A világ feszülten figyeli idén a közbiztonsággal küszködő Dél-Afrikát, hogy vajon a vuvuzelák irritáló, szünetmentes zümmögése teret enged-e egy színvonalas labdarúgó világbajnokság létrejöttének, és reméli, hogy a kontinens tornáján történt tragédiához hasonló nem fordul elő (az angolai események, a togói válogatott ugye), sokkal inkább a konföderációs kupát próbálják túlszárnyalni (ami persze nem lesz nehéz). A mozinéző tavaly már megismerhette, e minden erőfeszítés ellenére eléggé stagnáló nemzetet, ha eddig nem tette volna. Első körben az apartheid rendszer milyenségét kiaknázni próbáló District 9 által nyerhettünk betekintést az országba, később, az ezutáni helyzetet kívánta bemutatni Clint Eastwood, az írás tárgyát képző, Invictus című filmjével.
Az idén nyolcvanadik életévét betöltő Eastwood kamerán innén, és kamerán túl is irígylésre méltó karriert tudhat magáénak, hiába nincs értékének megfelelően kezelve pár, például az utolsó alakítását prezentáló Gran Torino című műve. Az öreg mindig is egy mesélő volt, semmi különlegest nem hajtott végre, csak mérhetetlen rutinnal és profizmussal áldotta meg filmjeit. Mint most.
Az Invictus az apartheid után, frissen elnökké választott Nelson Mandela-ra koncentrál, aki alig szabadult a börtönből, máris rengeteg problémával néz szembe. A rasszok közötti ellentét ugyanúgy megmaradt az utcán, ahogy a közintézményekben is, Mandela pedig felismeri, hogyegység nélkül nincs jövője az országnak. Munkának lát teljes erejével, annyi hit van benne, hogy egészségügyi gondjai ellenére is dolgozna. Látszólag egész egyszerű ötlettel áll elő. A megoldás az, ha a közutáltnak örvendő nemzeti rögbi csapat megnyeri az ország által rendezett tornát. Fel is keresi a csapat kapitányát, Francois Pienaar-t, kit többszöri találkozásaik alkalmával próbál inspirálni, rávezetni a győzelem mibenlétére. Mandela megszereti a csapatot, és látszólag a sportot előrébb helyezi a politikánál. Pedig a kettő ugyanaz,
Első ránézésre az Invictus a politikai biopic és az underdog sportfilm házassága, ami elég jól hangzik, csak a valósághoz nem áll túl közel. Keveset beszél Mandela - vagy, ahogy földijei hívják, Madiba - szokásairól, jelleméről, túlságosan a csapatra van kihegyezve, így viszonylag üresnek hat, és nem lesz több - bár ezzel nem degradálni kívánom - egy egyszerű sportfilmnél. Mint említettem, Eastwood nem reformál meg semmit, csak elmesél egy történetet, az Invictus forgatókönyve pedig az, amire a mozi született, az ilyen sztorik miatt kell a nagyvászon, el is felejtjük, hogy ez valójában nem puszta fikció. Természetsen nem hibátlan a szkript, inkább szemtelenül didaktikus, a nagy dialógusok sem erőteljesek. Olykor a pátosz és szentamentalizmus túlcsordulása (néhány ilyen kocka nem is a filmbe való) miatt - amire a zene is rátesz -, már törlést kellett kérnem. És érthetetlen (valamint, egy-két alkalommal félrevezető, a megtörtént eseménynek ellentmondó) azon jelenetek sora, mikor Eastwood az elnök elleni merényleteket sejtet, hisz tudjuk ilyen nem történt, akkor vajon mit akarhatott? Ellenben nagyon szépen festi le az országban dúló, a múltbéli rendszer, illetve a bőrszín miatti ellentéteket. Az afrikai gyerekek is inkább fociznak, a rögbi csapatban egyetlen színesbőrű játékos van, Madiba őrei sem változatosak kezdetben, de sikerül az elnök terve, amely hirtelennek hathat, de a játékidő így is 130 perc felett van.
Morgan Freeman már gyakorlatilag mindent eljátszott, így Mandela sem lehetett kihívás. Az persze nem igaz, hogy egyszerűen eljátsza, ő maga Mandela. Na, nem mintha bármelyikünk is ismerné, de a gesztusai, már a járásától kezdve, ez a halálosan nyugodt és szívvel teli alakítás... ez az, amikor a tökénél kapnak el egy karaktert, nem hiába az Akadémia jelölése. A rögbisek kapitányát Matt Damon formálja meg, kinek teljesítményét két szóban össze lehetne foglalni; meglepően jó. Ahogy a többi, névtelen mellékszereplő is nagyon jól teszi a dolgát (még Eastwood fia is feltűnik), belekötni nem lehet a színészi gárdába. Összességében, rendes iparos munka, azon a színvonalon ami Eastwood-tól elvárható, de ennél nem igazán több. Viszont, így is évének egyik legjobbja az Invictus, mely talán a legkevesebbet tartalmazza a rendező személyéből. 10/8
(Sajnálatos tény, hogy éppen kihozták nullszaldóra a bevételt. Na és, annak örülünk ha Eastwood minden karácsonykor meglep minket, de ha legközelebb is a nációk, a rasszok közti ellentétről mesél, akkor ugye bojkottáljuk?)
(és a magyar címek ellenére, nem összekeverendő névrokonával)
