Sam Raimi jobb 1987-ben jobb híján neki fogott a Gonosz halottak folytatásának, s semmit nem bízott a véletlenre, s a már nyerőnek tűnő képletet sütötte el még egyszer. Ám nem elégedett meg egy egyszerű másolattal, hanem a kis viskó fiataljainak történetét még nyomasztóbban (vagy még viccesebben), jobban átgondolva és kontextusba helyezve mesélte el. Így történhet meg az, hogy Ash szerepében ismét Bruce Campbell kamatoztatja tehetségét, s lényegileg minden ott folytatódik, ahol az előzőekben abba maradt.

Persze nem pontosan, hisz a film rövidke felvezetésében, az első fejezet egy lebutított, leegyszerűsített, s roppant rövidre vágott rezüméjét kapjuk, mely okán, már a film legelején megtekinthetjük az első ásóval való lefejezést. Aztán némi üresjáratban, megtekinthetjük, ahogy a problémák okozójaként ismert Necronomicon hiányzó lapjai elindulnak, hogy némi reményt nyújtva talán egyszer betöltik rendeltetésüket.

Mindeközben az őrület elszabadul, melynek hatására rakoncátlan kezek és sok más egyebek sodorják egyre mélyebbre főhősünket az őrület mocsarán. Egészen addig, míg az ember kötésű és vérrel írt könyv megtalálójának lánya és kísérői meg nem érkeznek, hogy megcsillanjon a lehetőség, mellyel képesek lesznek talán a gonosz szellemet vissza küldeni az őt megillető helyre.

Mint már talán ennyiből is kiderül, Sam Raimi úgy készítette el saját filmjének folytatását, hogy az bizonyos értelemben az eredetinek remakje, mely kiszélesítve a kontextust, olyan megalapozottnak tűnő falak közzé zárja, mely szinte már hihető keretként szolgál a néző számára. De mindezen túl, lényegileg kopírozza önmagát, s ugyan azon elemekből építkezik (bár sokkal jobban), mint az előzőekben. Azaz ismét a már ismert viskóban rekedt társaság, zombikkal és kísértetekkel küzd meg, míg csupán egy marad, közben pedig az életre kelt erdő ismét erőszakot tesz egy ártatlannak azért nem igazán mondható hölgyön.

Az egyetlen lényegi változás, hogy már nem csupán nőket képes az elfeledett korok réme megszállni, s így Ash is időnként a hatalmába kerül, de hol a nap fénye, hol egy régi emlék felszabadítja őt. Az így semmivé foszló bibliai nő csábítása helyett, egy másik szentséget az anyaságot kezdi ki a film, s így ismét sikerül némi pluszt csempészni a vérben és belsőségekben talán túlzásba vitten is tobzódó alkotásba.

Attól függetlenül, hogy Raimi ismét kénytelen volt fillérekből dolgozni meglepően jól sikerül (bár egy-kettő azért inkább említésre sem méltó) trükkökkel teremti meg a filmvásznon a rémségek illúzióját, de persze több jelenetben is utal Campbell karakterén keresztül, hogy továbbra is csak egy viccről van szó (pl. „a nagy nevetés” jelenetben Ash előbb kétségbeesve, vagy inkább „ezt most komolyan” tekintettel kinéz a kamerába mielőtt belőle is előtörne a hisztérikus kacagás), s semmi komolyról. És persze az első filmből már jól ismert kitekert kamera beállítások, és börleszk jelenetek sem hiányozhatnak.

Azaz a mostanában a Pókember filmek kapcsán emlegetett rendező, nagyon jól tette, hogy végül a folytatás mellett döntött, hiszen egy sokkal látványosabb, hatásosabb művet sikerült megkomponálnia, mely végkifejlete szinte üvöltött a folytatásért. Ha tehát van film amely folytatás, s jobb, mint az első rész az csak ez lehet.

Amando de Ossorio neve egyértelműen a lovag zombik mitológiája írta be a horror filmek történetébe, s bár igaz, hogy a spanyol direktor egyetlen alkotás erejéig sem volt képes kitörni a filléres légkör keretei közül, művei mégis dollármilliókat mozgató mozikat képes megszégyeníteni. Mindezt pedig lenyűgöző költőiséggel és roppant jól megkomponált történeteivel teszi, melynek első igazi gyöngyszeme az 1971-es Vakrémület, amiben először szabadulnak a világra teremtményei, a vak lovagok, hogy sötét praktikájukkal a haláluk után is áldozzanak uruknak az alvilág fejedelmének.

Tehát valamikor a 13. században a szent földről visszatérő lovagok magukkal hozzák az egyiptomi uralkodó lángoló keresztjét, s a szertartást, mely örök életet ígér nekik. A szertartás elvégzése után viszont hamar sírokban találják magukat kivájt szemekkel, hiszen a keresztény világ nem visel el egy ilyen daganatot saját testén.

Egy nagy ugrással elérünk a hetvenes évekbe, mikor is egy spanyol fiatalember kirándulni hívja hölgy ismerősét és annak régi internátusbeli barátnőjét. A kissé kusza szerelmi szálak miatt viszont az egyik lány a lovagok erődjében köt ki, hogy az éjszaka folyamán az évszázadok óta tartó szertartás áldozata legyen. A halál hír összekuszálja a másik két ember életét, s nem nyugodhatnak míg fényt nem derítenek az események hátterére.

A templomos esztétika keresztezése a zombi filmes elemekkel kiválóan működik, melyet csak tovább fokoz a hihetetlenül eltalált fő zenei motívum, mely a könnyedén képes a szőrt is felállítani az ember hátán (köszönjük Anton Garcia Abril-nak). De az így megteremtődő légkörön és a gore szerelmeseinek írott jeleneteken (melyek kivitelezés azért hagy némi kivetnivalót maga után) kívül is tartogat egy-két kellemes pillanatot a film.

Rögtön ott a szexualitás, mely nem csupán direkte, fedetlen keblek folytán jelenik meg, hanem a film egyik csúcspontjául szolgáló jelenetben, igazi vizuális költészetbe burkolva bukkan elő (a vonatos, visszatekintős, leszbi jelenet). Illetve persze el lehetne játszani a próbababákkal, ha nem lennének annyira hátérbe szorítva, s nem csupán kellékek lennének, melyek talán az atmoszférához próbálnak hozzá adni valamit (a zombi sétája a piros fényben a babák között igen hatásos).

Mindettől viszont sokkal fontosabb, hogy a film neki megy az egész spanyol kultúrának, hiszen nem csupán a zombi magában hordozott blaszfemitását hangsúlyozza, de mind szexuálisan, mind társadalmilag kikezdi azt. Nem elég neki a leszbikus pár internátusbeli ismerkedése (természetesen egy kereszt alatt), hanem olyan értrendeket is megtámad, melyek megfontolása alapjaiban rengethetnek meg egy vallásos, vagy egyáltalán akármilyen világszemléletet.

Összességében tehát egy nagyon sokrétű alkotásról kell beszélnünk, mely szűkös anyagi helyzetei ellenére képes tökéletesen megfelelni, mind a horror, mind a spanyol filmmel szembeni esetleges elvárásoknak. Ossorio roppant jó érzékkel vegyíti mindezt, s óvatosan helyezi el a nyomokat, melyek esetleg a spanyol viszonyokra utalnak, hogy nagyszerűen egyensúlyozzon a műfajiság és a szerzőiség határvonalán.

Az alkotók nyilvánvalóan azt hitték, hogy a bab is hús. Ugyanis annyira semmit sem akaró, a középszer biztonságosan körülölelő mocsarába magát önként belevető filmet, mint Az álmok ura ritkán látni.

Nem is érdemel sok karaktert, mert végig kockázatmentes paneleket választ, és ennek első jeleként rögtön visszahívja az előző rész túlélőit. A Kristent korábban megformáló Patricia Arquette-et a jóval tehetségtelenebb Tuesday Knight váltotta (ez nagyjából megfeleltethető a két alkotás közti különbségnek is), a többiek ugyanazok. A rendezés unottabb, a szereplőgárda bénább, arról meg ne is beszéljünk, hogy a véres álmok milyen fájóan nélkülözik az iróniát, vagy az ötletességet. Tényleg túl drága lett volna megtartani a stáb nagyrészét? A fántáziátlan, bár hihetetlenül pörgős cselekmény az egyetlen dolog, amivel a mű azért képes fenntartani érdeklődésünket. Valamint legalább rendelkezik azzal a kétes érdemmel, hogy a másodiknál nem gyengébb. Szóval nagyjából azon fog múlni, hogy majd utáljuk vagy mérsékelten elvagyunk a negyedik felvonáson, hogy hogy viszonyulunk a teljesen átlagos, de nagyjából korrekten előállított mozikhoz. Nálam kólával elment. 10/4.5.

A post szerzője PEPO05, akitől többet errefelé olvashattok.

A légy megalkotója, Kurt Neumann keresve sem találhatott volna hangzatosabb címet 50-es évekbeli horrorjának, s egyben visszataszítóbbnak ható lényt a rettegés manifesztációjához, mégis, filmje valószínűleg eltűnt volna a feledés homályában, ha nem jön David Cronenberg. A híres rendező 1986-ban álmodta újra az eredeti művet, használta fel nagyvonalúan alapjait, az „új, jobb és sokkal több” formájába öntve azokat, immár határtalan borzongással és undorral, s ezzel nyálkás, csöpögős, párás rettenetet égetett bele a celluloidszalagba ugyanúgy, mint a nézők emlékezetébe. Így született meg a 80-as évek, és szubjektív véleményem szerint minden idők egyik legjobb, s egyben betegesen-gyönyörűen legvisszataszítóbb horror klasszikusa.

A vendégirományra való felkérés után keményen törtem a fejem, miről is kéne írni, még inkább: miről lenne érdemes írni. Aztán A légy hamar aktualitást nyert, köszönhetően ismét Cronenbergnek és az újrafeldolgozást újrafeldolgozói szándékának (amit nem ítélek el csuklóból, hiszen Cronenberg rendezné ugye, ő még most is jó filmeket csinál, plusz a mai technikai eszközökkel oly sötét és elképzelhetetlenül iszonyatos látványvilágot lehetne kivitelezni, amiről anno csak álmodhatott) innentől kezdve nem volt kérdés többé, mi is lesz írásom tárgya. Először még a videokazis hőskorban, cseperedő film őrültként találkoztam először a művel, melynek zseniális borítója azonnal magára terelte figyelmemet, és hát, meglehetősen markáns és maradandó találkozás volt ez. A film röpke másfél órájának iszonytató élményt nyújtó végigbámulása, döbbenete után sokáig csak egy szó ködösítette el elmémet: Rettenet. Jó értelemben persze, hiszen rettenetesen visszataszító és félelmetes filmet láttam, bár akkor még nem fogtam fel valós értékeit. S még mielőtt kínos gyerekkori anekdotázásba csapna át vendégírásom, rögtön meg is jegyzem: felnőtt fejjel nézve még jobban döbbenetes film A légy. Az a fajta, ami után a néző percekig a székébe szögezve mered a képernyőre, s csak bámulja a stáblistát. Briliáns, lenyűgöző hangulatú, szomorú, hihetetlenül undorító és paradox módon gyönyörű film.

A történetet gondolom mindenki ismeri már: a kicsit bizarr fizimiskájú Jeff Goldblum alakítja Seth Brundle-t, a megszállott, zseniális tudóst, aki világmegváltó eszközt fejlesztett ki: a teleportert. Ez a készülék megszünteti a tér folytonosságát, legyőzi annak áthidalhatatlanságát, s könnyű szerrel teleportál dolgokat egyik távoli helyről a másikra, akár egy foton sebességével. A probléma az, hogy csak élettelen konzisztenciájú anyagok átvitelére képes, élő szövetet csak végzetes károsodással tud teleportálni. Seth később megtalálja a megoldást, s szerelme, Veronica (Geena Davis) miatt ittasan, dacból, dühtől, féltékenységtől vezérelve magán is kipróbálja a szerkezet működését. Számításaiba azonban súlyos hiba csúszik: nem csak ő a teleporter egyetlen makroszkópikus élőlénye, egy légy is átvitelre kerül. A computer pedig végzetes módon egyesíti ember és légy génállományát, hogy ezzel megkezdődhessen Seth brutális átalakulása.

Nyilván ezt a rövid szinopszist olvasva ez a film sem tűnik valami kiemelkedőnek, de mint tudjuk, a remekművek többsége a megvalósításban emelkedik ki társai közül. Természetesen egyik film sem, úgy ez sem, hibátlan, de tudja azt, amit egy jó horrornak tudnia kell, ráadásul ami nem kis szó, még manapság is megállja a helyét, így több mint 20 év távlatából is.

A rendezés nehezen kifogásolhatóan biztos kezű, körültekintő munka, történetvezetése jól felépített, a borzalmak exponenciálisan növekedve egymást követik, pihenni nem lehet, így nem nagyon hagy időt a nézőnek, hogy kizökkenjen a kisebb üresjáratokban. Cronenberg nem sokat vacakol a felvezetéssel, a kezdés után nem sokkal már a főhős kétségbeesett testi-lelki átalakulása, s tragédiája kerül a középpontba. Az emberi test fizikai deformálódásának megjelenítése és megvalósítása, Brundle metamorfózisa aprólékosan átgondolt és kivitelezett, félelmetes, taszító, az utolsó percekben már inkább undorító. Sőt, nincs mit szépíteni, meglehetősen undorító a film, viszont én nem mondanám, hogy mindez fölöslegesen öncélú lenne. Bizony, a horrorisztikusság soha nem látott testet ölt, de ez a nyers förtelem a film szerves részét képezi, hatáskeltésének egyik fontos eszköze, nem véletlenül egyre naturalisztikusabb, gyomorforgatóbb a látvány. Természetesen a technikai megvalósítás mai szemmel nézve néhol picit megmosolyogtató, de ez minden korabeli horrorral így van, nem mellékesen akkoriban ez a teljesítmény a Legjobb smink/maszk-nak járó aranyszobrocskát vihette haza az Oscar gáláról.

A már unalomig ismételt univerzális, megszállott tudós és a tragédiába forduló kísérlet tematika, valamint a banális hiba konfliktusforrás mögött ugyan mára már szintén számtalanszor körüljárt, de részben korát megelőző, mély, s manapság mindentől aktuálisabb gondolatiság rejtőzik, ha sikerül elvonatkoztatni a felszínes alapváztól és a lemart végtagoktól. Persze ez csak azoknak lehet meglepő, akik nem ismerik a rendező munkásságát: Cronenberg mindig is szerette tágítani a határokat, meghökkenteni a nézőket, filmjeit mindig igyekezett megfelelő mennyiségű abszurd és taszító dolgokkal feltölteni, megteremtve ezzel vizuális őrületét, miközben a mondanivalót is ügyesen elrejtette mögötte.

A rendező félelmetes víziójával kíméletlen bioterror alá veszi nézőjét, szenvedésre kényszeríti, majd végül a borzalmak és kiúttalanság sötét vermébe dobja, és szó nélkül magára is hagyja. A modern tudomány-légy-magzat komplex metafora már 86-ban felhívja a figyelmet arra, hogy a tudomány nem feltétlenül csak az emberiség előbbrejutását szolgálja, hanem nehezen identifikálható erkölcsi határokat feszeget; hogy a találmány nem minden, a legújabb csúcstechnika átgondolatlan használata, nem megfelelő tesztelése fatális következményekkel járhat; hogy az ember kezébe nem adható olyan hatalom, aminek minden nemű következményét az képtelen felfogni. Brundle sorsának, tragédiájának üzenete nyilvánvaló: Mindezen valós veszélyeket figyelembe véve, fajunk, akárcsak Brundle, menthetetlenül eltorzul, ha fejetlenül használja ki adottságait, amik elvileg javát szolgálnák. Persze Cronenberg üzenete nem úttörő, s azóta elcsépeltnek hat, de a kutatók tudományba vetett gőgös, az erkölcsi megfontolásokról megfeledkezni hajlamos hite, a robbanásszerűen bővülő, fenyegető biotechnikai képességeinkkel közelebb hozzák A légy félelmeit, mint korábban gondolhattuk volna. Továbbá lehet elvont, vagy csak én magyarázom bele, de néhány egyéb érdekes gondolatot is felvet arról a megmagyarázhatatlan jelenségről, hogy az ember ambivalens módon hol alul-, hol túldeterminálja magát, hol megtagadva lényét, mássá vágyik válni, hol kéjesen, elvakultan fürdőzik saját önhittségében ( „Rovar vagyok, aki álmában ember volt, és jó volt neki. De az álomnak vége”).

Egyébiránt most is az emberi kapcsolatokra építő dráma fabrikálódott a gusztustalan horrorból, melynek a tudós, saját maga generálta poklában játszódó végkimenetele felkavaró, iszonyatosan tragikus és megrázó erejű. A légy innentől már nem is horror, hanem komoly mondanivalójú, egyben keserű, tragikus dráma, melynek dramaturgiája jócskán eltér az átlagtól, túlmutat rajta, s mely elsősorban lélektani jelentőséggel bír. Ez adja ugyanis a történet igazi erejét, a kemény, horror-hoz képest meglepően velős magot, amire felhúzza a rendező már akkor nyilvánvalóan tetten érhető stílusát, s amivel az egyik legmegrázóbb filmélménnyé teszi kategóriájában.

A kegyetlen átalakulást a korlátokhoz képest jól működő karakterek, valamint azokat precízen életre keltő színészi alakítás teszi teljessé: mindkét főszereplő kiváló alakítást nyújt, Goldblum (talán nem túlzok) élete legjobb játékát adta a szerencsétlen sorsú tudós szerepében, aki nem tudja megérteni torzulása emberi lényegét, hiszen már nem ember. Mégis, amikor már csak rovarszerű ösztönei irányították, akkor is volt benne valami tagadhatatlanul esendő, valami tagadhatatlanul emberi. Mindezt úgy, hogy sokszor már csak maszkban volt látható...ez is mutatja, milyen remekül kidolgozta a figura mozgásrendszerét, mimikáját és hanghordozását, hogy ilyen jó tudott lenni a szerepben(Saturn díjat kapott érte). Veronica, a határtalanul kemény lélektani helytállású nő szerepében pedig Geena Devis mutat meg valamit abból a tehetségből, amit Thelma és Luis-ban, esetleg Az alkalmi turistában bontakoztatott ki. Furcsa, groteszk helyzetben hiteles emberi döntések keletkeznek tehát, hiteles emberi reakciókkal.

A légy „hús poetikus” filmes eszköztára az említetteken túl is, kétségtelenül hatásos: szinte már a kezdetektől érzékelhető, komor, baljós, nyomasztó hangulatot telepít a nézőre, hangsúlyos, a para-faktort kifogástalanul szolgáló, félelmetes zenével megtámogatott, alattomos feszültséggel teszi próbára érzékeinket, miközben hömpölygő tempójával végleg elsodor, majd magába ránt. Mivel az eseményeket nem tömény szkepticizmussal, és álmos unalommal szemléljük végig, a forgatókönyv néhány váratlan húzása is eléri célját, szép adag adrenalint pumpáltat a keringésünkbe; az izgalom is teljesen rendben van. A mesterséges képi világ, a fő helyszín fakó színei, a kietlen, rideg és az otthonosnak még véletlenül sem nevezhető díszletek, s némi finom, de meglehetősen groteszk, fanyar humor teszik teljessé a repertoárt, s még Cronenberg erejéből néhány külön említésre méltó kameramozgásra is futotta (pl. Seth első átmenetele).

Ez hát A légy. Igen, szerintem mindez egyszerre. Persze lehet hogy sok embernek csak a félelmetes, nyomasztó, hátborzongató, gyomorforgató, igazi horror szavak jutnak eszébe Cronenberg remekéről, azért ha sikerül túllépnünk a véres trutymón, talán mindazt megtaláljuk benne, amit én is, s ami így határozottan elhomályosítja a látványt és a film brutális felszínét. Az alkotást sajnos még követte egy jóindulattal is csak gyenge közepesnek nevezhető folytatás, melyből kiveszett a hiteles feszültség, a hangulat, ürességgel, érdektelenséggel párosítva megmaradt a maszkmesterek beteges fantáziájának még kifinomultabb beteljesülése. Szóval ha lehet, azt kerüljétek el, az elsőt viszont mindenképp nézzétek meg, és ne feledjétek: A legyek nem taktikáznak!

Pontozás tekintetében egy 10/9.5 nyugodtan mehet rá.

A következő írás LÁVMITENDÖR érdeme, kitől többet erre találhattok.

Adott Stanley Kubrick, minden idők egyik legnagyobb filmrendezője, aki megveszi a világ legnagyobb horrorírójának a bestsellerét, a Ragyogást. A végeredmény? A horror filmek alapköve, a film amit az első epikus horrorfilmnek hívtak. Egy ilyen esemény kapcsán elkerülhetetlen hogy ne ejtsünk róla bár pötyögést.

Jack Torrance egy kiégett tanár, aki felhagyva hivatásával, úgy dönt családjával együtt egész télre elvállalja egy, a hegyektől teljesen elzárt hotel gondnokságát. A hotel igazgatója azonban munkába állása előtt figyelmezteti a szálló rémes múltjára, mely szerint az egykori gondnok pár éve feldarabolta a családját az egyik szobában, mely végzett magával. Jack mit sem törődve a múlttal, elviszi családját új munkahelyére, mely először maga az állom állás, majd később sorra kerülnek elő a ház titkai, melyeket fiúk, Danny különleges képessége révén rendszerint lát.

Kubrick leghatásosabb eszköze a fény, és maga a ház adta lehetőségek. Ez természetesen meglepő lehet egy horror film esetében, de itt a hatás garantált. A rendező szándékosan elakart határolódni a szokásos horror sémáktól, és töménytelen mennyiségű fényt pakolt a filmjében, és még így is egyes jelenetek a rémálmainkban bukkannak elő. A bezártság érzet pedig a történet előrehaladtával egyre fokozódik, és párhuzamosan úrrá lesz rajtunk, épp hogy mint Jacken a kabinláz tünetei. A késő őszi időjárás szépen fokozatosan egyre zordabbá válik, majd később a szálló teljesen elzárkózik. A kisfiú kis triciklijével járja a hotel szűk, éles kanyarokkal tarkított folyosóit, a hátsó kamera beállítás pedig nem hagy nyugodni, és nem láthatjuk mi várhat ránk a sarkon. Apuka eközben egyre többet alszik, még is fáradt. Nem tud írni, ehelyett labdázik, majd később hallucinál, és a kabinláz folyamatosan úrrá lesz rajta, melynek végkifejlete a ma már legendássá vált baltás jelentsorokon köszön vissza ránk.

Kubrick zseniálisan adagolja a feszültséget, és szép lassan bontakozik ki előttünk a nagy mítosz, mely a mai napig nem tisztázott. A filmet egyesek máig nem voltak képesek feldolgozni, és üzenetét megérteni, és magukévá tenni. Megjelenésekor sokan teljességgel érthetetlennek, Jack Nicholson pedig ripacskodással vádolták. A kritikusokat, és a közönséget is megosztotta. Egyesek szerint egy öncélú, (szó szerint) vérfürdő volt, másik szerint pedig a horrorfilmek újraértelmezése. Mára beért a közönség, és minden idők talán legfontosabb horror mozijának tartják. Nem csupán az ijesztgetős filmstílust értelmezte át, de technikai újításai is dicséretesek. Ez volt az első nagyobb film amiben alkalmazták a steady camet, és Kubrick később úgy nyilatkozott hogy a Ragyogást ennek az új ígéretes kamerarendszernek a letesztelése miatt készítette el.

Mit is mondhatnék? All-time classics a Ragyogás, mely akkor teljesen megváltoztatta  horrort mint műfajt, mára pedig kultikus ikonná vált az őrültségnek, és generációk rettegtek a fürdőkádtól. Jack Nicholson legnagyobb alakítása pedig egyértelműen ebben a filmben lelhető. Kubrick nem hazudtolta meg önmagát, és bár King elégedetlen volt a végeredménnyel (szerinte Stanley teljesen átértelmezte a művét, és nem volt hű az alapanyaghoz), a közönség később igazolta a mester számításait. Az aranymálnára meg ki nem szarik? Jack biztosan.

Végy egy a világ végén lévő elhagyatott viskót, lehetőleg a közelben legyen valamilyen elfeledett civilizáció emléke, adj hozzá némi zagyva mitológiai hátteret, s máris kész az ideális ördög éjszakájára kínálható szórakozás. Sam Raimi talán az ki tökéletesen felállította ezt először a Gonosz halottjaival, s nem is igazán várhatunk mást, mint szűk másfél óra kellemes vérben tocsogást, némi szexuális felhanggal megfűszerezve, mely mindig kellemes párosításnak tűnik a melegen szervírozott belsőségekkel.

Tehát Ashley J. Williams (Bruce Campbell) elindul testvérével és három hölggyel, hogy pár kellemes napot töltsenek el a civilizált világ által még meg nem fertőzött, már-már költői magasságokba illő tájon. Szálláshelyükül egy régen szebb napokat is látott erdei faházat választanak, s minden szépen is indul, amíg a pincében nem találnak rá egy korábbi lakó feljegyzéseire és hanganyagára, melyen egy ősi nyelven felvett ráolvasás elszabadítja a letűnt korok démonait, hogy azok nőket megfertőzve (egyikkőjüket a fák szabályosan megerőszakolják) hozzá lássanak a trancsírhoz (melyből azért hősünk is kiveszi saját részét).

Mindez pedig igazán minimálban, gyakran inkább mosolyt mint félelmet csalva az arcunkra jelenik meg, egy mégis szörnyen hangulatos, s feszültséggel teli filmben, melynek talán legszebben kidomborodó pontja Bruce Campbell játéka, mely mindenért kárpótolja a nézőt(s persze a zseniális fényképezés, mely időnként oly szokatlan és kitekert poziciókból történik, hogy kár lenne megfeledkezni róla). Persze nem szabad nagy elvárásokat támasztani a filmmel szemben még ha olyan témákat is pedzeget meg, mint a nő eredendő bűne, s az ezzel járó csábítás egy groteszk parafrázisa.

Illetve talán arról is illik szót ejteni, hogy a modern világból érkező, a gép csodáját magukkal hozó tinédzsereket a természet támadja meg és győzi le, mely ha nem is ebben az esetben, de mindenképpen hosszas fejtegetésnek lehetne az alapja.

Persze arról sem érdemes megfeledkezni, hogy mindezzel önmaga (készítők) is tisztában van, s így nem feledkezik meg némi önreflexióról sem, mely aztán hab a tortán, hogy az eddig is kitűnőnek titulálható film még impozánsabb benyomást keltsen. Hogy a végső díszről, a habon trónoló cseresznyéről is szót ejtsünk, azaz a Happy End hiányáról, mely igaz a folytatások tükrében kissé furcsán hat (mellyel kapcsolatban Raimi maga nyilatkozta, hogy csupán azért készültek el, mivel sem Campbell, sem ő nem igazán kaptak éppen munkát), de csak ezt a fejezetet figyelembe véve tökéletes befejezése az alkotásnak.

Összességében a film tökéletesen illeszkedik a tárgyakhoz kötött gonoszok (ugye itt a Necronomicon) – mint a Hellraiser (Clive Baker, 1987), vagy a Princess of Darknes (John Carpenter, 1987) – sorába, kik megfelelő szórakozást tudnak nyújtani, az arra vágyóknak.

A következő bejegyzést NYUSZISZ követte el, kitől itt olvashattok még.

Tod Browning, Bram Stoker regénye alapján készült Draculájával megteremtette a klasszikus vámpírfilmet.  Bár ismert az 1922-es Nosferatu, de a szürreális, művészfilmbe hajló, modern némafilm nem vált olyan népszerűvé, mint a Dracula. Az első vámpírfilmmel azonban mi magyarok büszkélkedhetünk, ugyanis Lajthay Károly, Magyarországon és Ausztriában filmezett Drakulája egy évvel korábban elkészült a Nosferatunál, csak sajnos  a második világháború alatt nyoma veszett.

Lugosi Béla már több éve alakította színpadon a vérszívó nemest, amikor felkérték a filmszerepre. A korábbi aszott szörnyelképzelésekkel ellentétben, ő egy új értelmezést adott a karakternek. A Lugosi-féle Dracula ugyan olykor ijesztő tekintetű, ám mégis egy művelt nemesember, aki megállja a helyét az angol társasági életben, s mint elegáns és jóképű gróf vonzó a hölgyek szemében.

A történet szerint egy Renfield (Dwight Frye) nevű fiatalember érkezik Erdélybe a gróf kérésére, hogy előkészítse egy angliai ingatlan vásárlására és az utazásra. Erdélybe érkezve különös (igazi, magyar anyanyelvű) falusiakkal ismerkedik meg, akik meglehetősen babonásan viselkednek, és előre siránkoznak a gróffal való találkozása miatt. A felvilágosult férfit mindez nem billenti ki nyugalmából. Dracula kastélya rendkívül nyugtalanító, még akkor is, ha sejtjük Renfieldnek nem eshet bántódása, míg nem teljesíti küldetését. Valamennyi idő múltán egy hajón meg is érkeznek történetünk fő helyszínére, s különös események veszik kezdetét London utcáin.

Mint a kor filmjeiben, természetesen nem találunk különleges technikai megvalósításokat. A belógatott mű denevérek ma már nevetségesen hatnak, mégis maga az atmoszféra mindezt feledtetni tudja. Az ódon díszletek olyan klausztrofób környezetet teremetenek, melyek a mai horrorfilmekben sincsenek talán és igazán nehéz is megragadni,  de valószínű ez az oka annak, miért is annyira félelmetes ma is, hiszen nem találunk benne véresen erőszakos jeleneteket sem vámpírfogakat, csak magát a borzongást érezzük. Teljessé természetesen a színészi játékok teszik. Valamennyire talán mi is át tudjuk érezni Lugosi Béla jellegzetesen lassú, magyarosan angol beszédéből az egyediséget, de bizonyára az idegen nyelvűek számára számít igazán egzotikusnak. Dwight Frye mintegy versenytársa lehetne a színésznek, bár  komikusan őrült karaktere inkább  csak oldja a feszültséget, a modern vámpír megteremtése Lugosi érdeme.

Különösen az ifjúság körében számít ma nagyon népszerűnek a vámpír-téma. Valójában  ez régóta fennáll, szinte nem is lehet kimeríteni a karakterben rejlő lehetőségek tárházát. Véleményem szerint ezért is érdemes egyszer legalább megtekinteni, honnan is indult a klasszikus hős pályafutása a mozgóképen, nem is annyira az a lényeg, hogy láthassuk mekkora utat tett meg, hogyan fejlődött jelleme, vagy külleme, inkább a csodát kell megszemlélni, mely annyi műre tudott és tud hatással lenni a mai napig.

Nagyjából így kellett volna kinéznie a második felvonásnak. A Rémálom sorozatot trilógiává dagasztó, Álomharcosok alcímet viselő anyag helyreállítja a franchise renoméját, és ha nem is kínál olyan hangulatos borzongást, mint a nyitódarab, mindenképpen érdemes a megtekintésre.

Főleg azért, mert van forgatókönyv (nem vagyok biztos benne, hogy a Freddy bosszúja nem zen filmként forgott e, bár az sok mindent megmagyarázna) és jól is van megírva. Ennek köszönhetően végre újfent álomország tengerpartján csapatják hőseink, és ha fordulatosnak nem is nevezhető a cselekmény, azért jó pár részletet megtudunk szörnyünk geneziséről (a Wanted írói lehet, hogy innen lopták Szarpofa eredetét?), és még az első rész final girlje, Nancy Thompson is visszatér erre a menetre.

Chuck Russel bemutatkozó rendezése kevesebb parás, feszült jelenettel támad, viszont jóval fantáziadúsabb és főleg véresebb kaszabolós hentelést kínál. Freddy mindenféle alakban és a legkülönbözőbb eszközökkel tör az Elm utca utolsó gyermekeinek életére. És noha Englund a klasszikus formában kevesebbet is van a színen, jelenléte mégis fajsúlyosabb, mint a film kurvára felmelegített elődjében. Na meg az sem válik a kárára, hogy a színészi játék egy egészen elfogadható szinten mozog, és szintén a már dicsért könyvnek hála, lehet is izgulni a kedvelhető karakterekért. A finálé felé haladva párszor majdnem cinkesbe fordul ugyan a szekér, de szerencsére mindig elkerülik a komolyabb égést, illetve egy-egy ötletes álom-szekvencia gyorsan feledteti velünk a gyengébb pillanatokat. Továbbá Gábor Zsa-Zsán kívül feltűnik a fiatal Patricia Arquette és Larry Fishburne-ként egyetlen Morpheusunk is.

Minden hibája ellenére szórakoztató cucc, és noha már nem ugyanaz a rémálom, de egy nézést bőven megér. 10/7.

Képzeljük el, hogy az emberiségre a II. világháború borzalmai után nem a lakosság számára sokkal érdektelenebb, és főleg nagyságrendekkel kevesebb áldozatot követelő hidegháború következett. Ehelyett az '50-es évek elején egy a Földbe csapódó meteorit életre keltette a halottakat, és radioaktív sugárzása azóta is zombivá változtat minden túlvilágra szenderülő állampolgárt. De. De az emberiség rájött az agyzabálók gyengepontjára, és megnyerte a zombi háborút. Azóta minden város óriási kerítésekkel és őrtornyokkal van körbevéve, a világ többi részén szabadon kószálnak az élőhalottak. A börtönök megszűntek, aki bűnt követ el, azt kibasszák a halálzónába. És. És most jön a legnagyobb fless. Egy ügyesen megokosított nyakörv segítségével rabszolgának, illetve háziállatnak fogják be a zombikat. (BMEG!)

Hát ennyire egy beteges szatíra a Fido, amely remekül ötvözi az '50-es amerikájáz bemutató giccses, cukormázas családi filmeket a belezős-hentelős apokalipszissel. Bár ez utóbbiból alig van pár jelenet, szóval a horrort amúgy nem favorizálók számára is nyugodtan bevállalható a film. Tipikus kisstílű, kertvárosi 'jajj mit szólnak a szomszédok' stílusú problémák ironikusan elővezetve, aztán a következő pillanatban elszabadul a nagybácsi. Főhősünk, Fido (Billy Conolly) azonban valamivel más, mint a többi zombi, és hamarosan a kis Timmy (K'Sun Ray) legjobb barátja lesz. Azonban jönnek a bajok, konkrétan akkor, amikor Fido nyakörve zárlatos lesz...

Az alakítások teljesen rendben vannak, az ötlet szerintem fantasztikus (noha teljesen irreális is), és rengeteg poén rejlik benne, amiket a film rendesen le is csap. Olyan szempontból pedig elgondolkodtató, hogy hogy lehetünk akkora töketlen faszfejek, hogy a fiunk és feleségünk is szimpatikusabbnak tartson nálunk egy zombit. Talán egy adaggal több művért még elbírt volna, de így is különleges szórakozást nyújt. 10/7.5

EFES harmadszorra is nálunk.

A sötétség és világosság az emberi képzeletet megmozgató legősibb ellentétpár. Az emberiség eleddig talán legnagyobb hatású írása is így kezdődik: Kezdetben teremté az Isten eget és a földet, a föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén (...) és monda Isten: legyen világosság: és lőn világosság. (Mózes I 1-2,3) Talán innen eredeztethető, hogy a sötétségben zajló dolgokat érezzük gonosznak, bűnösnek, taszítónak, ami pedig világosságban történik, az életteli, vidám és pozitív. Amikor őseink még barlangokban húzták meg magukat, tüzet gyújtva oszlatták el a hideg sötétséget, így lett világos és meleg, a szükséges minimum a mindennapi túléléshez. A barlangon kívül maradt rideg éjszakában maradt minden, ami halálos veszélyt hordoz, az éhes vadállatoktól a fogvacogtató és betegséget okozó hidegig. Később a sötétben vérszagra gyülekező éji vadakról szól a költő, vámpírok, lúdvércek, vérfarkasok, és más borzasztó teremtmények rémtetteiről érkeztek (megbízhatatlannak mutatkozó, ám mégis elrettentő) hírek. Manapság pedig, ha olyan dologgal szándékoznánk elütni az időt, amelyet nappal pirulós szemlesütéssel hessegetnénk el magunktól, megvárjuk az estet, amikor a tevékeny nappal elmúltával a sötétség leple alatt biztonságban csintalankodhatunk.
  
Az este hagyományosan a kisebb-nagyobb bűnök ideje. Ilyenkor iszunk több söritalt, malackodunk kedvesünkkel (vagy mással), néhány embertársunk pedig a rejteket adó sötétben követ el olyan cselekedeteket, amelyek ellentételezni csak a többiektől való sok-sok évre szóló elzárással lehet. A klasszikus horror-történetekben is a csúnya dolgok éjszaka, de szinte mindig a sötétben, pókhálós padláson, félhomályos erdőben, dohos pincékben történnek. Az erdélyi vérszopó Drakula éjjel kísért, ám az első hajnali napsugárral semmivé foszlik. A zombik is éjjel kelnek ki sírjaikból, Frankenstein doktor torz teremtménye is éjjel keresi kedvesét, de a Sikoly álarcot viselő gyilkosa sem fényes nappal rohangászik az utcán, vértől csöpögő konyhakéssel a kezében.
  
A Fogtündér valaha egy kedves néni volt, akit mindenki szeretett a kis tengerparti városkában. Egy baleset miatt azonban egy porcelán álarccal takarta el arcát, és csak a sötétség leple alatt ment ki az utcára. Ilyenkor viszont meglátogatta a gyermekes házakat, és apró ajándékokat aggatott a kilincsekre az oda jó előre kikészített elhullajtott tejfogakért cserébe. Egyszer azonban olyan szörnyű dologgal vádolták meg, amit nem követett el. Mégis felakasztották. Azóta a kisvárosban éjszaka a gyerekeknek nem szabad leskelődni, ha furcsa árnyakat látnak, mert elviszi őket a Fogtündér. Ám mindig van olyan rosszcsont lurkó, aki a jó tanácsot semmibe véve leskelődik.

Ez az alapszituáció a Sötétség leple című horrorfilmben, amely egy létező legenda feldolgozása. A Fogtündér figurája több helyen feltűnik, elsősorban angolszász nyelvterületen. Több filmfeldolgozás is elmesélte történetét, amely azonban nem mindig horror, néha kifejezetten tündérmese. A most látható, Jonathan Liebesman által rendezett verzió azonban ízig-vérig horror. Méghozzá a legnemesebb, klasszikus fajtából. Itt nem bámul rögtön az elején a képünkbe a gonosz, hogy ezzel menthetetlenül nevetségessé váljon a film további részére, itt csak néha tűnik fel villanásokra, csak az árnyékát látjuk, szörnyű szotyorgását halljuk. És látjuk a megfelelő időközönként kivégzett áldozatait, vérbe fagyva. Persze, ezerszer látott klisékkel szembesülünk ez alkalommal is, ez azonban nem ment meg attól, hogy néha erősebben markoljuk meg a szék karfáját. Vagy a kedvesünk kezét, mindegy: mindkettőnek velőtrázó sikoly a vége. Képes arra a film, hogy rátelepedjen mellkasunkra, hogy aztán igazán mély levegőt csak a jó hosszan, 11 percen át futó vége-főcím alatt engedjen venni. Egy horrorfilmtől pedig ennyit várhatunk. Ezt az élményt ez a kiválóan fényképezett, fojtó atmoszférájú film biztosítja annak, akinek éppen ez kell. 10/7.

Az alábbi post szerzője ANGELUS, aki már tavaly is vendégeskedett nálunk, további írásait erre találjátok.

Remake-nek remake, amerikainak amerikai, mégis az utóbbi néhány év egyik legütősebb horrorja. Alexandre Aja, mint ifjú titán szépen leporolta Wes Craven klasszikusát és modernebb, s ezzel arányosan brutálisabb gúnyába bújtatta. A sziklák szeme minden, csak könnyed esti szórakozás nem. Még a horrorfilmeken edződött nézőket is megviselhetik a látottak, főleg a túlontúl realisztikus ábrázolásmód.

Sok mai horrorban inkább a parakeltés és annak fenntartása a lényeg. A sziklák szeme ezzel szemben premier plánban mutat mindent, amit sok film homályba, vagy távoli sikolyokba csomagol.  Itt - a fentiekkel ellentétben - szinte arcba kapjuk a sokkoló kockákat. Aja nem kendőz, az elején ugyan nem látjuk kik a sivatagi emberek mégis hamar lehull róluk a lepel: brutális, emberi torzók, kik perverz módon kannibalizmusra és belterjességre szakosodtak hosszú évtizedek alatt. A maszkok, a sminkek és a különféle testi torzulások nyomai hitelesek (vízfej, nyúlszáj) és ezzel együtt kellő undort is kiváltanak a nézőből.

A történet alapjául szolgáló kísérleti atomrobbantásokról mindenki hallott már. Az USA, mint nukleális nagyhatalom a Hidegháború vége fel több száz kísérleti atomrobbantást hajtott végre amerika szinte teljesen lakatlan részein. Legtöbbet Új-Mexikó végtelen sivatagjában dobtak le, de ilyen sorsra jutott a Csendes Óceán több szigete is... Elvileg ezek a mai napig tiltott és lezárt területek, a gyakorlatban azonban valószínűleg már csak nagyon keveseket érdekelnek ezek a telepek. Kétségbe vonom ugyan, hogy a filmben vázolt események bármelyike is megtörténhetett (kivéve persze a történelmi alapokat) mégis jó témát szolgáltatott a forgatókönyvíróknak és a filmeseknek ehhez a hátborzongató történethez.

A megszokott horror klisék azonban Aja filmjét sem kerülhetik el, mert a téves útirány és a "miből lesz a cserebogár" effekt azért már több tucat filmben szerepelt, itt mégis kiválóan és óramű pontossággal működik. Nem túlzó és nem is erőltetett. Nyomasztó képsorai talán a lakókocsiban játszódó, meglehetősen részletes és szinte kétségbeejtően hosszú percek alatt válnak lélek közelivé. A lány megerőszakolása, a perverz szoptatásos jelenet valamint az apa elégetése egyszerre már túlontúl sokkoló. Talán ha egy görbét állítanánk fel a film feszültségét mérendő, ekkor érné el a tetőfokát. A végkifejlet is tartalmaz azért néhány brutális jelenetsort, azonban a gyenge humort sem nélkülözi... Vegyük példának okáért az amerikai zászló kreatív felhasználását. :)

Alexandre Aja, mint európaian üde színfoltot vitt bele eme újragondolt moziba, s volt bátorsága szembemenni az elburjánzó trenddel, azaz a távol - keleti horrorok importcikké alakításával és újra exportálásával. Le a kalappal!

Az írás NYUSZISZ érdeme, kitől még olvashattok itt is.

A rettenthetetlen vámpírölők, avagy: Elnézést, de a fogai a nyakamba mélyednek (The Fearless Vampire Killers or: Pardon Me, But Your Teeth Are in My Neck)

1967-ben talán még nem volt olyan sok horror-paródia, mint manapság, sőt, talán ez lehetett az elsők egyike, így joggal gondolhatjuk, hogy Polanski filmje biztosan újszerűen hatott a közönségre. A film ötlete állítólag egy osztrák sítúrán jutott eszébe. Később alakult ki, hogy vicces oldaláról közelítse meg a témát, amikor megfigyelte, hogy a mozikban, sok esetben inkább nevetett a közönség egy-egy félelmetesnek szánt jeleneten. Bemutatásakor mégsem vált sikeressé a film, hanem két évvel később a tragikus sorsú Sharon Tate miatt került a köztudatba, mint a gyönyörű színésznő utolsó filmje.

A történet egyszerű. Az Einstein-külsejű, őrült denevérkutató, Abronsius professzor (Jack MacGowran) és segédje, Alfred (Roman Polanski), zord vidékeket, elzárt településeket járnak hazájuktól távol. Céljuk nem egy különleges denevérfaj felkutatása, hanem valami egészen titokzatos babonának járni a végére: bebizonyítani, hogy igenis léteznek vámpírok. Valahol Erdélyben rá is akadnak egy kis szegényes fogadóra, ahol - bár senki sem beszél vámpírokról - mindenütt fokhagyma lóg. A körülmények minden kétséget eloszlatnak a vérszívó lények létezéséről, s miután egy vámpír elrabolja a fogadós szépséges lányát (Sharon Tate), hőseink azonnal a kiszabadítására indulnak. 

A Vámpírok bálja minden tekintetben Polanski filmje. Nemcsak ő írta a forgatókönyvet és rendezte, hanem az egyik főszerepben is láthatjuk. A fiatal segédet, Alfredet alakítja, nem sokat beszél, inkább viccesen esetlen. Egy kissé emlékeztet Jason Schwartzmanra.

A film mind a vámpírokat, mint az embereket kifigurázza, de inkább az utóbbira koncentrál, főleg ha arra gondolunk, hogy a vámpír is ember (volt). Még ma sem számít kiégett figurának a szórakozott professzor karaktere, hiszen töretlen népszerűségnek örvend számos mai alkotásban is. Jack MacGowran kiválóan hozza ezt a figurát, mind megjelenésében, mind játékában.

A film rendkívül drága volt, ennek megfelelően látványvilága a korabeli filmekhez hasonlítva kiemelkedően jó és még ma is vizuális pompának tekinthető a horrorfilmek között. A forgatás helyszíne Olaszország volt, illetve a mesebeli várkastély óriási gonddal készített díszlet, gótikus bútorokkal és rengeteg pókhálóval. A történet szerint Erdélyben járunk, de maga a film helyszíne, a hó borította táj inkább Oroszországot, Szibériát idézi.

A kritikusok szerint többrétegű filmről van itt szó, egyesek Lengyelország és a német megszállás mások az orosz zsidók és a kozákok történelmi viszonyait vélik felfedezni a kockák között. Polanski azonban sosem erősítette meg egyik variációt sem.

Sajnos kétségtelenül idejétmúlt film, de még így is vicces. Talán egyik legnagyobb hibája az eleje, mely meglehetősen nehezen indul be. Miután hőseink eljutnak a vámpírok kastélyába, onnantól viszont magával ragadja a nézőt és csupa zseniális jelenet következik. A film csúcsa természetesen maga a bál, de mellé sorakozik a tükrös jelenet és egy rajzfilmbe illő üldözés is. Valószínűleg ez az első film, melyben zsidó vámpírt és homokos vámpírt is láthatunk. Ha másért nem is, a film végi hatalmas cliffhangerért érdemes  megnézni.

Bizony mondom nektek, hogy ez a valószerűtlenül buzis, az első részt és önmagát is egy méretes köpettel megkínáló, következetlen és amatőr rémálom (hehe) minden idők egyik legrosszabb folytatása. Ennyi elég is lenne róla, de nem ússza meg ilyen olcsón. Mindenesetre akiknek olvasószemüvegre van szükségük, és az mondjuk az alsó fiókban héderezik, azok ennyit ne fáradjanak a post miatt, csak olvasszák be az agyukba Jack Sholder rendezőistenség nevét, és legalább 5 mérföldes ívben kerüljék el minden munkáját.

In medias res jól. Mégis miért hatol bele Freddy Krueger (na persze nem szószerint, bár az sem lenne meglepő ebben a szivárvány parádéban) egy nyálasképű kis gúzspöcs lúzerbe, hogy majd az gyilkoljon helyette? Persze persze, az lehet a baj, hogy már két hete lejöttem a cavintonról. De mégis. Mintha úgy rémlene, hogy pengeujjú barátunk Craven nagyszerű filmjében álmaink teljhatalmú patásaként tetszelgett, és eléggé élvezte a balhét. Tehát hogy kinek/minek kellenek közvetítők egy kis darálthús gyártáshoz, az számomra nehezebben felfogható, mint hogy még miért nem nézte meg senki erőteljes ajánlásom ellenére sem (!) A szamuráj útját. A lényeg, hogy már a szürke hétköznapokban is bármikor betámadhat minket a csíkos pulcsis kalapbajnok, de ezt a lehetőséget valahogy hatalmas balhere módjára aknázza ki, amit mi sem bizonyít jobban, mint a film során elhulló négyes darab szereplő. Szóval érthetetlenség, zavarosság dívik nem kicsit, de inkább kurvára.

A színészek nyávogós ripacsok mind, el se lehet dönteni, hogy melyik halálának drukkolj jobban. Amikor meg néhanapján Freddy egyiket másikat fel is koncolja, akkor azt olyan fantáziátlanul és közhelyesen teszi, hogy legszívesebben lemennél a pincébe, és fejest ugranál a kazánba. Az első részt emlékezetessé tevő gyilkos beszólások, és a fenyegető atmoszféra biztos eltávon voltak a film forgatása közben, mert egyik ZS kategóriás beállítás és "fordulat" követi a másikat, az effektek meg gagyik és öncélúak. Az meg, hogy miért is Freddy bosszúja az alcím, meg hogy kin áll bosszút, arról még annyit sem tudok, mint Adebayor a becsületről.

Döbbenetesen borzalmas második epizód, innen már csak felfelé vezet az út, óriási lelkesedéssel vágok bele a harmadik felvonásba. Majd holnap megtudjátok az igazságot arról is, addig ehhez hozzávágok egy 10/2-es címkét. Hogy a Rocco fugázza análisan az összes segghuszárt, aki ebben részt vett (ja nem ám, mert azt még élveznék is).

A poszt szerzője THE REAPER, további filmes írásai erre.

J.T. és Ricki átlagos középiskolás srácok, akik egy szép napon elhatározzák, hogy meglépnek a tanóráról és partiznak egyet - hol máshol, mint egy bezárt, elhagyatott elmegyógyintézetben. Békés, céltalan vandálkodással egybekötött sörözésük hirtelen drámai fordulatot vesz, amikor az egyik alagsori szobában mozgásképtelenné tett lányra bukkannak, aki történetesen halott, de mégsem az. Ezzel pedig kezdetét veszi az utazás az emberi elme legmélyebb, erőszakkal, halállal és perverzióval bemocskolt bugyraiba; ugyan a pokoljárás végeztével egy fikarcnyival sem leszünk okosabbak, ellenben olyan szinten megismerjük a saját köldökünket, mint előtte még soha.

Pedig azért volt ebben a sztoriban némi potenciál. Nem mintha feltalálta volna a spanyolviaszt - ismét kiderül, hogy az ember az igazi szörnyeteg, köszönjük - de most így hirtelen nem jut eszembe más film, ami a témát a "Kúrható-e a pinyóban talált leláncolt zombi?" kérdéssel feszegette volna... Valószínűleg azért, mert a válasz teljesen egyértelmű (és nem csak morális szempontból), nincs is mit rajta feszegetni. Pláne nem 100 percen keresztül. Vagy ha mégis ezt szeretnénk, akkor nem ártana valami bitang jó forgatókönyvet keríteni hozzá, különben a végeredmény olyan lesz, mint ez az... izé.

De vissza a konkrétumokhoz. A felfedezést követően kapásból felvázolhatóak a szembenálló felek: a rothadó tetem egyik oldalán ott tornyosul J.T., alias maga a megtestesült gonosz, aki ugyan ~2 másodperccel zombilány megtalálása előtt még teljesen normális volt, de szerencsére a későbbiekben egy elejtett félmondat képében magyarázatot kapunk a viselkedésére: az őt nevelő nagyanyja nem igazán törődik vele. Öcsém, ez aztán a karakterábrázolás. Így már érthető miért akart kapásból (nem vicc, megtalálják a csajt, és J.T. harmadik mondata már az, hogy dugjuk meg) szexrabszolgát csinálni abból a bűzlő hullából. És milyen reális! Anno voltunk boncoláson biológia óra keretében, aztán haver valahogy 4,61 másodpercre egyedül maradt a holttestel... Hát, nem volt szép eset. Szerencsére már elévült, meg amúgy is, nincs ebben semmi extra, naponta történik ilyesmi, gondolom ti is tucatnyi példát tudnátok mondani, ugye? Ugye?!
Mindegy. Haladjunk inkább, a másik oldalon ugyanis ott áll az igazság fényes páncélú lovagja, a valódi morális iránytű, a rettenthetetlen Ricki, alias dumb fuck, aki aztán nem dug zombit, ha a fene fenét eszik, akkor se. Miért? Mert csak. Ennyi bőven elég hozzá, hogy történetünk hőse legyen, ennél többet ugyanis nem csinál, csak szomorúan néz ki abból az ütnivaló, félig emós, félig Elvis imitátor fejéből. Bár végülis érthető a szomorúsága, hiszen bármit is tesz, úgy tűnik az egész világ összeesküdött ellene: épp felhívná a rendőrséget, amikor alkoholista (mi más?) nevelőapja (ki más?) rányitja az ajtót, hogy nagy kegyesen hozzávágjon néhány zabpelyhes dobozon olvasott életbölcsességet; hősünk erre lecsapja a kagylót - pedig már MAJDNEM kapcsolták neki a kapitányságot - és szomorúan konstatálja, hogy a bejelentés lehetősége ezzel elúszott. Végérvényesen. Nem, ezt nem az ujjamból szoptam.

Jó, mondjuk nem várható el, hogy tiszta fejjel gondolkozzon, elvégre szegénynek SZERELMI BÁNATA van: egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből azt a vöröskét, akinek még anno az oviban lopott egy nyalókát a boltból. Vagy valami ilyesmi. Vöröske sajnos nem viszonozza az érzelmeit, inkább a tapló focistával (ki mással?) kavar, körülbelül fele olyan részletességgel, mint ahogy én most leírtam; és azé' lássuk be, egy ilyen félelmetesen kidolgozott szerelmi háromszög több mint elegendő indok arra, hogy Ricki csorgó nyállal alvajárjon, miközben kilátástalan küzdelmet folytat a perverzek hordái ellen.
Igen, hordákról beszélhetünk, az iskolában ugyanis hamar híre megy, hogy dugható zombi van a közelben, s nem egy ember kapva kap az alkalmon (pontosan hány pszichopata nekrofil is jár abba az iskolába?): a füves csávó meg a tapló focisták (azaz nagyjából az összes férfiszereplő, aki nem Ricki) is mennek hullát tömni. Utóbbiak mondjuk az elején még bizonytalanok, de aztán az ördögi J.T. beveti Lecter doktort is megszégyenitő arzenálját; a döntő érv valahogy így hangzik: "Nem mejed megkújni a zombit, beee!". Némileg felturbóztam, hogy ne legyen annyira gyerekes.

Ezen a ponton egyébként szörnyű gyanúval fordultam az IMDB felé, de aztán amikor ismét feltűnt vöröske, akinek fele akkora az IQ-ja mint a mellbősége (pedig), megnyugodtam: a stábtagok szerencsére nem álneves feminácik. Nem, a stábtagok szimplán csak barmok.
A helyzet meg egyre csak fokozódik. Zombilány ugyanis nem tud nyugton maradni, buzgón harapdálja a pincébe tévedő kanokat (de aki ezen a ponton azt várja, hogy ennek bármiféle hatása is lesz az elkövetkezendő másfél percen kívül bármire, az alighanem nem ezt a filmet nézte eddig), J.T. még a szokottnál is jobban túljátsz... izé, őrültebb, Ricki-t pedig mostmár komolyan ébressze fel valaki, hiszen érkezik a nagy finálé: elviselhetetlen, már-már egy közepes Balázs-show-t is meghaladó mértékű feszültséggel, véres zombitámadásokkal (ha rosszkor pislogsz pont lemaradsz róluk), és egy olyan befejezéssel, aminél jobbat ez a film nem érdemelhetne; a jó öreg "sokkold a nézőt, bármi áron" metódus kedvéért még az az egész pici józan ész is ki lett dobva az ablakon, amit a film korábban meghagyott... Természetesen hiába.

Nos. Kell még ezt ragozni? Forgatókönyv nem volt, ebben egészen biztos vagyok, hacsak azt az üszkve 10 oldalnyi, dögunalmas szellemi maszturbációt nem vesszük annak, amit az író nagy nehezen kiizzadt magából, miközben szent meggyőződése volt, hogy itt most valami nagyon durva sztorit fogalmaz éppen a lélek torz mélységeiről, barátságról, kihasználásról, felnőtté válásról, meg minden anyámkínjáról, és nem jött rá, hogy ha átolvastatná mondjuk egy általános iskolással, akkor az kacagva szemétre vágná az egészet; a rendezés fájdalmasan jellegtelen, kivéve a kevés akciójelenetnél, mert azokat viszont sikerült úgy összevágni, hogy még The Bay is fejfájást kapna. Színészi játék nincs (a J.T.-t alakító srácot azért kiemelném, már vártam mikor ugrik ki a képből, hogy vérben forgó szemekkel átharapja valami szerencsétlen operatőr torkát), ahogyan karakterek sincsenek, még szánalmas, ezerszer lerágott klisék szintjén sem; a párbeszédek vagy "tipikus tinédzser szövegeket" próbálnak emulálni (azaz ha nagyon figyelsz, elkaphatsz pár kötőszót a sok shit, fuck meg man között), vagy teljesen börleszkbe hajlanak (füves csávót kétségek gyötrik, mire J.T. megnyugtatja: bedugja az ujját a zombilány testén tátongó egyik lukba, majd egy "Warm and wet. - Yeah." párbeszédet követően ismét nagy jóság van), és úgy általában perfekt táptalajt nyújtanak a zavartalan éjszakai létezéshez. A zenére nem emlékszem, a gore meg korrekt, de ki a fenét érdekel, amikor a szanaszét erőszakolt zombilányt életében alighanem Logikának hívták... És így már értem, miért bámul egyfolytában olyan könyörgőn a kamerába.

Viszont van még remény: a parkolós jelenet alighanem az egyetlen olyan szekvencia volt, amit beszívva forgatott a stáb (vagy fordítva...), és habár a Deadgirl-t elbukták gyakorlatilag minden létező szempontból (sőt), azért megnyugtató, hogy a Zs-kategóriás horrorvígjátékok jövője jó kezekben van, amennyiben a készítők úgy döntenek, hogy celluloidba oltott kreativitásukat ismét rá kell szabadítaniuk a világra. 10/1