csodával határos módon (a környezete révén) kikeveredik ebből (ez alól a csonka évad kivétel, de ha úgy tekintjük a következő elejét, mint annak folytatását, akkor igazolható az állítás ebben az esetben is).

A szerelmi szálak kissé talán ettől szétágazóbbak, de a folytonosan képernyőn lévő karakterek csekély száma miatt ezek is nagyjából ismétlődnek egy jól leírható keretben. Hisz vagy House csapatának tagjai esnek egymásnak, teljesen váratlanul (a leszbikus a négerrel, a szépség - kábítószer hatása alatt - a szörnyeteggel), vagy House vállalkozik olyan hódításra, melyről már az első pillanattól fogva tudja, hogy ha még össze is jönne, semmi szüksége rá.

Persze mindez nem is olyan nagy probléma e sorozattal kapcsolatban, hisz az igazi erő nem is igazán a történetben van, hanem magában a főszereplőben (mint azt már ezerszer megírták előttem), ki viszont minden megerőltetés nélkül viszi a hátán már ötödik éve az orvosi drámát/vígjátékot/romantikus szappanoperát. S még ha az ő karaktere sem a legeredetibb (hisz szentül meg vagyok győződve, hogy House egyenes ági leszármazottja a Twin Peaks Albert Rosenfield (Miguel Ferrer) ügynökének, de ezt mindenki döntse el inkább magának), mindenképpen megérdemli, hogy még jó hosszú időn keresztül szórakoztassa a rá kíváncsi nézősereget.

Tud valaki olyan filmet mondani, amiben a forgatókönyvet, a rendezést, a díszletek megtervezését, a komponálást és még a főszerepet is egy ember vállalja magára? Minden bizonnyal igen, annak ellenére, hogy nem sok ilyen szerzői alkotás került a mozi szerelmeseinek asztalára. Az El Topo (1970) viszont valamilyen misztikus ködbe burkolózva még ezen alkotásoktól is elkülönül.

Ha sorba akarnánk venni az okokat, hogy Jodorowsky miért is az egyik legfurcsább és legkülönösebb rendező a film történetében, akkor talán egy kicsit vissza kell utaznunk az időben 1968-ba, mikor is a latin-amerikai rendező első filmje debütált, s olyan viharos esztétikai vitát generált a bemutatón, hogy az inkább az erőszak horizontján fogalmazódott meg. Szerencsére a történet jól végződött, a lincselés elmaradt, s így két évvel később a Vakond elindulhatott meghódítani a világot, két felvonásával.

Az első szín (Ó-szövetség)

Egy fekete lovas léptet a sivatagban, mögötte egy fiú kalapban és mokaszinban. A gyermek elmúlt hét éves, s ezért apja arra kéri, ássa el játékát és az anyja képét, hisz felnőtt már. Ezek után útjuk egy faluba vezet, hol egy tömegmészárlás maradványai (emberek és állatok) hevernek az utcákon, a házakon, a házakban.  A fiú itt esik át első gyilkosságán, hisz egy öreg, ki hírmondóként lebeg élet és halál között kegyelemért könyörög, s ezt egy szívbe lőtt acélgolyóbis meg is adja neki.

A gyilkosokat egy ferences missziónál érik utol, ahol a Vakond leszámol velük, s fiát egy nőre cseréli a szerzeteseknél (búcsúzóul csupán ennyi „Pusztíts el! Soha többé nem függsz senkitől!”).  A nő a „hős” szerelmének zálogául négy mester trófeáját kéri. El Topo el is indul az úton, de úgy tűnik, hogy a mestereknek többet mértek bölcsességből és erőből, s így csak fortéllyal tudja őket legyőzni. A szerelem mégsem tejesül be, hisz az utazás közben hozzájuk csapódott nővel elárulják a Vakondot, s a fekete ruhás nő orvul lelövi őt.

A második szín (Új-szövetség)

El Topo megváltozott. Egy barlangban meditál, szinte rá sem ismerünk. Körülötte válogatott, isten által elhagyott torzszülöttek gyülekezete, kiknek utolsó reménye Vakond, ki Messiásként majd kivezeti őket a szabad ég alá.

A megfelelő mennyiségű dinamit és felszerelés árát a közeli településen szerzi meg komédiásként (isten mindent látó szeme előtt), hol szórakoztatni már a groteszk sem elég. Vér, pusztítás, szexualitás mire szükségük van. De ahogy sikerrel jár, s népe kijut a világba, a város lakói csőre töltött fegyverekkel várják őket, s mindet elpusztítják. El Topo igazságosztóként jön le a hegyről, s bosszút áll, de végül magával is végez, lótuszülésben gyújtja fel testét.

Brontis (a Vakond közbe férfivá érett fia) pedig kilovagol halott kedvesével, s újszülött gyermekével a sivatagba.  A kör bezárult.  A kör újrakezdődött.

*

„Ha te magad nagy vagy, az El Topo is nagy film. Ha korlátolt vagy, az El Topo is korlátolt.” (Jodorowsky)

Ahhoz, hogy számba vegyük mi minden olvasható ki a filmből, talán oldalak százai sem elégségesek. Ahhoz, hogy felvillantsunk néhány utat, melyen az alkotás valahogy értelmezhető, talán elégséges csupán néhány címke megemlítése. Hisz ki nem venné észre az egyértelmű bibliai utalásokat (már csak a szerkezetben is), esetleges pszichologikus megközelítési lehetőségeket, más vallási paradigmák játékba hozhatóságát vagy akár a tarot kártyával való játszadozási lehetőséget, de ugye elmehetünk egészen a pszichedelikus élményekkel való operálásig is.

Mint, ahogy az az eddigiekből is kiderült, számomra a legkézenfekvőbb olvasat a katolikus szimbólumokból való kiindulás, s a film Ó- és Új-szövetség alapján történő értelmezése, melyben a Vakond egy groteszk Jézus parafrázisként járja végig a filmben kijelölt útját. Vagy akár időrendileg megkavart Mózes történet párhuzamaként azonosítható (gondoljunk akár csak a víz fakasztásra, akár csak a "nép" kivezetésére).

Persze nem szeretnék ezzel pálcát törni a többi értelmezési tartomány fölött, de mint annyi esetben (illetve a kort és a helyet figyelembe véve) ezek valamelyike tűnik a legtarthatóbb álláspontnak. De a film inkább mutat valami szabad asszociációs játék felé, mint hogy ezt ilyen kategorikusan ki lehessen jelenteni. Azaz számomra igaz, hogy jól nyomon követhető vallásos szimbolikát mutatott meg az alkotás, de ez nézőről nézőre (mint ahogy az egy ilyen alkotás kapcsán el is várható) változhat.

Így nem is igazán szeretnék belefolyni a tényleges kifejtésbe, elégedjen meg mindenki ennyivel, s nézze meg a filmet.

Bryan Singer neve hallatán a nagyszerű Közönséges bűnözők és a két jófajta X-Men ugrik be mindenkinek, de utoljára ugye a bűnrossz Superman visszatérrel jelentkezett direktorunk. A Valkűrt ennek ellenére az első hírek óta nagyon vártam, hiszen Cruise jó színész, a történelmi cuccok, főleg ha thrillerek pedig jöhetnek tonnaszám.

A film ugyebár igaz történeten alapul, konkrétan a Führer ellen 1944. július 20-án elkövetett merényletkísérlet megszervezéséről és végrehajtásáról szól.
A remek zenének köszönhetően a feszültség már az első pillanatban bekopogtat ajtónkon, hogy aztán az alkotás legvégéig ne is menjen sehova. A történet elég hosszú időt ölel át, és sok karakter motivációit és jellemét kéne kibontani, tehát egy kicsit kevésnek tűnhet a szűk két órás játékidő, de Singer szerencsére (ha nem is tökéletesen) végig kézben tartja a szálakat, a hangsúlyt pedig nagyon helyesen a merénylet politikai következményeire helyezi. Arra mondjuk nem jut idő, hogy az összeesküvők személyes indítékaira is kitérjünk, de amikor fontos, akkor kellően részletes üzemmódba váltunk. Az atmoszféra nagyszerű, a díszletek szépek, és ahogy azt már mondtam, a film szinte minden perce elképesztően feszült. Nézés közben hasonló érzés fogott el, mint a 300 esetében. Gondolom mindenki érti, hogy mire gondolok.

A szereplőgárda rengeteg ismerős arcot vonultat fel, akiknek többségét névszerint ugyan nem, de arcról vágom. Cruise ideális választásnak bizonyul, és nem csak a profilja hasonlóságnak köszönhetően. Teljes mértékben azonosul karakterével, játéka egyenletesen magas szinten mozog. Kenneth Branagh viszont alig látható, eltűnése a film egyik legnagyobb negatívumaként róható fel, Bill Nighy pedig kiköszörüli a vérfarkasos lázadós csorbát. A többiek is profin megoldják feladatukat, talán még David Bamber megőrülőben / szétesőben lévő Hitler megformálását emelném ki. 

Jól kidolgozott és megvalósított, hihetetlenül izgalmas politikai thriller. Ugyan vannak elvarratlan szálak és homályos foltok, de ezeken felül lehet emelkedni, és mivel minden pillanatát élveztem, simán adok neki egy 10/8-at.
 

Ha meglátjátok a post címét, akkor páran már biztosan röhögve csapkodjátok a térdeteket, hogy beszopta a szerencsétlen. És ez így is van. Nem kicsit, de inkább nagyon.

A szebb napokat is megélt Nicolas Cage neve mostanában egyet jelent a bármilyen értelemben vett színvonal teljes hiányával és a sírva röhögéssel. Most éppen egy iszonyat lazának látszani akaró profi bérgyilkost kéne eljátszania, aki épp arra a bizonyos utolsó melóra indul, majd valamilyen teljesen lényegtelen mondvacsinált szánalmas indoknál fogva szembefordul megbízójával. Hát ilyet aztán még sohase nem láttunk-hallottunk, szóval eredetiség kipipálva.

A rendezés dilettáns, menetrendszerűen rosszkor lassul be a mozi, az akciójelenetek dinamikája egy nyugdíjba vonult teknősbékáéval vetekszik, hősünkért nem lehet szorítani, mert egy kartonból kivágott egydimenziós kis senki, továbbá minden robbanásból sugárzik az olcsóság, a történet egy vicc, és a karaktervezetés is amatőr. A film 80%-a simán landolhatna a kukában, felesleges és undorítóan giccses műanyag jelenetek váltogatják egymást, aztán lőnek hármat, és minden kezdődik előlről.

Adjátok össze Cage a legendás Szellemlovasban bemutatott szerencsétlenkedését a Next ripacskodásával, és még akkor is bőven lőtávon kívül vagyunk attól a mélyponttól, amit ebben a szarban produkál. Ha ez a film egy fostenger, akkor mondhatjuk, hogy Cage játéka a süllyedő zászlóshajó a víz közepén. A többiekre szót sem érdemes vesztegetni, a legalja után két szinttel kell keresni az összes alakítást.

Ne nézzétek meg a filmet, inkább vágjátok tökön magatokat, mert az kevésbé fog fájni. Nézhetetlen szuperszemét. 10/1.

Most, hogy mindenki lezavarta az Oscart, kerítsünk sort egy sokkal jelentősebb eseményre, höh. Az alábbi listán személyes kedvenceim találhatók a tavalyi esztendőből. Mit is mondhatnék még... semmit. Ja de, pár háttéranyag: a Frost/Nixon nálam közel sem ütöt akkorát, mint a közvéleménynek, a Revolutionary Road és a Reader hiányának oka, hogy még nem láttam őket, ahogy a Happy-Go-Lucky-t sem, utóbbi pedig garantáltan előbb-utóbb felkerül ide. Eksön! (minden filmről található írás az oldalon, ha nem akkor tévedtem... lesz mindről idővel)

FILMEK, SOROZATOK

Az év legjobb filmje: THE WRESTLER

A pankrátor jött, mutatott és győzőtt, vitathatatlanul, Colin Farrel ide vagy gettó milliomosok oda. Rourke nem véletlenül söpört be két kivétellel, szinte minden jelentősebb díjat, szívvel-lélekkel játszott, Aronofsky pedig tökéletes munkát végzett. Megindító, felemelő alkotás, bővebben a link után. És ezt nem jelölte az Akadémia a legjobb filmek közé. It's a shame.

Rangsor nélkül további remekek:

IN BRUGES: Műfajilag korcs, depressziós, lehangoló, minden bizonnyal klasszikussá termő produktum. Három kiváló alakítás és az év legjobb forgatókönyve (és legpocsékabb magyar címe) párosul a festői Belgiumban, utánozhatatlan hangulattal. Az előző bekezdés utolsó két mondata nyugodt szíccel ide passzintható.

SLUMDOG MILLIONAIRE: Az év feelgood mozija, változatosan, rengeteg érzelemmel, nagyon jó ütemérzékkel, feszes vágásokkal, fülbemászó dallamokkal és nyolc Oscar-díjjal. Tele újonc, még őszíntén játszó színészekkel, telibe a szívbe, csont nélkül. 

MILK: Nem könnyű téma az első nyíltan meleg megválasztott hivatalnok életéről hitelesen prezentálva, magábaszívó atmoszférával és az év legjobb alakítását nyújtó Sean Penn-nel és a vakítóan villogó James Franco-val. Van Sant remek megoldásokat használ, a sztori reménykeltő.

Låt den rätte komma in: Skandináv romantikus-horror, ahol a tizenéves Oskar szerelme, a szomszéd lány egy vámpír. Sajátos hangulatú, feszült légkörű film, szemkényeztető környezettel (a havak uralta terek, ahh...). Nagyon erős alakítások, kellő mennyiségű erőszak és az év vámpír-ember szerelmespárja (nem, nem az alkonyat duója). Gyönyörű mese.

GRAN TORINO: "Clint Eastwood mindenek felett! Elképesztő, hogy ennyi idősen, egy ilyen karrierrel a háta mögött még mindig nem fogyott el a lelkesedése, és csak ontja a jobbnál jobb filmeket. Szimpatikus történet a változás elfogadásáról és az előítéletek, a megosztottság okozta tragédiákról egy öregember és egy fiatal srác kapcsolatán keresztül bemutatva." - by VVega

TAKEN: Liam Neeson rocks! Egy apa sem tűri, ha elrabolják a lányát, Neeson pedig nagyon nem. Fut, lő, vezet, üt, rúg, megritkítja az albánokat (sajnos Gjoni nem volt ott). Nincsenek hatalmas robbanások, nem agyoneffektezett üldözésekkel szembesülünk, követhetőek a verekedések, igazi régimódi film, az év akciófilmje.
 

JOHN RAMBO: Sly a bokszoló mellett a veteránt is sikeresen felélesztette hamvaiból. Gyenge forgatókönyv, de maga Sly karizmatikussága és a roppant merész, bárminemű finomságtól mentes képkockák tarolnak. És ki ne emlékezne az év 'Rambo kiírt egy országot" jelenetére?

DOUBT: Kamaradráma mely a vásznon is tökéletesen megállja a helyét, főszerepben a lefkínzóbb érzéssel, a kétellyel. Mind a négy szereplő, Hoffman, Streep, Adams, Davis jelölést kapott az Oscaron, nem indokolatlanul. Több síkú, nehéz mozi. Az év apácafilmje.

THE DARK KNIGHT: Nolan másodszor is megcsinálta. A tragédia által beárnyékolt mozi óriási kasszasiker. Nem egy komolytalan, megszokott szuperhős sztori, lassan több, mint képregényfilm. Bale a háttérból figyelte az év (mellékszereplői) alakítását prezentáló Heath Ledger-t. Ne túl gyakran nézzük meg, mert közel sem hibátlan, viszont az első tíz perc minden alkalommal üt.
 

WALL-E: Az apró robot, ki egyedül maradt a Földön az év animációs filmjét tudhatja magáénak, az animátorok pedig megmutatták, hogy egy szempár kifejezőbb tud lenni, mint sok-sok színész arcjátéka. 

REDBELT: Mamet valódi harcost alkotott, Ejiofor pedig megtestesítette azt. Lassú, ám okos, lélekkel bíró film magáról a férfinemről, jiu-jitsu-val párosítva. Nem perfekt, közhelyes, oldszkúl, de van valami benne mégis...

BURN AFTER READING: Első nézés után nem fogadtam volna rá, hogy ilyen listára rakom, de láss csodát. Ahogy a Nem Vénnek Való Vidékhez is idő kellett, hogy megszeressem (előszőr valahogyan abszolút rüjelltem, ma már simán tíz). Coen-ék végtelenül pofátlanok, kimondanak mindent, zseniális szereplőgárdával. Az év Brad Pitt filmje.

Sorozatok: Ezentúl csak zanzásítva, nem mintha eddig bőbeszédű lettem volna. Az év legjobb sorozata a LOST volt és valószínűleg a 2009-es esztendőben is kiérdemli ezt a címet. Elképesztő amit az írók művelnek. Szorosan az eltűntek mögött a FRIDAY NIGHT LIGHTS fiataljai, akik a felemás második évad után kirobbanó harmadik szezont kezdhettek. A karakterábrázolás, a dráma netovábbja. A sort két nyomozós sorozat zárja, az egymáshoz több szempontból is hasonló LIFE és a THE MENTALIST. A szokásos ügyek felgöngyölítésének állóvizét mindkét esetben eredeti, szimpatikus főhőssel kavarják fel, valamint előbbi egy érdekes sztorivonallal bír, utóbbi pedig a mentalizmust hívja segítségül. Köröket vernek bármelyik helyszínelőre.
 

update coming soon... maybe

Hamarosan kezdetét veszi, s mi követjük mindenkivel egyetemben, aki itt Közép-Európában hajnal 2 tájékán képes a tv, vagy egy számítógép előtt ülve figyelni, hogy hogyan is döntött idén az Akadémia.

24 kategóriában osztanak kis arany szobrocskákat idén, azaz a 81. gálán.

Mi már elmondtuk, hogy hol, s kiknek a kezében látnánk szívesen a szobrocskákból, de az igazság pillanat még messze. Addig is a kategóriák és a jelöltek a tovább után, kettő tájékán újra jelentkezem.

Bekapcsolódtam a felvezető műsorba (az első kép Jolie kisasszony). A vörös szőnyeg, a sztárok legtermészetesebb környezete megtelt élettel. Divattanácsokat máshol keressetek. A divat mellé osztott okítás inkább fárasztó, már nem igazán látom, hogy hogyan is lehet ezt komolyan venni. No mindegy, hátha történik majd valami amitől megváltozik a véleményem.

Tehát a galamuré a főszerep továbbra is. S őszintén szólva nem értem, hogy valójában miért is kellene érdekelnie, hogy ki kivel, milyen ruhában érkezik egy ilyen elvileg "szakmai" díjátadóra. No mindegy éljen a kapitalizmus meg a fogyasztói társadalom (ígérem kesergés és hasonlók ezzel befejezve).

Minden átmegy élőbe (mármint, hogy én felébredek, mindegy hagyjuk). Lassan talán Hugh 'Rozsomák' Jackman is megjelenik a színen, jelenleg divattanácsok, inkább hagyjuk. Még egy HD reklám és felakasztom magam, lehet még is Pöttyös Pannát kellett volna választanom.

Na végre. Rozsomák frakba. Hallottam, hogy tud énekelni, most már biztos vagyok benne. Bár kicsit karnevál hangulatos (ahogy kedves Hugh megénekli nekünk a jelölteket), azért elmegy valahova máshová, most már tényleg nem tudom milyen rendezvény ez.

Szokásos tisztelet körök, a jelöltek körbe udvarlása, majd némi történelem lecke. Néhány szó a legjobb női mellékszereplőkről. Goldie Hawn mellének nem tett jót a botox, vagy valmi ilyesmi. Tudtam, tudtam, tudtam (azért remélem a töbiek ezért nem lőnek le). Penélope Cruz (Vicky Cristina Barcelona) megkapta. Remélem megköszöni Woodynak (megtette).

Legjobb eredeti forgatókönyv: Dustin Lance Black (Milk). Csini fiú, aszem értem, hogyan is írhatott egy meleg politikusról (az egyik részébe lehet könnyen beletudta képzelni magát), no mindegy nem személyeskedünk, feltétlen megérdemelte.

Legjobb adaptált forgatókönyv: Simon Beaufoy (Slumdog Millionaire), ezzel sem lehet sokat vitatkozni, mindenképpen megérdemli.

Na nézzük az animációt. Ki gondolta volna Wall-E, teljesen megérdemelten és jogosan. A rövideknél Kunio Kato zsebelte be a 'La Maioson en petits cubes'-val.

A Benjamin bezsebelte az elsőt, a Art Direction kategóriájában (Donald Graham Burt, Victorio J. Zolfo), de ez még szaporodni fog megérzésem szerint. Kösztüm következik, s itt a Michael O'Connor a 'The Duchess'-ért.

A Duchess behúzta, és Benjamin újabb díjat zsákolt, hellyeah! Simán megérdemelten persze, mert bár Joker sminkje üt, de hát nagyjából ennyi volt a TDK e téren. Akkor már a Hellboy-nak is inkább járt volna. Ezek a tvájlájtosok meg mekkora szerencsétlenek már?

És a legjobb operatőr: Anthony Dod Mantle, Slumdog Millionaire. Ez teljesen rendben is van szerintem.

(Jessica Biel állejtősen jó nő)

(még egy zenés szám és felrobbanok, nekem ez nagyon nem jön be)

A legjobb élőszereplőset, ami ráadásul rövid, én nem hogy kimondani, de még leírni sem tudom (időnként közbe pofázok - pk - már amikor látok). Bármilyen meglepő, de ez egy II. világháborús nácis mozi...persze ettől még lehet, hogy jó, nem láttam. De ha a Reader is nyer,  akkor sírva fogok röhögni.

Ja és VVega vagyok egy ideje. Paulkempnek elszállt a streamje.

Unom. De mindjárt jön Ledger. Ha nem nyer, akkor megyek aludni.

LEDGER!!!

Kiosztották a best documentaryt, de hogy egyet sem láttam az biztos, pedig ennek még lehet van is valami értéke. Na mindegy. /Legjobb dok.film a Man on wire lett, a legjobb rövid dok.film pedig a Smile pinki /

paulkemp voltam egy részben, de unalmas és érdektelen. Megyek inkább alszom. Aludjatok inkább ti is.

 Nah, új mentésemmel sikeresen töröltem VVega utolsó szavait...elnézést érte. mAri vagyok, próbálok frissíteni amint lehet, de aki sziporkázó közvetítést vár, az sajnos csalódni fog, be vagyok kicsit lassúlva így hajnalban.

Legjobb vizuális effektek kategória győztese a Benjamin Button gárdája.

Legjobb hang-vágás: A sötét lovag-Richard King

Legjobb hang keverés: Gettő milliomos  /a Benjamin Button-ban volt eszméletlen nagy szerepe a hangnak, főleg, ha az órákra gondolunk - szerintem hangban ez a film ütött/

 Legjobb vágás: Gettó milliomos /:)-fontos kategóriában legjobb film, remélem/

Igen, ezek az üres járatok tették ágyba a half pécs stábját...ilyenkor ugrálhatna a nép előtt Hugh.

Jerry Lewis kapta a Jean Hersholt Humanitarian díjat /ha jól értettem főleg az izomsorvadásban szenvedő betegek ügyében tett ott, ahol tudott/

Legjobb eredeti filmzene: Gettó milliomos

Legjobb betétdal: Gettó milliomos /Jai Ho/

Vajon milyen lehetett volna ez a zenés betét, ha P.Gabriel  mégis vállalja, mindenesetre nekem így is tetszett az indiai-John Legend-indiai keret/kooperáció.

Legjobb idegen nyelvű film: Departures /japán/

Queen Latifa énekelt nekünk, az rtl pedig szépen kihasznált egy szünetet az utóbbi évben elvesztett magyar színészek emlékére.

Legjobb rendező nahnah ki lesz? Danny Boyle!:) /most, hogy említették, aki még nem látta tőle a Sekély sírhantot, az mindenképp pótolja/

Legjobb női főszereplő: Kate Winslet - teljesen megérdemelten.

Legjobb férfi főszereplő: Sean Penn -rá nem tudom ki gondolt Brad Pitt és a főnix szerű Mickey mellett, de ez van, mondjuk még nem volt szerencsém látni a Milket.

Csak az utolsó és legfontosabb kategória van vissza, hiszen eldől, hogy melyik filmet látta az Akadémiai a 2008-as év legjobbjának /Steven 'Mindenki kedvence' Spielberg segédkezik/

Legjobb film: Gettó milliomos  :)

Így ért véget a 2009-es Oscar-díj gála, abban megegyezhetünk, hogy nem volt túl izgalmas -bár voltak meglepő befutók-, de legalább ezen is túl vagyunk idén. A pihenteknek kellemes napot, az Oscar-túlélőknek pedig jó éjszakát. Sziasztok.

1951-ben egy klasszikus repülő csészealj landol a Central Parkban. A szomszéd lakott bolygóról érkezett egy vendég, Klaatu (Michael Rennie), hogy jelezze, nincsen minden rendben azzal, hogy mi emberek atommal dobálózunk (Rendezte: Robert Wise). 2008-ban már egy sokkal modernebb kinézettel megáldott, folyamatosan örvénylő gömb érkezett ugyan oda. Az utas viszont ismét Klaatu (Keanu Reeves), de ezúttal nem az emberiség legnagyobb pusztító erejű eszközéről, hanem úgy összességében az emberiség természetéről közli, hogy rossz, s így megöljük a bolygót, s ő, hogy ezt megakadályozza, Gaia nevében eltöröl mindent, mihez közünk van, velünk egyetemben (Rendezte: Scott Derrickson).

Mint láthatjuk Klaatu bő 50 év alatt jelentős jellemfejlődésen ment át, s a kísértetiesen hasonló eseményeket teljesen máshogy reagálja le. Mármint hasonlóak úgy 30 percen keresztül, aztán a történet ketté válik, s a családanya valójában tudós lesz, a gyermek szerepe jelentéktelenné válik, a békés ismerkedés helyett, pedig rögtön pusztító üzemmódba kapcsol a lényegesen fejlettebb technika. S így, tovább valószínűleg elég hosszasan.

Az első találkozás. Azt hiszem így foglalható össze legkönnyebben mindkét film alaptémája. Mely során a morálisan, technikailag sokkal fejlettebb civilizáció egyik egyede eljön, s elmondja mit kell azonnal megváltoztatnunk, hogy el ne legyünk törölve a föld színéről. Fellebbezési lehetőség természetesen nincs, de amúgy sincsen rá sok szükségünk, hisz szerencsére nekünk is van egy jó oldalunk, melybe a különös idegen beleszeret, s így mégsem pusztítja el civilizációnkat illetve minket

A kissé talán naivnak tűnő, nagy világmegváltó, erősen kor specifikus probléma felvetések egészen jól megállják a helyüket, a sci-fi keretek között. Erősen jelen van mind két filmben, a fejlettebb civilizációkról való elképzelésünk, mely szerint a korral morálisan is magasra juthatnak, s így nem pusztíthatnak el minket, érző, szerető lényeket egy kézmozdulattal.

Kicsit külön szedve a két filmet, az eredetiben megfigyelhető egy egész érdekes utópia vázlat, mely szerint a társadalom egy általuk teremtett hatalmasabb erő kezébe helyezi az igazságszolgáltatást, s ezzel hoz békét magának. Talán nem sokat kell gondolkodni rajta, hogy ezt bizonyos (talán tartható, talán nem) nézőpontból az emberiség istenképeihez kössük, s mint egy felnőtt, mítosztalanított felsőbb hatalmat lássunk meg benne.

Ez a film egyébként sokkal jobban kifejtett narratívával bír, a cselekmény koherensebb, s követhetőbb, mint remakeje. Hisz hiába próbálkozik magyarázatokkal a 2008-as változat, valami elsiklik benne, s inkább tűnik egy összedobált alkotásnak, mint átgondolt egésznek. Hiába a jó nevű színészek, a játékra sok lehetőség nincsen, a vizuálisan remek jelenetek (melyek felvonultatják a kor legfőbb vívmányait) nem viszik el a hátukon az alkotást

Összességében inkább az eredeti, hisz ott ha más nem is a gyermek színész elviszi a hátán az egész emberiséget, s kellő okot szolgáltat az idegennek, hogy végiggondolja mit is kell tennie. S ha talán valakinek elégséges az anya-gyermek kapcsolat egy pillanatra való fellebbentése, akkor végül is a feldolgozás is tartható, bár nem nálam.
 

Képzeljünk el egy világot, melyben a Föld már nem alkalmas az emberiség populációjának eltartására. Az emberek tömegei kényszerülnek jobb esetben autóban, rosszabb esetben lépcsőkön lakni. A házakat felfegyverzett őrök védik, hisz semmi sincsen biztonságban. Élelmiszerként, már csak különböző színű szójákat árulnak, s azok sem elegendőek. Azaz a megtelt tábla már régen kint van.

Persze közben egy kiváltságos réteg éli életét marhahússal, igazi whiskyvel, akkora szappannal, mely bizonyos viszonyítási rendszerben nagyobb, mint egy elefánt és persze olyan lakásokban, melyekhez egy bútornak nevezett nő is tartozik (Shirl - Leigh Taylor-Young). Persze ők sem szuperhősök, egy fémcsővel kiválóan péppé lehet verni a fejüket.

Nagyjából ebbe a világba és ebbe a szituációba léphetünk be Richard Fleischer Harry Harrison regényéből forgatott filmjében. A főszerepben a mindig zseniális Charlton Heston, ki egy nyomozó, Thorn bőrébe bújva próbálja meg a fentebb megjelenő gyilkosságot felgöngyölíteni, mely során persze jóval magasabb körökbe és nagyobb kérdések válasza felé mutató dolgokra bukkan. Hisz társával Sollal (Edward G Robinson), ki egyébként az élő könyv, a múlt egy apró darabja, mely még megfér ebben a világban, olyan titok nyomára bukkannak, mely alapjaiban rengetné meg az egész világot.

Minden további információ elcsepegtetése nélkül vegyük sorra e antiutópiát, hisz minden kétséget kizáróan van mit értekezni róla. Ugye rögtön elmondható, hogy az alapvető probléma aktuális, hisz az emberiség számának növekedése, többekben aggodalmat gerjeszt talán nem is alaptalanul. A vízió megvalósulása nem elképzelhetetlen (még ha a humanitáriusabb érzületű nézőkben valamivel barátságosabb kép is jelenik meg ennél az eshetőségnél).

A társadalom felvázolása, azaz a rétegek közti egyre nagyobb térnek elképzelése sem okozhat senkinek nagy problémát, hisz ahogy ma, már talán kissé közhelyesen is mondani szokás, a világ tőkéjének 90%-a az emberiség 5%-nak a birtokában van. Politikailag is tartható ez az álláspont, hisz a tömegeknek ma már nem feltétlen van hatalmi tényezője napjaink „letisztult” világában (még az erőszak sem igazán fegyver ilyen területen).

Sol karaktere, mint az egyetlen kultúrában járatos szereplő, is aktuális problémákat fogalmaz meg, hisz ha egy újabb közhellyel élek, mely szerint az emberek egyre kevesebbet olvasnak, egyre sekélyesebbek, nem tévedhetek nagyot. A látomásnak talán ez a legfájóbb pontja, nem is a film felénél már kitalálható csattanó, hisz lehet sok mindent az emberiség erényeként felsorolni, de talán a legfontosabb a művészet, mely minden bizonnyal csak a mi produktumunk.

Kicsit talán vissza lépve a film keretei közzé, elmondható, hogy egy technikailag (már a kor lehetőségei szerint), filmnyelvileg rendben lévő alkotásról van szó. A képi világa elragadó, s mondhatni elég erős is (gondoljunk csupán a záró jelenet véres kezére). A színészekkel szemben kifogást nem igazán lehet említeni, hisz minden fontosabb szereplő megformálása „sikeres”. Persze Heston még így is külön említést érdemel, de egy ilyen színész óriástól nem is várhatnánk mást.

Összességében egy kiváló film. Minden elem a helyén. Egyedül talán annyi róható fel neki, hogy a csattanó túlontúl nyilvánvaló, bár ez lehet már csupán az évek, s valami halovány emlék miatt lehetséges.