78 évvel a háta mögött még mindig meg tud minket lepni Clint Eastwood, ezúttal a jubileumi, huszonötödik rendezése kapcsán, mely valószínűleg egyben az utolsó filmszerepe és ehhez méltóan "ünnepelhetünk", mert Clint a tavalyi év egyik legjobbját rántotta elő pisztolytáskájából.

Ha a rasszizmust említik a többségnek, a több, mint 140 éves Ku Klux Klán ugrik be, mint legismertebb szervezet (utána jöhetnének a tucatnyi román, magyarellenes, törvényesen működő szervezetek, hogy ne menjünk messzire). John C. Lesterhez és öt társához hasonlóan, Walt Kowalski (Clint Eastwood) is háborús veterán, életét még most is kísértik a Koreában történt borzalmak. Walt olyan ember, aki soha nem lelhet békére.

Walt most vesztette el feleségét, a világ legjobb asszonyát. Nem egy köztiszteletben fürdő személy az idős férfi, cserébe ő is megvetően méri végig az összegyűlt népet a templomban, különösen saját családját ostorozza félreérthetetlen grimaszokkal, látni rajta, hogy unokája helyett ő szégyelli annak fedetlen derekát. Walt-ot kibeszélik a háta mögött, a gyerekei csak arra várnak, hogy elpatkoljon az öreg, annak reményében, hogy a végrendelet számukra kedvez majd. Még egy szemtelenül fiatal pap is zaklatja folyton, aki a gyónásra próbálja rábírni, hogy így találjon lelki nyugalmat. Pedig Walt-nak nem kell más, csak egy láda sör, a kutyája Daisy, és az a csoda, amit folyton a teraszról bámul. A Gran Torino. Ennyi neki elég, csak hagyják békén.

De a sors csúnya gúnyt űz vele. A szomszédba egy hmong család költözik, az pedig nem számít, hogy e néptípus honnan származik, mert a lényeg látszik. Csíkszeműek. És mivel Walt rasszista, valamint erősen nacionalista, nem örül neki, hogy a koreai háború után, ismét lőtávolságon belül vannak a sárgák. A problémák sora el is kezdődik. Walt háza tájékán egyre gyakrabban bandáznak a fiatalok, egyikük el is próbálja lopni a Gran Torinót, mint kiderül, pont a szomszéd srác. Még szerencse, hogy Walt minden szekrényében tart egy lőszerszámot...

És akkor még nem is mondtam semmit a sztoriról, legalábbis nagyon az elején járunk, kismillió esemény töri meg a békés kertvárosi nyugdíjas létet, már-már túl sok, a játékidő nehezen bírja el a forgatókönyv súlyát, főleg úgy, hogy az természetesnek tűnjön. A szkript nem tartalmaz semmi eredeti ötletet szinte, tele klisékkel és közhelyekkel, az üzenetek is elcsépeltnek kezdenek hatni (plussz gyakran hiteltelen az egész, szimbolizmusa is arcunkba tolt). De senkit nem izgat a sztori kurvasága (=mindenkinek megvolt), Eastwood jelenléte miatt. Ez (is) az ő szerepe, a betegeskedő, nyugtalan, cinikus, fajgyűlölő veterán - aki folyton köpköd. Mást elképzelni nem lehet a szerepre, ez talán azért van, mert ez nem egy 'szerep', ez Clint Eastwood.

Roppant karizmatikus személyiség, uralja a vásznat és a látóidegeket, ideális öregember-minta. És bár nem tagadhatja, hogy a kor fogott rajta, de nincs miért szégyenkeznie, ráadásul legalább annyira remek rendező, mint színész, most is megint egy új arcát mutatta meg. Amellett, hogy kritizálja a társadalmat, politikát és a vallást (x miatyánk, y halleluja és minden bűnöd le van szarva magyarán), van ereje mosolyt csalni a néző orcájára, többször is, de nem vígjáték a Gran Torino.

Jó aránnyal van felosztva a drámázás, a viccelődés, hogy mikor kell magunkba nézni, stb. De a legdícséretesebb pontja a műnek az, hogy Clint nyakon öntötte nagy adag öniróniával (és azok a túlzások, pl, mikor az orvosi rendelőben Walt-on kívűl mindenki valamly etnikai kisebbséghez tartozik) és jól áll neki. Mint minden, mellette, vagy inkább alatta a többi színész felemás asszisztálása mondhatni felesleges, vinné egyedül a show-t. Méltó lezárása ez egy korszaknak, respektálandó búcsú a színészettől. a stáblistánál pedig maga a mmester énekel markáns orgánumával egy szívszorító dallammal. Ez a férfi már annyit le tett az asztalra, hogy pisztolyra sincs szüksége. Ha a film nem is mestermű, Clint alakítása mesteri 10/8 Nem mondtam sokat, majd február 19.-én megnézzük újra.