Jó pár éve már láttam ezt a filmet. Tehát határozott léptekkel jártam a cselekmény minden egyes titkos folyosóján, magabiztosan nyitottam be a sztori rejtett szobáiba. Egy valamire nem emlékeztem teljesen tisztán. Mégpedig arra, hogy Alejandro Amenábar természetfeletti thriller-horror-drámája nagyobbat üt, mint egy 30 kilós acélkalapács.

Az alkotás minden képkockájából árad a bármelyik percben robbanást előidézhető feszültség, melynek rendezőnk rutinosan egy jó nagy adag elszigeteléssel ágyaz meg. A helyszín ugyanis egy Anglia partjaihoz közel fekvő kis sziget, közelebbről pedig egy hatalmas családi ház, ahol a gyerekek fényallergiájának köszönhetően a nappalok örök félhomálya osztozik a koromfekete éjszakákkal. 
Ijedősebbeknek ajánlott barna nadrágban levágódni a kanapéra, melyre szerencsére nem olcsó vásári ijesztgetések miatt lesz szükség, hanem az okos szerkezet, az ügyes zeneválasztás (vagy elhagyás!) és a lenyűgöző operatőri munka miatt. (Amúgy regényt lehetne írni arról, hogy mennyire fel tud baszni agyilag, amikor egy film a semmiből hirtelen arcba vágódó izékkel és ezeket jól megtámogató hangeffektekkel akar félelmetes lenni. Ez nem érdem, erre még egy Sas Tamás kaliberű antitalentum is képes. Na jó, erre azért nagyobb összegben nem fogadnék.). Tökéletes a fakó színvilág, remekek a beállítások.

A legnagyobb erény azonban Nicole Kidman lehengerlő jelenléte. Fantasztikus alakítás, igazi szomorú-gyönyörű, tragikus Hitchcock-hősnő. Kiemelendő még Fionulla Flanagan és a fiatal Alakina Mann játéka. A többiek szerepükből adódóan sem villoghatnak sokat, illetve a kisfiút megformáló James Bentley Seggáll mestert is megszégyenítő arcmennyisége láttán nem is nagyon tudna. Érdekes, hogy egyik gyerek se nagyon szerepelt más produkciókban.

Amenábar zseniális. Filmje igazából a horror köpönyegét magára kanyarító, elgondolkodtató, fajsúlyos dráma. Bő negyed évszázad múlva bizony erre is klasszikusként fognak mutogatni, pont mint a Hatodik érzékre, ezt akárki megláthassa. 10/9.
 

Az alábbi post szerzője ARMIDA, akinek további filmes írásait a Filmdroid blogon olvashatjátok.

Egy kopasz, vékony fickó egy kocka formájú szobában találja magát. Az összes falon egy-egy ajtó látható. Kinyitja az egyiket, ami egy ugyanolyan kocka formájú szobába vezeti, a fickó lép egyet, aztán már csak azt látom, hogy icipici kockákra darabolódik szét a teste. No, ennyi történik az első öt percben és már sejtem, hogy nem akármilyen filmmel lesz dolgom.

Azonban feltétlen meg kell említenem a matematikai elemeket amik tudatában még nehezebbé és kilátástalanabbá tűnik a kocka fogságában lévő emberek helyzete. Képzeljünk el egy óriási kockát, mely 17.576 szobából áll. Kideríteni, hogy melyik szoba csapdamentes, úgy hogy semmi eszköz nem áll rendelkezésükre, igencsak gigászi feladat, és ekkor kerül előtérbe a matematika. Minden szobát egy számmal jelölnek, itt jön képbe a matematikus, aki felismeri, hogy ezek prímszámok (a prímszámok csak eggyel és önmagukkal oszthatók maradék nélkül) de nem egyszerű prímek, amiket a suliban megtanul az ember és mondjuk sorrendben fel tud sorolni tízet vagy húszat, nem-nem, ezek különleges, hatványozott prímek, (a prímszámok fajtáiról ITT olvashattok, elképesztő) és hatalmas számok, amelyeket számítógép nélkül egy átlagos embernek, de még egy matematikusnak is nagyon sok időbe telik kiszámolni illetve hiba nélkül szinte lehetetlen, azonban van egy autista, aki nem mellesleg a számok terén zseni.....

A rendező Vincenzo Natali, számomra teljesen ismeretlen, csak ezt a fimet láttam tőle, de teljesen meg vagyok vele elégedve. A stílusról csak annyit tudok mondani, hogy egészen különleges egyvelege a pszichológiai thrillernek, a horrornak és a sci-finek.

Wes Craven megkerülhetetlen horror klasszikusáról a tavalyi alkalommal valahogy elmaradt a vélemény jól megmondása, na de majd most. Elöljáróban annyit, hogy főként zseniális alapötletének hála, még ma is lazán rád hozza a frászt. Na persze nem minden dolog fölött múlt el nyomtalanul az idő...

Mi félelmetesebb lehet annál, mint ha egy látszólag megállíthatatlan szörny álmodban támad be? A többi horror klisés kaszabólóit elkerülheted, ha nem szeled kettébe a sivatagot pár haverral, ha nem mész lepukkant táborokba és elhagyatott motelekbe, vagy ha szimplán offolod Szlovákiát. De aludni muszáj. Ezzel a negyedfokú egyenlettel kell szembenéznie az Elm utca tinédzserjeinek, akik közül nem meglepően jópáran elbuknak a vizsgán.

Craven fantasztikus sztorija tehát már önmagában is egy kérlelhetetlenül sugárzó feszültségforrás, és ezt fokozva itt van még Freddy Krueger (Robert Englund) legendás karaktere. A pengekesztyűs (rém)álomgyilkos őrült, szürreális, de mindenekelőtt harsány. A ma nézőjének talán egy kicsit túlzottan is, hiszen nem egy mulatságos jelenet van, amikor nem a filmmel, hanem rajta mosolygunk. Az izgalmakat oldószerként feloldó küzdelem Freddyvel, a neki állított csapdák sem kellettek volna. Éppen elég hatásosak azok a parás jelenetek, amikor még csak sejtetik a gyilkost, illetve az álomklinikás csúcspont, ahol konkrétan borsódzott a hátam. A halálok szintén kreatívak, főleg a pályakezdő Johnny Depp múlik ki nagyon emlékezetes módon. Langenkamppal sincs semmi gond, pár fogalmatlan arckifejezéstől eltekintve jól hozza a final girlt. Tehát Craven ösztönösen teremt utánozhatatlan légkört, és parádésan hentel. Okés. De minek a nyilvánvaló, az egyértelmű el nem ismerése az anya karakterétől (a horrorfilmek  elengedhetetlen kelléke természetesen, hogy szereplőik le se szarják az ésszerűséget, de azt nagyon utálom, amikor a saját szemüknek sem képesek hinni, és inkább retardáltnak nézik legközelebbi hozzátartozóikat) és mire föl a teljesen zavaros, fordulatoskodni próbáló zárlat? Ha ezek nem lennének, akkor nem vonnék le két pontot, de így "csak" 10/8. Szóval ajánlott, hatásos móka ez, tessék újranézni.

(amúgy mekkora jó már a tagline? "Ha Nancy nem sikítva ébred, akkor többé egyáltalán nem ébred fel.")

Emlékeztek még tavalyra? Igen fiatalok jól látjátok, idén is ünnepelünk egy különkiadás keretein belül, és ha ez lehetséges, akkor megfejeljük akkori teljesítményünket is, hiszen egy egész hetet szentelünk eme ősmagyar ünnepnek! Reméljük sokan tartotok velünk, hisz meglepik sora érkezik, ha unnátok a pofánkat, akkor kaptok egy vagon vendégbloggert is. Ha netán a filmekből lesz elegetek, akkor kaptok... nos, mást is. A kínálat még ködbe vész, de annyit elárulok, hogy ha az Elm utcán balra fordultok, ott alá merültök az Éden-tóba, akkor eljuthattok egy más világba, hol a zombikat és vámpírokat kikerülve, elhajtva a legyeket, rátok köszönt a ragyogás, amennyiben eleget szemeztek a sziklákkal. Aki érti érti, aki nem, az majd érzi. Na de, többet nem... Inkább tartsatok velünk akkor is! 

Akit érdekel, hogy mire számíthat, az kövesse napról-napra a HPS twittert, és az ünnep után is, tele vagyunk okossággal...

1978-ban indul el egy maroknyi túlélővel először a Battlestar Galactica, hogy hosszú útján a Cylonok elől menekülve egy távoli ködös célt tűzzön ki maga elé, mely esetleg új otthonul szolgálhat a nukleáris holokauszt túlélői számára. 2003-ban Ronald D. Moore kezei közzül újra útjára indul,  új köntösbe, lényegesen kifinomultabban, s a technikának hála sokkal látványosabban halad egy mini sorozaton, négy évadon, néhány webes minin és egy filmen keresztül az űrhajó, hogy az előre elrendelt sorsvonalak mentén elérje a Földet.

Az első két évadban remekül teljesítő sorozat folytatásában sokakban felemás érzést váltott ki, s még több kritikust kapott a nagy finálé után. Talán éppen ezért az emberiség hattyúdalát, majd újbóli felemelkedését űroperába oltó történet utolsó fejezete egy új szemszögből veszi újra a sorozat első felének legfontosabb eseményeit.

Tehát Ronald D. Moore semmit sem bízott a véletlenre, s a rajongók által sokkal inkább kedvelt, azaz a tűzszünetig tartó történet fekete foltjait próbálta betömni ’A Terv’-vel (The Plan, 2009). Méghozzá úgy, hogy a már DVD-n megjelent film nem az emberek szemszögéből, hanem a Cylonok felől megközelítve mutatja be, hogy mi is történt valójában.

Központba két egyes, azaz Cavil testvér (Dean Stockwell) kerül, de míg egyik a flottában tevékenykedve próbálja az emberi faj vesztét okozni, addig a másik Capricán a lázadók között próbálja megérteni a dolgok alakulását. Így elsősorban, mint ahogy sejthető is, nem az emberek kapnak hangsúlyt, s így egyes a sorozatban fontosabb szereplők, szinte nem is szerepelnek benne, cserébe viszont átfogóbb képet kapunk, mind a hét, mind az utolsó öt Cylonról.

A mű központi témája a gépek találkozása a szeretettel (szerelemmel), s annak furcsa hatása rájuk. Végig követhetjük, hogyan képtelenek feladni „új életüket”, s milyen kiutakat kénytelenek találni, azaz, hogyan válnak egyre inkább emberré, s mennyire ijeszti meg ez őket. A logika harcol az érzelmekkel, a terv a sorssal, miközben ki-ki istenét keresve sodródik a már egyszer bejárt, s minden bizonnyal újra eljövő úton.

Az eddigi szépen hangzó szavakat viszont egyetlen tollvonással keresztül kell húznunk, hiszen összességében nagyon kevés mindez. Mondhatni semmi olyan extrát nem kínál az eddig is ismeretes történethez, mely oly meglepő lenne, hogy bizonyos dolgokat újra kellene értékelni (leszámítva talán az utolsó párbeszédet, de annak meg túl sok jelentősége a továbbiakra nincsen, illetve talán néhány apró információ morzsát, mely talán valami személyiség félével ruházza fel a Cylon modelleket).

Összességében tehát egy szépen megalkotott sorozat „jobbik felét” foltozgatja a történet, mely igaz, hogy formailag kiválóan teljesít, s lényegileg hozza is a színvonalat, melyet a BSG címkétől elvárhatunk, de ténylegesen semmi olyat nem mutat mely indokolná, hogy az elvakult rajongókon kívül akárki másnak is élvezetet okozhatna. Bár rögtön tegyük hozzá, hogy azért nekik mindenképpen egy hatalmas élmény lesz, mely egy-két pillanatra újra becsempészi a hangulatot, az érést, melyért öt éven keresztül követték az emberiség utolsó csillagrombolójának útját.

A videóklip sorozatunk második darabjának egy rap videót választottam. Nem lesznek benne jó verdák (csak pár musztáng), meg bikinis csajok, bocs. Dizzee Rascal nem éppen az az 50 Cent/Soulja Boy típusú rapper. A legdurvább nyomorból jött, orrhangon hadarja a rappet, vagy ha pontos akarok lenni, a grime rappet, és a szigetországban már nagyobb sztár, mint az imént felsorolt egyének. A dal pedig a Sirens, a klip alatt pedig nagyon üt (aztán ha ezzel beteltünk, lemez alatt is). Tessék nézni!

Dizzee Rascal - Sirens

Talán mostanában túl sokan szó esik arról, hogy küszöbön a mozi harmadik forradalma, s a Real D mint megváltó érkezik a filmszínházak vetítőtermeibe, hogy megnyerje a teljesen reménytelennek tűnő harcot a televízióval és az internetes letöltéssel szemben. Szinte minden hang egyet ért abban is, hogy a 3D bő 150 éves történelme csupán azért ma éli legújabb reneszánszát, mivel a technika elérte azt a szintet, hogy a közönség ne terítse be az egész nézőteret gyomra tartalmával, illetve abban is megegyeznek, hogy csupán néhány zsáner (pl. horror – Végső állomás 3D, fantasy – Utazás a föld középpontjába, sci-fi - Avatar) alkalmas arra, hogy érdembeli többletet tudjon létrehozni az „új technika” végett produktumában.

S hogy e rövid felvezetés a Fel (Up, 2009) című, Pixar egész estés animációs film elé kerül nem csupán annak köszönhető,  hogy e gyermekeknek (de persze felnőtteknek is) szánt alkotás is e látványos új köntösben kerül a megújult vetítővásznakra, hiszen – hogy egy picit előrerohanjuk – ha jó szögből vetjük tekintetünket a kitüremkedő rajzolt világra, olyan önreflexióra akadhat a szemünk, mely talán össze is foglalja eme új forradalmat.

De még mielőtt mindez konkretizálódna ragadjunk meg a „rajzfilmet” minden többlet nélkül, hogy ne zavarjon meg minket a minden várakozást felülmúló látvány, s tekintsünk rá csupán mint egy kalandos élet utolsó fejezetére, hiszen Carl és Russell nagy utazása magában foglalja mind egy élet nagy kalandját, mind a felismerést, hogy az élet is egy nagy kaland. Hiszen ha csupán egy-két mondatban szeretnénk összefoglalni az eseményeket – Carl az egykor kalandra vágyó kisfiú elveszi élete szerelmét, kivel éppen az elképzelt világ hozza össze, de közös életükben nem jutnak el szívük vágyának tárgyához (legalábbis látszólag), csupán Carl indul el léggömbökkel megtoldott házával a „paradicsomba”, hogy így új kalandok felé tekintve megpillantsa az igazi fantasztikumot életében – rögtön nyilvánvalóvá válik, miről is mesél nekünk Bob Peterson és Pete Docter.

Ezzel lényegében meg is fogalmaztuk a korosztályokhoz szóló üzeneteket, melyek egyszerre mesés tájakra repítenek bennünket nézőket, s mindeközben szívszorítóan mutatnak rá, hogy a mindennapok szürkeségében elrejtőző apró pillanatok talán még nagyobb kalandok, mint a távoli egzotikus vidékeken tett látogatások. S így felnyílhat szemünk akár saját életünkkel kapcsolatban is, megláthatjuk a hétköznapokban rejlő örömöt, hogy milyen szerencsések is lehetünk akár a legtermészetesebbnek tűnő emberi kapcsolatok miatt is.

Emeljük ki még a film elején látható rövid, akár némafilmes betétnek is vélhető képsort, melyen Carl és Ellie életét követhetjük nyomon, hiszen mind a beállítások, mind a vágás miatt kissé elüt a többi résztől, s így az alkotás egyik legragyogóbb pontjává válik, még ha kissé túlzásba vitten melodramatikus is (bár ugye ki kérné ezt számon egy animációs filmen, mely azért alapvetően csak a fiatalabb generációt célozza meg).

Említsük meg, hogy az animáció a szokásos színvonalat hozza, a zene is kiválóan illeszkedik a mozgóképhez, azaz mondhatni újabb roppant jól eltalált Pixar alkotáshoz van szerencsénk, mely azért narrativájában nem tartalmaz túl sok meglepetést, s a feszültség sem túl valós, ám érzelmekben mégis oly gazdag, hogy nehéz nem elszoruló torokkal végignézni egy-egy jelenetet.

S hogy ezzel végeztünk, vegyük vissza a jól ismert szemüvegünket, s csak ahogy az őserdőbe induló kisnyugdíjasunk, ki sikeresen legyőzi a gravitációt, mi is kezdjük meg utazásunkat a sík képernyőről a térhatás felé, hogy egy pillanatra akár el is tűnjön az az apró távolság mely eddig köztünk, s a vásznon pergő események között állt. Kezdjük el megtanulni (a rendezőkkel együtt) az új nyelvet, azaz az új nézést, hogy esetlegesen egy még csodálatosabb világba lépjünk át. Vegyük észre az orrunkon ülő szögletes szemüveg párját a filmvásznon, s lépjünk mi is olyan kalandok felé, melyek eddig nem igazán adattak meg nekünk az életben. Emelkedjünk fel, haladjuk meg az eddigi technikát, s jussunk el a boldogsághoz.

S hogy mindez ég és föld között vertikálisan történik, sem véletlen, hiszem míg egyfelől technikailag a horizontális gyors mozgások vágások problémásak lehetnek, addig a másik irányú mozgás kapcsán már semmi miatt sem kell aggódnia az új technikát használó szakembereknek. Illetve természetesen a felfelé tartó mozgás (vagy csupán az így tagolt világ) nagyon jó metaforája a Real D mindent meghaladó voltának.

Tehát a valamikor a Polar expresszel indult forradalom betetőzni látszik, s olyan új fejezetet  készül megnyitni a filmtörténetben, mely majd visszatekintve csak a hang és a szín megjelenésével lesz összemérhető. De addig még sok mindennek meg kell történnie, mint ahogy már rengeteg mindenen túl is vagyunk, melyet tökéletesen foglal össze a Fel, mind a kicsik, mind az őket kísérők legnagyobb örömére, hisz nem csak a látvány labirintusában veszhetnek el pár pillanatra.

Most gyártottam nektek laza kis dub zenékből. Hangzása néhol reggaes, máshol raggás, helyenként dzseméjkás, de mindenképpen könnyedén fogyasztható. Nem túl zsíros sültekhez, és desszertekhez ajánljuk! 

Úgy érzem elég teát ittam ahhoz és elég gané napom van ahhoz, hogy beszámoljak egy nem ropogós, de azért friss filmélményemről. Egyébként szívem szerint kövér idézőjelek közé pakolnám a "film" szócskát. A történet egy átlagos csütörtök estén kezdődött, amikor is egykedvűen lapozgattam egy bizonyos hetilapot, amikor megakadt a szemem a fenti plakáton. Elolvastam a cikket és rájöttem, hogy meglepően kevés exploitation filmet láttam eleddig. Uccu hát, beszerzés indul, méghozzá a plakát hirdette filmé éppen.

Az exploitation filmek aranykora (igazából egyetlen kora) a késő hatvanas évektől, a késő hetvenesekig. Tömegével készültek el és töltötték meg a "grindhouse"-ok vetítőit. Az általában rekordalacsony büdzsével megalkotott darabok, elvileg kettős céllal jöttek létre. Részben a (amerikai) munkásosztály mell/vér/autó igényét kielégítendő, részben a társadalom elé görbe tükröt tartandó. Utóbbi nyilván az értelmiségnek szólt. Általában az ilyen filmek esztétikája nemhogy borítja az általános trendeket, hanem homlokegyenest szembemegy velük. Kiforgatja és újrafelhasználja az általános kliséket, szabályokat. Napjainkban Mr. Tarantino folytatja ezeket a hagyományokat, aki köztudottan nagy tisztelője egyébként, ezeknek a meglehetősen kétes értékű moziknak.

Számtalan alműfaj alakult ki a tíz évig tartó burjánzás során. Ilyenek például, a teljesség igénye nélkül Cannibal films, Carsploitation, Zombi films, Rape/Revenge, Slasher, Eco-terror. Igazság szerint ezek mindegyike "megérdemelne" egy külön posztot, mert annyira groteszkek és ezzel érdekesek. Jelen írás tárgya a Nazisploitation "subgenre" oszlopos és egyben leghíresebb/hírhedtebb tagja. Ezen típusú produktumoknak gyakorlatilag kivétel nélkül a foglyokat kínzó náci tisztek szolgáltatnak témát. Nem tudom, nekem az lenne az logikus, ha maximum két-három ilyen film készült volna, de bizony több tucat efféle "remekmű" létezik, ami megdöbbentő. Érdekesség, hogy sokan a P. P. Pasolini Salo-ját is ide sorolják. Én velük tartok, mert semmivel sem ad többet, mint egy kiadós hányinger, csakúgy mint Ilsa.

Elmesélem az film első öt percét és ez csak ízelítőként, mert közel sem a legcifrább öt perc. Vörös alapon, fehér felirattal kezdünk, ami figyelmeztet arra, hogy ez bizony sokkoló lehet némely nézőknek, ne nézze gyermek, illetve létrejöttének egyetlen célja, hogy segítsen megelőzni, hogy még egyszer ilyesmi történhessen. Ja és a legjobb, hogy van pofájuk odavésni, hogy "based on true events". Ezalatt zene helyett hitler valamilyen beszédét hallhatjuk, melynek végén fülsértően sokszor és hangosan hangzik el a "zighejl". Első mozgóképként, egy szoftpornó jelenet kapunk, amiben azon kívűl, hogy a nő (Ilsa-Dyanne Thorne) rettenetesen ronda és az egész párzás egy falméretű, horogkereszt alatt zajlik, tényleg semmi furcsa nincs. Szex utáni, szokásos zuhanyzás következik, majd a szex utáni, szokásos párbeszéd, miközben a hölgy köntös helyett, SS rucit húz. Itt szintén két dolog tűnik fel. Az első a szereplők mondatai, melyek elsőre úgy tűnnek, mintha hőseink egyész egyszerűen kaptak volna egy jóképű agyvérzést. Aztán rájövünk, hogy ez bizony német akcentus akar lenni, bravó. A másik a beszélgetés témája, miszerint a nemes férfiú, szexuális alulteljesítése jutalmául, záros határidőn belül kasztráltatik. Ó. Ezt természetesen a kedves néző, páholyból nézheti végig. Újabb Ó. A félelmetesen fordulatos folytatásban érkezik egy amerikai férfiú, aki képes nem ejakulálni, így kielégíti Ilsa (kísérletező kedvű, foglyokat kínzó, szadista, táborvezető commandante) és a bizalmába férkőzik, valamint jön egy hősies amazon, aki szintén szembeszállna a táborvezető nénivel. Sikertelenségének bizonyítéka képpen viszontlátjuk a sztori vége felé, amikor is az egészségesnél lényegesen kevesebb bőrrel, illetve az optimálisnál ötven százalékkal kevesebben szemmel szerepel. És akkor itt fejezem be a jelenetek részletezését, ha nem baj.

A rendező Don Edmonds kilenc napot szánt az életéből a filmre. Engem ez speciel meglepett, mert (és ez az egyetlen pozitív dolog) ez nem igazán látszik rajta. Szóval hiperigénytelen, de nem "kilencnapnyira". A főszerepelő, a már említett Dyanne Thorne, nem érzem, hogy sok szót érdemelne. Nem sokkal rosszabb, mint a többi "utcaembere" színész. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy később ugyan elzárkózott a filmtől, de mégis megcsinálta Ilsa, the Tigress of Siberia című remekművet, ami egy szibériai gulagban játszódik és egy szadista parancsnokról szól. Jé. 

Tanultam az iskolában, hogy egy exploitation filmet nem lehet kritizálni. Méghozzá azért nem, mert a bornírtsága, igénytelensége, hozzá tartozik az eszköztárához. Nem hiszem azonban, hogy az Ilsa nem lép ezen túl. Könnyen belátható, hogy gyakorlatilag tökéletesen öncélú és csakúgy mint a puszipajtás, Salo esetében, nem a nácikat, hanem az alkotókat gyűlöljük teljes szívünkből. Igaz a nácikat, már nem is tudjuk jobban, ideális esetben. Nem tudunk érdemi tanulságot levonni, nem szórakoztunk jól, csupán egy vödör a vágyunk. Ne nézzétek meg. 10/1

[Ez a cikk nem az egész expl. műfajt kívánja ekézni, csupán ezt az alműfajt. Aki képes volt valamit meglátni ennek bármelyik darabjában, kérem jelezze.]

a dolog iránt extrán érdeklődőknek álljon itt popcoreblog linkje, ahol egy pár gondolattal hosszabb cikket olvashattok a témáról

Engedjétek meg, hogy egy klisével nyissak. Ha ősz, akkor (nekem) moveast. Két éve voltam először, amikor is gyakorlatilag vakon mentem be pár filmre. A mulatság az Urániában zajlott, meglehetősen csekély nézőszám mellett. A három filmből egyet teljesen elfelejtettem, egyre hellyel közzel emlékeszem (Aurora), egy pedig óriási hatással volt rám. Ez volt az Orangelove (ukrán), amit eddig egyszer láttam, akkor és ott és mégis az egyik legnagyobb mozgóképélményem. Azután a mozi után határoztam el, hogy amíg Pécsett maradt a moveast, addig annyi filmet nézek meg a versenyprogramból, amennyit csak lehet.

Egyértelmű volt hát, hogy tavaly is elmentem, az Apollóba költöztetett eseményre. A helyek száma igen passzentos volt, ráadásul néhány szokatlan, bár mint később kiderült nem egyszeri technikai probléma is felmerült. Ennek ellenére szuper filmeket néztünk meg. A kedvenc a délszláv válság rúgta sebekkel foglalkozó, szerb Huddersfield volt.

Az idei moveast, nem igazán fontos, illetve érdekes okokból kapott egy új nevet is, illetve egy igencsak eltalált emblémát. A cinepécsen, aranygalambot osztanak. A program meglehetősen gazdag volt, több tucat információs vetítés mellett, természetesen ott volt a 12 versenyfilm. Idén is közép-kelet európa filmterméséből szemezett az előzsűri. Az esti koncertek és a 24 órás rapid, kisfilmverseny csak hab volt a tortán. (A PTE-BTK csapat harmadik helye, pedig koktélcseresznye a habon. Gratula.) A napok száma ezzel szemben hétről, négyre csökkent, szóval logikus, sőt elvárható lépés volt, egy második helyszín bevonása a fő helyszín mellé, ami idén ismét az Uránia volt. Szóval full kapacitáson ment az Apolló is, illetve jónéhány offprogram volt a Civköz házban, megpersze a már beszélt koncertek, mulatságok a PécsiEst-ben. 

A bérlet elképesztően/dícséretesen alacsony áron volt elérhető, vettem és végül hat versenyfilmet láttam, álljon itt róluk pár sor. Mindről csak röviden, de mégis. Már jó korán kinéztem a Zift névre hallgató darabot, amit csütörtökön hattól mutattak. Na én hattízkor keltem és beláttam, hogy buktam. Velem ellentétben whistleblower nem volt ilyen rest és írt is ilovepecsre, ha jól tudom. Másnap négyre sikerült magamhoz térnem. Sör és kukorica, hajrá fesztivál. Ebben lelkiállapotban sikerült beülnöm a meglehetősen ígéretes Márciusra. Osztrák film és arról szól, hogy három tiroli legény szén-monoxidba fojtja bánatát. A film után tárt karokkal néztünk egymásra, hogy akkor ez most mi volt. Én időpazarlásnak vagy hangulatrombolásnak mondanám. A színészek végül is nem voltak rosszak, és a kezdő jelenet rettenetesen erős volt. Ennyi volt, ami jól esett. Emellett viszont túl depresszív volt, a karakterek idegesítőek, a sztori nem tartott sehova és nem volt vége, egyszer csak vége lett a literszámra könnyezős jeleneteknek. Semmi lehetőség bármilyen konklúzió levonására, maximum annyi, hogy ezt a filmet soha többet. Jegyzem meg, nem találtam embert, akinek tetszett volna. 10/2

Hatkor jött a hirtelen minőség váltást a bosnyák Hó idézte elő. Kedves tőle, mert még egy olyan film, mint a Március és otthagyom ezt a partit. Vidámnak ezt sem mondanám, de megvolt az a luxus, hogy lehetett követni. Hihetetlen érzés volt, tisztában lenni azzal, hogy mi történik a vásznon. Egy kis faluról szól a történet, amit összesen kábé egy tízen laknak, a többiek életüket vesztették a szomszédokkal való cirkuszolásban. Mindössze kettő hím él itt és mindketten kicsit el vannak szállva, így aztán az önfenntartás az asszonyok feladata lesz. Vadul küzdenek, hogy legyen mit enni, legyen lakás, illetve az egyetlen luxus, napi betevő cigarette is meglegyen. Ezutóbbi egyébként végig ott van, mintegy a civilizáció/civilizálódás toposzaként a film középpontjában. A karakterek kiválóan alkottattak meg és nem is egysíkúak. Jól megírt vívódás ez arról, hogy mi a fontosabb? A rög, amihez köttettünk vagy az élhetőbb élet. Számunkra nehezen felfogható, de talán valamivel könnyebben interpretálható probléma ez, amire a film az én szám ízének kicsit elavult, kicsit amerikai, de szép választ ad. 10/7.5

Nyolc órakor következett a Vakációskönyv, ami megint túl szomorúnak ígérkezett. Kómás apu, rágóárus kisfiú, stb... Aznapra elég volt az óriási emberi tragédiákból, amelyek helyenként fájóan hasonlítanak a mi gondjainkra, úgyhogy idő előtt elköszöntem az egyébként meglehetősen lassú és pangó török filmtől. Volt aki elaludt. Pontozni nem fogom. 

Szombaton kettőkor nyílt a napom, a Szerelem és egyéb bűnök c. mozieseménnyel. Film szempontból egyértelműen Szerbia volt ismét a fesztivál csúcspontja számomra. Kiváló dinamikájú tragikomédia volt, bár inkább tragi. Sőt mondhatjuk, hogy igazából nagyon bús és komor film volt ez, köszönhető ez a egyik legsötétebb kontextusnak, amit el tudok képzelni egy szerelmi történetnek. Újbelgrád napjainkban. Szétrohadt betontömeg, ami minden zöldet vagy más egyéb színt nélkülöz. Itt keresztapáskodik Milutin, könyvelője Anica, kedvenc kutyája Stanislav. Utóbbi kettő elgondolkodik, hogy szeretik e egymást annyira, hogy elmenjenek együtt Szerbiából, persze a Don pénzével. Bonus trekk a rivális banda, a bolond anyuka, és a többi elmélyülésünket segítő, egyébként kiváló karakter. A szkript igazából nem sok lehetőséget ad, a feszültség oldására, ami van azonban tökéletesen kihasználásra kerül, így nem akarunk eret vágni a végére. Elpityeredni, azonban jó eséllyel el fogunk és ez így van jól. Ötletem nincs, hogy miért nem kapott díjat. 10/9

Négykor Szilánkok volt, ami három epizódra (Meccs, Fátyol, Délibáb) van szabdalva, melyek egy ideig amolyan Inarritusan éppen csak összefonódgatnak, aztán a végén teljesen egybe futnak. Komplett és okos film ez, pár komoly megbicsaklást kivéve. A történet ismertetését mellőzném, inkább ajánlom a megtekintését a lengyelek aktuális sztárfilmjének. Biztos letölthető vagy mi. Hatásvadászat és az említett bicsaklások miatt kap 10/7.5-et a fesztivál talán legkönnyebb filmje.

A másik Irina hatkor kezdődött és nem tetszett. Ugyanúgy, mint a Márciusnál, senkit nem találtam, aki dicsérte volna. Vontatott, unalmas nyomozás ez, egy talán halott lány után. Az özvegy férj semmi nem lát be, talán a végén valamit, ezért kifejezetten idegesítő a dolog. A helyzeten a karakterek például segíthetnének, de mind egy szálig kilométeres távolságban maradnak a befogadótól. Zene persze nincs, ami szintén mozdíthatna valamit. Szóval nehezen nézhető darab, ami csak kicsit jobb, mint a Március. 10/3

Miután kellően elvették a kedvünket a románok, már csak egy Cseh Tamás emlékestre maradt agyunk és lelkünk. Üdítő volt, Bereményi Géza pedig érdekes, de jobb lett volna, ha senki nem kérdez, csak hagyják beszélni. Ezután futás a jól megérdemelt borért és gyerünk vitázni a filmekről.

Másnap hatra mentünk Apollóba az 1-re. A vetítőgépek még délután elromlottak, a forgalmazótól kapott DVD csak hangot tartalmazott. Gratula vagy nocomment, döntsenek Önök. Csúnya baki az utolsó napra. Nincs mit tenni, baktassunk a díjkiosztóra (Alagútban, remek hely), ahol kapott díjat a Hó, a Fekete ruhások, Utolsó idők, Lelki béke és a Zift. Ez így jól is van, bár csak egyet láttam ezekből ugye. A fődíjnál jött a kettes számú "csúnya baki az utolsó napra", mert bizony a Másik Irina kapta. Remélem, hogy a román-magyar barátságon javított valamelyest, mert más észérvem nincs arra, hogy mit keres a Pécsi Aranygalamb az alkotóknál. A napokat a Budapest Bár koncertje zárta, erőteljes vizuval és az Alagút félelmetes atmoszférájával. Jövőre is, abszolút és nem csak ez hanem reméljük, hogy más filmes fesztiválok is (vissza)jönnek majd Pécsre 2010-ben.

Pár plusz mondat itt.

Egyfelől mostanában mindent elárasztottak a vámpír mitológiából táplálkozó könyvek, filmek, sorozatok, s mondhatni olyan hatalmas népszerűségnek örvendenek, hogy a téma kifulladását nem várhatjuk az elkövetkezendő időkben. Másfelől a Haláli hullák hajnala (Shaun of Dead, 2004) fergeteges zombie paródiájának nyomdokain haladva kell valamit kezdenünk, a már címében is furcsa Lesbian Vampire Killers (2009) című filmmel.

A már címében is problémás alkotás (hiszen most a vámpírok vagy a gyilkosok lennének leszbikusok?) semmiképpen nem tudja felvenni a versenyt a már említett elődjével, mindannak ellenére, hogy jó nyomon haladva,  a vámpír mítoszt megfelelően felhígítva próbálkozik, de sikertelenül. Hiszen a Philip Claydon által rendezett alkotás hamar érdektelenné, s öncélúvá válik, melyben a címben sejtetett túlfűtött erotika is a semmibe veszni látszik.

Alapszituációként adott egy átkozott kisváros (Cragwich), ahol egykoron egy Carmilla nevezetű leszbikus vámpír királynő szedte áldozatait, de a helyi nemes, bizonyos Báró Wolfgang MacLaren a szentföldről hazatérve egy műfasz végű szent karddal (blaszfémia?) végzett vele, ám elkövette azt a hibát, hogy utolsó szó jogán átkozni engedte a vérszívót, s így azóta a vidéki táj összes 18. évébe lépő leánya leszbikus vámpírrá változik, várva a pillanatot, mikor a MacLaren vérvonal utolsó sarja megérkezik, s úrnőjük visszatérhet a vörös hold alá (mindezt azért még biztos, ami biztos alapon öntsük nyakon némi görög mitológiával).

Természetesen mi pont itt vesszük fel az események fonalát, hiszen Fletch (James Cordon) – az utolsó leszármazott –,  s barátja Jimmy (Mathew Horne) pénz híján és egy darts nyíl a térképpel való véletlen találkozása okán az Ibizai muffok helyett a fenségesen gyönyörű angol vidéki tájat választják, méghozzá a már emlegetett Cragwich-t. Útjuk során néhány feltűnően dekoratív hölggyel összefutva indulnak a még ismeretlen legendával a jövőjükben, s egy dühös exxel (mind barátnővel, mind munkával, mely utóbbi kapcsán a film legjobb poénja megszületik) a múltjukban, hogy idővel minden a helyére kerüljön, s ki-ki kiérdemelje méltó jutalmát  vagy büntetését.

Említsük meg azért, hogy a két férfiún kívül (na jó egy pap) csupán feltűnően gyönyörű hölgyek szerepelnek a filmben, köztük a főhősnőnek titulálható szőkeséggel, Lotte-val (MyAnna Buring), kinek vezetésével egy darabig szemkápráztató élményben lehet része a férfi nézőknek.

Mondhatni a film egész szórakoztató, bár kidolgozatlansága és a karakterek levegőben lógása elég idegesítő. A szexuális felhangok is hamar kivesznek, hiszen az első vámpír megjelenésével az egész némileg kiüresedik, s a roppant hatásvadász fényképezés (mely eddig alaposan figyelt a lányok nőies domborulataira) is teljesen elmarad, mellyel mind a légkör, mind a hangulat teljesen megkopik, unalmassá válik.

Marad helyette némi szexuális felhangú viccelődés, mely viszont kevesek szájára fog mosolyt csalni, hangos nevetést pedig valószínűleg, csak az első ondó fröccsenés egy kivégzett leszbikus vámpírból fog kicsalni. Az pedig, hogy lényegileg a vámpírok feltett kézzel ácsorognak és várják – miközben egymást nyalogatják – hogy mindez megtörténjen, az utolsó lehetőséget is kiöli a narratívából, hogy bármilyen módon is izgalmassá váljon a néző számára.

A zeneválasztás szintén kudarcos, s igazából ilyenkor már hiába a megfelelő formába csomagolás (hiszen a már említettől eltekintve roppant impozáns fényképezéssel és vágással rendelkezik a film) az alkotás elúszik a tökéletes szürkeség tengerében, mivel se a halovány erotikát, se a feszültséget nem képes fenntartani.

Maximum szórakozató délutáni elfoglaltságnak tűnik a dolog, de abból is akad oly sok más és más, mely minőségi kategóriákkal jobban képes a fölösleges időt kitölteni. Azaz tökéletes mintapéldája annak, hogy hogyan is kell egy kiválónak tűnő cím mögé (mely egyébként hamarabb megvolt, mint maga a script) valami gagyi hülyeséget készíteni, mely után csak azt remélhetjük, hogy a végén feltűnő vérfarkas nem kap egy újabb filmet ezzel a gárdával.

Jonathan Mostow nem aprózta el. A legnagyobba akart belehúzni, s a mostanában jól futó képregény adaptációs hullámba némi sci-fi színt csempészni, de a Barbi és Ken babák közül előbukkanó végtelen sterilitás, s némi 'mi az ember?' régen túl puffogtatott frázison nem jut túl, sőt igazából ezekből sem hozza ki az elvárható maximumot. Bruce Willis meg egy kicsit megöregedett, de valami fény megcsillanását érzem az ősz hajjal gyéren tarkított kobakon.

Nos az előre megfogalmazott negatív hangvétellel vágjunk neki az év egy újabb tudományos fantasztikumának, melyben az emberek már nem lépnek ki lakásukból, helyette babákat irányítanak a kényelmes fotelből otthonról. Ezzel megszűnt a rasszizmus, a gyilkosság és még jó pár probléma mely egyébként lépfenéje korunk társadalmának. Természetesen a dolog nem ilyen szép, hiszen vannak kik máshogy látják a dolgokat, s hamar kivívták maguknak a teret, ahol nyugodtan csak is más „mozgó” emberek között élhetnek, ahogy nekik tetszik.

A konfliktus természetesen ebből indul, de sokkal messzebbre gyűrűzik a gyéren felvázolt cyberpunk világban, ugyanis adott egy fegyver, mely a babákon keresztül megsüti a használójuk agyát, s ezzel új fenyegetést jelent e utópiában. Tom Greer különleges ügynök (Bruce Willis) rááll az ügyre, s persze a felülről jövő parancs, némi súlyos sérülés és a jelvény megvonása sem képes leállítani, hogy a felszín alatt húzódó összeesküvésre fényt derítsen, s hogy egy új világot teremtsen.

Mint ahogy már arra utalást tettem, a történetből logikusan következő dolgokon kívül a film semmivel nem foglalkozik, s még azokat is elnagyolva festi fel. Maga a látvány sem szögez a széles vászon elé, s igazából a film tempója is szokatlan. Mondhatni teljesen jellegtelenül, s igazából maradandó élmény nélkül csorog el a bő másfél óra, melyen csupán a finálé segít egy kicsit, de az is csak egy apró kacagást csalhat ki esetleg egyesekből.

Összefoglalva egy kiváló ötlet borzalmas megvalósítását nézheti végig ki hajlandó a moziba beülni. Én semmiképpen nem javaslom, pontosabban csak megszállott Bruce Willis fanatikusoknak!

Csúnyán lebőgő produkcióról van itt szó, kérem. Az évekkel ezelőtt Oscar-jelölt 9 rövidfilm nálam ugyan kimaradt, de az egészestés változatot nézve pár perc után az az érzésem támadt, hogy Shane Acker rendező úr Tim Burton Google Docs accountjának összekukázott cafatjait próbálja meg eladni újra. Ez önmagában még nem is lenne katasztrófa, hiszen mások leszívását sokan megoldják ügyesen bőnyállal, de a 9 - bár pofás kis falat - erősen fogazik.

Mivel VVega rábólintott, így nyitottam egy ilyen sorozatot, hogy heti klip, ahol majd elvileg hetente én vagy valaki más egy videóklipet ajánl a figyelmetekbe. Elsőnek a brit elektronikus zenei élet egyik legmeghatározóbb csapatától választottam. The Chemical Brothers, a dal pedig a Get Yourself High, ami a Singles 93-03 című válogatásalbumon volt a bónusz szám. A videó rendezője pedig Joseph Kahn, aki menő kliprendező, dolgozott már együtt szinte az összes felkapott sztárral, nem szokott túl eredeti klippeket rendezni, ez a kivételek egyike, egyébként bemutatkozott már filmrendezőként is, viszont azt inkább nem részletezem (Torque - Vas). A videó alapötlete fura, de nagyon jó. Fogjunk egy régi karatéjozós keleti filmet, amit talán csak a film készítői ismernek (2 Champions of Shaolin), a szereplők száját matassuk meg, mintha a szöveget mondanák, a kezükben meg a fegyvereket cseréljük ki zenéhez köthető tárgyakkal. A végeredmény pedig kellően vicces. Jó szórakozást!

The Chemical Brothers - Get Yourself High

Richard Linklater utánozhatatlan. Legalábbis az általam eddig látott három alkotása alapján elmondható, hogy senki sem tud a történetükkel ilyen rövid időt felölelő, egy hangulatot, egy érzést ennyire elkapni képes, és azt a nézőnek átadni tudó mozikat készíteni. A fantasztikusan feelgood tinifilmről már volt szó, most nézzük az utóbbi évek két legjobb romantikázását, amiket azért nem véletlenül egy írásban tárgyalok.

Celine (Julie Delphy) és Jesse (Ethan Hawke) egy vonaton találkoztak először. Megismerték, megkedvelték egymást, és együtt töltöttek egy napot Bécsben. Ők beszélgetnek, a kamera pedig követi őket. Ennyi elég is egy nagyszerű filmhez. Linklater hibátlanul rendez, a dialógusok izgalmasak és intenzívek, a két fiatal tele van élettel, vágyakkal, reményekkel és az őket megformáló színészek szerencsére elegendően tehetségesek ahhoz, hogy mindezt tolmácsolják is felénk. Csodálatos, és mégis hiteles alkotás, mely tökéletes befejezése után semmi mást sem szeretnél, csak hinni, hogy egyszer mindez veled is megtörténhet, illetve, hogy ha mindez így nem történhet meg, akkor mekkora szopás is ez a világ.

Útjaik 10 év múlva keresztezik újra egymást, és ha egy folytatás túlszárnyalhatja elődjét, akkor a Mielőtt lemegy a Nap ezt meg is teszi. Talán a még szűkebb időkorlát, talán az érettebb, életszagúbb, és ennek betudhatóan szomorkásabb hangulat teszi mindezt, vagy talán hogy hőseink igazán felnőttek, és így a párbeszédek még fajsúlyosabbak lettek. Linklater remekül reflektál a Bécsben töltött éjszakára, nem tolakodóan, gagyi flashbackekben, hanem a beszélgetések folyamán szerves részévé, mintegy negyedik szereplőjévé teszi a folytatásnak (a harmadik az Párizs). Egyszerre szívmelengető és fájdalmas film, még az elődjét is felülmúló zárlattal. Zseniális, kötelező néznivaló. 8.5 illetve 9 pont.