A következő írás KOIMBRA billentyűzetéből származik, ugye senkinek sem kell mondanom, hogy övé a Filmdroid blog.

Mi az abszolút horror-pornó? Mikor szájbabasznak egy csákánnyal.  Lehet rajta vigyorogni vagy szörnyülködni, ám volt olyan ember is, aki komolyan elgondolkodott ezen, méghozzá a vicc első felét rágta meg nagyon. Pornó-horror? Nosza, csináljunk valami hasonlót, születhetett meg az illető pihent elméjében a gondolat. A lényeg az, hogy legyen benne pornósztár, a vicc második felét pedig kissé átértelmezték, így a poénból megszületett a film, ami gyakorlatilag maga is egy vicc.

Adva van egy csapatnyi pornófilmes, akik felmennek a hegyekbe egy kis faházikóba, ahol nyugodtan tudnak forgatni. Ron Jeremy-t az este leteríti egy égből érkező fényes valami, aminek hatására később egy szexjelenet forgatása közben a méteres méretes kék eres önálló életre kel. Nem csak úgy képletesen értve, hanem szó szerint, a dákó leválik Jeremy-ről, aztán önálló akcióba kezd. Nem, nem dugja meg az összes házban fellelhető embert, hanem kinyírja őket, ez az egyszemű szörnyeteg nem kegyelmez.

A színészek csapnivalóak, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy direkt ez volt a cél vagy csak így jött össze? Bár szerintem ennek a kettőnek az egyvelegéről van szó. Mindenki látott pár pornófilmet (mi az hogy nem?), ahol a többség ugye az akciórészekhez teker, mert az ilyen művekben ezek a jelenetek érdeklik leginkább az embert. Viszont valószínűleg előfordult már, hogy a bevezető/átvezető részeket is megnéztétek kíváncsiságból vagy azért mert érdekelt titeket, már csak azért is érdemes az ilyen jelenetekbe belekukkantani, mert ezeken nagyon jókat lehet derülni, látszik a „színészeken”, hogy de túl lennének már a szövegelésen és inkább a valódi munkára koncentrálnának, aztán mikor végre vége a duma résznek a férfiak részéről a farkuk szinte magától ugrik be az adott testnyílásba, a nők pedig kiéhezve szippantják magukba a felkínált testrészt. A One Eyed Monsterben is úgy beszél mindenki, mintha arra várna, hogy két perc múlva már jól döngethet valakit valamelyik sarokban.

Akad itt pornósztár is. Először is itt van Ron Jeremy, aki úgy néz ki levetkőzve, mint egy elhízott medve, ugyanakkor nagy méretekkel áldotta meg őt a sors és már rengeteg nő pörgött a baltáján az évek során. A pornófilmeken kívül ki mondhatja el magáról azt, hogy konkrétan a farka köré húzták fel a film cselekményét. Talán a Boogie Nights esetében lehet ezt felhozni, hiszen ott konkrétan a Mark Wahlberg által alakított figura fasza köré építettek fel mindent. A One Eyed Monster pedig Jeremy farkáról szól, hiszen a kúszik-mászik a filmben és öldösi a jónépet. De akkor már említsük meg Veronica Hart-ot is, aki szintén a szexszakmában ügyködik, az ő pinája is kap pár érdekes és muris percet, de nem lőném le a poént. A többiek? Teljesen úgy néznek ki, mint akik valóban asszisztensként dolgoznak az efféle forgatásokon.

Hiába azonban a pornóforgatás meg az ilyen műfajban járatos arcok, a filmben nem láthatóak rendes akciók, azaz van egy-két ilyen jelenet, de nem látható a tényleges aktus. Talán csak egy nőt láthatunk félmeztelenül, amint izgatottan fel-alá járkálva gyakorolja a szövegét: „Igen, ez az, csak így tovább, dugja meg durván.” A kemény horror rajongói nem fognak örülni túlzottan, mivel nincsenek kemény (illetve bocs, keménység az van:)), illetve szaftos jelenetek sincsenek. A produkció inkább a poénra ment rá, mintha csak az irományom első sorában olvasott viccet próbálnák valóban vászonra vinni. A színészek dumáin lehet mosolyogni, olykor nevetni, Charles Napier (Rambo 2) azonban mindent visz, amikor elmeséli az első találkozását egy hasonló @-cal, ott a jelenet szerintem hatalmasra sikeredett.

Azoknak ajánlom, aki kedveli az ilyen agyament, nem normális alkotásokat. Baromság az elejétől a végéig, de szórakoztató, ugyanakkor kell hozzá egy kedélyállapot. Én is mikor először belepillantottam kicsúszott a számon az, hogy „Ez meg mi a fasz?”, majdnem kikapcsoltam, de az arcokat elnézve és a IQ nulla dumákat meghallva adtam pár perc esélyt a filmnek, majd sikeresen végignéztem és jól szórakoztam ezen a bődületes agyatlanságon. Mit is mondhatnék még a filmről? Fasz-a.

A gonosz halhatatlan. Legalábbis hatszor kevés volt legyilkolni. Az utolsó (?) felvonás alkalmából pedig nem más, mint a figura megteremtője, az igazi rémálom megalkotója, Wes Craven süppedt a rendezői székbe. Hasonló dolog történt a szereplőgárdával is, hiszen a sok régi arc közt főleg Heather Langenkamp-ért szoríthatunk újra.

A New Nightmare film a filmben, és ezt nagyságrendekkel jobban aknázza ki, mint például a későbbi Sikoly 3. Komolyan mondom, az első óra majdhogynem felüdülésként hatott az ezt megelőző három egymásra licitáló trágyadomb után. A sztori középpontjában Heather áll, Freddy-t csak sejtetik, bújtatják a készítők, és ez jót is tesz az egésznek. Végre van feszültség, az atmoszféra mindannak ellenére fenyegető, hogy a történet egy mozgássérült lajhár gyorsaságával halad előre. A kisfiú persze rohadt idegesítő (kezdem azt hinni, hogy szinte minden horrorfilmben nem gonoszt játszó kisgyerek az), valamint kicsit erőltetettnek és hiteltelennek hat, hogy ilyen szoros kapcsolatot ápolnak egymással a széria hősei, de a pozitívumok még túlsúlyban vannak. Aztán szerencsésen elbasszák persze, így amire az ötletes fináléhoz érünk, már nem kicsit, de inkább nagyon unjuk Freddy-t. Mert hiszitek vagy sem, az ő teljes valójában történő megjelenése, majd ténykedése rosszat tesz a filmnek. Én nem tudom, melyik fakezű kóklernek, vagy esetleg az operatőr unokaöccsének adták e oda a maszkokat, de ilyen szégyentelenül igénytelen szar műanyag még az ötödik felvonásban sem volt. Továbbá milyen megfontolásból adtak a rémálmok urára egy bármely szatír által megirigyelhető kabátot? 

Ugyan sikerül méltósággal lezárni a sorozatot, de a hetedik rész még így sem igazán színvonalas szórakozás. 10/5.5.

Ezúttal egyetlen videóklip helyett ötöt ajánlok nektek, az én 5 kedvenc horror klipemet.

Kezdem egy klasszikussal. Nincs olyan ember szerintem, aki ne látta volna. Ráadásul aktuális is, Michael Jackson kultikus Thriller-je. Lehet nevezni rövidfilmnek, videóklipnek, elvileg volt is vita, hogy melyik, jelölhetik-e az Oscarra (aztán nem jelölték végül). Kihagyhatatlan a felsorolásból. Rendezője az a John Landis, aki egyébként a Blues Brotherst, az Oscart és a Beverly Hills-i zsaru harmadik részét is dirigálta. Zseniális! (persze, mert én ajánlottam a listába, höh - edemem)

Ha horror és videóklip, akkor kihagyhatatlan bármilyen listából az Aphex Twin is, aka Richard David James. Kicsit sem rádióbarát muzsikát csinál, a brit elektronikus zene egyik császára, kritikailag nagyon elismert. Eredetileg a Chris Cunningham által rendezett Rubber Johnnyt tettem volna be, de az nem klip, hanem rövidfilm, szóval a Come To Daddyt választottam, ami ugyancsak Cunningham keze munkája, aki elismert kliprendező, nem a legkeresettebb, de néhány igen emlékezetes klip fűződik a nevéhez, mint mondjuk Madonna Frozen-je, vagy Björk All is full of love-ja. Egy érdekességet is megosztok még a klippel kapcsolatban, a Mechanikus narancs egyik helyszínén volt forgatva.

A Kasabian mindig is az Oasis farvizén evezett, de mostmár kezdenek ismertebbek lenni, bár egy stadiont még most sem tudnának megtölteni. Idén jött ki új koncept albumuk, aminek az első nem hivatalos single-je a Vlad the Impaler volt, amit ingyenesen le lehetett tölteni az együttes weboldaláról. Ehhez készült is egy jópofa klip, amit Richard Ayoade rendezett, aki a Kockafejek (The IT Crowd) egyik főszereplője (tudjátok, a szemüveges, fehéringes geek), a klip főszereplője pedig szintén a Kockafejek sorozatban szerepel, ott Richmondot játszotta (a goth). A klip egy régi olasz horrorfilm stílusában készült, ahol Vlad Tepes (cepesnek ejtik) húzza karóba, aki csak az útjába akad. Kicsit beteg, de vicces.

A grunge fénykorában nagy sikert arató Soundgarden talán legismertebb száma a Black Hole Sun, amit nagyban köszönhet a hozzá készült klip sikerének. Egy szürreális apokalipszisról szól a klip, és az akkoriban nagyon felkapott Howard Greenhalgh rendezte.

Végül pedig az Euróvíziót pár éve nagy meglepetésre nyerő finn Lordit szeretném bemutatni. Szörnynek öltözve nyomatják a hard rockot, még senki nem látta őket maszk nélkül, szóval megkerülhetetlenek Halloween témában. Szinte bármelyik videójukat berakhattam volna, de a legjobb a Blood Red Sandman szerintem. Pete Riski rendezte, aki a Lordi összes videóját, meg az együttes főszereplésével készült Dark Floors címu filmet is.

Most pedig rajtatok a sor, melyik a kedvenc horror videóklipetek?

A tavaly megkezdett sort folytatva újabb ponthoz érkeztünk a francia újhullámos horrorok listáján, de - és most köröket verve a konklúzióra - bár ne tettük volna. A Martyrs könnyedén lehetett volna a torture-porn királynője, a francia gorno Napóleonja, amennyiben tartalom is szorul a másfélórába, ha már a ráció hiányzik - vagy épp csak annak látszata van meg.

Pascal Laugier gorefesztje erősen megosztja a közönséget, az öncélű hatásvadász jelenetek, a túlmisztifikált alibizés még nem volna gond, ha tisztában lett volna képességeivel. Konkrétan 3 filmnyi anyagot akart összeturmixolni, az összetevők viszont annyira elidegenülnek egymástól, hogy bármiféle magyarázkodás ellenére, egyszerűen nem látni az irányt, s a célt. Olyan drasztikus váltások jellemzik a "műt", hogy azzal csak a Lost keatívjai tudnának bármit kezdeni. És ha közben nem is, de a film végére reflexből hangzott a kérdés tőlem; mi a fasz volt ez? (*ennyire őszintén azér' nem*) a rendező mit is akart?

Egyértelműen felnőni az extrémekmestereihez, de leginkább a guinea pig sorozat új tagját tisztelhetjük a Mártírokban, költői túlzással élve. Kezdetben feminim bosszúfilm, majd összeesküvős-kísérletes maszlag, vallásos marhasággal megfejelve. De ismételném magam, az explicit jelenetek premierplánba való adagolása normális embert nem elégít ki önmagában - komolyan, még a fűrészes arcok is próbálkoznak a forgatókönyírással. Laugier első nagyfilmje semmilyen értelemben nem nevezhető nagyfilmnek, abszolút vizsgamunka szaga van.

Pedig ha a film első felében vázolt szituációhoz tartja magát a szkript, kellemes szórakozás is lehetett volna, mert bizony egészen az első éles váltásig teljesen rendben van a cucc (szpojler: a zakkant csaj haláláig), de ahogy (Florentino) Perez, úgy Laugier sem tudott a seggén maradni. Pedig annyira szerettem volna szeretni ezt a filmet, de napról napra gyengébbnek titulálom ha visszagondolok rá.És a már taglalt problémák mellett, eltörpülnek a film érdemei, a fényképezés vagy a színészi játék, a lelkiismerettel való küzdelem, majd a megtörés remek ábrázolása, a főszereplő karakterének terelgetése és, végülis a szerepcserés, keretes megoldás sem volt borzasztó. De hogy egy kortársamat idézzem..."bazze, jobban szenvedtem a film alatt, mint a csaj". Ha csak az első felét kellene osztályoznom jóval magasabb lenne a végső szám, de mivel a második szinte nulla értékkel bír, így az erős közepes lenne a logikus húzás, de én akkora geci vagyok, hogy ez egy 10/3.5

A post szerzője INMFC, itt találtok tőle még sokkal több írást.

A für elise felcsendülése a hangfalakból egy megszokott napon a vizsga végét jelentené, de ez nem az a szokványos nap lesz annyit jó előre elárulhatok, kérem szépen. Itt és most, más jelentéssel fog bírni, sokkal, de sokkal rosszabbal. Harc kezdődik, de nem egymás ellen, hanem egymásért harcolnak a diákok. Versenyt futnak az idővel, ahol egy-egy jó feladat nem pontokat, hanem életeket menthet meg akár, többek között. A kirakós játék tehát kezdetét veszi, a szabályok pedig egyszerűek: egy rossz eredmény egy diák életébe kerül. Kiút és menekvés nincs, míg az a valaki a vonal túlsó végén szemmel láthatóan tartja a szavát, de könyörtelenül. Egyszerre kérdések tömkelege fordul meg a gyerekek fejében. Vajon miért pont mi? Miért pont most? Ki lehet ez, s mit akarhat? Ki lesz a következő? Lehet, hogy éppen te…

Kinek kell ma már a jó jegy? Az is elég, ha túl vagyunk egy-egy dolin, vagy ha túlélünk egy-egy nehéz vizsgát. Nem igaz? Nem számít a jegy, csak az, hogy görbüljön, csak az hogy, meglegyen. Természetesen azért vannak, akiknek ez sokkal többet jelent, sokkal többet az átlagnál. S ők tényleg minden meg is tesznek ezért. Robotolnak, nem ismernek lehethetetlent, tanulnak az utolsó leheletig, kifulladásig. Mert azért egy szép vizsga, eredmény, bizonyítvány a szülőknek is jobban tetszik éppenséggel. Dicsekedhetnek vele a másiknak, a szomszédnak, mindenkinek, mindenhol. Ez sokat jelent, jelenthetett akár…

A koreai első filmes brigád nem bízott semmi véletlenre, ez messziről látszik. Szemmel láthatóan körbenéztek a műfaj katalógus fiókjában, majd amit ott kibogarásztak releváns találatokként, azokat jól összegyúrva, összedolgozva készítették el ezt a Death Bell-t. S igen, ez már előrevetíti azt, hogy az újdonság varázsa, az új keletűség szellője, azért ebben az esetben sem csapott arcul. De mégis van benne más, ami miatt nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni mellette. Hisz, Korea azért a saját képére formálta az innen-onnan összelopkodott történetet, szálakat, ez nem vitás. Valamint az se, hogy nem követi el a tipikus hibákat éppen. Nem megy át értelmetlen gyilkoba, nem is drámázzák túl, nem is laposodik el igazán, hanem mindvégig fenntartja az érdeklődés piciny fokát. Ez nem konstans, írjuk is ezt fel az első darab számlájára, de azért a húsz percre elnyúlt kezdés már erősen fejvakarós élmény tud lenni sokunk számára.

Az első képkockákban tehát semmi lényeges nem történik, semmi az égvilágon, mármint amit a néző megkövetel(ne) éppen egy ilyen ,űfajú mozitól. No izgalom, no vér (just a little) hanem éppen ellenkezőleg a fiatalok, tinik mindennapjait láthatjuk, ahogy hülyülnek, buliznak akár. Ezt nevezzük szaknyelven a megismerési, feltérképezési folyamatnak, amikor megismerjük az áldozatokat, azokat karaktereket, akiket majd később is biztosan látni fogunk. Izgulni értük a legjobb esetben. Egy szó mint száz, a sablonosnak titulálható kezdés azért nem vészes annyira, megállja a helyét, van benne mosolyfaktor is, ami aztán persze az arcunkra fagy, ahogy azt kell. Pontosan akkor, s attól kedve datálható mindez, amikor is a külön időpontra behívott top diákok, vizsgázás közben észreveszik, megpillantják a tévében, az egyik társukat, amint az üvegkabinba bezárva kiált segítségért. Majd a kabin megtelik vízzel, s meghal, a többi tehetetlen diák szeme láttára, akik nem tudták az első kérdésre választ. De itt a következő, a második…

Szó se róla, a Death Bell elég sawosra vette a figurát. Az egyszerű képletet meglovagolva állítja a kétségbeesett, alaposan megfélemlített személyeket, jelen esetünkben a diákokat rejtvények, feladatok megoldása elé. Ha pedig ezt nem vagy hibásan teljesítik, végzik el, akkor bizony egy korábban elrabolt társuk kínok közepette fog meghalni. S igazán ezek a kínzó percek emlékeztettek leginkább a fentebb említett franchise alapsztorira, ötletre. Van itt üvegkabinban vizet engedéses, de higgyétek el, van ennél sokkal rosszabb is, amit nem említenék, s amit meg akarok hagyni nektek a nézésre címszó alatt. De az biztos, hogy ezek azért elég keményre sikeredtek, simán fel is veszik a harcot, bármely ilyen jellegű, típusú társával. Meg is adja az alaphangulatot rendesen, egy elég kellemetlen atmoszférát teremt az állandó sikoltozással, muzsikával, és help me-kel. S akkor még a fényekkel is játszva tud dobni mindezen, elég csak gondolni itt a kollégiumban történtekre.

Azt a 20 percet leszámítva, volt színtiszta 1 óra, amikor az történik, amire leginkább vágyunk, s akarunk látni egy slasher keretében. Jól összerakott, kidolgozott, azért működőképes mozi, ami nem felejt el fordulatokat, s újabb és újabb eseményeket kihagyni. Valamint nem csak a félelemnek és a vérnek van szerepe ez esetben, hanem a történetnek is. Aki ismer, az tudja, hogy az értelmetlen vagdosást nem igen részesítem előnyben, sokkal inkább az épkézláb sztorival, szkirpttel a háta mögött megáldott filmek azok, amelyek nekem valók. Persze ilyenkor is érezhető az egy kaptafára való sablonrendszer, de mindig lehet azért újat mutatni, valami újjal előrukkolni, ahogy azt éppen a Death Bell itt szépen megtette, megcselekedte, nekünk. Az utolsó fél órát emelném ki igazán, ami felteszi a pontot az i-re a szememben. Majdnem olyan volt ez, ami miatt, láttán képes is lennék megbocsátani annak az első picit túl hosszúra nyúlt kezdésnek, húszasnak. Amiért nem tehetem meg, az a közbe-közbe bezavaró klisé dolgok, vagy olyan pillanatok, amikor már nem tud tovább ott tartani a diákok között. Kienged, majd azért visszatalál a helyes útra, s mindig előhúz valami újat, váratlant a zsebből.

Summa Summarum a Death Bell azért nem okoz csalódást. A pakliban azért mégis benne van ilyenkor, s az is játszik, hogy a direktor úr (aki egyben írója is volt ennek) első komolyabb megmérettetése volt ez a darab a nagy s hatalmas filmpiacán, ami szó-szó nem is sikerült annyira rosszul. Bár az is igaz, hogy nem akart nagyon már az első lépcsőn elbukni, ezért tutira ment, amit aztán legalább megfejelt ilyen kellemetlen pillanatokkal, meg azzal az igencsak jóra sikeredett befejezéssel. Különösképpen meglepő még a stáblista lepergésekor látható momentumok, amelyekért már megérte megnézni a mozit - azt mondom, de nem árulkodok inkább tovább. 10/7

Tudjátok milyen érzés, amikor az ember lát egy trailer-t, és azt gondolja magában: woow, ez végre lehet valami jobb, izgalmasabb, frankó témájú és kivitelezésű dolog? Persze, mint milliószor ezelőtt, most is csalódnunk kell: sikerült a PR-os fiúknak összevágni trailer-ként azt a szűk 3 percet, ami miatt nem volt szívük kidobni az egészet a kukába. 

Ha pontosan akarom megfogalmazni azt, amit erről a filmnek nevezett dologról gondolok, akkor azt kell, hogy mondjam: ez egy nagy kalap szar. Sajnos a készítők túl komolyan akarták venni magukat ezzel az "ördögűzős" alappal (teszem hozzá azt is ímmel-ámmal rakták össze, direkt vagy indirekt, ezt homály fedi), és ha ez nem lett volna elég, még csúnyán bele is estek a "tükörben meglátjuk, hogy hirtelen a hátunk mögött ott van valaki, és rohadtúl megijedünk" klisébe. Szerintem nem tudták eldönteni, hogy egy komoly, vagy egy tini horror-t csináljanak. Viszont érdekes módon, volt két olyan pillanata a filmnek amit élvezni is lehetett. Az egyik egyből a kezdő jelenet. Baromi hangulatos a kékes-szürkés képi világ, ez a késő őszi/téli hangulat a parkban, az álomképekkel. A második említésre méltó jelenet Gary Oldman-hez fűződik. Mint rabbi, a zsinagógában, persze áram kimaradás idején, kénytelen találkozni a fordított fejű pitbull testében megtestesült gonosszal. Az ő karaktere az egyetlen, mellyel lehetett volna mit kezdeni. Nem fut el sikítva mikor kialszanak a lámpák, hanem, amit töretlen hittel rendelkező Isten szolgájaként elvárunk tőle (legyen bátorsága szembe szállni, sőt parancsolni az átkozottnak) meg is teszi.

Lehet,hogy velem van a baj, de nem tudom megérteni, miért nem hagynak föl a meg nem született iker sztorival. Semmi különleges nincs már az élő ikrekben sem, nemhogy a halottakban. Igaz, ennek a témának a lekörözhetetlen legalja még mindig Lindsay Lohan kisasszony klasszikus filmje a Tudom, ki ölt meg. 10/1.

Az előző részben közelebbről is megismerkedhettünk kedvenc forradásos pofájú, pengeujjú barátunk édesanyjával, és mivel annyira jól éreztük magunkat (nem, igazából nem), ezért ma találkozunk a kis Krueger poronttyal is. Várjunk csak. Mialóf!? Hiszen Freddy-t láttuk megszületni az ötödik felvonásban. Abból az eltorzult, mutáns törpére hajazó házimanóból már hogy a picsába lett szerető kertvárosi apuka? Hát ha ezt nem is, de sok egyéb érdektelen részletet bizton megtudhatunk a széria majdnem záródarabjából. Más szavakkal élve, akik azt hitték, hogy két ótvaros epizód után hegymenetben folytatódnak a kalandok azok szopóágra kerültek.

Tényleg egész sok minden történik, csak hát unalmasan van elővezetve a téma. A sztori erőltetett, a nyávogó kis pöcs kategóriás karakterekért abszolút nem lehet szorítani, és azt ugye már mindenki kórusban ismétli velem, hogy a színészi játék szintje valahova a Mariana-árok aljának környékére lőhető be. Ami még ezeknél is szomorúbb, az Freddy ténykedése. Az ezen bemutatkozó író-rendezése után érthetetlen módon további munkákat kapó Rachel Talalay ugyanis nagyjából a Bolondos dallamokból ismert Prérifarkas szintjére degradálja a rémálmok urát. Félni/izgulni pillanat töredékek erejéig sem fogunk, a humor teljességgel működésképtelen, a gyilkosságok idétlenek. Ha ezek után valahogy elszenvedjük magunkat a fináléig, akkor bónuszként szembesülhetünk a franchise (eddig látott!) abszolút mélypontjával. Többet nem is mondanék sem a zárlatról, sem erről a héthektós fostartályról. Még a harmadik felvonás is olyan távolinak tűnik, mint ide Irak. A tagline pofátlanabbat nem is hazudhatna. 10/2.

A 2006-os évben a folyamatosan döglődő amerikai horrorgyártásnak egy figyelemreméltó darabja is akadt, a Sziklák szeme, ami bár remake volt, kellőképen tudott újat mutatni a hot-dog zabálóknak. Persze azt is érdemes rögtön hozzátenni, hogy egy francia rendező egy szintén francia társforgatókönyvíróval lehelt egy kis életet a lapos amcsi horrorgyártásba. Alexandre Aja filmje szerintem egyike az utóbbi 10 év legjobb amerikai horrorjainak. Siker volt a kasszáknál, a közönségnél, szóval a faszfej kapzsi 20th Century Fox rögtön folytatni akarta. Rá egy évre jött is a folytatás, viszont Aja nem vállalta sem a rendezést, sem az írást.

Ekkora kibaszott szart! Ennyire gáz folytatás utoljára a Batman & Robin volt. Az alapötlet egy akkora ökörség. Idézzük csak fel Aja filmjének az alapfelállását egy kicsit leegyszerűsítve. Egy nagy család, rájuk vadásznak a nukleáris kisérletek miatt eltorzult bányászivadékok. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha elárulom, a filmet végig lehetett izgulni, hogy mi lesz xy szereplővel, ismétlem, egy sima család. Na most a kettesben egy marék katona kerül a gnómokhoz. Gondoljuk ezt végig józan paraszti ésszel. Ha egy kibaszott család egy rakás ilyen mutánssal fair küzdelmet folytatott, akkor olyan katonák, akiket egyébként Irakba treníroznak, egyértelmü, hogy levadásszák a lényeket. Nem baszd meg! Egy marék katona a valóságban két cigiszünetben levadászná, de itt neeem, itt még a katonák azt se tudják, hogy mit kell csinálni sérülttel, egy kis vér láttán maguk alá hugyoznak, nem veszik észre, ha valaki a hátuk mögött settenkedik, egymásba küldik a skúlót véletlenül, meg úgy eleve tök hülyék, a csatamezőn valószínüleg egy vak értelmi fogyatékos kisgyerek is levadászná őket. Hullatöltelék az összes.

Meg úgy eleve az egész forgatókönyv kuka. Csajt elkapják a gnómok, megerőszakolják, megszökik, csatlakozik a túlélőkhöz, és mintha semmi se történt volna, megy tovább egy szó nélkül. Tele van ilyenekkel a film. Meg ez a megerőszakolós szál. Az egyesben volt funkciója annak az egy, alig mutatott jelenetnek, itt meg teljességgel öncélú baromság. A karakterépítéssel is próbálkoznak az elején, de annyira felületesen, elsietve, hogy nagyon súlytalan, meg eleve megpróbálnak felépíteni papírmasé sablon karaktereket. Van az anyuka, aki a fia képét mutogatja, van a kissebbségi, van a rasszista, meg a többi balfasz katonáról még ennyit se tudunk meg. A párbeszédek szánalmasak, mint már leírtam, a szereplők bénák, nincs kiért izgulni, a lények még bénábbak, nekik se lehet drukkolni. Pedig csak az eredeti, 1985-ös második részt kellett volna remakelni, vagy ugyanazt felvizezve megcsinálni, amit Aja csinált, mert ez szánalmas lett. Feszültség pedig annyi van benne, mint mondjuk egy brazil-zambézi meccsen.

Ragozhatnám még sorokon át, mekkora egy fos ez a film, meg hogy a rendező mekkora egy nímand, és értetlenkedhetnék azon, hogy a Craven tesók hogyan tudtak ennyira szar szkriptet eszkábálni, vagy írhatnék egy bekezdést arról, hogy mennyire gáz a 20th Century Fox, de inkább csak kimondom, hogy ez a film számomra nézhetetlen. Simán rá merem mondani a 10/1-es értékelést bármiféle lelkifurdalás nélkül, zs kategóriás vacak.

A cikk szintén EFES klaviatúrájából származik.

Horrorfilmet csinálni látszólag könnyű feladat. A műfaj szigorúan kötött követelményei, dramaturgiája és egyéb specifikumai a elsők között vésettek fel a filmművészet márványtáblájára. Ha szem előtt tartjuk ezeket a fő alapelveket és korlátozott mértékben vegyítjük a saját kreatív ötleteinkkel, vagy a régebbi, jól sikerült alkotásokból lenyúltakkal, nincs is olyan nehéz dolgunk. Ezt gondolják a Rémségek könyve második részének filmrendezőszakos hallgatói, és John Ottman is, aki debütálásképpen - a filmzene szerzése mellett - rendezte e filmet.

Az Orson Wellesről elnevezett filmfőiskola végzős diákjai utolsó vizsgafilmjeiket forgatják. A tét nagy: a legjobb mű alkotója elnyeri a Hitchcock-díjat, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy feltárulnak számára minden filmesek Mekkájának, Hollywoodnak kapui. Ennek megfelelően hatalmas a rivalizálás Amy, Travis és Toby között.
  
A hisztérikus Toby horrorfilmjének forgatása döcögősen halad, de Travis filozofikus művészfilmje is lassan elkészül. Amy egy valóságos sorozatgyilkosság történetén alapuló pszicho-thriller forgatásába kezd, melynek címe: Rémségek könyve. Solomon professzor, a vezető tanár Amy Oscar-díjas apjára hivatkozva biztatja a lányt. Közben titokzatosan eltűnik Simon, az európai származású operatőr, Amy látta ugyan, hogy egy vívómaszkot viselő köpenyes alak brutálisan végzett vele, de a holttest híján senki sem hisz neki. Később a stáb néhány tagja végzetes "baleset" áldozata lesz, és érthetetlen módon Travis is öngyilkosságot követ el. A rendőrség indítékok és bizonyítékok hiányában tehetetlen, és egyébként is a bohém csapat felelőtlen viselkedésének tulajdonítja a titokzatos történéseket. Amy azonban nyomozni kezd, és akad egy váratlan segítőtársa is. De a vívómaszkos gyilkos újra feltűnik.

Horrorfilmet csinálni valójában rettenetesen nehéz dolog. A szigorúan veendő műfaji követelményeknek megfelelni úgy, hogy közben csempésszünk egyéni, eredeti ízeket is bele, mentesen a plagizálás vádjának leghalkabb felemlítésétől is, iszonyúan kemény feladat. Nem sikerül ez a filmbéli rendező-tanoncoknak, de az „igazi” film rendezőjének sem. Amolyan jó tanuló felel jellegű dolog sikeredett, innen-onnan ellesett ötletekkel, poénokkal, egy kicsi Blairwitch Projekt, egy kicsi Sikoly, egy kicsi a Texasi láncfűrészes gyilkosból, meg egy csomó még ki tudja miből.
  
A filmekben készítésben kicsit is járatosabb néző tudja, egy film forgatásán akármi megtörténhet, és ugye ahol akármi megtörténhet, ott nem meglepetés, ha bármi meg is történik. Ha egy horrorfilmben nincs igazi meglepetés, akkor az a film nem működik. Mint ahogy ez sem. Nem szólva a faarcú, üres tekintetű színészekről, akiknek egyáltalán nem sikerül emelni a film amúgy sem magas színvonalát.

A filmbéli dialógokban rendre Truffaut-t, Godard-ot, Spielberget és Lucast emlegetik, akik ugye elkövettek néhány nézhető filmet pályájukon. Azonban talán tanulni kellett volna valamit a mesterektől, nem dobálózni a neveikkel. És hogy Orson Welles-főiskola meg Alfred Hitchcock-díj! Nagyzoló, felületes, tehetségtelen, primitív és ráadásul ostobán cinikus film ez.

Ha találkoznék John Ottmannal, akkor azt tanácsolnám neki, hogy filmrendezés helyett szerezzen inkább zenét, mert az tán jobban megy, vagy keresse meg John Carpentert, aki horrorban eléggé otthon van, ráadásul filmjei zenéjét is maga jegyzi, adjon már néhány korrepetáló órát. De a filmezést felejtse el egy időre... Legfeljebb 10/2.

Sam Raimi, mint ahogy azt az előző rész végéből ki is lehetett találni, nem sokat tétlenkedett, s testvérével elkészített forgatókönyvből elkészítette a gonosz halottak harmadik fejezetét, melyben Bruce Campbell teljesen új settingeben láthatott hozzá a különböző halálukból visszatérő „izék” aprításához. A helyszín megváltozásával azonban nem sok minden változott, újra a humor-vér-őrület tengely mentén zajlanak az események, bár a mostanra már sokat látott Ash személyiségében olyan jegyek látszanak kirajzolódni melyekre eddig nem igazán világított rá az első két rész.

Tehát az eddigi történet rövid elmesélése után (mely kiegészül láncfürész/sörétespuska Ash polgári foglalkozásával) minden pontosan ott folytatódik, ahol abba maradt, azaz valahol az 1300 évek sötét korszakában. Hősünk láncra verve érkezik egy várba, hol hamar bebizonyítja, hogy ő a legendában megjövendölt égből pottyant, ki majd elhozza, a Necromonicont, s ezzel hatalmat ad az emberiségnek, hogy felülkerekedjen a sötétségen, mely már létezését fenyegeti.

Természetesen semmi sem alakul úgy, mint ahogy azt eltervezte, s így a „fémkezű” jövőből érkezett hős egy egész seregnyi élőhalottal tér vissza, kiknek mindennél fontosabb, hogy visszaszerezzék a könyvet, s ezzel örök sötétségbe taszítsák világunkat. Azaz az eddig józan ész határán egyensúlyozó történet átcsap egy nagy csatajelenetbe, mely igaz bővelkedik darabolós jelenetekbe, mégsem mondható egyértelműen horrornak, sokkal inkább fantasynak.

Mindenesetre az alkotás első két harmadában nyilvánvalóvá válik, hogy Raimi nem képes elszakadni a jól bevált formuláktól, s igaz, hogy Ash-től a világ második legjobb gitárosa (lásd Sweet and Lowdown, 1999) órákat vehet taplóságból, de lényegileg ez nem sokat változtat a dolgok menetén. A vér úgy fröcsköl, mintha tűzoltók eresztenék tömlőikből, a legenda megtestesülése pedig egy rozzant szélmalomba és a környékén küzd meg (jobb keze helyett) számos miniatűr, majd valós méretű önmagával.

A film tehát jó és gonosz csatáját mutatja be, mely határvonal csak így szavakban létezik, mint, ahogy arra több szinten utalást is tesz. De ahelyett, hogy filozófiai boncolgatásokba kezdenénk ezzel (vagy szokásos önreflexív motívumaival) kapcsolatban, inkább említsük meg azt a könnyedebb témát, mely szerint az új kor és helyszín sokkal jobb táptalaja a horror műfajának (babonáival, hiedelmivel, élet felfogásával), mint a tömérdek jelenkori alkotás. Talán kissé furcsa is, hogy oly kevés film kerül ki e zsáner keretei közül a sötét középkor színfalai közzé ültetve.

Bár igaz, hogy ez a gondolat is sokkal többet érdemelne, de teljesen fölösleges e inkább viccnek, mint kőkemény horrornak szánt alkotás kapcsán ilyesmiről értekezni, egyszerűen be kell süppedni a kényelmes székbe, s élvezni azt a töménytelen vért és leszakadó testrészt, melyet gyönyörű humor szalaggal átkötve tálal már harmadjára Sam Raimi.

A zombi filmek egyértelmű koronázatlan királya Romero, ki lényegileg azzá tette ezt az ördögi teremtményt, amiként ma ismerjük. A kiváló rendezőnek viszont számos olyan követője akadt, aki újra értelmezve, vagy éppen onnan folytatva, ahonnan a mester abba hagyta hasonlóan színvonalas műfaji filmeket tudott létrehozni. Igaz általánosságban a Living Dead sorozat jól komponált és árnyaltan megrajzolt társadalomkritikája hiányzik e filmekből (vagy csupán elnagyolt megfestésük miatt inkább szót sem érdemelnek), s így csupán az erősen pop-corn szagú, kólával öblített „b” jelzővel illethetjük őket.

Pontosan ezen állítások igazak bizonyos Lucio Fulcira, aki Romero alapfelállását a Zombie 2-ben (aka Zombie Flesh Eaters, 1979) némi misztikus felhanggal keverve értelmezet újra, s szakítva az  enyhén szégyellős kamerával egy igazán gyomorforgató slasher mozit forgatott le, mely a – méltán elhíresült – szemkiszúrós jelenet végett vált a horror műfajának (mondhatni) korszakalkotó filmjévé.

Mielőtt e magasztos körbe udvarlásba feledkeznénk (mely azért cseppet sem érdemtelenül történik), s elragadottságunk a talán már megengedhetetlen magasságokat súrolná álljunk meg egy pillanatra, s tekintsünk rá ezek nélkül a filmre, mely ilyen pillantásnak kitéve kissé rozoga szerkezetnek, vagy inkább „semmi extrának” nem tűnik. Hiszen csupán egy újabb jól megkoreografált menekülős, enyhén klausztrofób alkotás, mely azért annyiban képes újat mutatni, hogy helyszínét különösen választja meg, s a kézenfekvő nagyvárosi „pokol” helyett a kór eredetéhez egy kis Karib-tengeri szigetre kalauzol el minket.

Tehát egy homályos felütés után egy hajó érkezik meg New Yorkba, melyen (az beavatott szem számára) rögtön egy zombi támadás zajlik le, s az újságíró, s a családtag elindul kideríteni, hogy mi áll a módfelett különös eset hátterében. Matul szigetére érve pedig szembesülniük kell a rettenettel, azaz a halottak feltámadásával kik csak az élők húsának elfogyasztására vágynak mindennél jobban.

A film egyedüli érdekessége a kirívóan hányingerkeltő jelenek mellett a tudomány és babona (esetünkben a voodoo) találkozása, s az előbbi csődje (a másik oldalról sajnos igazi megközelítést nem kapunk, de hát mit is várunk a mi nyugati gondolkodásmódunktól), mely bizonyos szögből nézve akár a modern társadalom illetve ember kritikája is lehetne, de mindez csupán játszadozás, hiszen a film (feltehetőleg) nem akar ilyen mélyen szántó lenni, csupán a már többször is felhozott jenetekkel akar egy új igényt kielégíteni.

Azért emeljük ki még a film egyszerűen tökéletes maszkjait, hiszen ez előtt még nem találkozhattunk ilyen élethű és tényleg önmagában rémisztő zombikkal, s akkor tegyük rögtön, hogy mindehhez a fényképezés tökéletes partner, hiszen nem felejt el elidőzni egy-egy rémségen, vagy vérben tocsogó jeleneten.

Azaz Fulci talán egyik legjobban sikerült celluloid terméke elborzaszt, s ezzel szórakoztat, hogy a bátor férfiak könnyedén magukhoz ölelhessék a moziban a megrémült, elszörnyedt nőket, miközben a már említett film nézés szertartásának kellékeinek fogyasztásával elrepüljön a másfél óra, mely mint ezekből kitalálható igazán minőségi borzongást ígér mindenkinek, s persze gondolom mondanom sem kell, hogy a műfaj szerelmeseinek kötelező darab.

Nem fogok vele sokat szarozni. Baromira gyenge. Na persze nem annyira ratyi, mint az eddigi mélypont második rész, mert ebben legalább van pár értékelhető jelenet, és néhol meglepően bizarr. A beteges alapötletből tehetség híján azonban nem sikerül kihozni semmi értelmeset, a sztori bedob egyes szálakat a közösbe, kicsit beléjük kap, aztán hagyja őket lógni a semmiben. A párbeszédek botrányosak, és ami a legszebb, hogy még annál is döbbenetesen pocsékabbul vannak előadva. Karakterek hiányában senkiért sem lehet szurkolni, érdektelen az egész. Feszültség, atmoszféra sehol. Freddy maszkja egy szánalmas vicc. A stáblista alatt futó rapbetét pedig már nekem fájt. Ne nézzétek meg. 10/3.5.

Aki másnak vermet ás, az a sírásó. Legalább ennyire értelmetlen lenne azzal kezdeni a bejegyzést, mintha közölnénk a Daytona 500 végeredményét, ahol az európai és az amerikai horroripar kvalitása cselendzserekben manifesztálódva küzdött a nézők kegyeiért. Így ebbe most bele sem mennék, inkább James Watkinst magasztalnám, aki első és eddigi egyetlen rendezésével nagyobb karriert tudhat magáénak, mint Uwe Boll.

Azt mondják attól félünk, amit nem ismerünk. Viszont a legjobban attól lehet, amit ismerni vélünk. Watkins fórgatókönyvéről sem gondolná a kocanéző, hogy reszketésre, majd a film végeztével a rég nem látott rokonok gyermekeinek pusztítására adhat okot. Mert mi tragikusat tehetne pár tizenéves, aluliskolázott sudribunkó, ha nem angolok? Ugye... de ők angolok. Watkins adott nekik teret és másfél órát, hogy megmutathassák mire képesek, az aktuálpolitikai visszhangot felhasználva pedig feltálalta a tavalyi év egyik legjobb filmjét, vérbe mártva.

Adott egy kegyetlenül szerelmes párocska, kik a hétvégén valahol vidéken pihennék ki a szürke napok fáradalmait. A célállomás az Éden-tó, ahol nyugalmuk nem tart sokáig egy maroknyi suttyónak köszönhetően. Hangoskodnak, kötözködnek és a kutya sincs pórázon tartva. Apróbb csínyek sorát követi az elkerülhetetlen baleset, mely véglegesen egymás ellen fordítja a két félt, csak míg a fiatalok ismerik az erdőt, a környéket, az embereket, addig a mi túristáink elveszettek a srácok által indított hajtóvadászatban...

Watkins forgatókönyve olyan amilyennek lennie kell (nem hiába, korábbi írói tevékenysége sem volt rossz), elborzaszt, felidegesít és katarzisba ejthet. A klisék persze megvannak, de ha ezt olyan megjegyzésekkel fogadjuk film közben, mint "ekkora hülyéket, táborozni mennek az erdő közepére" vagy "fhú, cseszd meg, ne menj oda!", hála a remek kőrítésnek, akkor nyugodtan ismételje csak magát a történelem. A kellően explicit tartalom alatt csak fel-felsejlenek a hálivúdi szindrómák, így abszolút nyitottak vagyunk a többszöri gyomorba vágással felérő jelenet felé, melyekben színészeink brillíroznak és az operatőr is kimagasló munkát végez.

Nem egy buta, érdemtelen film az Eden Lake akármennyire próbál annak tűnni, mert ismerjük be, lehetne az, de talán épp a mai silány termés teszi naggyá. Mindent megenged magának, de mégis úriember módjára viselkedik és ami legérdekesebb vele kapcsolatban, hogy valóságos, társadalmunk tükrözi mindenféle hokimaszkos, álomgyilkosos balfasz nélkül. És épp a filmben látott viselkedésformák miatt értelmetlen a helyzetről beszélni. Ami szent, hogy ismét láthattuk; a vidéki levegő kártékony hatással van az urbanizált ember egészségére 10/9

Az alábbi post EFES munkája, errefelé olvashattok tőle többet is.

Minden mindennel összefügg. Mint a pók hálójában, csak a Pók most maga a Halál. Vagy mint a sorba állított dominók, de az elsőt a Halál pöccinti el. A Nagy Kaszás kipécézte magának Kimberley-t, ugyanis megmutatta neki mi fog történni. Hasonlatosan az ismert zen példázathoz, csak most nem egy Tokióban lehulló falevél okozza sokszoros ok-okozati összefüggésben a párizsi Eiffel-torony ledőlését, hanem egy rönkszállító kamionon elpattant láncszem miatt történt az az irtózatos tömegkarambolt valahol a 23-as autópályán.

Kimberley előre látott mindent, amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy éppen a 23-as autópályára készülnek rátérni. Az apjától rövid hétvégi kiruccanásra kölcsönkért terepjárójában a barátai vihognak eszelősen, az épp imént nyomtak el egy hatalmas spanglit, a tőle balra levő furgonban ugyanaz a terhes nő, mögötte az a rosszarcú férfi, az ütött-kopott kombijában, a fekete bőrruhás motoros éppen olyan türelmetlen, pontosan úgy, mint abban a rettenetes vízióban. Előtte nagy sebességgel egy jókora farönkökkel megrakott kamion száguld el... Rossz vízió, vagy figyelmeztetés volt? Hiszen a vízióban szereplők mindannyian itt vannak körülötte... De ott, vele együtt mindenki meghalt... Hirtelen ötlettől vezérelve keresztbe állítja kocsiját, így megakadályozva az előrelátott karambolt. Persze a többi autós semmit sem ért az egészből, tülkölve, dudálva, türelmetlenül fogadják a lány akcióját, akit egy éppen a kocsisorban veszteglő rendőr rögtön kiszállít a kocsiból. A terepjáró mellet állva döbbenten nézik végig, ahogyan a 23-as sztrádán száguldó rönkszállító kamion utánfutója félrefordul, a hatalmas farönkök gigászi dárdaként fúródnak a kamion mögötti forgalomban haladó gépkocsikba, emberi testrészek, felismerhetetlenné törött autóroncsok mindenfelé... De a látomásban ők voltak az áldozatok... Kimberley hisz benne, ők is sorra kerülnek.
 
Az első Végső állomásban egy diákokat szállító repülőjárat katasztrófáját jósolta meg az egyik diák. Néhányan beparáztak, ők nem zuhantak le, ekkor még megúszták, de aki rajta van a Halál listáján, nem menekülhet... Úgy is lett. Nem maradhat ki senki, a sorsa ellen nem tehet senki semmit. A második részben Kimberley ismeri az első részben történteket, ám ez a tényeken egyáltalán nem változtat. És még a dolgok is súlyosabban alakulnak, ha lehet...

A tutiság az az, hogy az általam egyébként sem túlságosan rajongott tini-horror műfajától, így néhány Sikoly után, könnyű szívvel búcsút vennék, ezzel életem (sokadik) nagy hibáját követném el, mert a Végső állomás kettőt akkor nem láthatnám. Régen szórakoztam ilyen jól horror-filmen, a sok vértől, kifojt szemtől és béltől függetlenül. Nem tudom, a film alkotói (David R. Ellis rendező és Craig Perry producer) hogyan csinálták, de az biztos, hogy filmjükkel sikerült majdnem ugyanazt a hatást elérni, mint egy más műfajban, bizonyos Hanna és Barbera uraknak (lásd pl. Tom&Jerry-sorozat). Az ismert rajzfilm-sorozatban történnek úgy a dolgok, mint ahogyan járnak tragikusan pórul a kiszemelt áldozatok a Végzetes állomásban. Beülsz egy fogorvosi székbe (para ez, már önmagában is!), közben a váróban elpattan az akvárium csöve, a víz a konnektorba folyik, rövidzárlat, de te benn a székben éppen altatás alatt vagy, az altatógép pedig árammal működik! Tragikus, egyben ellenállhatatlanul komikus is. Morbid humora van a filmnek, mint a viccben:
- Pistike, vigyázz, szakadék! - Á!
- Pistike, vigyázz, szakadék! - Áááááááááá!
 
Az ehhez hasonló, paradox módon ízléses morbid humoron, valamint a horrorhoz méltóan csavaros cselekményszövésen kívül szólni kell még a színvonalasan kivitelezett akciójelenetekről, és a pontos vágásról is. Ritkán látni ennyire bravúrosan fényképezett, eredetien látványos tömegkatasztrófákat és karambolokat, mint itt. És hát itt megvan az is, amit sokszor elfelejtenek alkalmi és profi horrorfilm-rendezők egyaránt: a legnagyobb rettegést mindig a teljesen hétköznapi szituációk, a mindennap használt eszközök okozzák. Egy kissé idegesnek látszó fogorvos megremegő keze, vagy egy ártalmatlan turmixgép tisztítása... horror, nem? 10/7