Neill Blomkamp filmje némi történelem leckével indít, s ezzel rögtön egy furcsa dokumentumfilmes közegbe csöppennünk, mely teljes mértékben meghatározza a további játékidőt. A kibontakozó cselekmény az idő múlásával egyre magasabb fokozatokra kapcsol, s így egyre kevesebbet akasztják meg a történet szerves részét képező interjú részletek, s kommentárok, mely mind Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley) és a 9-es körzet történetét tárják a nézők elé, ám a várttal szemben nem a hétköznapokat, hanem „A Nap” eseményeit.
Annak a körzetét, mely Johannesburg (azaz a Dél-Afrikai köztársaság legnagyobb települése – s igen nem Chicago, nem New York s nem is egy másik USA-béli nagyváros) sci-fi-be illő látképe közelében terül el. Sci-fi-be, hiszen egy hatalmas űrhajó lebeg a város felett, mely két évtizeddel ezelőtt érkezett beteg utasaival a földre, s menedék helyett a pokolra lelt az emberi vendégszeretet tágra tárt karjaiban. De mindez már a 2005-ös Blomkamp rövidfilmből (Alive in Joburg) ismeretes.
Viszont még akkor nem volt teljesen egyértelmű, hogy a gettóhoz hasonlító terület – amely éppen kiürítés előtt áll, hiszen a helyi lakosok nem örültek az új szomszédságnak – sokkal többről árulkodik, mint egy újszerű sci-fi alkotásról, mely valahol Romeronál (Diary of the Dead, 2007), vagy maréknyi elődjénél is megfigyelhető a horror műfajában. De még mielőtt ennyire előrerohannánk, lassítsunk egy kicsit, s ismerkedjünk meg közelebbről Wikus-val filmünk központi szereplőjével, kit éppen most léptetett elő apósa, hogy irányítsa a költözködést. Persze elhangzik, hogy e rokoni kapcsolatnak semmi köze sincsen a kitüntetéshez, s hogy a férfiú teljes mértékben rátermett a rábízott feladatra.
Ehhez képest már az első képkockák után teljesen egyértelművé válik, hogy hősünk (ki persze ettől jóval többre hivatott) sokkal inkább a kafkai kisember halmazából került ki, aki sodródik az eseményekkel, mint az arra érdemes „igazi” vezetők csoportjából. Gyanútlan, kicsit ügyetlen figura ő, ki a véletlenek folytán a világ egyik legfontosabb emberévé válik, hiszen egy fekete folyadék hatására olyan folyamatok indulnak el szervezetében, melyek átváltoztatják őt. E rovarszerű lények (kiket a számítógép hívott életre) technológiája pedig kizárólag az ő kezükben (azaz az ő dns-ükre van hangolva) működik, így teljességgel haszontalan és elemezhetetlen az emberiség számára.
Mr. Merwe persze ezek után szembesül az árnyoldallal, mely a multinacionális cégek pénzhajhász, etikátlan magatartásából ered, hiszen ilyen tulajdonságok láttán ki rettenne vissza némi illegális kísérletezéstől egy idegen fajon, vagy akár az emberiségen? S persze ettől a ponttól a lassan saját sorsát alakító férfivá váló főszereplőnk pillanatok alatt az űrlények (no meg persze a saját) oldalán találja magát, hogy nem csupán az emberiség becsületét hozza helyre, de a lehetőséget is a jobb és szebb „idegen” jövőre megteremtse, s mindezt igazi töltényhüvely zápor kíséretében kénytelen véghezvinni.
Ha valaki mindebből egy hollywood-i klisé tömeget hámoz ki, az nem jár messze az igazságtól, hiszen darabjaira bontva a film nem több a jól bevált képletektől, de mindennek a konjukciója valami olyan új (újragondolt, újraértelmezett, újra feltérképezett, stb.) celluloid terméket hoz létre, melyre hosszú ideje várt már a mozgókép minden igazi szerelmese. S így lehet az enyhén Légy (The Fly, 1986) ihletésű, apartheid metaforával beoltott, ám mégis akcióban gazdag és dokumentarista fogásokat felhasználó (az egész film, kézi kamerák, híradók és térfigyelő- vagy ipari kamerák lencséje előtt játszódik, melyek azért kicsit háttérbe szorulnak az alkotás utolsó igazán akciódús harmadában) film az év egyik (de talán… bár várjuk ki) legjobbja.
S mint már ennyiből is láthatjuk a filmhez rengeteg módon hozzányúlhatunk, kezdve a helyszín és a történelem adta lehetőség által megidézett parafrázistól (a már említett apartheid), át a jól bevált sci-fi „mi lenne ha” frázisán keresztül kibontható társadalomkritikán, egészen a népmesékből is ismeretes (vagy legalább is ahhoz hasonlítható) hőssé válás tematikáig. De az egész forma és történet, az apartheid irányába mutat, mely miatt talán nem is olyan fájó, hogy a „vendégeinkről” szinte semmit sem tudunk meg (s, mint ahogy elhangzik ők csak munkások, kiken kultúrát, technikát vagy akármit számon kérni azért nem feltétlen lenne „szabályos lépés”).
Természetesen mind a fényképezés, mind a színészi játék dicséretet érdemel, hiszen mindkét fronton kiválóra teljesített a mozi, mely tényleg könnyedén elnyerheti még a legfanyalgóbb néző tetszését is, hiszen újszerűsége, és lehengerlő látványvilága egy olyan kapun enged belesni, mely nem csupán a szórakoztató popcorn mozik világára nyílik, hanem a filmművészet mélyebb értelmű szobáit is maga mögött rejti.