Figyelem, figyelem, áttencióne! Ugye ismeritek a naptárat? Helyes, akkor láthatjátok, hogy nem kevesebb, mint 24 óra múlva kezdetét veszi a blog történelmének első szpesöl edisönje, A Half Pécs Squad Halloween Horror Show, vagyis bejegyzések óránként, maraton az ünnepnek és a zsánernek szentelve. Lesz itt minden mi jó; zombik, sorozatgyilkosok, vámpírok és szellemek, majd éjfélkor felülünk az utolsó járatra. A klasszikusok mellett (nem feltétlen méltán megérdemelten azok) kitekintünk Európára is, főszerepben a franciákkal, valamint az amerikai kommersz cuccok is jelen lesznek (Ázsia ezúttal nem játszik, külön maratont érdemelne). Az ünneppel kapcsolatos posztok mellett, szeretett (?) szerkesztőitek kedvenceivel is szembesülhettek (kit érdekel az, nem?), mitöbb, VVega is jubilál: háromra van a mágikus 150. bejegyzéstől. Szóval, öveket be, maradjatok velünk!

A cím arra vonatkozik, hogy a Sötét Lovag után nem volt olyan film, amit nagyon-nagyon vártam volna. Aminek megnéztem volna a trailerét 20x, minden infót érdeklődve vártam volna róla. Persze vártam bemutatókat, de csak olyan szinten, hogy majd ha itt lesz megnézzük. Aztán egy nem is olyan hirtelen elhatározással megvettem a Watchmen most megjelent első füzetét, ami az első négy fejezetet tartalmazza. Korábbról semmilyen képregényes tapasztalattal nem rendelkeztem, Garfield-ot kivéve persze (hatalmas fan voltam:). A műfajt magát ha nem is néztem le, de teljességgel közömbös volt a számomra. Na jó, egy kicsit le is néztem. De a geekblogot rendszeresen olvasgatva időről időre belefutottam a képregénykritikákba is. Lassan elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy be kéne vizsgálni valamelyiket. A Hush-t már majdnem megvettem, de ugyebár végül is nem Batman lett az első hős, akinek szövegbuborékos megmondásait olvashattam.

A Watchmen-univerzum valami elemi erővel szippantott magába. Egy ültő helyemben kivégeztem az egész füzetet, és már folytattam is volna tovább (tényleg, mikor jön a második kiadás?). A rajzok gyönyörűek és rengeteg információt tartalmaznak, szóval nem lehet és persze nem is érdemes gyorsan átsiklani fölöttük, a hősök tényleg igazi emberek, valós érzésekkel, vívódásokkal, hibákkal. Kedvenc karakterem Rorschach. A sztori elképesztően csavarosnak és több szálon futónak néz ki, a hangulat nagyon komor világvége feeling, a szövegek és történések elgondolkoztatóak, a társadalomkritika élesebb már nem is lehetne, zseniálisan megkreált alternatív Amerika ez. Pár napja pedig befutott egy nem gyengén odabaszós új képanyag is, és eddig szinte képkockáról képkockára filmre álmodottnak tűnik a cucc, nézzétek és ámuljatok. Jelenleg az általam legeslegjobban várt film, és ha valami stúdiók közötti torzsalkodás miatt nem mutatják be időben...

Tavaly Bob Dylan mellett egy másik, ikonnak is nevezhető zenész úriember életét is megfilmesítették. Ian Curtis, az angol Joy Division nevű formáció énekese 23 éves korában lett öngyilkos, miután nem tudta mihez kezdjen eleinte boldog, majd a kétes érzelmeknek hála fokozatosan romló életében. Az eleinte Warsaw név alatt futó punk banda (bár zenéjük kevésbé az, inkább az életformájuk, és ez a filmen jól látszik)  két albumot élt meg (1979 és '80).

A banda kezdeti szárnybontogatásaitól követhetjük Curtis életét, egészen a tragikus eseményig. Látni fogjuk, hogy viszonyul az élethez, milyen korán házasodott, majd válallt gyereket, hogy idegenedet el egyre jobban a családtól és a mások által normális életnek denominált léttől, hogyan bánta meg korai hibáit, viselkedésével hogyan zavart össze (magával egyetemben) mindenkit maga körül, hogyan kezdett el félni a haláltól, hogyan válltak kontrollálhatatlanná a szervezete mellett (hisz epilepsziás rohamok gyötörték), az irányítás alatt tudott dolgok, hogyan lett ebből a külsőleg életerős fiatalemberből, egy, az életbe belefáradt aggastyán. Mindezt két szín prezentálja, bár az élet korántsem fekete és fehér, hiába szerette volna Curtis ezt hinni. Curtis nem volt igazán jó ember, mégis szimpatizál vele a néző és sajnálja is e szerencsétlen fiút kinek sorsa megbecsételődött, mikor elkerülhetetlenül a stílusba keveredett. Erről szól a Control.

A forgatókönyv a Curtis özvegye által írt könyvön alapul, mihez Matt Greenhalgh tett hozzá, a bandatagok szerint kevés pillanat tükrözi a megtörtént eseményeket hűen, de a valóság túl unalmas lett volna, e derűs fonalat felvett, majd depresszív hangulatba zuhanó film esetében. A holland Anton Corbjin első rendezése számos díjjal büszkélkedhet és abszolút megérdemelten, hisz Corbijn munkája kikezdhetetlen, a tökéletes jelzőt is ráhegeszteném óvakodó bátorsággal. Brilliáns módon érzékeltették Curtis "árral szemben" jellemét, hogy a legbelül tenne, de tudja, hogy tehetetlen. És ez Sam Riley tálalásában valami fenomenális, Riley valami emberetelenül nagyot alakít, remélem ezután futni fog a neve, mert biztos több van a srácban. Teljesen hiteles játékot produkál (és külsőleg is egy-az-egyben), mindent kiolvasni tekintetéből, a lelke mélyéig látunk és együttérzünk (vagy nem). De a legjelentéktelenebb mellékszerepekben is csak örömünket találjuk, hisz minden egyes itt megfordult személy pompásan játszik, a sok ékes angol fuck közepoette, kicsit erősítve a dokumentarista jelleget.

A kamerakezelés is full profi, rengeteg kiváló beállítást kapunk, és ha mozogni kell akkor sem tudunk belekötni. A Joy Division zenéje pedig, annak ellenére, hogy tán túlzásba estek felszólaltatásával, passzol, jól festi alá a képeket, és, ahogy az várható, plusszt is ad az agyunknak. Bár valós eseményeken alapul, nem elkerülhetetlen, hogy a sztori sablonokban megmártózzon, hisz volt már erre a történelemben példa, ám a Control nem erősíti a sort, kiszámíthatatlan, akárcsak Curtis. Minimális szimbolika is felfedezhető. Egyetlen negatívumaként azt tudnám megemlíteni, hogy a várt katarzisélmény elmaradt, na meg, a kelleténél valamivel hosszabb lett. Kiváló film ennek ellenére, sajátos hangulattal, megragadja a nézőt, ki ha nem ismeri a Joy Division-t, akkor is feltétlenül tudja majd élvezni a filmet. 2007 egyik legjobbja.

Control (2007) - 10/9

Párizs, szeretlek (Paris je t'aime)

Szimpatikusan induló, mélypontját (igen, a többi epizódtól abszolút idegen divatos, fodrászos percek) szerencsésen korai időpontban megélő, majd egyre jobbá és jobbá váló hangulatos, szívmelengető film a szerelem városáról. Némelyik kerület bemutatása vicces, a másik keserű, vannak egymásra találások és szakítások, valamint egy fantasztikus vámpíros rövidfilm is. Egyszerűen jó nézni a filmet, nem is akartam, hogy vége legyen. Ha nem is a kedvenced a romantikus stílus, akkor is próbáld be, már csak a rendezők és a színészek miatt is. Ugyanis többek között a Coen bratyók, Tom Tykwer, Gus Van Sant, Alfonso Cuarón, Wes Craven és Gerard Depardieu dirigálja a teljesség igénye nélkül Steve Buscemi-t, Juliette Binoche-t, William Dafoe-t, Maggie Gyllenhaal-t, Elijah Wood-ot, Olga Kurylenko-t és Natalie Portman-t. Viszonylag egyenletesen magas színvonalú, szép film. 10/8.

Kapitány és Katona (Master and Commander)

Az első Peter Weir film a kvartettben. Egy nehéz műfajban ügyesen kivitelezett alkotásról beszélhetünk, hiszen a hajó behatárolja a teret, ezáltal a figurákra kell helyezni a hangsúlyt, és sok film itt bizony csúnyán meg szokott bukni. Nem így a Kapitány és Katona, ami épp elég közel hozza hozzánk a legénység fontosabb tagjait, és ezzel párhuzamosan az epizodistákra is elég ideje marad. Well done. A matróz élet szintén reálisan lett bemutatva (már amennyire egy ilyen szárazföldi patkány, mint én megtudja ítélni) és a puskaporszagú, tatszaggató összecsapások is ütősek. Mondjuk az dramaturgiai hibának véshető fel, hogy a legjobb ágyúcsörte nagyon korán lezajlik, és a végső csata bizony haloványabb. Összességében remek szereposztással és kellő eseménnyel, drámával felvértezett, de azért nem túl sokszor nézős mozi. Crowe simán elviszi a vállán, de ettől függetlenül nem tudom, hogy mi pluszt tudna nyújtani másodszorra. Valószínűleg semmit. 10/7.

Szombat esti láz (Saturday Night Fever)

Kult státusza számomra felfoghatatlan, az univerzum egyik nagy rejtélye. Minden elemében borzalmasan gyenge táncos-zenés drámázás, melyből egyedül pár diszkóbetét értékelhető. Na meg Travolta áttörést eredményező produkciója. Mondjuk ő is csak inkább addig jó, amíg ki nem nyitja a száját. A film túl sokat akar, ezért szétesik, és minden hitelességüket elvesztik a fajsúlyosnak szánt történések, epizódok. Társadalmat akarnak kritizálni, a bandázásba is belemennek, na meg családi problémákba és még egy táncversenyt is be kell zsúfolni a szintén gagyi szerelmi szál mellé. A színészek szarul játszanak, a dialógusok bénák, túl hosszú az egész. A Bee Gees muzsikája mellett egyedül a táncbetétek érnek valamit. Nem is ragozom tovább, mert nem ér annyit. 10/3.

Holt költők társasága (Dead Poets Society)

A másik Weir mű. Személy szerint hasonlóan megismételhetetlen korszakos klasszikusnak tartom, mint a Nulladik órát. Ma már más a világ. A hangulat magával ragadó, a film csodálatosan keserédes szónoklat az egyéniségről, a különbözni merésről és arról, ahogyan ezt napjaink társadalma tolerálja. Weir lassan, megfontoltan egyengeti az élet megélését hirdető drámáját egy borzalmas tragédián keresztül, az azt követő befejezés gyönyörűen lélekemelő pillanatáig. A könnyezés garantált. A színészgárda zseniálisat nyújt, Robin Williams végülis egy hasonló szerepért kapott Oscart később. Mondjuk abban benne volt egy pár korábbi filmje is. Robert Sean Leonard játékát nézve pedig szomorú vagyok, hogy jelenleg csak a Houseban látható. Erőteljes dráma. 10/8.

Hell yeah! Kénytelen leszek minden epizód után valami örömteli felkiáltással kezdeni mondandóm, mert a sorozat nemhogy stagnálna, minden héten rákontráz korábbi részeire, így a tökéletesebbnél is perfektebb momentumok árasztják el könnybe lábadt látcsöveinket, ritka magas színvonalat képviselve és ehéten mindezt egy csepp erotikus elem nélkül érte el.

Nem eresztem bő lére a dolgokat, esetleges szpojlerek elkerülése végett, de azt most leszögezhetjük, hogy eddig az évad legjobb része, igaz, ezt minden héten elmondtuk már és adja Isten, hogy tartsuk jó szokásunkat, akárcsak a show készítói. Jó pár múltkoriakban megjósolt esemény bekövetkezett, de akadt bőven what the fuck jelenet, ez a rész pedig annyiféle érzést váltott ki az emberből, hogy felsorolni is nehéz lenne.

A legjobb ötlet Lyla teljes mellőzése volt, sokkal kiegyensúlyozottabb részt kaptunk, igaz a leányzó hiányzásával Riggins eltünése is együtt járt (najó, ő a végén körülbelül 15 másodpercet kapott), de legalább nem esnek túlzásba a karakterével, pont jókor vettek vissza az írók, tanultak az előző hetekből. Lyla-val pedig valamit hirtelen kell csinálni, (Riggins-szel szemben előnyére válna a gyors változás) hisz ha az az egyetlen pozitívum vele kapcsolatban, hogy nem látjuk, az... az nem jó, szegényke, könnyen negatív-kedvenccé nőtte ki magát, kissé unalmas is már. A Tyra és Landri közti kapcsolat jövőbeni útjára voltak utaló jelek, hogy mégis ki-merre, de nem elég egyértelműen, hogy messzemenő következtetést vonjunk le. Na, de most... Tyra összejött egy cowboy-jal, és már túl is estek a barátságon, Landri hazatért Csodaországból, vagyis ennek itt vége, mi a hölgyemény és az utóbbi részekben alkotott nézetek szempontjából, kissé idegen húzás volt, de sebaj, borítékolható, hogy 4-5 rész és Landri újra visszakapja szerelmét. A Saracen - QB1 kérdésre is találtak optimális választ és Matt anyja is letette nbévjegyét, egyébként mostanában Zach Gilfordnak baromi nehéz és kemény dolga van, de roppant tökösen alakít. A Tammy féle herce-hurcának felesleges a rivaldafény, unjuk már a Jumbotront, Taylor edző pedig ott volt, fejben és szívben (na meg a teljesítménye is elsőosztályú volt Kyle Chandler-nek, mint mindig) egyaránt, így következhetett be az, mit már sejtettünk egy ideje... Smash goes to college! Hiányozni fog, főleg, mert Gaius Charls is mérföldekkel fejlődött. De így jöhet a helyére Street (höhö, minő ábránd). Valójában tényleg jó kérdés, hogy hogyab pótolják, hisz a harmadik évad kevesebb szálat mozgat, mint a második szezon. A lényeg, hogy I'm more ready than ever for the next friday night!

/És igen, a LiFe is odavág újra, de arról nem epizódonként lesz poszt/

Stoner film; vagyis olyan film, hol a cannabisra fókuszálunk, karaktereink nyíltan használják (komikus és/vagy pozitív kicsengésű ábrázolásmódban) és a sztori is eme gyógynövényre épül leginkább, ergó: füves-film. A hetvenes években alakult stílus tán' legismertebb rezidense a Jay és Néma Bob duó, mögöttük említhetjük a Harold és Kumar alkotta párost, kik idén már letettek egy folytatást, hogy ne csak az Ananász Expressz képében kapjunk stoner filmet, valamint a Strange Wilderness gárdája is próbálkozott. A 40 éves (szűz?) író-rendező-producer, Judd Apatow sem volt rest, idén ez az ötödik film, mihez köze van (Fúrófej Taylor - producer; Lepattintva - producer; a botrányosan szar Zohan - író; és a Step Brothers - producer). A Superbad-et is jegyző úrifjú épp időben állt talpra, mert az Ananász Expressz bizony ütős film lett, mit Judd írt, és természetesen a produceri munkálatokat is ő látta el.

A színészi stáb természetesen Apatow filmekhez hű módon lett választva, így Seth Rogen kötelező, mellette még James Franco, Danny McBride (Tropic Thunder pirománja) és Bill Hader is feltűnik. Apatow a krújában egy potenciális új generációt lát a komika világán belül, és páran tényleg alkalmasnak tűnnek a Stiller-Ferrell-Schneider-Sandler kvartett nyugdíjba küldéséhez (bár, Stiller a Tropic Thunder-rel azér' nőtt a szemben). Apatow a direktori felelősséget az indie rendező, David Gordon Green személyére hárította, (George Washington, All the Real Girls, Snow Angels - jelenleg öt film rendezése vár rá) ki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy sikeresen sínre tegyék az Expresszt.

Saul (Franco) a város egyetlen dílere, ki rendelkezik az über-ritka cuccal, az ananász expresszel.  Dale (Rogen) nem tétovázik, kipróbálja az anyagot és az elnyeri elismerését, vesz is egy adaggal. Munkája során (is szív) szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, mihez, valószínűleg a korrupció által behálózott rendőrségnek is köze van. Mivel Dale a menekülés ádáz tempója közben a helyszínen hagyta a dzsoját, így könnyen rálelhetnek, hisz csak Saul bír hatalommal az felett. Így a két drogos össze is verődik, hogy minél távolabbra kerüljenek a haláltól, legalábbis a drogbáróktól és a rendőröktől... és közben az expressz csak pöfékel... és pöfékel...

Sőt, egyenesen zakatol a totális őrület felé, mi ennél a filmnél kifejezetten bók. És ez leginkább a kegyetlenül írt dialógusoknak és a szimplán fantasztikus alakításoknak köszönhető. Nézzük csak meg James Franco-t... a Pókember filmek Harry Osborn-ja után, ember ki nem nézte volna belőle, hogy ennyire szemtelenül, pofátlanul könnyedén hoz egy ilyen karaktert, bárminemű megerőltetés nélkül, lényegében, egymaga elviszi a show-t, mert bár a többiek is remekeltek, de Franco volt a császár. Valamint a mellékszerepben, Craig Robinson, a rossz feka, ki ambivalens érzéseket szeretne kiváltani hőseinkben, kevés sikerrel, mi pedig nagyon jól szórakozunk a komédiás szerep ellenére full hiteles játékán (a Rogen-Franco-Robinson trió által a fogságban előadott jelenetsor egyszerűen zseniális). És most Rogen is meglepően szimpatikusat produkált.

Kijelenthető, hogy ezidáig az év legjobb vígjátékával karamboloztunk, mi egyben az utóbbi 5 év legjobb stoner-e. Poénjai stílusosak, agyfárasztóak és fájóak, előnye még, hogy a fingós-hugyos "viccek" a kukában landoltak, kifinomult dzsojt kapunk, jól megkomponálva, mi a végére megpakolja magát szénnel, így az első kétharmadnál jóval akciódúsabb finálét kapunk, bár ez, felemás sikere miatt, nem feszítésre való ok. Az már inkább, hogy nem akar semmi üzenetet a képünke tolni, még indirekt mód sem, csupán szórakoztatni kíván, ám egy elcsépelt "szerelmi" vonulattal is operál, ami abszolút nem hat szükségszerűen (de legalább nevettet), burkolt utalások persze akadnak a profin vett képek között. Most, hogy idehaza is vetítik, mindenképp ki kell próbálni, legfeljebb nem tüdőzzük le. Ha tudni akarod milyen Isten vaginája, ne tökölj... És még egy kis figyelmesség; KATT

Pineapple Express - Ananász Expressz (2008) - 10/7.5
James Franco rulz!

(Andrej Tarkovszkij - Katok i Skripka)

Andrei Tarkovszkij első filmje ez, mely előtt feltűnik a Mosfilm lógója. Eredetileg diplomamunkának készült, melyre így a kor (60-as évek Szovjetuniója) elvárásai erősen rányomják a bélyegüket. Persze ennyivel nem lehet lesöpörni az alkotást, hisz esetlensége ellenére, már itt egyértelműen megmutatkozik a rendező zsenije, s nem egy stílusjegy tűnik fel, melyek a későbbiekben visszaköszönnek majd.

A történet, egy fiú és egy férfi bimbózó barátságát regéli el, mely eleve halálra van ítélve. Ahogy a címből is lehet következtetni két különböző világ - a hegedű (a kultúra, a fiú) és az úthenger (a munkás, a férfi) - találkozásának lehetünk szemtanúi. Melyet szinte végig hegedűszó kísér, s ezzel pótolva a párbeszédeket (hisz nagyon kevés hangzik el a film 40 pár perce alatt).

Ebből kiindulva talán ismét Hegelhez kellene nyúlnom, hisz bizonyos értelemben a film a művészet felsőbbrendűségéről szól (de a kor elvárásai miatt tartalmazza a munka magasztosságát is, ha másban nem a gyermek kíváncsiságában és örömében, mikor felülhet a gépre, illetve az utolsó jelenetben mindenképpen). Ugye Hegel (és kortársai közül sokan mások) a művészeteket, mint az abszolútum megnyilvánulásait tartják számon (vagy éppen fordítva, a művészetben megnyilvánul az abszolútum). A filmben ez a gondolat leginkább abban a jelenetben nyilvánul meg, mikor Szása (Igor Fromcsenko), azaz a fiú játszik Szergejnek (Vlagyimir Zamanszki), s a zenész a fényben tündökölve alkot valamit, míg a munkás az árnyékban meghúzódva elérzékenyül a 7 éves fiúcska játékától.

Persze a jelenet fordítva is értelmezhető, hogy míg a szorgos munkás az árnyékok közt megbújva építi a jövőt, addig a művész a rivaldafényben szórakoztat csupán, s nem hagy semmi maradandót (vagy inkább kézzelfogható eredményt) maga után.

A mozi e jelenet mellett bővelkedik még számos zseniális filmnyelves megoldásban, illetve rettentően jó a kamera kezelése. Hihetetlen érzékről tesz tanúbizonyságot ezzel Tarkovszkij. Gondoljunk csak (hogy visszakapcsolódjuk azért az eddigiekhez) a régi ház lebontására, mely esőben a naptól elzárva a semmivé válik, s ahogy az enyészet lesz úrrá rajta, hirtelen, feltűnik a hatalmas, napfényben fürdő, modern épület.

Vagy gondoljunk azon hosszabb snittekre, melyek szavak nélkül lassan hömpölyögnek, s a kamera képes rácsodálkozni (elidőzni dolgokon) olyasmire, mely talán nem is olyan lényeges. Mintha a történet ideje csupán vánszorogna, s az egész követné a karakterek hangulatát (gondoljunk vissza ismét az épület lebontására, mely közben eltűnik egy pillanatra Szása és hirtelen mily zaklatottá válik a kamera).

Mindezen kívül esztétikai hitvallást is kiolvashatunk a filmből, hisz a legszembetűnőbb motívum a tükröződéseken való elidőzés, vagy a velük való játszadozás. Mintha a rendező elmondaná, hogy film csupán tükörképe a valóságnak, megmutatja azt, bár időnként ferdén és homályosan, de valahogy mindig arról szól.

Nem szabad túlzásokba esni az alkotással kapcsolatban, hisz a tökéletestől még messze áll, mindezek ellenére. Elmondható viszont, hogy érdekes mű, de még nem közelíti meg azokat a filmeket, melyek Tarkovszkijt csupa nagybetűvel írták bele a film enciklopédiájába.

Franz Ferdinand - Franz Ferdinand

Akinek még nem esett le (nemröhög, van egy pár lassú ember odakint), bizony a Franz Ferdinand 2004-es debütáló albumáról firkálok egysmást. Aki kicsit is otthonosabban mozog a rockzenében az már biztos hallott erről a bandáról, hisz műfajában az egyik leghájpoltabb zenekarról van szó. Ez sokszor visszaüt, de garantálhatom, itt megalapozott volt az együttes körüli felhajtás.

S hogy mit is játszanak tulajdonképpen? Hát indie rockot, mi mást, bár a műfaj korlátait kicsit súrolják szerintem. Ezért nem is igazán szeretek és tudok műfajilag behatárolni albumokat, bandákat, zenéket, hiszen ők a tökéletes példa erre. Én amondó vagyok, hogy jó kis rockzenét játszanak a skót fiúk, különböző, de azért tisztán kivehető hatásokkal, kis 70-es évek jobb fajta buliait idéző hangzással, és pont elég eredetiséggel. És ki kell emeljem az énekes Alex Kapranost, aki az egyik legjobb arc a mai rockiparban. De a banda összes tagjából árad az egyediség, ami a mai felhozatalban mindenképp pozitívum.

És hogy kinek ajánlom ezt az albumot? Hát, én mindenkinek. Ezek a skót fiúk nagyon szerethető zenét játszanak, mely szerintem izléstől függetlenül egszerűen kellemes a fülnek. Na jó, az enyémnek biztosan. Mellesleg januárban érkezik az új albumuk Tonight címmel, mely a jövő év egyik legjobban várt albuma számomra. Addig is hallgassátok az egyik legnagyobb slágerüket Take me out címmel. A felvétel pedig Glastonbury-ből, és szerintem remek.

A We Are Marshall-nál már megemlékeztünk a 2006-os év zsúfoltságáról, ami a sportfilmeket érinti. Az Invincible szintén igaz történetet dolgoz fel (így a forgatókönyv is kevésbé unikum, a szokásos klisék megvannak, mondhatni statikus felépítésű, hiteles mondatokkal tele, jól sikerült jellemábrázolással, feleslegbe visszaszoruló szerelmi-szállal), de kevésbé tragikusat, ez egy sikersztori, mi (kritikailag) Ericson Core első rendezése, előtte fa ényképezési munkálatokban vett részt, például, a Samuel L. Jackson nevével tarkított, erősen gyenge 187-ben, Mel Gibson Payback-jében, vagy a közepes értéket épphogy megütő, Daredevil-ben. Wahlberg ekkor csúcson volt, ezévben jött a Departed is, ám utána zuhanórepülésbe kezdett, de maradjunk itt, pár sor erejéig még...

Mint minden sportfilm, főleg az amerikaifocisok esetében, az Invincible is egy megindító, a legnagyobb meseírók műveihez hasonlóan, lélekkel bíró történetet prezentál. A Philadelphia Eagles szenved (egyik kedvenc csapatom; McNabb, Westbrook, Brown, Akers a mostaniak közül például), az új edző, hogy a várost is maga mellé állítsa, nyilt napot tart, így bárki, a megfelelő képeségekkel megáldva, könnyen csapattag lehet. Vince Papale, egy évet játszott a suliban mindössze, mostanában a grundon tolja a srácokkal, közülük magasan kiemelkedik, így mindenki bátorítja, hogy menjen el, próbálja meg, hátha Eagles lesz. Egy 30 éves csaposnak van esélye? Hát persze, ő az egyetlen a városlakók közül, ki bekerül, ám a neheze még hátra van; bent is kell maradni és ez nem könnyű, ha egy egész csapat ellened van kezdetben...

Le sem tagadhatná Ericson, hogy mihez ért még a rendezés mellett. Annyira profi képekkel bombázza látóidegeinket, olyan életteli színekkel és korhű ábrázolással, hogy azt látni kell. Minden porcikájából süt a törődés, próbáltak maximálisan odafigyelni mindenre, igaz, bakik így is akadnak (pl, akkoriban még nem volt bevezetve a free agency, és az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Patale pályafutása során nem szerzett touchdown-t). A film képviselete a felszínen ugyanaz, mint a We Are Marshall-nál, a remény, hogy azt nem szabad halni veszni, de más üzeneteket hordoz magában, hétköznapibb esetekkel, valamint a foci is sokkal inkább előtérben van, mint fent említett riválisánál, e téren le is körözi azt, mert a meccsek, még ha rövidek is, remekül kivitelezettek, látványos, erővel bíró, feszült, a finálé pedig egyenesen feloldozó, passzoló zenékkel és Greenberg személyében stabil kezű vágóval (Amerikai História X, Get Carter, stb).

Ehhez dukál Wahlberg játéka, ki remekül hozza karakterét, persze sokat nem kellett érte tepernie (ha nőtt volna a forgatásra még 20 centit, külsőleg is hozná a formát). Alakítása nem bonyolult, de szerethető, a szokásos, hosszantartó filozofikus szemszúrásából is visszavett, teljes mértékben pozitív teljesítményt nyújtott, még az elsőre furán ható frizurával is (de ugye, az is a kor sajátossága). Wahlberg mellett, Greg Kinnear is jó évet kapott ki, a közönségkedvenc Little Miss Sunshine mellett, itt sem okozott csalódást az edző szerepében. Még Elizabeth Banks kapott fontosabb szerepet, játéka meggyőző volt, bár nem volt sokat színen. Még feltűnik a valódi Papale is, két gyermekével. Egyetlen gondom a művel kapcsolatban, hogy még félórát néztem volna, csak ezért nem nyolcas.

Invincible - Legyőzhetetlen (2006) - 10/7

Robert Rodriguez Mariachi-trilógiájának középső, és egyben legjobb darabja. Megvan benne minden, amit a hasonló kategóriás filmektől vár az ember: lövöldözés, csöcsök, eksön és humor, aztán még egy kis robbantgatás is. Mindez elképesztően cool módon elénktárva.

A film ponyvaregényes stílusban indít, és rögtön az első fél óra alatt felér a csúcsra, hogy onnantól nem túl meredek, de biztos lejtmenetben haladjon tovább. Az alkotás két dombtetője, Salma Hayek keblein kívül persze (bocs, nem lehetett kihagyni), a Steve Buscemi és Quentin Tarantino által zseniálisan  lezavart monológok/sztorik. Mindkettő instant klasszik duma, olyanok, amiket simán lehet idézgetni füstösebb kocsmákban.
A humorbonbonok puffogását rövidesen felváltja a pisztolyropogás. Antonio Banderas iszonyat keményen néz és vonul, és már az első vendéglátóipari helyiség átdizájnolása alatt/után tudatja általa direktorunk, hogy nyugodtan dőljünk hátra, és a realitás feliratú papírlapot összegyűrve, hajítsuk azt a kukába. Egy szóval agy kikapcs, és rákkendroll.

Még így, tizenhárom év távlatából visszatekintve is nagyszerű móka figyelni, ahogy mariachink változatosan és sorra, kivétel nélkül legyakja az ellene küldött erőket, egyre jobban közeledve bosszúja valós alanyához, Bucho-hoz. Az emberhez, aki megölette a szerelmét, őt magát pedig végleg cserével leküldte a zenei pályáról. Bucho-ig azonban hosszú az út, és ezt a kalandtúrát a nézők legnagyobb örömére csupa remekbeszabottul megírt és castingolt mellékszerep teszi még szórakoztatóbbá. Ott van rögtön Cheech Marin, a bunkó csapos szerepében, aztán a már említett Buscemi és Tarantino, majd a rejtélyes késes badasst alakító Danny Trejo, valamint az eredeti El Mariachi-ban a főhőst játszó Carlos Gallardo is tiszteletét teszi Banderas egyik barátjának szerepében.
És akkor még nem is beszéltünk bővebben a három főszereplőnkről. Joaquim de Almeida-ra mintha csak ráöntötték volna a kegyetlen drogbáró szerepét, élmény nézni, ahogy az embereivel cívódik, kiabál állandóan. Salma Hayek a tökéletes eyecandy. Szerepe mindössze annyiból áll, hogy hihetetlen mód dögösen kell kinéznie, és tennie-vennie magát erre-arra. Nos, azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy ennek a feladatának maradéktalanul eleget tett a kisasszony. Banderas pedig a népet is védelmező, mindenkit túlstilizáltan, szinte már-már koreográfia szerűen kivéreztető, egyszemélyes latin hadseregként dobogtatja meg a hölgyek szívét (azért kapjanak valamit ők is, bár nem hinném, hogy túl sok lányka tartja valamire is ezt a filmet).

Összefoglalva a fentebb leírtakat a Desperado a '90-es évek egyik klasszikus, akárhányszor újranézhető akciómozija, vicces dumákkal, jófajta szereplőgárdával, és rengeteg ólommal fűszerezve. 10/8.5.

A Friday Night Lights egyszerűen nem ereszt, aki már próbálta könnyen addiktá válhatott mára, én is szörnyű rohamok közepette várom hétről-hétre, nincs mit ezen szépíteni... az FNL a Top5 sorozatok listáján előkelő helyet foglal el (lehet, hogy száz fős holtversenyben, de akkor is), ezt így, a harmadik évad, harmadik része után bizton állíthatjuk, hisz nem csak az első évad remekbeszabott hangulatát hozták vissza, hanem annak precizitását, emberközelségét, és képesek újra és újra sárba tiporni az előző részt, persze, ez három résszel nem nehéz feladat, de nyugodtak lehetünk, hogy részről-részre nagyobb hatás fog érni minket, minden tekintetben, ez biztos. Aki követi, az már velem együtt fél, hogy jövő héten, bizony belepiszkítunk az alsónkba... De maradjunk még itt, megpróbálok bárminemű, komolyabb szpojler lelövése nélkül véleménytformálni, szűkszavúan.

És igen, pár jóslat bejött és természetesen most is kaptunk meglepetéseket, ötletes fordulatokat. A legjobb anyagot, eddig egyértelműen Saracen kapta (kinek a mostani epizódban végre hanyagolták a mamáját, de sajnálatos módon az anyját sem vették elő), remekül írnak neki, hányattatott, mégis olykor boldognak látszó, vállán a világ terhének kétszeresével és mindez, mint majd' az összes többi karakter esetében, roppant hiteles módban van tálalva. A Saracen és Jules közti románc kialakulóban ismét, a néző ennek örül, de a készítők nem csak a kapcsolat létrejöttét, hanem idegeinket is nyújtják. God! Love is in the air! Smashtől kaptunk egy, valójában abszolút felesleges ügyet, de legalább, hallgathattunk egy megindító mondókát az édesanyjától, ki mindig fején találja a szöget és valóban okosságokat szór, most színészileg Smash is felnőtt mellé. Ami bántó, hogy a show alkotóinak hála, Riggins hirtelen főszereplőbb, mint valaha is a két évad alatt, mivfelróhatatlan lenne, ha nem ilyen szeles és ennek következtében nem igazán hiteles változáson esett volna át (így, egyszerűen nem viheti el maga, mégis erre hajlanak), ráadásul még mindig Lyla-val feszít, ami szörnyű, de hála az égnek az alma nem esett messze a... bátyjától?! A legtöbb mosolygós jelenetet persze, hogy az edző és családja szolgáltatta, a többi momentum ismeretében tragikomédiává minősítve a részt. A jövő hétig már tényleg az a legfontosabb kérdés, hogy marad-e Saracen a QB1? A zseniális gárdából a legjobb teljesítményt a héten Connie Britton nyújtotta véleményem szerint. Ez a rész perfekt volt, drámájával és a gyomorszorongatóan feszült meccsel együtt, ha ezt még fokozzák, sírva fakadok (mint a Lost esetében). És még valami, mi lesz Street-tel? A második évad végén ő szolgált egy meglepő, ám az írók irányából kilátástalanságra utaló cliffhangerrel. A lényeg, hogy I'm fuckin ready for the next friday night

utóirat: már csak tőlem és FlasHtől várjatok posztot, mivel a többiek nem nézik a sorozatot, repültek a picsába...

Friday Night Lights 3x02
Friday Night Lights 3x01

(Woody Allen - Shadows and Fog)

Woody Allen-nek nem egy filmje van, amiben olyan parádés szereposztásokba botlunk, melyek megszégyenítik a legmagasabb szent- erdei fákat is. Ha csak a nem is olyan régi Celebrity-re, vagy az Everyone Says I Love You-ra gondolunk, rögtön látjuk, hogy a kis szemüveges zsidó rendező kedvéért nem akárkik sorakoznak fel. A Shadows and Fog is egy ezekhez hasonló csillagos ég, hisz talán elég csak John Cusack és Madonna nevét említeni, kik csupán asszisztálnak Malkovich-nak, Farrow-nak és persze Allen-nek.

A történet nem túl bonyolult (s a film is csupán alulról veri a másfélórás időtartamot), de annál többet mond. Adott Kleinmann (Allen), a feltehetőleg isten kiválasztott népéből származó irodista, kinek az élete egyetlen éjszaka alatt teljesen felborul, hisz városkájának éjszakáját szörnyű tettek kavarják fel. Az árnyak rejtekéből, a köd leple alatt egy gyilkos szedi áldozatait.

Miközben a „kafkai kisember” sodródik egy terv részeként, addig a város közelében egy cirkuszban éppen szerelmi viharok vannak kialakulóban, hisz a bohóc (Malkovich) úgy tűnik mindent megtesz, hogy művészetét ne akassza meg egy esetleges családalapítás a kardnyelő Irmy-vel (Farrow). Így az erőművész felesége (Madonna) szoknyája alá (értsd jól) menekül. Tette persze nem marad észrevétlen.

Irmy így bánatában elindul, s a városban hamar egy kupiban találja magát, hol 700 dollárért cserébe egy diáknak (Cusack) adja a testét egy órácskára. De mielőtt itt belemelegednék és elrontanám azok esetleges élményét, kik megfogják nézni a filmet, inkább térjünk rá, hogy mit is mondhatunk el a filmről.

Gondolom azzal senkinek nem árulok el meglepetést, ha elmondom a felfestett szálakról, hogy igen csak össze fognak keveredni, méghozzá (vagy inkább természetesen) a szokásos Allen karakter körül. Ki most, mint ahogy már említettem is, a tökéletes „kafkai kisember”, hisz a körülötte zajlódó eseményekhez vajmi kevés köze van, az pedig, hogy befolyásolja őket teljesen esélytelen. Persze ebből - mint ahogy Allen-től várható is -  az egész humoros oldala kerül előtérbe, Kleinmann folyamatos reflexióin keresztül, melyet mint ahogy az elvárható, a szokásos tálalásban kapjuk meg Allen-től.

Ami viszont számomra teljesen meglepő, hogy ebben a tekintetben a film egy fejlődéstörténet, hisz a kisember felnő magához és a világhoz, s felrúgva minden konvenciót az álmai felé vezető ösvényre lép. Mondhatni lecseréli a lapokat, melyek neki jutottak.

Máshonnan megfogva a történet egy misztikus krimi (ugye a mű Allen saját egyfelvonásos darabjából készült, melynek a címe Kleinmann és a halál (Death) , hisz az erősen a hasfelmetsző történetére utaló események, illetve a Londont eszünkbe juttató város tökéletes noir hangulatot teremt (mely talán már a címből sejthető, az expresszionista technikákat pedig már nem is emlegetem). De ez csak a szűkös, „otthontalan”, paranoid háttér lesz, mely előtt emberi sorsok kulcsmozzanatai zajlódnak le, s az éjszaka után, a köd felszálltával már semmi nem ugyanaz, mint előtte volt.

A rettentő rossz fogadtatás ellenére én nyugodtan tudom ajánlani mindenkinek, aki nem akarja, hogy megváltsa egy film. Ha valaki szereti Allen-t és stílusát, s ráadásul fogékony valami olyasmire, mely inkább egy filmtörténeti csíny (vagy egy vízió a visszatérő 50-es évekről – Cronenberg), mint komoly filmművészeti alkotás.

A következő cikk szerzője WURLITZER VILMOS. Köszi Vilmos! :)

SPOILERES!

A harc mesterének első része tipikusan olyan film volt, minek felesleges folytatást gyártani, elég ha a befejezését megnézzük. De a kanadai rendező, Josef Rusnak nyolc év után elővette a régi címet és főszereplőjét, - kivel két évvel korábban már dolgozott együtt, a szintén dvd-n debütáló The Contractor forgatásán - egy maroknyi dollár reményében. Hiszem, hogy Snipes véletlen, vagy a börtön által okozott elkeseredettség okán szerződött le, mert nyilván megfordult a fejében neki is Robin Williams (az, akkor) frenetikus(an ható) szövege; "I have a career, what the hell am I doing here?!"

Neil Shaw (Snipes) lassabban, mint egy jedi, kevésbé hatásosan, mint a Király, de visszatért! Egykori mesterét meggyilkolták és, hogy most se hazudtolja meg magát, ismét egy hatalmas konspiráció javába kerül. Az emberek hullanak, Neil szenátorjelölt barátjának segítségével nyomozásba kezd, a Földön mindenki elkezdi üldözni, rájön, hogy ezúttal ő a célpont. Neil elfogadja a felkérést, megmutaja miért is ő a harc mestere, közben azon ügyködik, hogy leleplezze a függöny mögötti embert.

Josef Rusnak elég szabadosan értelmezi a folytatás fogalmát, hisz a címszereplőn kívűl, gyakorlatilag semmibe nézi az egész türhető előzményt, annak konkrét lezárásával, ilyen alapon csinálhatott volna karatekölöknyócat' is. Ezen túl is tenném magam, azon már nem, hogy az előd minden hibáját megismételték, háromszorosan felnagyítva, és saját sületlenségeikkel is megtoldották. Gagyi negatívozások, orbitálisan idegesítő flashback mennyiség, olcsó lassítások, olykor érthetetlen gyorsítások, ma már minősíthetetlen CG munka és ami Peter Bergnek remekül megy, nevezetesen a kamera rángatása, az itt tragikusan hatott, nem is beszélve a beállításokról és az idiótán művelt fény-árnyék hatásokról, miknek következtében a verekedések kétharmadából, köztük a forgatókönyvben (ami maga elég snassz, kiszámítható és  logikátlan néha, krimi-jellegét egyenesen kigyomlálták) fordulópontot jelentő harcból alig, illetve semmit nem fogunk látni, a maradék viszont pofás. De, ha low budget b-filmként tekintünk rá... nem, még akkor sem javul a helyzet, mert ezeknek a megoldásoknak hála, nehezen nevezhetjük filmnek, inkább egy délutáni nyomozós sorozat egyik epizódjaként hatott, a hasonló színvonalon mozgó zenéjével egyetemben (a Nash Bridges fajtából).

Snipes az előzőhőz képest is gyengébben alakított, bár ennek ténye szorosan köthető a forgatókönyvhöz, mi meg sem próbálta az első rész csavarosságát követni, de legalább Wagner Beach-csel (az előzmény írója) ellentétben, (kicsivel) több alapja volt a Sun Tzu műre való hivatkozásnak. Snipes így nem tud feltámadni, én pedig szeretném, utolsó esélye a Gallowwalker, utána jó darabig nem látjuk, Simon mondja szurkoljunk neki! Athena Karkanis (a negyedik és ötödik fűrész Perez ügynöke) és Lochlyn Munro kapott jelentősebb szerepet, játékuk abszolút semmis, mint valami rosszabb brazil tévédrámában. Rusnak elbukott, az első rész által felálított, térddel koccolható mérce meg sem rezzent, hiába pislogtak annak lábazatánál az ég felé. Egy újabb felesleges folytatás, miből ha megnézed azt a hét percnyi látható és minősíthető akciót, mindent láttál (ja, és a remek patkányos betörést se hagyd ki, abban van fantázia, ha másban nem is)...

The Art of War II: Betrayal - A harc mestere 2: Az árulás (2008) - 10/3

Első rész

Mindig is úgy véltem, hogy a '80-as évek egy nagyon jófajta időszak lehetett, az ekkoriban készült filmeknek, sorozatoknak van egy sajátos bája, ráadásul a korszak zenéjét is szeretem. Most induló minisorozatom keretében pár cikk erejéig bepillantást nyerünk, és belekóstolunk ezen dekád hangulatába amerikai középsulis szemüvegen keresztül. Ezúton is szólok mindenkihez, hogy esetleg kérjetek (nem ígérek semmit), vagy ajánljatok figyelmembe témába vágó alkotásokat.

A Változó világ nem fáraszt minket konkrét, valahonnan valahova eljutni, illetve hőseit eljuttatni akaró történettel. Mindössze hosszabb-rövidebb ideig követve egy-egy sztereotípust, ízelítőt ad nekünk a gimis hétköznapokból. Hirtelen belecsöppenünk szereplőink életébe, és onnantól kezdve olyan, mintha mi is ott ülnénk velük az iskolabuszon, na meg együtt esnénk szét velük a bulikon.

Főhőseink, na persze ha lehet ilyenekről beszélni filmünk esetében, Mark (Brian Backer) és Stacy (Jennifer Jason Leigh). Be kell vallanom azonban, hogy nálam a szerelmesek sorsa abszolút másodlagos érdeklődésre tarthatott számot, hiszen a filmet fűvel teleszívva, és nagyjából 60-as IQ-t sejtető arccal végigjátsszó, 22 éves Sean Penn simán ellopja a showt. Az általa megformált bajkeverő, Jeff Spicoli és az őt megregulázni próbáló Mr. Hand (Ray Walston produkciója ugyancsak remek) csatázása adja a film sava-borsát, valamint a humorbonbonok jó háromnegyed részét. A szereplők között mindenképpen meg kell említenem Phoebe Cates-t, aki a medencéből kilépős jelenettel azonnal belopta magát sokunk szívébe. De feltűnik még Nicolas Coppola Cage, Forest Whitaker, Eric Stolz, illetve Anthony Edwards is. Ha másért nem, már csak miattuk is megéri megnézni a Változó világot.

A film tehát vicces, könnyen lehet azonosulni a szereplőkkel, de mégis van egy nagy hibája. Nem sikerült 100%-ig eldönteni, hogy egy full hülye végigröhögős vígjátékot gyártsanak-e a készítők, vagy esetleg belemenjenek kicsit a drámázásba is. Ebből kifolyólag olyan dolgokat intéznek el szinte még félvállról sem véve, mint az abortusz. Semmi átélhető, érzéssel megjelenített vívódás, csaj bemegy a klinikára, csaj kijön a klinikáról, aztán szót se róla többet. Hőseink egyszerűen túl könnyedén találnak megoldást mindenféle bajukra. Pedig egy kis komolyság, vagy részletezés nem ártott volna, ha már felvetik ezeket a gondokat.

Összességében kordokumentumként is felfogható jó kis móka, a színvonalasabb tinivígjátékok egyike. 10/7.