Hirdetés

2010. szeptember

A hónap legjobban várt filmje:

Pancser Police (The Other Guys)

Friss kommentek

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Címkék

10/0 (1) 10/0.0 (3) 10/0.5 (1) 10/1 (19) 10/1.5 (3) 10/10 (44) 10/2 (14) 10/2.5 (6) 10/3 (20) 10/3.5 (7) 10/4 (27) 10/4.5 (6) 10/5 (25) 10/5.5 (7) 10/6 (48) 10/6.5 (24) 10/7 (72) 10/7.5 (27) 10/8 (67) 10/8.5 (33) 10/9 (68) 10/9.5 (18) 100 kedvenc film (5) 100 pocsék film (5) 18as karika (1) 1979 (1) 1982 (3) 2002 (1) 2003 (2) 2004 (4) 2005 (9) 2006 (19) 2007 (56) 2008 (147) 2009 (89) 2010 (21) 70es évek (4) 80as évek (17) 9 (1) 9/10 (1) 90es évek (12) adaptáció (1) ajánló (11) ajánló/ (1) akció (119) animációs (31) anime (4) australian open (2) ázsia (7) az ev lemezei (1) bábfilm (1) belga (1) bergman (1) bűnügyi (5) butler (1) cannes (2) casting (2) cinepécs (1) coen (1) comingsoon (9) cyberpunk (1) dán (5) díjátadó (1) dínós (1) dokumentum (5) dráma (164) drogos (1) dvd kritika (1) elemzés (2) életrajzi (3) előzetes (19) énblog (4) erős idegzetűeknek (1) erotikus (1) etc (1) exploitation (1) fantasy (17) fasság (1) február (1) felhúzós (1) fesztivál (3) film (537) filmdzsungel (1) film noir (5) fincher (1) firth (1) foci (9) francia (12) friday night lights (4) friss (4) gagyi (3) gála (2) gépház (36) gilliam (1) guy (1) gyu (1) háborús (14) harcművész (8) harry potter (1) hayao miyazaki (1) hellókarácsony (1) hellokarácsony (2) himym (3) hírek (1) holmes (1) horror (118) hp (1) hps (1) ingyen (2) iszonyatjó (1) james bond (2) jean (1) kaland (24) karácsony (3) karrier (2) katasztrófa (5) kedvcsinalo (1) képregény (5) képregényfilm (23) klasszikus (3) klub (1) könyv (7) középszar (1) közvetítés (1) krimi (28) kritika (507) különvélemény (1) lehúzós (2) live (2) liveblog (1) magyar (12) magyarországon nem forgalmazott (1) májkülbéj (1) meg ne nézd (7) mese (1) mix (1) moore (1) moveast (1) moziba ne (1) moziünnep (2) mtv (1) muse (1) musical (6) napjaink (3) negyedik évad (1) nickelback (1) nolan (1) norvég (1) nosztalgia (1) oscar (3) park (1) peckinpah (4) polanski (1) poszt apokaliptikus (1) premier (1) radio (9) remake (7) reno (1) reznor (1) ritchie (1) road movie (3) robertdowneyjr (1) rob reiner (1) rodriguez (3) romantikus (55) romero (6) rövid (1) rövidfilm (6) sci fi (71) sorkin (1) sorozat (14) south park (6) spanyol (5) sport (9) svéd (1) szar (2) szatíra (2) szavazás (1) széria (1) szörnyfilm (6) tarantino (5) témázós (1) tenisz (3) tévé (12) thriller (72) tim burton (1) tom cruise (7) toplista (14) történelmi (3) trailer (5) trash (4) twitter (2) überszar (30) v (1) vámpír (7) vendégblogger (17) vendégposzt (1) video (1) videójáték (4) videoklip (15) vígjáték (110) wááá (1) western (18) woody allen (1) wuxia (1) zene (67) zen film (2) zombi (8) Sok címke

Mindenki számít!

NetworkedBlogs

A szellemíró (The Ghost Writer, 2010)

2010.03.07. 18:37 - chromeshelter

3 komment

              

Roman Polanski egyik tagja annak a maréknyi filmrendezőt tömörítő körnek, kiknek az elmúlt évtizedek során sikerült olyan mértékű presztízsre szert tenniük, hogy bár bizonyítaniuk már egyáltalán nem szükséges - egyszerűen mégis lehetetlen nem sokat elvárni alkotásaiktól. Hiába állítják többen A Zongorista töretlen sikere ellenére is, hogy a lengyel származású rendezőzseni a nyolcvanas évek eleje óta folyamatos mélyrepülésben van, a The Ghost Writer érkezését mégis iszonyatos várakozás és találgatások előzték meg. Az idei Berlinálén végre lehullt a lepel, és a szerencsésebbek megtapasztalhatták, hogy ebből az igen érdekes koncepcióból kiindulva végül milyen irányba terelte vízióit Polanski...

A Szellemíró, mint a címe is mutatja egy névtelen firkász (Ewan McGregor) történetét mutatja be, amint elvállalja a volt brit miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) memoárjainak korrigálását, könyvvé fűzését. A rutin pénzkaszálásnak induló munka a politikus ismételt reflektorfénybe kerülésével és Lang előző szellemírójának halála körüli titokzatos információmorzsák váratlan felbukkanásával pillanatok alatt átcsap oknyomozó kutatásba, melyből látszólag főhősünk sehogy nem kerülhet ki jól.

A történetből könnyedén leszűrhetjük, hogy itt bizony egy vérbeli nyomozós thrillerrel lesz dolgunk, és a végeredmény szempontjából nagyon szerencsésen Polanski tartotta is magát ehhez az elképzeléshez, sőt! Merem állítani, hogy jó ideje nem készült a műfaj klasszikusai előtt ilyen mélyen fejet hajtó mű! Polanski minden tekintetben követi az Alfred Hitchcock legendás filmjei által megteremtett, és a sajt alkotásai által korábban is oly hűen építgetett csapást.

A szellemíró egy a végletekig kisimult és magabiztos film - és ez nem csak a hihetetlenül gyönyörű, ám mégis visszafogottnak ható látvány, valamint a képi világra tökéletesen simuló zenék (utóbbiakat a rendező rajongói nagyon fogják értékelni) érdeme, hanem bizony a nagyszerű munkát végző színészeké is. Ewan McGregor hibátlanul hozza a csendesen, ámde mégis gyanakvóan háborgó tenger szerepét, melybe mindent felkavaró hullámként csap bele Brosnan játéka a közös jeleneteknél. A film annak ellenére, hogy mindössze két - három hibátlanul megalkotott helyszínen játszódik (egy üres hotelben, egy majdnem üres szigeten található erődítményben, illetve egy kikötőben) számos olyan - olykor csak másodpercekre megjelenő - figurát mozgat, akik karakterük groteszkségével egytől egyig emelik a feszültséget (nem beszélve Tom Wilkinson cameoajáról...). 

A film fő irányadó elve a szép lassan mindent elnyomó paranoia. Polanski szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy a nézőt mindig egy gondolattal a főhős előtt járatja, ezzel kiváltva egy hihetetlenül intenzív együttérzést, a karakterért való izgulást. A Szellemíró nem váratlan csavarokkal vagy meglepetésekkel tarol, mindinkább a tökéletes és szigorú szerkesztésével. Az esetek többségében ugyan tudjuk, hogy mi fog történni, viszont a kulcsjelenetek pont a megjósolhatóságuk miatt hihetetlenül ütnek (ez hatványozottan igaz a brilliáns zárójelenetre). Minden ezekre a pillanatokra van kihegyezve: amikor a szellemíró tudása utoléri a nézőét.

A filmet elsősorban Polanski fanoknak, és a klasszikus "fénykép-hátuljára-telefonszámot-írós-fecnire-jegyzetelős" melodrámák kedvelőinek ajánlanám, de minden bizonnyal bárki élvezni fogja, aki nem vár valami forradalmi újítást a The Ghost Writer-től. A film összességében sajnos éppenhogy nem ér fel a rendezői csúcsműveihez, de mindössze egy hajszállal marad el mögöttük. Egy nagyon jól kivitelezett mestermunka, melyen igazán érződik, hogy egy zseni készítette. 10/8.5 

A verdict után, tényleg csak zárójelben jegyezném meg, hogy érdemes figyelni a film önéletrajzi utalásaira (a közéletből visszavonuló híresség / korai bűnök felemlegetése / száműzetés / xy ország védelmet ajánl... azért valamit tud ez a csávó :P)

21 gramm (21 Grams, 2003)

2010.03.05. 19:00 - popcore

9 komment

 

Adott három nem kifejezetten derűs sorsú, de mégis, többé-kevésbé balanszban lévő ember. Mindegyikük élete egyfajta furcsa feszültséggel van megtöltve. Cristina (Naomi Watts) a családjával foglalkozik. Boldog házasság, gyerekek. Jack (Benicio Del Toro) korábbi élete miatt bűnhődik és a vallásban próbál megbocsájtást, feloldozást nyerni. Paul pedig éppen új szívére vár. Hármójuk sorsa egy szerencsétlen autóbalesetben fonódik össze. Értékrendjük megborulni látszik, 21 grammos lelkük eltorzul, személyiségük kifordul magából, persze nem feltétlenül rossz irányba.

A film Alejandro González Innáritu trilógiájának második darabja. A hármas mindegyike egyfajta tanulmány arról, hogy egyes emberek, illetve a köztük lévő reláció, hogyan változik meg valamiféle sokk hatására. Az első darab a Korcs szerelmek (Amores perros) 2000-ből. A kiforratlanság szó minden bizonnyal túl erős, de mégis azt mondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy megjelennek benne a rendező és a forgatókönyvíró (Guillermo Arriaga, aki egyébként a trilógia minden darabját írta) meglehetősen karakteres húzásai, kevésbé zseniális, mint jelen írás tárgya. A Bábelre pedig a nagyképűség bélyegét túlzás rásütni, mert ugyan igaz, hogy kicsit nagyvonalúbban, ha tetszik lezserebbül kezelték a sztorit, de ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy rossz film lenne. Az előbbiekből kiderül, hogy a három film közül egyértelműen a 21 gramm a legjobb. Ennek több oka is van.

Először is a film struktúrája, egészen rendhagyó. A történetvezetés abszolúte nonlineáris. A jelenetek látszólag esetlegesen vannak egymás mögé dobálva, ezzel teljes mértékben a nézőre bízva a sztori összeszkábálását. Az egész olyan, mint egy puzzle, aminek egyesével kapjuk meg a darabjait. Ám ha igaz lenne, hogy random az egész, akkor elég nehéz dolgunk lenne és a kép csak igen erős találgatás, káosz után állna össze, ha össze állna egyáltalán. Szóval sokkal helyesebb az a megállapítás, hogy Arriaga teljes mértékben tudatosan adja nekünk a kis karton darabokat, melyeket rövid gondolkodás után hozzácsatolhatunk egy korábban, akár a film elején, látott darabhoz. Nincs olyan, hogy valami ne passzolna. Én ezt, ha megengedi a Drága Olvasó, nem átallok egészen egyszerűen varázslatnak nevezni és mint olyan egymagában is egészen különleges filmmé avanzsálná a 21 grammot.

Azonban a forgatókönyv zsenialitása mellé kapunk három olyan színészt, mint Watts, Penn és Del Toro. Mindannyiuk alá írtak egy-egy bikaerős karaktert, igaz Cristina néha megbicsaklik. Mindegyikük egy adott emberi alaptípus megtestesítője, majd a baleset után kapnak a korábbival teljesen ellentétes ént, melyek taglalása egyébként óriási kísértés, de a spoilermentesség érdekében úrrá leszek rajta. E figurák pedig egy, a történethez hibátlanul passzoló kontextusba vannak elhelyezve, melyet részben a fényképezés módja, részben a díszletek alakítanak ki. Előbbit egyébként a rögzítetlen kamerakezelés, a magas kontraszt, valamint a sok premier, illetve szuperpremier plán teszi valóban depresszívvé. És akkor még nem is beszéltem a zenéről és a dialógusokról, melyek mondanom se kell, szintén bravúrosak.

Tulajdonképpen nem vagyok hajlandó hibát keresni, illetve találni jelen filmben, így aztán egy kövér 10/10.

Annak aki nem szemléli a tivobitchez.blog.hu alatt található kitűnő tévés blogot, annak egyrészt toll a fülébe, másrészt javaslom, ha felkeltette az érdeklődését a 21 gramm, akkor nyissa ki a tévét szombaton, kilenc után pár perccel és csavarja a készüléket a Dunára.

A szerkesztőség kedvencei

2010.03.04. 11:26 - VVega

7 komment

Itt a toplistás post. Kicsit megkésve ugyan, de csupán azon okból, hogy nagyobb rálátással, szinte az összes komolyabb tavalyi produkciót bevizsgálva még teljesebb képet tárhassunk elétek kedvenceinkről. Szóval lejjebb görgetve érkeznek a szerkesztők tízes listái, vegyes formában, szigorúan szubjektíven. Reméljük, tudunk újat mondani, illetve kommentben számítunk a ti esetleg kimaradt favoritjaitokra is.  Magyar címet, rendezőt csak egyszer tüntettünk fel. Vajon meddig láttok új neveket?

 

paulkemp /sorrend nélkül/

 

Antikrisztus (Antichrist, Lars von Trier)

A Serious Man (Ethan és Joel Coen)

Az irányítás határai (The Limits of Control, Jim Jarmusch)

Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds, Quentin Tarantino)

Hold (Moon, Duncan Jones)

Millenium trilógia (Niels Arden Oplev és Daniel Alfredson)

The Informers (Gregor Jordan)

Thirst (Bakjwi, Park Chan-wook)

Whatever Works (Woody Allen)

Zombieland (Ruben Fleischer)

 

mAri  /sorrend nélkül/

 

Dr. Parnassus és a képzelet birodalma   (The Imaginarium of Doctor Parnassuss, Terry Gilliam)

Gilliam egy varázsló. Nála jobban azt gondolom csak kedvenc Burton fiúnk tud meséket rendezni. A mostani sajnálatos eset miatti "kényszerhelyzetből" is látszik, hogy egyszerűen nem lehet zavarba hozni még ekkora gáncsokkal sem, minden problémán képes felül kerekedni azzal a bizonyos fantáziával/kreativitással.

Becstelen brigantyk

Tarantino 2009-es masterpiece-e Brad Pitt-el a főszerepben. Ezerszer lerágott témakör westernbe ültetése, 4 nyelvvel és a német/osztrák akciósorozatok csiszolatlan gyémántjaival megspékelve. Imádom a pasit.

Antikrisztus

Lars Von Trier új filmje, kellőképpen elborult, misztikus és beteg. Mindenképp benne van a top 10-ben, pedig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Egy viszont biztos, hogy sosem fogom elfelejteni.

Ahol a vadak várnak   (Where the Wild Things Are, Spike Jonze)

Egyszerűen zseniális sztori, zene, megvalósítás. Mindenkinek kötelező, aki volt valaha gyerek...

Harry Brown   (Daniel Barber)

A már nagypapa korú Michael Caine mutatja meg ki a madafaka a panelek közt. Nem csinálja rosszul.

Hold

Letisztult, Földön túli, aktuális kérdésekkel. Sam Rockwell meg zseniális. Nem szeretem a sci-fit, de ez frankó volt.

Fantastic Mr. Fox   (Wes Anderson)

Az év legnagyszerűbb cukisága. Frappáns, eyecandy, kedves kis szinkronszínészekkel/ gombszemű állatkákkal.

(500) days of Summer   (magyar cím felesleges, Marc Webb)

Az idei legjobb romkom. Igazi happy end nélkül, mert ez nem egy szerelmes történet, csak egy történet a szerelemről.

Szélhámos fívérek  (The Brothers Bloom, Rian Johnson)

"A" szélhámos film, nagyon jó karakterekkel, csavarral, szerelemmel, bonyolult testvéri kapcsolattal. Az utolsó jelenet egyszerűen priceless. /Mark Ruffalo is my american true love/

Rockhajó  (The Boat That Rocked, Richard Curtis)

Igazi feelgood movie, klassz zenékkel és a mai brit színjátszás legjavával/PSH-val :) /Rhys Ifans is my true love/

Az év szemetei: Újhold, Áruló szív, Pandorum, A túlvilág szülötte, Komfortos mennyország

Az év csalódásai: Sherlock Holmes, The Men Who Stares at Goats, Farkasember

 

popcore

 

1. Becstelen brigantyk (Az év filmje. Ennyi. Tarantino scores again.)

2. Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (Terry Gilliam tombol és mindez gyönyörű, imádnivaló. Majdnem az év filmje.

3. Az irányítás határai (Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kiváló film, de nekem titkos kedvencem)

Továbbiak duma nélkül nem sorrendben: Szélhámos fivérek, Fantastic Mr. Fox, Egek ura (Up in the Air, Jason Reitman), District 9 (Neill Blomkamp), Harry Brown, Rockhajó

Év szara (egy perc gondolkodás nélkül): Újhold (Twilight - New Moon, Chris Weitz)

 

madcows

 

Amik a top10-es listámról épp csak lecsúsztak, de megérdemlik, hogy megemlítsem.

(http://popkult.tumblr.com/post/418178833/filmek-amik-a-top10-es-listamrol-epp-csak-lecsusztak)

10. The Boat That Rocked

9. (500) Days Of Summer

8. Zombieland

7. District 9

6. Up In The Air

5. Watchmen (Zack Snyder)

4. Ki nevet a végén (Funny People, Judd Apatow)

3. Másnaposok (The Hangover, Todd Phillips)

2. Fantastic Mr.Fox

1. Inglourious Basterds

 

Legjobb férfi alakítás: Cristoph Waltz (Inglourious Basterds)

Legjobb noi alakítás: Melanie Laurent (Inglourious Basterds)

Legjobb rendezés: Wes Anderson (Fantastic Mr.Fox)

Legjobb forgatókönyv: Quentin Tarantino (Inglourious Basterds)

Legjobb filmzene: Where The Wild Things Are, The Boat That Rocked

Legjobb látvány: Fantastic Mr.Fox

Az év csalódása: Avatar

Az év meglepetése: Observe & Report

Legszarabb film: G.I. Joe, Transformers 2

 

FlasH /sorrend nélkül, különböző kategóriákba szedve/



Legjobb romantikusok: Adventureland (Gregg Mottola), (500) Days of Summer

Legviccesebbek: A Serious Man, Funny People

Legfeelgoodabb: The Boat That Rocked

Legjobb háborús (talán az évtized legjobb háborús filmje): A bombaszakértő (The Hurt Locker, Kathryn Bigelow)

Legnagyobb alakítások: Inglourious Basterds (Brad Pitt, Christoph Waltz), An Education (Carey Mulligan, Peter Sarsgaard, Alfred Molina), Up in the Air (George Clooney, Vera Farmiga, Anna Kendrick)

Legjobb animációs: Fel! (Up, Pete Docter és Bob Peterson)

 

chromeshelter

 

1. A Serious Man

2. The Fantastic Mr. Fox

3. The Hurt Locker

4. Harry Brown

5. Thirst

6. Up in the Air

7. District 9

8. Where the Wild Things Are

9. The Messenger (Oren Moverman)

10. Becstelen Brigantyk

 

ChrisDry /nem csak idei, hanem idén látott filmek/

 

01. Ütközések /2004/  9/10
02. District 9 /2009/ 8/10
03. Superbad – avagy miért ciki a szex? /2007/ 8/10
04. Gettó milliomos /2009/ 8/10
05. Kidulthood /2006/ 8/10
06. Boy A /2007/ 8/10
07. Magnólia /2007/ 7/10
08. Watchmen /2009/ 7/10
09. Gran Torino /2008/  7/10
10. Man from Earth /2007/ 7/10
11. Torta / Layer Cake /2004/ 7/10
12. Ben X /2007/ 7/10
13. A hullám /2008/ 7/10
14. Frost/Nixon /2008/ 6/10
15. Bombák földjén /2009/  6/10
16. Avatar / 2009/ 6/10
17. Másnaposok /2009/ 6/10
18. Zeitgeist-Addendum /2008/ 6/10
19. 9 /Nine /2009/ 6/10
20. Hold /2009/ 6/10

 

VVega

 

1. Black Dynamite (Scott Sanders) - Black Dynamite, a CIA valaha volt legjobb ügynöke, a strici nélküli ribancok védelmezője és a kisgyerekeket a drogoktól megóvni akaró mozgalom élharcosa kalauzol végig bennünket ebben a durván másfél órás, tömör gyönyör, üresjáratok nélküli végig röhögős blaxpotation paródiában. Hősünkre természetesen jobban tapadnak a nők, mint James Bondra, Chuck Norrist pedig fél kézzel hajtogatná kiskockává. Sanders zseniálisan idézi meg és egyben tiszteleg főleg a '70-es évek blaxpotation alkotásai, de úgy összességében az akkori akciófilmek előtt. Hihetetlenül okos, grammra (via popcore) kiszámolt szerkezet, tökéletes időben érkező direkt bakik tömkelege, fantasztikus zene, idézhető mondatok százai. Kultuszfilm lesz ez, nálam pedig a tavalyi év vitán felül álló legjobbja. 10/10.

2. Harry Brown

3. Becstelen Brigantyk

4. Up in the Air

5. Antikrisztus

6. Thirst

7. Zombieland

8. The Hurt Locker

9. A Serious Man

10. Star Trek (J. J. Abrams)

 

 

 

Címkék: toplista 2009

A por (Spun, 2002)

2010.02.28. 23:23 - popcore

2 komment

 


 
Átlag amerikai gimnazista figura (Jason Schwartzmann) lép egy végletekig lepukkant ház ajtajához. Becsönget. Spider (John Leguizamo) kapkodva, pörögve-forogva mászva át tonnányi mocskon jut el a kilincsig. A háttérben két lány beszélget (?). Az egyik Spider rohadó fogsorú, retkes, ámde feletébb kedves barátnője (Mena Suvari), valamint a Szakács (Mickey Rourke) teljesen szétcsúszott, ugyanakkor szintén bájos csaja (Brittany Murphy). Amikor az ajtóban álló srác közli kívánságait dílerével, kiderül, hogy amaz elhagyta az össze spuriját. Újat kell szerezni tehát a Szakácstól, e tranzakció kvázi kulcsfigurája pedig Ross (a srác) lesz. Az ő 3 napját meséli el ez a film, amely alatt egy percre sem hunyja le a szemét, nem eszik és nem is nagyon iszik. Csak poron él.
 
He be kellene sorolnom a Spunt a közismert drogos filmek valamelyike mellé, akkor egyértelműen a Félelem és reszketés Las Vegasban mellé tenném le a voksomat. Sokan a Trainspottinghoz hasonlítják, de amíg az társadalmi oldalról feszegeti a kérdést, addig ez sokkal inkább az egyénekre helyezi a hangsúlyt. Persze ez nem az jelenti nincs kritikai vonatkozása jelen filmnek, épp csak a karakterek sorsának alakulása sokkal előrébb van tolva. Ez azért érdekes, mert a "crankista" vágások, valamint a folyamatosan keveredő történet, tulajdonképpen a film dinamikája, eléggé távol tartja tőlünk a figurákat. Nyilvánvalóan, de én legalábbis mindenképp szeretném ezt hinni, tudatos döntés ez. A cél világos, zavarba ejteni a nézőt azzal, hogy egy idő után csak olyan dolgok érdeklik a nézőt, hogy épen mennyire van széttépve adott emberünk, vagy sikerül a kaksiznia, vagy adott esetben el tud e élvezni, miközben egy leszbikus középkorú nővel telefonál és zoknit tart a farkán. Flash követ flasht és lassan mi is elveszítjük a fonalat és csak sodródunk ugyanúgy, mint hőseink. Tehát gyakorlatilag elmondhatjuk, hogy az elsőre igénytelennek, hebrencsnek tűn karakterkezelés, tulajdonképpen zseniális abból a szempontból, hogy sokkal közelebb hozza a figurákat, mint az először tűnik.    
 
Amiben szintén igen erősen, ha nem is másolva azt, hajaz Johnny Deppék ámokfutására az, hogy meglehetősen rövid időtartamot ölel fel, valamint egy tulajdonképpen fél megoldással zárja le. Szóval meg is nyugszunk, de mégsem. A rövid időintervallum is ide köthető, hiszen azzal, hogy érezhetően éppen csak kicsippent egy kis darabot hőseink szétvert életéből, egyértelművé válik, hogy nem átfogó képet szeretne nyújtani az amerikai amfetaminfüggők életéről, és ezzel együtt megoldást is csak ímmel-ámmal kínál. Tulajdonképpen ez egy sztori, amiben junkiek szerepelnek. Ezzel pedig egy meglehetősen furcsa határmezsgyére löki a filmet műfajilag. Ugyanis nehéz eldönteni, hogy vígjáték, avagy dráma ez, de leginkább ezek egy groteszk keveréke. Szóval nevetünk, de vagy sírva, de legalábbis szégyenkezve.
 
Különösen érdekessé teszi ezt a filmet, hogy érződik rajta, hogy már születésekor is kultfilm akart lenni. A párbeszédek, a képek, a történések üvöltenek azért, hogy megjegyezzék őket. Talán éppen ez az oka, annak, hogy teljes ismeretlenségbe süllyedt. Egy másik adott esetben kevésbé szimpatikus elem, hogy a poénok ugyan inkább ülnek, mint nem, de egy részük eléggé kiszámítható. Ezek tipikusan olyan negatívumok, melyek valakit vagy nagyon zavarnak, vagy kevéssé.
 
Akad itt még három olyan elem, melyek önmagukban megérnek egy-egy pontot. Először is ott a főcím, mely egyébként meglehetősen későn kezdődik (kb. negyed óránál), de annál klasszabb. Másodízben a főhős rajzfilmszerű hallucinációi, egész egyszerűen remekek. Három: a színészek. Mickey Rourke ugye magától értetődően adja, hiszen ebben az időben igen élénken benn volt a fenti szubkultúrában. Peter Stormare valószínűleg sose volt még ennyire undorító, a maga nyakhajas mivoltában. Ahogy Eric Roberts sem, aki ugyan csak egy cameo erejéig feltűnik, de erről bűn lenne többet mesélni. Brittany Muprhy zavarba ejtően és/vagy szomorúan hitelesen alakítja a véletlenül lecsúszott leányzót.
 
Összességében egy igen furcsán és nehezen befogadható film ez, de bazijósága vitathatatlan. Csak ne lennének, azok a fenti szarvashibák és akkor szinte tökéletes. A metacritic 41 pontját így sem értem, mert nálam ez bizony 10/8.5.

 

Rövid ajánlók (2010. február)

2010.02.28. 16:51 - ChrisDry

8 komment

A világ legjobb édesapja / World’s Greatest Dad /2009/ (10/7) Irtó gáz kölyök és Robin Williams újabb jó szereplése, komoly filmben, egyfajta humorral, naturalizmussal és nem mindennapi történettel, remek zárókifejlettel. Nem mentek bele a szokásos sémákba (csak néhányba) és nem okozott csalódást, se zeneileg, se történésileg, és alakításilag meg csak nagyszerű jelzőkben tudok beszélni. Történetet és a trailert sem ajánlom, helyette tessék minden előolvasás, trailerezés nélkül megnézni, lehet szidni, vállalom, ha valakinek nem tetszik, de komoly indoklást kérek. A film többet hoz ki belőle, mint amire számítani lehet eleinte. Minőségi alkotás, olyan darab, amit másodjára is le lehet venni a polcról és ajánlani is javasolt másoknak.

Dead Man’s Shoes /2004/ (10/7) Shane Meadows régebbi filmje (pl. This is England alkotás is az ő nevét dicsőíti). Hibátlan karakterek, ismeretlen színészek és arcok, tökéletes átéléssel, bosszú angol-módra. Naturalisztikus, sallangmentes, felesleges (cselekmény szempontjából) történések nélkül. Paddy Considine, Gary Stretch is kimagaslót alakít, messzemenően jókat lehet róluk mondani, az ír akcentus miatt néha érthetetlen a szöveg, de így is javasolt a filmet feliratosan megnézni. Nem kell csodát várni sem különleges cselekményt, se misztikus dolgokat, a film egyszerűen hozza az alapjaiban első benyomásban elvártakat, nem spilázza túl, nem sablonozik, nem hatásvadász módon adja el, hanem természetes arcokkal, egyértelműen mutatja be a hidegvérű bosszút. Persze lett volna mit javítgatni, de összességében remek alkotás, csak így tovább Shane Meadows, várjuk a további filmélményeket.

Kerülőutak / Sideways /2004/ (10/8) Paul Giamatti, Thomas Haden Church, Virginia Madsen összehozta a mesteri remekművet kapcsolatokról, életekről, célokról, borászati ismeretekről. Történetet sem javaslom nagyon átnézni, nem is éri meg: 2 barát (egyik válás után másik házasság előtt 1 hetes kiruccanása a borászat és a női lelkek világába, önmagukkal való szembenézésük, örök barátság, tartalmas beszélgetések, jó humor, pasi-dumák és kaliforniai borok kóstolgatása. Borkedvelőknek alapfilm, de amúgy hasznos a fiatal és az idősebb korosztály számára is, meglepően kiemelkedően jó film kerekedett egy nem világmegváltó, csak egyszerűnek látszó, érzelmi lényeket takaró személyiségek bemutatása a bor világának (Pinot rulez) palackjain át tekintve. Kicsit olyan, mint a Másnaposok c. film, ám az érzelmi-értelmi lényege ennek sokkal messzemenőbb. Ui.: Aki a film után nem érzi szükségesnek egy jó barát felhívását, és egy finom bor felbontását, az maradjon a sörnél és a Playboy újságnál…

Brick /2005/ (10/8) Ex-barátnő után magánnyomozás, drog, suli, lecsúszott emberek, segítő ‘Agy’, drogbandák, fekete Mustang. Pazar hangulatfilm egyedi stílussal, jó forgatókönyv, klassz ifjonc színészekkel, különlegesen remek alkotás  érdekes hangulati-zenei és képi világával csak jókat tudok róla nyilatkozni. (Joseph Gordon-Levitt alakítása  külön figyelemreméltó, idén a Hesher-ben is láthatjuk még) Rian Johnson rendező neve is megőrzésre kerül mostantól. A trailert meg lehet tekinteni, de még e nélkül sem lesz sok újdonság történetileg, ez nem erről szól, bár vannak meglepetések és feszültségfokozás váratlan helyzetekben. A nóném színészek meglepetést okoznak egyes esetekben. Meglepetés erejű film, nem számítottam ilyen jóra.

Tinta / INK (2009) (10/9) Ott kell kezdenem, hogy megnéztem egy haver (inmfc) top-10-es tavalyi listáját és meglepett a 2. hely, hogy nem sokat hallottam róla. Szóval sajnálom, hogy eddig sem Jamin Winans-ről, sem Double Edge Films-ről sem, ma már utánanéztem, ez várható a film megnézése után másoknál is. A film trailere adta a lökést, minőségi zene (nagyon Clint Mansell-es), jó értelemben furcsa hangulat, látvány és világ. Nagyon ajánlom a trailert (INK trailer), de a történet előolvasását nem. Nem túl bonyolult de mégis tele van fura hangulatvilággal, olcsó költségvetés, leginkább Donnie Darko-fanoknak javaslom. Jó és a rossz álmok hozóinak harca tömören, fantasy Jamin Winans módra. Megható, történetileg érdekes, tartalmas, maradandó alkotás, ritka jó film, kötelező minden fantasy-rajongónak és nem csak nekik. Igazán attraktív és mesés volt, nem hatásvadász, de megható, Forrás érzelmi világát súrolja.

Villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak (Percy Jackson & the Olympians: The Lightning Thief, 2010)

2010.02.27. 03:07 - VVega

6 komment

- HA láttál legalább 2-3 darab, tiniket megcélzó kalandfilmet-fantasyt-ahogy tetszik az elmúlt évtizedből, akkor Kedves Olvasó, te gyakorlatilag láttad a Percy Jackson és az olimposziak c. merényletet.

- HA nem szeretnél 110 kíméletlenül hosszú percen keresztül szembesülni azzal a dilemmával, hogy most Columbus felejtett el rendezni, de totálisan amnéziás módon ám, vagy csak te lettél ennyivel öregebb-tapasztaltabb-szőrös szívűbb-ahogy tetszik, akkor Kedves Olvasó, te nem nézed meg a Percy Jackson és az olimposziak c. rettenetet.

- HA szereted a szereplők megszólalása előtt magad elé dünnyögni a szövegüket, illetve boldoggá tesz, ha az első 20 percben kitalálhatod az összes "csavart" egy majd két órányi színtelen-szagtalan-jellegtelen, trendhuszárkodó, középszar trükkökkel, de még annál is kínosabb zenékkel megtámogatott produkcióban, akkor ne keress tovább, a Percy Jackson és az olimposziak a te filmed ma estére.

- HA vizuális típus vagy, akkor könnyedén magad elé képzelheted, ahogy Uma Thurman, Rosario Dawson, Joe Pantoliano, Pierce Brosnan és Sean Bean egy négyzetméternyi vodka, és kövér csekkjeik felett halálra röhögik magukat a studió melletti első bárban. Minden egyes forgatási estén. Nyugodtan lehetnek másnaposak, senkinek sem fog feltűnni, hiszen színészi alakításokra úgy sincs szükség a Percy Jackson és az olimposziak c. borzalomban.

- HA nem kell pár nap múlva egy rádióműsorban saját értékítéletedre és kötelességtudatodra hallgatva lehetőleg minél több embert eltántorítanod a Percy Jackson és az olimposziak c. agyzsibbasztás megtekintésétől, akkor szűk 30 perc után nem erőlteted tovább a dolgot.

 

ui.: 10/3.

 

A csúf igazság (The Ugly Truth, 2009)

2010.02.23. 10:00 - mrscottpilgrim

3 komment

A romantikus komédia (továbbiakban romkom) mostanra már szitokszónak számít, pedig ez nem mindig volt így. De valami elromlott a 90-es évek környékén. Mára pedig ugyanolyan posvány, mint a mostani paródiafilmek. Persze pénzügyileg mennek ezek a filmek, és ritkán akad köztük értékelhető is, a legtöbb azonban sablonos szar. A csúf igazság trailer-e alapján úgy nézett ki, végre egy jó kommersz romkom lesz, a filmben a közepéig meg is volt a potenciál, de aztán egy kurva nagy kihagyott ziccer lett.

Az alapsztori annyi, hogy van Mike, aki A csúf igazság című provokatív műsorban oszt párkapcsolati tanácsokat a maga szabados, macsós, nyers módján. Az egyik adásra véletlenül akad rá Abby, a szingli tv producer, majd betelefonál, Mike jól kiosztja, ahogy kell, másnap pedig kiderül, hogy a csatornája megvette A csúf igazságot. Kiéleződnek az ellentétek, majd a férfi módszereit megfogadva sikerül meghódítania a kiszemelt pasit, és kénytelen beismerni, hogy a módszerei működnek. De persze a férfi beleszeret a nőbe, és itt az egész el lett nagyon durván baszarintva.

Pedig az egész jól indul, persze néhol sablonos, de egy fasza, szórakoztató anti-romkom lett volna pár kisebb hibával. De persze meglépték a készítők a szokásos, minden második Barátok közt/Jóban-rosszban színtű szappanoperában ezerszer elkoptatott "utáljuk egymást, de aztán kicsit jobban megismerjük a másikat, és beleszeretünk" faszságot, ami tönkrevágja az egész filmet. Ráadásul az egész pálfordulás szörnyen kapkodósan lett megoldva, és teljesen hiteltelen. Abby jellemfejlődése béna, és a két főszereplő közt minimális kémia sincs.

Persze az elbaszott forgatókönyvvel se igazán lehet mit kezdeni. Heigl karaktere egy emancipált hülye picsa, aki rózsaszín lila felhőcskében él, nem életszerű, és minimálisan se megkedvelhető. Ráadásul Katherine Heigl antitalentum, eddig még csak Apatow tudott kihozni belőle valami elviselhetőt. Szar szövegeket ad a forgatókönyv a szájába, és ő ezt sikeresen még elviselhetetlenebbé teszi az állandó ripacskodásával. A film talán egyetlen pozitívuma Gerard Butler, meg a karaktere. Butler csuklóból hozza a karaktert, és a kínosabb sorokat is sikerül kevésbé kínossá tennie. Ha nem lenne benne a filmben, megkockáztatom, hogy nézhetetlen lenne, viszont az ő karakterét sajnos kinyírják a film felénél. A végén pedig még sikerül ellőni a leggiccsesebb, és legelhasználtabb romkom klisét is.

De hát eleve mit vártunk Robert Luketic-től, aki eddig olyan filmekért felelős, mint a Doktor Szöszi, az Anyád napja, vagy a Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal?! Eddig egyetlen értékelhető filmet rendezett, ami a 21 volt, de az is inkább a forgatókönyvírók érdeme. Persze ha nincs normális forgatókönyv, nem lehet mit tenni, ebből a szempontból többek közt a Doktor Szöszit is író párosnak javaslom, keressenek egy másik szakmát, és menjenek a bús picsába. Persze volt több értékelhető momentum is a film első felében, és Butler is próbálta menteni a menthetőt, de sajnos ez el lett cseszve, pedig nagy ziccer volt, és ez nagyon felbasz. Gerard és a film eleje miatt viszont kijár neki egy 3/10.

A bombák földjén (The Hurt Locker, 2008)

2010.02.21. 18:00 - dzsoni szánsájn

18 komment

Amikor több, mint fél éve elégedetten bólogattam a 'The Hurt Locker' stáblistája előtt görnyedve, konstatálva, hogy jó ég mekkora film ez, eszembe sem jutott, hogy felmerülhet a neve a most zajló díjszezon kapcsán, hogy egyáltalán bárminemű visszhangot generálhat e mostohán kezelt remekmű. Erre ott tartunk, hogy a rendező, Kathryn Bigelow (pl.: Point Break), volt férjének macskáival néz szembe az Oscaron. Persze, ha nincs Cameron, az írást taglaló film sincs, hiszen a Terminátor atyja beszélte rá az 58 éves hölgyet a film elkészítésére. És milyen jól tette.

Háborús témában már nehéz újat mutatni, jól lehet, a modern hadviselést még nem csontozták ki teljesen, de legjelesebb képviselőik (pl.: Black Hawk Down, Generation Kill, Over There) mellé megpróbálni felnőni reménytelen vállalkozásnak tűnhet, Bigelownak mégis sikerült, mindezt nem kontrázással - nagyobb bumm, több bumm -, hanem perspektívaváltással érte el, ami persze nem azt jelenti, hogy Amerika aktuális ellenségének bőrében tapasztaljuk meg a háborút - talán meg is lincselnék a készítőket az államok berkein belül -, csupán az amerikaiak által felállított preskripciókat hagyja figyelmen kívűl, látszólagos állásfoglalás nélkül tart bemutatót - olykor dokumentarista stílusban. Persze sablon akad, mint mindenhol, és kissé propaganda szagot is érezni, de ha a veséjébe látunk, rájövünk, hogy itt a csata nem is számít, a háború nem a harctéren zajlik, ebből adódóan meglepő lehet, hogy Bigelow nő létére, milyen jól festi le a hímet magát.

De mit sem ér a pszichológia ha a körítés érdektelen. Szerencsére nem az. A hímre dezignált főszereplő most debütál Irakban, mivel egy balul elsült akció során üresedés lett a bombaszakértői pozícióban. Az újonnan érkezett srác nincs a leváltást megváltásként váró osztag ínyére, ugyanis, míg ők protokoll szerint cselekednek és saját életük védelmét helyezik előtérbe, addig a bombásfiú a munkáját kívánja végezni. Robbanásokat precedál, ez mindennél fontosabb. Ha a védőfelszerelés akadályozza a kényelmes munkában, hát leveszi, ha tiszta célponttá válik az utcán, leszarja. Egészen addig amíg a bomba működőképes. Könnyen lehetne őrültnek nevezni, főleg, hogy őt is várja otthon egy asszony és gyermeke, normális élete lehetne, de ő függő lett. Azt csinálja amiben jó, meglelte létének értelmét, egy ideál.

Bigelow Irakja kemény, idegörlő, életszagú és (ahogy azt nevesebb színészek, kik most csak epizodisták segítségével ábrázolja,) nem válogat. Rámutat, hogy a jenkik kreálta szolidáris obsessiohalmaz nem alaptalan, nem tudhatod, hogy melyik iraki akar cafatokra szedni, hogy melyik van okkal azon a háztetőn és melyik a pusztán kiváncsi természetű. Bigelow sztorija epizodikus jellegű, küldetésről haladunk küldetésre, apróbb intermezzókkal megszakítva, de minden jelenetsor szignifikáns tartalmú, hogy a főhős érthetőbb legyen - aki egyébként a rendezőnő jól bejáratott karaktere. Üresjárat nemigen van, az akciójelenetek roppant feszültek, a némán, hosszas perceken át tartó mesterlövészpárbajnál kiszakadna szívünk, vagy amikor hőseink a sok ugyanolyan civilt pásztázzák potencionális terroristától tartva, az adrenalin lefolyik a vászonról. Főhősünk mellett a mellékszereplők csak egydimenziós segédekként létezhetnek, de ez megbocsátható az, egyszer csúnyán félresikló, de remek monológokkal, dailógusokkal tarkított forgatókönyvnek (mely valós élményekből táplálkozik).

Ahogy mindenki, a főszereplő (aki eredetileg Colin Farrell lett volna) is csak a helyét keresi. Külön megmosolyogtató, de egyben nem túl kellemes jelenet az is, mikor hősünkben, kinek másodpercek törtrésze alatt kell meghoznia életmentő döntéseket, amolyan kognitív disszonancia lép fel hazatértekor. Ahhoz, hogy ezt átérezzük, nagyban segít Jeremy Renner teljesítménye, aki emberfelettit alkot a retrohím (igen, sajnos egyre inkább retro állapot) megformálójaként. A mellékszereplők is jól játszanak, amennyire a szkript engedi persze. Az operatőr munkája,a zene, minden klappol Bigelow filmjében ahhoz, hogy kijelenthessük, az egyik legjobb háborús filmmel van dolgunk. Mindezt 11 millió dollárból, ls viszonylag kevésnek mondható elhasznált ólommennyiség mellett. Végezetül, Bigelow nem foglal állást, nem is ez a célja, de ha már itt tartunk, gondoljunk bele. Az irakiak a megszállók ellen küzdenek. 10/9.5

Légió (Legion, 2010)

2010.02.21. 11:16 - chromeshelter

12 komment

                       

Isten haragjával dacolni élvezetes bűn... már amikor jól csinálják. Szerencsére minden negatív előjel, valamint a kritikusok által keltett masszív ekehullám ellenére őszintén tudom azt mondani, hogy a Légió egy működőképes alkotás. Scott Stewart rendező nagyon is tudta mit csinál, amikor lefektette világvége-filmjének határait, megálmodta a karaktereket, és kijelölte a cselekmény helyszínét. Keveset markolt, de azt biztosan tudta hozni.

A Légió apokalipszisfilm és egyben saját műfajának paródiája is - csak úgy, mint a tavalyi év egyik legkellemesebb (ámde bűnös) élvezeteként megjelenő Jennifer's Body (hadd ne írjam le a film gyalázatos magyar címét) volt. Valószínűleg a ribanckodó Megan Fox-al eladott mozgókép (a tangás-smárolós jeleneten kívül) azért  kapott némileg jobb kritikákat jelen írásom tárgyánál, mert ott a zsáner elé tartott görbe tükör sokkal nyilvánvalóbban jelent meg, mint a Légió esetében.

Scott Stewart első filmjével ugyanis nem rág a néző szájába semmit. Ő mindössze hihetetlen klisékkel, rossz párbeszédekkel, és igen ütős akcióval operál. Utóbbi a viszonylag szolid, huszonhat milliós büdzsé ellenére nagyon dicséretes, előbbi kettő szándékos mivoltát pedig én személy szerint simán elhittem a rendező úrnak.

A történet dióhéjban annyi, hogy az emberiség ismét kihúzta a gyufát, és ezért az égi főnök büntetést mér tékozló fajtánkra. Mivel már odafent is mindenki látta a 2012 című filmet (nem, nekik sem tetszett), ezért a gagyi árvizes megoldás helyett Scott Stewart úr filmjének istene zombinak tűnő angyal-légiókkal intézteti el fajunk exterminálását. A cél pontosabban nem is az egész emberiség kiírtása, csupán egy hamarosan megszülető fiúgyermek meggyilkolása, kinek világra jövetele jelentené fajunk reményét  a túlélésre.

A terhes lánnyal kezdődő "valahol már láttam ilyet" karakterfelhozatal hibátlan. A mű kilencven perce alatt megfordul a vásznon egy túlsúlyos fekete bőrű, kampókezű szakács, egy - szintén a legsötétebb bőrszínt képviselő - gengszter/suhanc, rohanó üzletember - üzletasszony páros tinikurva lányukkal, texasi vendéglős redneck, texasi vendéglős redneck autószerelő fia, és még sorolhatnám... Persze egy ilyen ágról szakadt bagázsnak esélye sem lenne a mennyek seregei ellen, ha nem állna melléjük Michael, a rebellis arkangyal, aki - mivel tudja, hogy hosszú telet jósolnak - a film elején két sporttáskányi fegyvert rámol ki egy raktából maga, és jövendőbeli barátai számára, akikkel aztán beveszik magukat a film helyszínéül szolgáló, hangzatosan "Paradise Falls" névre keresztelt útszéli étterem falai közé.

Sajnos a Legjon sem áll non-stop akcióból, valamint a szereplők szájából elhangzó random mélynek ható kontentek beöntéséből, de Scott Steward rendező mentségére legyen mondva, hogy érezhetően nyűgként élte meg azt, hogy az ő általa okosan kigondolt piff-puffot, és a sírvaröhögősen buta beszólásokat valamivel össze kell kötni(Scotty! Ezt hívják filmnek. Tudom, tudom, hogy ez régimódi, de sajnos ez van... Én megértelek.). A kézzel fogható tartalom ennek a hozzáállásnak megfelelően olyan szintre lett kurtítva, hogy még a fontosabb történeti elemeket is legfeljebb egy-egy mondatban tárgyalja Michael arkangyal és társasága, viszont véleményem szerint jóhiszemű néző ennél sokkal többet nem is igényelne...

Természetesen a sztori ilyen hihetetlen mértékű kidolgozatlansága (majdnem) minden film esetében akasztással járna, viszont ha arra gondolunk, hogy itt egy apokalipszis-paródiáról van szó, akkor igen nehezen róhatunk fel egynél több mínuszpontot a Légió számlájára. Egy ilyen film esetében véleményem szerint egyáltalán nem szükséges elhinnünk azt, hogy valóban létezik egy világ Paradise Falls-on kívül is (mert persze, hogy nem létezik), hiszen egyszerűen nem erre megy ki a játék. Csak dőljünk hátra a (lehetőleg mozi-) székben, és élvezzük a hentelést meg a buta szereplők fapofájú játékát extra nagy adag popcornnal a kezünkben! A pörgős részek majdnem hibátlanok, a hangulat és a zene is ül, a párbeszédek kellően buták, valamint akad jónéhány "aztakurva" pillanat is. Így kell egy mára sivár műfajban király filmet alkotni. Felesleges körök futása nélkül, mindenkinek befákkolva. 10/7. Well Done!

 

Sherlock Holmes (2009)

2010.02.20. 13:56 - VVega

11 komment

Most először és utoljára itt is megjelentetem az egyik új projektünkre szánt írásomat. Egyrészt mert a reklám az jó, a reklám az kell. Másrészt, mert már egy hete új filmes írás nélkül kell élnetek. Ne is mondjátok, tudom. Erre pedig popcore postja a filmről.

 

A plakátra nézve rögtön az jutott eszembe, hogy maradtál volna az árnyékban Sherlock. Guy Ritchie már előző filmjével is csak arra volt képes, hogy visszaböfögje önmaga halvány utóízét, de az legalább még ő volt. A Sherlock Holmes modernizálása viszont az átlagos álomgyári akcióvígjáték trend fürdőskurvája, meglepően bárgyú történettel és valószerűtlenül gagyi trükkökkel.

Eltelik 20 perc, de én már átéltem a kínok kínját, olyan szinten érdektelen az egész. A cselekmény nem halad semerre, hőseink felbukkannak itt-ott és szevasztok. A színészek mondjuk jók, nem az ő hibájuk, hogy nem tettek alájuk karaktereket. Mert ugye mire menne Schumacher a Hungaroringen egy kétkerekű zöldtrabanttal? Aztán az akciójelenetek. Szegény Downey úgy pofozkodik, mint egy tizenéves kislány, akinek a nagyok pöcsöslányt rajzoltak az összes Hannah Montanából, de minden füzetén ám. A duplán mutatott, lassítós narrálós verekedős jelenetek ülnének a film legalján, ha később nem lépne munkába a Kis Vuk teljes grafikus stábja, hogy összeanimáljon pár olyan szcénát, amit még a film+ sem merne bevállalni. Hát hogy néz már ki az a hajó?! Aztán a zene. Régen nem hallottam ennyire ambivalens, izzadtságszagú dinamizmust megcélzó aláfestést, ami igazából röhejesen ütemtelen és romboló jellegű. A halálba idegesített nagyjából. Aztán a nyomozás, mert ugye valami ilyesmit is szokott csinálni ez a pipás-drogos-kalapos, nem? Hát itt mondjuk nem, inkább csak felvesz egy pózt néha, és ledarálja az adatokat, hogy időt spóroljon a rohanásra és még gagyibb effektek durrogtatására. Meg humorizálásra, bár meglepő módon a poénok 80% nem működik. Persze itt meg kell jegyezni, hogy az alvó ember lassú, és ritkán röhög.

Még Downey sem tud mit kezdeni a vegyesfelvágott House-Bond-Chuck Norris kombóval, ja meg még ugye Holmes-nak is kéne egy kis tér. Jude Law lenne még a legelviselhetőbb Watsonként, de Rachel McAdams túl gyönyörű ahhoz, hogy egy ilyen sótlan unalmas szarból ne emelkedjen ki még ennyivel is. Az amúgy karizmatikus Mark Strong pedig  kartonbábúnak is kevés a főgonosz szerepében.

Insomniások figyelem! Megérkezett a gyógymód. Filmként mondjuk szinte minden fronton elbukik, és nem is a modernizálás ténye miatt, hanem mert kurvára érdektelenül teszi azt. Egy pillanatig sem tudott lekötni a nagy rejtély, vagy hőseink sorsa. A forgatókönyv kukába való, a látvány kritikán aluli, az összhatás hatalmas csalódás. Persze jön a második rész...

Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971)

2010.02.13. 10:53 - VVega

3 komment

Két évvel az általában legjobb filmjének tartott Vad Banda után (nekem még mindig Pat Garrett-ék a kedvenceim) Peckinpah csak a tálaláson változtatott egy keveset, mindössze a díszítettségből faragott le valamelyest. Hiszen a '70-es évek elejének angol kisvárosa nem kevésbé kegyetlen környezetnek bizonyul, mint a sok évtizeddel korábbi Mexikó. Valaha idevalósi, mellesleg gyönyörű felesége okán ebbe a közegbe csöppen bele David Sumner (Dustin Hoffman) amerikai matematikus.

Az egész film a modern ember civilizációból a dzsungelbe való visszatérésének, az ösztönlénnyé lesüllyedésének jelképe. Ez pedig szerintem már a sztori kezdetén megtörténik, a finálé mindössze ennek tudatosítása mind a nézők, mind főhősünk számára. David ugyanis megpróbál beilleszkedni, tűr, tolerál. Más kérdés, hogy a helyiek szemében ő csak a nyuszika lehet. Sapkában, vagy anélkül. A tengerentúlon tisztelt, társadalmilag megbecsült embert itt kutyába sem veszik, lenézik, viccnek tartják. A garázson dolgozó munkásokat zavarja a szebb nő, a jobb autó, a több pénz. A legnagyobb probléma azonban mégis az, hogy idegen. Az ő falkájuk területére tévedt, és nem látják szívesen. Szerencsére David azonban okos, és még talán épp időben alkalmazkodik a villámgyorsan felborult status quo feltételeihez.

Még a főcím is folytonos, illetve az első lassításra nagyjából egy órát kell várni. Tehát Sam visszavett bizonyos dolgokból, a líraiság háttérbe szorul, teret adva egy egyszerűbb képi világnak, ami valószínűleg jobban is illik a Szalmakutyák jéghideg, kőkemény stílusához. Mondjuk a megerőszakolós jelenet fényképezése és főleg szimbolikája zseniális, David impotenciájának leképezése tökéletes. Aztán a felszín alatt végig jelenlévő feszültség és indulatok hirtelenjében kirobbannak, a miként pedig csak megerősít abban, hogy ez a dolgok elejétől fogva eleve elrendeltetett volt. Az összecsapás mindössze ürügyeken alapszik, egyik fél sincs tisztában a valós kiváltó okokkal, miközben Hoffman prezentálásában a félénk kisember félelmetesen lényegül át vadállattá. Meglehet, hogy véglegesen. 

Bloody Sam továbbra sem képes hibázni. Pazar megvalósítás, technikailag, színészileg egyaránt. Habár az előjáték egyeseknek talán elnyújtottnak fog tűnni, de higyjétek el, itt minden a helyén van. Az elkerülhetetlen zárlatig vezető út legalább olyan élvezetes, mint az aktus maga. Ja, és ha egy filmben megmutatnak nektek egy medvecsapdát, akkor azt használni is fogják. Persze nem feltétlenül rendeltetésszerűen. 10/9.

Kilenc (Nine, 2009)

2010.02.10. 22:58 - paulkemp

1 komment

 

Fellinire rímelni a plázamozik közönségének teljesen felesleges vállalkozás, sőt tökéletesen érthetetlen is. Persze másfelől rátekintve megfelelő mennyiségű modernizálással, azaz szexuális felhang elhelyezésével, és új nyelven (musical) való megszólaltatással tehetünk egy próbát, feltéve ha túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy a maestro forog a sírjában.

 

A musicalek súlyát általában a fináléjuk adja meg, mely ebben az esetben félkész csupán, s így nehezen rajzolódik ki akármilyen konkrét kép is a néző elé. Guido (Daniel Day-Lewis) története így sután elcsapott befejezésével a végtelenség felé csupán olcsó utánzatának tűnik egy másik Guido (Marcello Mastroianni) szürreális utazásának. Igaz, hogy mindkettő filmet akar rendezni, de nem tudja, hogyan is tegye azt, s igaz, hogy mindkettő álomvilágban él, de míg egyikőjük filozófiából szőtt hálójába gabalyodva verdes az önismeret súlya alatt, addig a másik csupán dalból álló lelkén nem tud eligazodni a nők súlya alatt.

 

Ez utóbbi lesz főszereplője a magyar mozikban nemrégiben debütált Rob Marshall filmnek, mely finoman szólva is a legbrutálisabb horrorokba illően belezi ki az egyik legnagyobb olasz rendező korszakalkotó filmjét. S ha ez sem lenne elég bizonyíték arra, hogy nem lehet higgadtan legyinteni – ’Minek van?’ – a mozira, akkor jegyezzük meg, hogy még saját műfajaként (musical) sem képes értékelhetőként működni.

 

Nem a színészekkel – Cruz kisasszonyt nem hiába jelölte megint az akadémia –, nem a vágással, a fényképezéssel, sőt még nem is a zenével van a baj, sokkal inkább egy remekmű kizsákmányolása és annak teljesen súlytalanná tétele emészthetetlen az alkotással kapcsolatban. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy kinek is jutott az eszébe egy álmokból összefűzött költői önvallomást ilyen módon megfosztani mindattól, mely a filmnyelven vihetett közelebb a filmhez sokakat a hatvanas évek elején.

 

Egyáltalán mi szükség van erre az új évezredben, s miért is kell mindezt egyértelműen a multiplexek célközönségének szánni, mert ugye végigtekintve a stáblistán az nem kérdés, hogy ilyen nevekkel el lehet adni a csillogó mozi termek popcorn és kóla illatában. Persze könnyen tekinthetnénk ezt az egész arcul csapásának, s a belefáradásnak, hogy álmokat árulva sajátjainkat vesztjük el, s ezzel némi önreflexiót is gyakorolva független filmes forradalmat hirdetve lehetnénk valami nagyon underground zászlóvivője, de hát az előbb említett nevek nem teszik e rögtön az egészet önmaga paródiájává?

 

Minden bizonnyal igen, s szinte tagadhatatlanul ez is okozta e roppant kétes celluloid termék bukását, mely teljesen ki is járt neki. Hangsúlyozva persze, hogy alapvetően nem lenne itt semmi baj, ha Nicole Kidman a múzsa csókja helyett  már a legelején az elmúlás leheletével tisztelte volna meg képzeletbeli rendezőnket. Az persze jó, hogy előkerült Fellini neve, s talán egy olyan réteghez is eljut története, mely máshogy nem juthatna el, de mégis milyen áron? Kiherélve, érdektelenül, elterülve, legyőzötten. Mondhatni köszönjük, nem kérjük.

 

Invictus - A legyőzhetetlen (2009)

2010.02.07. 19:25 - dzsoni szánsájn

3 komment

A világ feszülten figyeli idén a közbiztonsággal küszködő Dél-Afrikát, hogy vajon a vuvuzelák irritáló, szünetmentes zümmögése teret enged-e egy színvonalas labdarúgó világbajnokság létrejöttének, és reméli, hogy a kontinens tornáján történt tragédiához hasonló nem fordul elő (az angolai események, a togói válogatott ugye), sokkal inkább a konföderációs kupát próbálják túlszárnyalni (ami persze nem lesz nehéz). A mozinéző tavaly már megismerhette, e minden erőfeszítés ellenére eléggé stagnáló nemzetet, ha eddig nem tette volna. Első körben az apartheid rendszer milyenségét kiaknázni próbáló District 9 által nyerhettünk betekintést az országba, később, az ezutáni helyzetet kívánta bemutatni Clint Eastwood, az írás tárgyát képző, Invictus című filmjével.

Az idén nyolcvanadik életévét betöltő Eastwood kamerán innén, és kamerán túl is irígylésre méltó karriert tudhat magáénak, hiába nincs értékének megfelelően kezelve pár, például az utolsó alakítását prezentáló Gran Torino című műve. Az öreg mindig is egy mesélő volt, semmi különlegest nem hajtott végre, csak mérhetetlen rutinnal és profizmussal áldotta meg filmjeit. Mint most.

Az Invictus az apartheid után, frissen elnökké választott Nelson Mandela-ra koncentrál, aki alig szabadult a börtönből, máris rengeteg problémával néz szembe. A rasszok közötti ellentét ugyanúgy megmaradt az utcán, ahogy a közintézményekben is, Mandela pedig felismeri, hogyegység nélkül nincs jövője az országnak. Munkának lát teljes erejével, annyi hit van benne, hogy egészségügyi gondjai ellenére is dolgozna. Látszólag egész egyszerű ötlettel áll elő. A megoldás az, ha a közutáltnak örvendő nemzeti rögbi csapat megnyeri az ország által rendezett tornát. Fel is keresi a csapat kapitányát, Francois Pienaar-t, kit többszöri találkozásaik alkalmával próbál inspirálni, rávezetni a győzelem mibenlétére. Mandela megszereti a csapatot, és látszólag a sportot előrébb helyezi a politikánál. Pedig a kettő ugyanaz,

Első ránézésre az Invictus a politikai biopic és az underdog sportfilm házassága, ami elég jól hangzik, csak a valósághoz nem áll túl közel. Keveset beszél Mandela - vagy, ahogy földijei hívják, Madiba - szokásairól, jelleméről, túlságosan a csapatra van kihegyezve, így viszonylag üresnek hat, és nem lesz több - bár ezzel nem degradálni kívánom - egy egyszerű sportfilmnél. Mint említettem, Eastwood nem reformál meg semmit, csak elmesél egy történetet, az Invictus forgatókönyve pedig az, amire a mozi született, az ilyen sztorik miatt kell a nagyvászon, el is felejtjük, hogy ez valójában nem puszta fikció. Természetsen nem hibátlan a szkript, inkább szemtelenül didaktikus, a nagy dialógusok sem erőteljesek. Olykor a pátosz és szentamentalizmus túlcsordulása  (néhány ilyen kocka nem is a filmbe való) miatt - amire a zene is rátesz -, már törlést kellett kérnem. És érthetetlen (valamint, egy-két alkalommal félrevezető, a megtörtént eseménynek ellentmondó) azon jelenetek sora, mikor Eastwood az elnök elleni merényleteket sejtet, hisz tudjuk ilyen nem történt, akkor vajon mit akarhatott? Ellenben nagyon szépen festi le az országban dúló, a múltbéli rendszer, illetve a bőrszín miatti ellentéteket. Az afrikai gyerekek is inkább fociznak, a rögbi csapatban egyetlen színesbőrű játékos van, Madiba őrei sem változatosak kezdetben, de sikerül az elnök terve, amely hirtelennek hathat, de a játékidő így is 130 perc felett van.

Morgan Freeman már gyakorlatilag mindent eljátszott, így Mandela sem lehetett kihívás. Az persze nem igaz, hogy egyszerűen eljátsza, ő maga Mandela. Na, nem mintha bármelyikünk is ismerné, de a gesztusai, már a járásától kezdve, ez a halálosan nyugodt és szívvel teli alakítás... ez az, amikor a tökénél kapnak el egy karaktert, nem hiába az Akadémia jelölése. A rögbisek kapitányát Matt Damon formálja meg, kinek teljesítményét két szóban össze lehetne foglalni; meglepően jó. Ahogy a többi, névtelen mellékszereplő is nagyon jól teszi a dolgát (még Eastwood fia is feltűnik), belekötni nem lehet a színészi gárdába. Összességében, rendes iparos munka, azon a színvonalon ami Eastwood-tól elvárható, de ennél nem igazán több. Viszont, így is évének egyik legjobbja az Invictus, mely talán a legkevesebbet tartalmazza a rendező személyéből. 10/8

(Sajnálatos tény, hogy éppen kihozták nullszaldóra a bevételt. Na és, annak örülünk ha Eastwood minden karácsonykor meglep minket, de ha legközelebb is a nációk, a rasszok közti ellentétről mesél, akkor ugye bojkottáljuk?)

(és a magyar címek ellenére, nem összekeverendő névrokonával)

Egek ura (Up In The Air, 2009)

2010.02.03. 21:17 - popcore

10 komment

 
Ryan Bingham (George Clooney) kirúgás-szakértő. Az a munkája, hogy utazgat iparvárosról iparvárosra, és közli a feleslegessé vált emberekkel, hogy "bocsi öreg, szia". Ennek köszönhetően az év jelentős hányadában repülőn van. Elképesztő rutinnal végzi el a "csekkint", gyűjteménye van elit klubtagsági kártyákból, a luxus szállodákat pedig úgy ismeri, mint a tenyerét. Abszolút független és gyökértelen ember, aki semmire sem cserélné el életstílusát. Sőt, előadásokat is tart életfilozófiájáról. Egyik útja során megismerkedik egy hasonló életvitelű hölggyel (Vera Farmiga). A passok összehasonlítása után természetesen vad szerelemben törnek ki. Amikor egyik alkalommal hazatér, a főnöke (Jason Bateman) mellé pakolja a kezdő Natalie-t, egyúttal közli azt is, hogy kipróbálnak egy új rendszert, aminek segítségével nem kell majd ennyit utaznia. Mindeközben hősünk húga házasodni készül, aminek köszönhetően ha minimálisan is, de el kell kezdenie a családjával foglalkozni.
 
Jason Reitman (Juno) új mozija igazi egyszemélyes film. A szó klasszikus és legpozitívabb értelmében. Ez alatt azt értem , hogy egy karakter fejlődését, kibontakozását követhetjük nyomon. A kaszaélesen megírt figurát, amellett, hogy nyilvánvalóan megszeretjük, elképesztő részletességgel meg is ismerjük. Már-már magunkénak érezzük, tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a helyzetébe. Legalábbis egy idő után, mert azért mégiscsak egy olyan világ ez, amit mi nem igazán tapasztalhatunk meg. Ebben az asszimilációban oroszlánrésze van Clooney bácsinak, aki egyrészt elképesztő eleganciával, másrészt látható odaadással kezeli szerepét. Nem dramatizálja túl, nem poénkodja el. Apró gesztusokkal tartja egy olyan balanszban a figuráját, amit a mozi műfaja, stílusa megkövetel.
 
Amely hangvétel egyébként meglehetősen egyedi. Alapvetően komoly kérdést boncolgat, de mégis könnyed, sőt vicces képes maradni, legalábbis a játékidő nagy részében. Ez a lájtosság azonban nem abból adódik, hogy elbagatelizálná, netán flegmán kezelné a problémát, csupán a szereplők hozzáállása és a megoldás olyan, hogy végeredményben nem mint egy magányos ember drámájára emlékszünk majd, hanem mint egy különleges valaki kalandjára az ismeretlenben. Ahogy a Juno sem egy szenvedős terhes tinis drámázás volt, hanem egy könnyed megoldása egy véletlen gond özönnek. Mindkét film esetében ez leginkább annak köszönhető, hogy az írók bravúrosan bánnak az egyes karakterekkel. A figurák úgy igazgatják a főhős történetét, hogy nem lépik át a nekik szabott határt, nem kerülnek előtérbe, mégis kellő súllyal vannak jelen. Emellett pedig, kellően életszerűek ahhoz, hogy előző bekezdésben taglalt asszimilációt nagy mértékben katalizálják.
 
Az Egek ura már így is egy szerethető film lenne, ám mindezen pozitívumok mellé passzentos struktúrát, illetve képi világot kapunk. A szerkezetét tekintve a film kvázi fejezetekre van bontva. Minden meglátogatott város egy külön elem, melyek ugyan nüanszokban különböznek csak, de mégis adnak egyfajta jóleső tagoltságot. Mindez pedig egy olyan képi kontextusba van elhelyezve, amit nagyon lehet értékelni. Gyakorlatilag minden képen érezhető, hogy kellő alaposággal lett megfogalmazva. Ha egy szóval szeretném jellemezni, azt mondanám kristálytiszta.
 
Amiért nem kap tíz pontot, az egyrészt a zene. Egy-két számtól eltekintve ugyanis tipikus „gumizene” szól. Persze mondhatjuk, hogy mennyire passzol alá, de ugye ez a lényege, hogy mindenhez jó. Azonban ha elkezdünk figyelni rá, elképesztően idegesítővé válik. A másik ok, pedig az, hogy tipikusan olyan film ez, amit nem midneki tud feltétlenül értékelni. Ez valószínű a témaválasztásnak köszönhető. Utolsó kukacoskodási pontnak pedig ott van vége felé pár jelenet, melyek picit egysíkúak. Ez a három dolog, azonban mindössze egy pont lecsípéséhez elegendő. 10/9
 
 
VVega
 
Az Egek ura igazi klasszikus film, olyan értelemben véve legalábbis biztosan, hogy a színészi játék adja el a sztorit, amit a finoman árnyalt karakterek szájába adott zseniális dialógusok görgetnek előre. Természetesen ahogyan popcore fentebb azt már említette, a látványvilággal és a fényképezéssel sincs gond egy szál sem, de ez már igazán csak hab a tortán. Sőt, engem még a zene sem zavart, szerintem ment alá, kizökkentenie nem sikerült, szóval oda se neki. Ugyanígy vagyok a befejezéshez közeledve előforduló néhány didaktikusabb jelenettel is. Persze értettünk volna mindent nélkülük is, kicsit még elegánsabb lett volna a szabás, de én lazán átsiklottam felettük. Ennyire szerethető film ez. Pontosabban ennyire szerethetővé teszi az év (egyik) legjobb forgatókönyve és a színészgárda. Meg az egész produkciónak van egy íve, és a kapcsolódási pontot sem kell nagyon magyarázni, hiszen azt hiszem valahol/valamikor mindannyian voltunk Ryan Bingham-ek, csak egyesek rövidebb, mások hosszabb ideig hazudnak maguknak. Szerintem. Még egy furcsa hasonlat, aztán zárom: valamiért a Kill Bill-re emlékeztetett szerkezetileg. Azaz talán ez a film is két részre osztható, és számomra szintén a második etap működött olajozottabban, de mégis szerves egész. Ezennel újabb alkotásért szoríthatok az Oscar-on, mert részemről ez egy könnyed 10/9.

  

88 perc (88 Minutes, 2007)

2010.02.03. 10:39 - VVega

4 komment

Jack Gramm (Al Pacino) kriminálpszichológust a múlt szellemei kísértik. Kétségek merülnek fel egyik legfontosabb vallomásának hitelességét illetően, mindössze pár órával az elítélt kivégzése előtt. Eközben pedig kap egy hívást, melyben közlik vele, hogy mindössze 88 perce van hátra. Gramm-nek ennyi ideje van rá, hogy a halálba idegesítsen minket kinyomozza a két szál közti összefüggéseket, és ugye életben maradjon kit érdekel!?.

Igazából minden adott, hogy mérföldekre elkerüljük ezt a filmet, de akiknek nem lenne elegendő a rendező csere, konkrétabban a rendező Jon Avnet-re cserélése, továbbá a bemutató többszörös átdátumozása, valamint az utóbbi években fájdalmasan konstans gyengén teljesítő Al Pacino, nos azok mindenképpen olvassanak tovább.

A film ugyanis az első perctől kezdve totális gagyi, nagyobb érdektelenség nem is övezhetné a sztorit vagy a karaktereket. A vágás és a fényképezés rettenetes, a film mindenbe belekap, majd semmit sem visz végig. A hitelesség a plafont verdesi, miközben az összes kis jogászhallgatóról kiderül, hogy John Wayne reinkarnációja. Kivéve Pacino karakterét persze, aki jól láthatóan azt hiszi magáról, hogy James Bond, de legalábbis Jack Ryan. Feszültséget mégsem sikerül teremteni, egy pillanatra sem izgulunk semmiért és senkiért (kivéve a mihamarabbi befejezésért). Totálisan ad hoc csavarocskák és egy szánalmas finálé árnyalja még a képet, de az alatt már szinte biztosan az életünkért könyörgünk, illetve leperegnek előttünk a dolgok, mert hát nincs akkora szerencsénk, hogy a film csak 88 percig tartson (kíméletlenül 108 perces).

Túlragoztam. Utáltam minden momentumát. Meg sem próbálok objektív lenni, mert ez még a Törvény gyilkosánál is rosszabb (igen, Avnet emelte a tétet, és egy évvel később már De Niro-t is megalázta). 10/1.

 

itt található Ben Reilly kissé pozitívabb hangvételű írása


 



süti beállítások módosítása