A geekzes Beyonder filmes naplójában akadt meg a szemem ezen a filmen. Aztán meg a rendezőn. Mondtam magamban: a Van, aki forrón szereti zseniális film volt, adok ennek is egy esélyt, lesz egy vidám estém. Közben már repült lefele a gépemre a mozi indulni készültem a videótékába, de előtte még gyorsan felpillantottam az IMDb-re. All time top 54. Esetünkben ennek a helyezésnek több hitelt lehet adni, mert ugye egy 64 éves műnél valószínűsíthetőleg nem a hype hordta össze a pontszámot a lá TDK.
A film (ahogy a cím is utal rá) a biztosítási szakma világába kalauzol el bennünket. Azt hiszem, körülbelül ennyit írok a történetről. Semmit se tudtam róla, még helyesen bekategorizálnom sem sikerült, és megint bebizonyosodott, hogy így maximalizálható igazán a filmélmény. Nulla infóval a történetről, de még a műfajt sem ismerve.
Mi teszi 10 pontossá ezt a filmet? Mert bizony annyi. A fordulatos és okos cselekményszövés mindenképpen előkelő helyet foglal el a listán, aztán ott van még a hibátlan casting és ami miatt igazán működik és elvarázsol minket ez a film noir, a színészi teljesítmények. Na meg persze a feszültséget alapból magában hordozó, majd azt ügyesen, cseppenként adagoló szerkezet. Kérdés jön: mikor alkalmazták először ezt a technikát? Komolyan érdekelne.
Szóval itt van nekünk a sztori, egy csomó izgalmas jelenet, és az a hangulat, amit a filmművészet valódi klasszikusai árasztanak magukból. Persze listák, ponszámok alapján sejted azt előre, hogy nem valami ócskaságra pazarlod az idődet, de az a pillanat a legjobb, amikor benned is tudatosul, hogy egy csipetnyi filmtörténet pereg le a szemed előtt. Amikor már annyira beszippantott a film, hogy a szereplők fejével gondolkodsz, esetleg hangosan költői kérdéseket teszel fel a társaságnak, akikkel nézed a művet.
Ehhez jön még a három főszereplő Oscar gyanús alakítása. Nem lettem volna meglepve, és tökéletesen megérteném, ha mindhármukat jelölték is volna az aranyszobrocskára. Egyikükkel meg is történt a dolog, bár szerintem a három nagy alakításból talán az övé a leggyengébb, ha lehet ilyet mondani. A jéghideg femme fatale szerepében okosan alakító Barbara Stanwyck karrierje négy jelöléséből ez volt a harmadik. Nyernie egyszer sem sikerült, de 1982-ben életmű Oscarral tüntették ki. Stanwyck remekül építi fel a figurát, nem kevés meglepetést tartogatva filmbéli partnerei, és a nézők számára is.
Férfi főszereplőnk Fred MacMurray. Arcának és mozgásának minden rezdülése pontosan képezi le a karakter aktuális lelkiállapotát. Tragikus hős, de azt, hogy pozitív, már nem merném megkockáztatni. Egy pillanatra sem kiengedő, vagy hiteltelen, perfekt színészi munka ez is.
És végül ejtsünk szót Edward G. Robinsonról. Az ő figurája szállítja a humort az alkotásba, de ez nem azt jelenti, hogy szerepe másodrendű lenne, vagy hogy esetleg a populárisabb filmekre hajtó nézőket céloznák meg vele. Robinson teljes mértékben eggyé válik karakterével, és remek monológokat ad elő a szakmai, és életbeli tapasztalatairól. Zseniális.
A Kettős kárigényre sincs jobb, vagy érdemesebb jelző: zseniális (hányadszorra írom le ezt a szót a bejegyzésben? :) az elejétől a végéig. Azt hiszem, mostantól fogva tudatosan keresni fogom Billy Wilder munkáit. Nektek is csak ezt tudom ajánlani, mert nem a pontszám a lényeg, hanem, hogy minél többen nézzétek meg a filmet/filmjeit. Nem fogjátok megbánni. 10/10.
