Fellinire rímelni a plázamozik közönségének teljesen felesleges vállalkozás, sőt tökéletesen érthetetlen is. Persze másfelől rátekintve megfelelő mennyiségű modernizálással, azaz szexuális felhang elhelyezésével, és új nyelven (musical) való megszólaltatással tehetünk egy próbát, feltéve ha túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy a maestro forog a sírjában.
A musicalek súlyát általában a fináléjuk adja meg, mely ebben az esetben félkész csupán, s így nehezen rajzolódik ki akármilyen konkrét kép is a néző elé. Guido (Daniel Day-Lewis) története így sután elcsapott befejezésével a végtelenség felé csupán olcsó utánzatának tűnik egy másik Guido (Marcello Mastroianni) szürreális utazásának. Igaz, hogy mindkettő filmet akar rendezni, de nem tudja, hogyan is tegye azt, s igaz, hogy mindkettő álomvilágban él, de míg egyikőjük filozófiából szőtt hálójába gabalyodva verdes az önismeret súlya alatt, addig a másik csupán dalból álló lelkén nem tud eligazodni a nők súlya alatt.
Ez utóbbi lesz főszereplője a magyar mozikban nemrégiben debütált Rob Marshall filmnek, mely finoman szólva is a legbrutálisabb horrorokba illően belezi ki az egyik legnagyobb olasz rendező korszakalkotó filmjét. S ha ez sem lenne elég bizonyíték arra, hogy nem lehet higgadtan legyinteni – ’Minek van?’ – a mozira, akkor jegyezzük meg, hogy még saját műfajaként (musical) sem képes értékelhetőként működni.
Nem a színészekkel – Cruz kisasszonyt nem hiába jelölte megint az akadémia –, nem a vágással, a fényképezéssel, sőt még nem is a zenével van a baj, sokkal inkább egy remekmű kizsákmányolása és annak teljesen súlytalanná tétele emészthetetlen az alkotással kapcsolatban. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy kinek is jutott az eszébe egy álmokból összefűzött költői önvallomást ilyen módon megfosztani mindattól, mely a filmnyelven vihetett közelebb a filmhez sokakat a hatvanas évek elején.
Egyáltalán mi szükség van erre az új évezredben, s miért is kell mindezt egyértelműen a multiplexek célközönségének szánni, mert ugye végigtekintve a stáblistán az nem kérdés, hogy ilyen nevekkel el lehet adni a csillogó mozi termek popcorn és kóla illatában. Persze könnyen tekinthetnénk ezt az egész arcul csapásának, s a belefáradásnak, hogy álmokat árulva sajátjainkat vesztjük el, s ezzel némi önreflexiót is gyakorolva független filmes forradalmat hirdetve lehetnénk valami nagyon underground zászlóvivője, de hát az előbb említett nevek nem teszik e rögtön az egészet önmaga paródiájává?
Minden bizonnyal igen, s szinte tagadhatatlanul ez is okozta e roppant kétes celluloid termék bukását, mely teljesen ki is járt neki. Hangsúlyozva persze, hogy alapvetően nem lenne itt semmi baj, ha Nicole Kidman a múzsa csókja helyett már a legelején az elmúlás leheletével tisztelte volna meg képzeletbeli rendezőnket. Az persze jó, hogy előkerült Fellini neve, s talán egy olyan réteghez is eljut története, mely máshogy nem juthatna el, de mégis milyen áron? Kiherélve, érdektelenül, elterülve, legyőzötten. Mondhatni köszönjük, nem kérjük.
