Végy egy a világ végén lévő elhagyatott viskót, lehetőleg a közelben legyen valamilyen elfeledett civilizáció emléke, adj hozzá némi zagyva mitológiai hátteret, s máris kész az ideális ördög éjszakájára kínálható szórakozás. Sam Raimi talán az ki tökéletesen felállította ezt először a Gonosz halottjaival, s nem is igazán várhatunk mást, mint szűk másfél óra kellemes vérben tocsogást, némi szexuális felhanggal megfűszerezve, mely mindig kellemes párosításnak tűnik a melegen szervírozott belsőségekkel.
Tehát Ashley J. Williams (Bruce Campbell) elindul testvérével és három hölggyel, hogy pár kellemes napot töltsenek el a civilizált világ által még meg nem fertőzött, már-már költői magasságokba illő tájon. Szálláshelyükül egy régen szebb napokat is látott erdei faházat választanak, s minden szépen is indul, amíg a pincében nem találnak rá egy korábbi lakó feljegyzéseire és hanganyagára, melyen egy ősi nyelven felvett ráolvasás elszabadítja a letűnt korok démonait, hogy azok nőket megfertőzve (egyikkőjüket a fák szabályosan megerőszakolják) hozzá lássanak a trancsírhoz (melyből azért hősünk is kiveszi saját részét).
Mindez pedig igazán minimálban, gyakran inkább mosolyt mint félelmet csalva az arcunkra jelenik meg, egy mégis szörnyen hangulatos, s feszültséggel teli filmben, melynek talán legszebben kidomborodó pontja Bruce Campbell játéka, mely mindenért kárpótolja a nézőt(s persze a zseniális fényképezés, mely időnként oly szokatlan és kitekert poziciókból történik, hogy kár lenne megfeledkezni róla). Persze nem szabad nagy elvárásokat támasztani a filmmel szemben még ha olyan témákat is pedzeget meg, mint a nő eredendő bűne, s az ezzel járó csábítás egy groteszk parafrázisa.
Illetve talán arról is illik szót ejteni, hogy a modern világból érkező, a gép csodáját magukkal hozó tinédzsereket a természet támadja meg és győzi le, mely ha nem is ebben az esetben, de mindenképpen hosszas fejtegetésnek lehetne az alapja.
Persze arról sem érdemes megfeledkezni, hogy mindezzel önmaga (készítők) is tisztában van, s így nem feledkezik meg némi önreflexióról sem, mely aztán hab a tortán, hogy az eddig is kitűnőnek titulálható film még impozánsabb benyomást keltsen. Hogy a végső díszről, a habon trónoló cseresznyéről is szót ejtsünk, azaz a Happy End hiányáról, mely igaz a folytatások tükrében kissé furcsán hat (mellyel kapcsolatban Raimi maga nyilatkozta, hogy csupán azért készültek el, mivel sem Campbell, sem ő nem igazán kaptak éppen munkát), de csak ezt a fejezetet figyelembe véve tökéletes befejezése az alkotásnak.
Összességében a film tökéletesen illeszkedik a tárgyakhoz kötött gonoszok (ugye itt a Necronomicon) – mint a Hellraiser (Clive Baker, 1987), vagy a Princess of Darknes (John Carpenter, 1987) – sorába, kik megfelelő szórakozást tudnak nyújtani, az arra vágyóknak.