Átlag amerikai gimnazista figura (Jason Schwartzmann) lép egy végletekig lepukkant ház ajtajához. Becsönget. Spider (John Leguizamo) kapkodva, pörögve-forogva mászva át tonnányi mocskon jut el a kilincsig. A háttérben két lány beszélget (?). Az egyik Spider rohadó fogsorú, retkes, ámde feletébb kedves barátnője (Mena Suvari), valamint a Szakács (Mickey Rourke) teljesen szétcsúszott, ugyanakkor szintén bájos csaja (Brittany Murphy). Amikor az ajtóban álló srác közli kívánságait dílerével, kiderül, hogy amaz elhagyta az össze spuriját. Újat kell szerezni tehát a Szakácstól, e tranzakció kvázi kulcsfigurája pedig Ross (a srác) lesz. Az ő 3 napját meséli el ez a film, amely alatt egy percre sem hunyja le a szemét, nem eszik és nem is nagyon iszik. Csak poron él.
He be kellene sorolnom a Spunt a közismert drogos filmek valamelyike mellé, akkor egyértelműen a Félelem és reszketés Las Vegasban mellé tenném le a voksomat. Sokan a Trainspottinghoz hasonlítják, de amíg az társadalmi oldalról feszegeti a kérdést, addig ez sokkal inkább az egyénekre helyezi a hangsúlyt. Persze ez nem az jelenti nincs kritikai vonatkozása jelen filmnek, épp csak a karakterek sorsának alakulása sokkal előrébb van tolva. Ez azért érdekes, mert a "crankista" vágások, valamint a folyamatosan keveredő történet, tulajdonképpen a film dinamikája, eléggé távol tartja tőlünk a figurákat. Nyilvánvalóan, de én legalábbis mindenképp szeretném ezt hinni, tudatos döntés ez. A cél világos, zavarba ejteni a nézőt azzal, hogy egy idő után csak olyan dolgok érdeklik a nézőt, hogy épen mennyire van széttépve adott emberünk, vagy sikerül a kaksiznia, vagy adott esetben el tud e élvezni, miközben egy leszbikus középkorú nővel telefonál és zoknit tart a farkán. Flash követ flasht és lassan mi is elveszítjük a fonalat és csak sodródunk ugyanúgy, mint hőseink. Tehát gyakorlatilag elmondhatjuk, hogy az elsőre igénytelennek, hebrencsnek tűn karakterkezelés, tulajdonképpen zseniális abból a szempontból, hogy sokkal közelebb hozza a figurákat, mint az először tűnik.
Amiben szintén igen erősen, ha nem is másolva azt, hajaz Johnny Deppék ámokfutására az, hogy meglehetősen rövid időtartamot ölel fel, valamint egy tulajdonképpen fél megoldással zárja le. Szóval meg is nyugszunk, de mégsem. A rövid időintervallum is ide köthető, hiszen azzal, hogy érezhetően éppen csak kicsippent egy kis darabot hőseink szétvert életéből, egyértelművé válik, hogy nem átfogó képet szeretne nyújtani az amerikai amfetaminfüggők életéről, és ezzel együtt megoldást is csak ímmel-ámmal kínál. Tulajdonképpen ez egy sztori, amiben junkiek szerepelnek. Ezzel pedig egy meglehetősen furcsa határmezsgyére löki a filmet műfajilag. Ugyanis nehéz eldönteni, hogy vígjáték, avagy dráma ez, de leginkább ezek egy groteszk keveréke. Szóval nevetünk, de vagy sírva, de legalábbis szégyenkezve.
Különösen érdekessé teszi ezt a filmet, hogy érződik rajta, hogy már születésekor is kultfilm akart lenni. A párbeszédek, a képek, a történések üvöltenek azért, hogy megjegyezzék őket. Talán éppen ez az oka, annak, hogy teljes ismeretlenségbe süllyedt. Egy másik adott esetben kevésbé szimpatikus elem, hogy a poénok ugyan inkább ülnek, mint nem, de egy részük eléggé kiszámítható. Ezek tipikusan olyan negatívumok, melyek valakit vagy nagyon zavarnak, vagy kevéssé.
Akad itt még három olyan elem, melyek önmagukban megérnek egy-egy pontot. Először is ott a főcím, mely egyébként meglehetősen későn kezdődik (kb. negyed óránál), de annál klasszabb. Másodízben a főhős rajzfilmszerű hallucinációi, egész egyszerűen remekek. Három: a színészek. Mickey Rourke ugye magától értetődően adja, hiszen ebben az időben igen élénken benn volt a fenti szubkultúrában. Peter Stormare valószínűleg sose volt még ennyire undorító, a maga nyakhajas mivoltában. Ahogy Eric Roberts sem, aki ugyan csak egy cameo erejéig feltűnik, de erről bűn lenne többet mesélni. Brittany Muprhy zavarba ejtően és/vagy szomorúan hitelesen alakítja a véletlenül lecsúszott leányzót.
Összességében egy igen furcsán és nehezen befogadható film ez, de bazijósága vitathatatlan. Csak ne lennének, azok a fenti szarvashibák és akkor szinte tökéletes. A metacritic 41 pontját így sem értem, mert nálam ez bizony 10/8.5.
