Wesley Snipes, az egyik favoritom, már jópár alapvetésnek vehető, abszolút élvezhető filmmel rukkolt elő, igaz nem ma. 2005 óta hétből hat filmje egyenesen dvd-n került kiadásra, az Art of War-ral is ezt kellett volna tenni, de két Penge közt nagyobb sikerrel számoltak (és hát, Snipes neve is emberesebb volt). Christian Duguaynak egyetlen rendezése volt akkoriban, mi említésre méltatott (előtte lévő hat filmje, erősen ignorálandó, egyébként még Brosnannel is dolgozott), amit az öregebb Sutherland neve fémjelzett (ez volt az Assignment - A sakál árnyéka, 97'-ből). Valódi B-rendező, a kisebb kvalitásúak sorából, jól bejáratott alapanyaggal, ami persze körülöleli A harc mesterét is.

Neil Shaw (Snipes) az ENSZ ügynöke, társaihoz hasonlóan hivatalosan nem is létezik. Amerika és Kína kereskedelmi szerződés aláírására készülnek, ám ez meghiúsulni látszik, ugyanis, egyik reggel vietnámi halottakkal teli konténert találnak a kikőtőben, minek hála, Kína mindenféle koholt indokokra hivatkozva vonakodik. Shaw és csapata megbízása, Wu nagykövet megfigyelése, mi nem tart sokáig, hiszen a célszemély merénylet áldozata lesz. Shaw a tettes után ered, minek végén a rendőrségbe botlik, kik őt gyanusítják. Shaw kénytelen rájönni, hogy egy nemzetközi összeesküvés közepébe csöppent, egyetlen módon tisztázhatja magát, ha felfedi a valódi gyilkosokat, de gondolkodni nincs idő, hisz nyomában az FBI és a triádok...

A harc mesterében minden megvan, ami remek, kiemelkedő akció-krimivé avanzsálhatta volna, könnyen hívhatnánk most a millenium éllovasának (ilyenkor fut be a nagybetűs de), DE olyan fatálisan banális hibákat követ el, minek köszönhetően, jó, ha az errtéell vasárnap délutáni programjába befér. Pedig tényleg adott minden; over-the-top főhős, elegendő akció, fordulatos történet és nem elhanyagolandó üzenet. Hol itt a gond? Merülhet fel a kérdés a filmet megtekintendő aspiránsok körében az utóbbiakat olvasván, de majd haladunk szépen, sorban...

A film minden elődjétől nyúl, ahonnan csak lehet, nem csak a sztoriban fellelhető klisékre kell itt gondolni, elég, ha megnézzük az akciójelenetek nagyrészét, a külcsíni kidolgozást, és még lehetne sorolni. A legnagyobb tévedése az, hogy a rengeteg csavar, minek  jó része elég hamar kiszámítható, és látszólagos túlkomplikáltsága miatt, értelmét veszti, morálistul, mindenestül, mit a szájbarágós ideologista szösszenetei sem kompenzálnak, inkoherens jeleneteiről nem is beszélve. Túlon-túl többnek akar látszani, mint ami, és ez fájó, hisz igazán impozáns a kezdet, sőt, az egész első harmad szórakoztat, a maga kevés, ám szépen kivitelezett és izgalmas akciójával, a későbbiek folyamán inkább nyomozós vonulatot megcsapó arculatával, mi így, párhuzamba állítható Snipes korábbi filmjével, a Rising Sun-nal (Sean Connery oldalán). És bőven akadnak még jó pontjai. Például Pierre Gil operatőri munkája, ki remekül operált a színhatásokkal és egy-két furcsa beállítást leszámítva bravúros volt, mit olykor szörnyű vágásokkal és feleslegesen sok flashback-kel szabdaltak meg és a zene sem mindig filantróp. Nem tudom, hogy Snipes szokásához híven koordinálta-e a verekedéseket, mindenesetre azok is profin hatottak, persze nem volt eredeti, de jól lopott, a végső, már-már gunkatát idéző harc kifejezetten látványos volt, csak botrányosan gyenge lezárást alkalmazott. Még fontos (szerintem), hogy látszik a filmre költött 40 millió... Ami még bánt, hogy sokszor hivatkoznak az azonos című Sun Tzu műre a filmben, de teljesen alaptalanul, így nem csak a magyar, de az eredeti cím is csalóka.

Snipes esetében elfogult vagyok, így nem tudnám lehordani a sárgaföldig, de megnyugtató, hogy nem is kell, középszerűen játszott persze, de leheletnyivel a mérleg a pozitív oldal felé biccen. Marie Matikoval nincs komolyabb probléma, Anne Archer impulzívan túljátssza szerepét, Donald Sutherland-nek nincs nagy jelentősége most, Maury Chaykin teljesen átlagos volt, Cary-Hiroyuki Tagawa pedig a szokásos (Eredetileg egyébként Jet Li-t szánták a főszerepre). A harc mestere, mint fentebb mondottam vala, egy unalmas vasárnap délutánt megér elpazarolni...

The Art of War - A harc mestere (2000) - 10/5

A folytatás

Ingmar Bergman minden kétséget kizáróan az európai filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja. Aki kicsit is konyít a filmekhez, annak ez a megállapítás nem új, sőt, már-már közhelyesen hangzik. Nekem, aki még a 18 évet is alulról súrolja, egészen tegnap estig teljesen ismeretlen volt Bergman munkássága, művészete, s bevallom, kicsit féltem is, nehogy esetleges csalódás érjen. Az utolsó löket a film megtekintéséhez egy kis szemüveges zsidó úriember szavai voltak. Persze, hogy Woody Allenre gondolok, aki szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”. S ki vagyok én, hogy Woody-t megkérdőjelezzem. Sokak szerint A hetedik pecsét jelentette az igazi áttörést Bergman számára, így nem volt kérdéses, hogy ez a film fog bevezetni munkásságába. Na, elég lesz a kusza bevezetőből, lássuk hogyan hatott rám ez a film, s hogy mi újat tudok elmondani róla. Megsúgom semmit, egy szubjektív véleményen kívűl. De előtte fussuk le a szokásos, és kötelező köröket. 

Antonius Block (Max von Sydow) a hős lovag, s hű fegyverhordozója Jöns (Gunnar Björnstrand) a keresztes háborúból tér vissza hazájukba, Svédországba, melyet a szörnyű pestis tizedel. Már a film bevezetőjében találkozhatunk a nagybetűs Halállal (Bengt Ekerot), ki lovagunkért jött. Antonius, az égető tudásvágytól fűtve megpróbál időt nyerni, s kihívja egy sakkjátszmára a Halált. Ez az epikus játszma az egész filmet végig kíséri, megpecsételve főhősünk sorsát. Antonius olyan egzisztenciális kérdésekre keresi a választ, melyekkel először mert szembenézni a filmművészet során egy rendező. Mi a földi létünk célja? Mi van a halál után? Van-e Isten, vagy csak a céltalan lét eshetőségének félelme támasztja alá jelenlétét? Lovagunk Istenttől kapott válasz híjján, az ördöghöz fordul, de kérdései megválaszolatlanok maradnak. Megmondom őszintén, szerintem ezek a kérdések nem annyira innovatív témakörök manapság, de kétség kívűl elismerem annak újszerűségét abban a korban. Még egy szereplőt megemlítenék mindenképp. Jofról (Nils Poppe) van szó, aki szerintem az egyik legjobban megírt, s vászonra vitt karakter volt a filmből. Számomra ő jelképezte a földi egyszerűséget, a gondtalan, s boldog életet. Sőt, megkockáztatom, az őrültnek hitt látomásaitól függetlenül, talán Antonius ellentettjeként karakterizálnám.

A film számos emlékezetes jelenettel rendelkezik, melyek sokszor felkavaróak, lélegzetelállítóak, de olykor az abszolút békét sugározzák magukból. Ki is emelnék párat. Bennem a legnagyobb nyomot az önkorbácsoló emberek vonulása jelentette a falun keresztül, mely sokkoló, zavaró, s elgondolkodtató is volt egyben. Fontos szerepet játszanak még a filmben a sakkjátszma jelenetei, melyet a mesterien alakító színészek játéka tökéletesített. Szintén emlékezetes volt a fiatal boszorkány égetése, melyet az egész film során zseniálisan játszó Max von Sydow jelenléte koronázott meg. Utóljára megemlíteném még a szamócaevést, amelyre mindíg a béke és nyugalom jelképeként fogok emlékezni.

Összegzésként annyit, hogy ez a film mindenképp meggyőzőtt arről, hogy érdemes a régi kincsek között kutatni, legyen az Bergman, Fellini, vagy akár Tarkovszkij. Ez a film elgondolkodtatott, melyre egyre kevesebb mai film képes. Ja, és szubjektív véleményt ígértem, úgyhogy elmondanám, hogy azért kapott ez a film "csak" 9/10-et, mert bár elgondolgodtat, de válaszokat képtelen nyújtani. Nem, rosszul fogalmaztam, hiszen arra mindenki képtelen, de egy kis próbálkozást, személyes elgondolást prezentálhatott volna. Bár ahogy ezt most így leírtam, talán mégiscsak ezeket a válaszokat mindenki önmagában kell rendezze. Ki tudja.

Röviden: Ó igen, ezaz! Mire fel a mayagoldi kiálltásom? A számomra, évadnyitóként kisebb csalódást okoző első rész után, mely FlasHnek jobban bejött, végre én is megkaptam azt, ami ettől a sorozattól elvárható, vagyis a minimum... mi, a legtöbb sorozatnál  színvonalilag sztratoszférát megcélzó erölködésben merül ki, az a Friday Night Lights esetébeni egy szemrebbenés alatt letudódik, alap.

Ne kerülgessük a tényt, mondjuk ki; ez a rész végre az első évad hangulatát idézi, méltó az ott felállított mércéhez, mi felüdülés a már-már  túlbonyolított, fillerekkel teletűzdelt,  második szezon után (ami persze, szintén minőségi volt). E héten kijárt minden jóból, mit megszerettünk, dráma, poén, erotika és a focira is maradt idő. És utobbit ki kell emelni, hisz az FNL nem egy foci-, vagy tinisorozat, kőkemény, reális problémákkal küzdő karakterekkel szolgáló, az utóbbi idők legjobb drámája (nem hiába), hibátlan alakításokkal.

Múlt héten már sejthető volt merre tart, maradt is az akkor kitaposott ösvényen, de, mint mindig, most is várnak ránk meglepetések, persze ebből nem lövök le semmi lényegeset. Néhány látszólag céltalanul lengő karakter, illetve szál, most motivációt és értelmet, a későbbiekre tartalmasan kiható, következményekkel járó inditékot nyert, és úgy néz ki, az elsőszámú QB valóban főszereplő. Az egyik legjobb húzás elkövetése is hozzá kapcsolódik, hisz az előző évad során érthetetlenül eltávolodó Jules-szal, újra összehozzák, kérdéses, hogy a kapcsolat visszaterelődik-e megfelelő medrébe, ahogy azt Saracen láthatólag szeretné, avagy megmaradnak barátok. Ha már itt tartunk, még egy érdekesen kidolgozható vonal is a mi irányítónkhoz kapcsolódik, illetve az ő édesanyjához, ki sok potenciált rejt magában, szóval várjuk vissza. És akkor még mindig Saracen... marad ő a QB1? Bár ez a kérdés, most sokkal visszafogottabban volt jelen, mint múlt héten, de még mindig ott lóg a levegőben, hogy Matt, a lelkiteher és rengeteg felelősség alatt összeroskad, mi kihat a játékára is, de valószínűleg Jules (és talán az anyja is) rendbe hozza magánéletét. Tami konfrontációja Buddy-val és a fejesekkel várható volt, ebből még, számunkra sok, élvezhető pillanat fog kisülni. És ha már Garrity-ág, kérem ne eröltessék ezt a Riggins-Lyla kapcsolatot, egyszerűen egyik félnek sem áll jól, ráadásul, ahogy azt pár perces találkozásuk is mutatta, Tim és Tyra közt feszül a levegő, Lyla csak, mint jó keresztény próbálja helyrehozni Riggins életét. Az előzetes infók ellenére, Smash helyett Street van eléggé háttérban, gyakorlatilag még nem is láttuk, minden bizonnyal már apuka. Smash pedig a csapat stabil tagja, de pár részen belül biztosan távozik. Na és Landri? Hát ő eddig semmit nem tett hozzá a sorozathoz. De jobb is, ha egy szűk körön belül mozgunk, az a tuti. Ahogy megszokhattuk a zenék is rendben voltak, a kameramunkával egyetemben, az alakításokkal karöltve. Kyle Chandler egyszerűen lehengerlő, és akkor most csak őt emelem ki, mert túl hosszú lenne a lista. Ha már pontozunk, akkor a múlt heti hatos után, ez egy rettentő erős kilencest érdemelne. Egyetlen negatívum eddig, hogy hiába a magyarázkodások, érezhetően hiányzik a második szezon vége, de ez legyen a legnagyobb gond. I am ready for the next friday night...

A film már megjelenése előtt nagy port kavart. Kassovitz e projektjét már lassan öt éve tervezi, előszőr még Vincent Cassel főszereplésével, kit végül Vin Diesel cserélt le, eldobva ezzel a Hitmant. Viharos kapcsolatok a készítők közt, rengeteg csúszás, a költségvetés túllövése, de a legnagyobb érvágás csak ezután jött... A kész munka 160 perccel bírt, mit a stúdió, az "imádnivaló" Fox, 90 percnyire szabdalt (legalábbis a tengerentúl, az európai változat, ha minden igaz 101 percre rúg, de akkoris....). Ennek fényében, jobb lesz ha senki nem vár egy kész filmet, hisz a Babylon A.D. egy nagy potenciállal bíró, poszt-apokaliptikus sci-fi thriller, kiherélve, agyatlanul, mi nem teljesen a zseniális Gyűlöletet és Bíbor Folyókat elkövető Kassovitz hibája.

A történet felvázolása kerek mondatban lezavarható. Thoorop (Diesel) éli mindennapjait a lepusztult Oroszország utcáin, mint zsoldos, kit felbérelnek egy lány (Mélanie Thierry - Crysalis) elszállítására, nem máshova, mint Amerikába, de, hogy ki ez a nő és miért ilyen fontos? Lassan minden kiderül... avagy mégsem, hisz a kész produkció így, csak sejtet dolgokat, a néző fantáziájára bízza a tátongó lyukak betömését, mi már csak azért sem jó, mert a rendező, ezt nem így képzelte el és ezt még a vak is látja (egyre közhelyesebbé válok...help).

Egyszerűen érezni a filmen, hogy mennyivel több van benne, legfőképpen mondandó szempontjából, mit a végtermékben nem találunk, nyilván a hiányzó 70 percben meg akció nincs, ezért maradt a vágólapon, pedig ez, korántsem akciófilmnek lett szánva; mély vallásos, filozófikus, az ember és gép kapcsolatát fejtegető, a társadalom elé, egy nem is túl irreális jövőképet festő, korántsem buta alkotást rejtő jeleket hordoz magán, (blade runner+ghost in the shell kombót sejtek) csak a szabóolló mindig a "legjobbkor" metsz, annak érdekében, hogy könnyebben emészthető legyen a közönség számára, így nagyobb bevételt hozva... ennek ellenére totális bukás mind anyagilag, mind kritikailag egyaránt, kérdéses, a két és fél órás eredeti mennyivel lett volna pozitívabb kicsengésű (érzésem szerint sokkal). Ám, sírás, sőt, gyász helyett, lássuk mit tartalmaz a moziba került verzió.

Mint kitalálható, nem sokat. Itt már egyedül az akciók menthették volna meg a Babylon-t, amiből akad is, mi nem is rossz, a gond a botrányos kamerakezelés és az ilyenkor alkalmazott tragikus beállításokkal van, miknek köszönhetően, a pörgésből nem sokat veszünk ki. És azon a maroknyi akciójeleneten túl, más nem is nagyon szorult a filmbe. A történet káosz, akárcsak a karakterábrázolás során vett kanyarok (ezek ugye a vágásnak tudhatók be... reméljük), hatalmas hiányérzete támad a nézőnek. De! Még így csonkán is abszolút élvezhető az első óra, míg szereplőink meg nem érkeznek az uticélnak hirdetett New Yorkba. Az oroszországi környezet frenetikusan lett ábrázolva, a hangulat teljesen rendben van, Diesel apó is megállja a helyét, kinek dörmögése teljességgel szimpatikus, főleg a kezdő monológ. A tengeralattjárós jelenet, pedig egyszerre remek és szörnyű, első a kidolgozásra, második jelző a valóságosságára értendő. Szóval, jó pontjai még így is akadnak, miből 3-at minimum RZA muzsikája érdemel, ki egy zenei géniusz, korának mestere és ezt már többször is bizonyította, ez ugyanígy elmondható Hans Zimmerről is. Még megemlíteném, hogy Diesel türhető játéka mellett, a többiek sem estek túlzásba, Thierry még próbálgatott, néha egész meggyőző volt, de Michelle Yeoh mit keresett itt? Sajnálom Kassovitz-t, kasztrálták a csődőrnek tervezett fiát, mindenesetre a rendezői változatnak (ha kikerül) a maga 160 percével, minden hezitálás nélkül megelőlegezem a 8 pontot, mert annyi volt ebben... érezni.

Babylon A.D. (2008) - 10/4

Ha csendben leülök és megpróbálom magam elé képzelni a legnagyobb német idealistákat, ahogy valahol időn és téren túl még mindig együtt próbálják meghaladni Kantot, az lényegileg semmit nem mond el Tarkovszkijról, de sokat elárul arról, hogy mi is zajlik egy „egyetem falai” között. Persze ennek a gondolatmenetnek a végigvezetéséhez egy olyan előfeltétellel élek, mely semmi képpen nem egyértelmű. Hisz ha akárki is rá tud mutatni arra, hogy a művészet akármelyik ága mióta szorul az egyetem falai közzé, az vagy járatosabb ebben a témában, mint én, vagy bolond (de leginkább mind kettő).

Igazat kell adnom azoknak az ellenvetéseknek, hogy ez valószínűleg egy történeti probléma lenne, hisz, ahogy korról-korra egymásra épül a fenomének megszámlálhatatlan sokasága, melyet jobb híján a művészet címkéje alá csoportosítunk, elkerülhetetlen, hogy erről krónikát vezessünk, s mint akármelyik tudományban, így ez is krónikásokra szorul (mint ahogy az nyelvileg adott is). Ebből pedig hamar tudom lesz, s így tagolódik a már meglévő rendszerbe.

Beszélünk tehát irodalomtörténetről és -tudományról, filozófiatörténetről és -tudományról s természetesen ugyan ezeket a szavakat a film után is aggathatjuk, illetve sorolhatnánk még egy jó darabig. Valami apróság viszont teljesen máshogy játszódik le az ilyen területeken. Méghozzá, mind a témát szolgáltató alapanyagok megszületése, mind annak feldolgozása s értelmezése. Vannak természetesen közös pontok, de alapvetően mind más alapul szolgáló cölöpöket igényel, melyek között aztán kifeszülhet egy háló, hogy azzá váljon ami.

De miről is beszélek, arról, hogy míg egy vérbeli író magányos munkáját végzi, hogy azt valaki aztán magába és a könyvbe temetkezve elolvassa, s utána esetleg megbeszélje másokkal, addig egy film megteremtése és befogadása is társas cselekmény (már az esetek legnagyobb többségében). Tehát ha Hegel és Schelling együtt filozofálását párhuzamba állítom azzal, amit Tarkovszkij és társai műveltek az egyetemen, nem tévedhetek nagyot.

Ha ezzel az előfeltétellel futok neki annak a két korai filmnek - melyet az egyetemen társaival készített, s hozzá veszem, azt az eddig elhallgatott, háttérbe bújó gondolatot (melyről már esett szó), hogy ez az a közeg, ahol minden feltétel valami új megteremtésére adott (történeti és tudományos szempontból is) a számukra - akkor talán könnyebben rábukkanok az ezekben megbúvó feltevésekre, mint ha önmagukban (átlagos filmként) vizsgálnám őket.

Tehát két alkotás kerül terítékre, melyek az „egyetem” falai közül kerültek ki, olyan szorgos kezek alól, kik vélhetőek nagyjából azonos kultúrkörből jöttek és hasonló előképzettség állt a rendelkezésükre. Tehát miről is lehet szó ezekben? Egyfelől egy trendről, mely éppen uralta a világ filmiparát. Ez rögtön el is vezet minket a Gyilkosokhoz, melyet Marika Bejkuval és Alekszander Gordonnal készített együtt Tarkovszkij, melyben két fiatalember keresi áldozatát, de nem találják. Utóbbi kettő a Hemingway novella forgatókönyvé gyúrásában is részt vett (mely, mint látni fogjuk eléggé jellemző, mármint az irodalmi mű filmnyelvre alkalmazása, az orosz rendezőre).

A film a 40-es, 50-es éveket uraló noir stílus egyik alkotásának tekinthető. A világítással játszik (mely egészen jól sikerült első filmhez képest), ahogy azt a német expresszionista vonalból megtanulta, s rengeteg elhallgatással egy feszült negyed órát teremt a néző számára. Klasszikus kriminek mindettől függetlenül nehezen lehetne nevezni, hisz a bűn maga csak utalás szinten jelenik meg az alkotásban (bár ezt inkább írjuk az író számlájára), s e helyett inkább e levegőben lógó gyilkosságnak a lélektanába tör be. Megmutatja mind két oldalról, hogyan juthatunk el ennek megértéséhez és elfogadásához, s ezen keresztül rámutat egy kiüresedett kor erkölcséré és belenyugvásába. Az áthallások persze egyértelműek talán ezek alapján a hemingwayi és az orosz rendezők kontextusa között.

Másfelől, a fiatal rendezőknek egy tömeg igényt is ki kell elégíteni, mely sokkal specifikusabb. Ha szabad ilyet mondanom a másik alkotás, azaz a Ma még nem hagyhatjuk el az állásainkat egy tökéletes kommunista propaganda film, melyben minden kívánt erény felvonultatásra kerül. Az alapszituáció már sok mindent elmagyaráz ezek közül, hisz ha egy városban hatalmas mennyiségű robbanóanyagot találnak a II. világháborúból, s azt a helyszínen állomásozó katonáknak kell elszállítani és megsemmisíteni, akkor ebben már rengeteg minden kódolva van.

A film narratívjából kiolvashatjuk a néppel törődő politikusok eszméjét, a hős katonákét, kik saját életüket kockáztatva is helyrehozzák a dolgokat, illetve az engedelmes népét, ki csöndben a háttérbe vonulva vár türelemmel. Persze feltűnik még a nép egyszerű fia (ki igaz pont lövészként szolgált a világégés alatt) is, ki hősiesen megmenti egy katona életét. Ezzel nem, hogy csupán az egyszerű közönségnek mesélnek a rendezők, de a valószínűleg az akkori „cenzorok” igényeit is kielégítik.

Természetesen azért ennyivel nem elégednek meg, s jó néhány képpel, szimbólummal, utalással társadalomkritikát is gyakorolnak. Gondoljunk csak a korházban játszódó jelenetekre, hol a műtőasztalon pont a város megmentése miatt hal meg valaki (egyén-tömeg ellentét, bár furcsa, hogy itt pont az egyénnek nincs „arca”), vagy a reklámra, mely érdekes, bár azt hiszem ide nem illő gondolatokat ébreszthet.

Ezzel a két filmmel, ha úgy tetszik azoknak az elvárásoknak, melyeket egy az egyetemen tanuló emberrel szemben állíthatunk meg is felel Tarkovszkij. Igaz persze még nem teljesen kiforrott alkotásokról van szó, de mindenképpen ígéretes felütésről, melyben bizonyítja, hogy érti és uralja a mozgókép műfaját. Ha másként nem is, de legalább, mint filmtörténeti alkotások (egy később óriássá váló rendező első lépései) megállják a helyüket, s ha nem is Tarkovszkijhoz, de az őt körülvevő világ igényeihez mindenképpen közelebb vezetnek.

Nem, most nem Dwayne "The Rock" Johnson színészi pályafutását fogom értékelni és elemezni. Hanem!? Hanem a '90-es évek egyik legjobb akciófilmjéről ejtek szót. A Szikla ügyes szereplőválasztásával, brutális akcióival és fülbemászó zenéjévél a Bruckheimer / Bay páros csúcsterméke.

A történet szerint egy meg nem hallgatott, a hadsereg legfelsőbb vezető körei által teljes közönnyel kezelt tábornok megcsömörlik a rendszer fogyatékosságaitól és embertelenségétől. Nem látva más kiutat céljai elérésére, jó pár volt elitkatonával elrabol 16 15 VX ideggázzal felszerelt rakétát, majd túszokat ejtve beveszi magát a már hosszú ideje üzemen kívül lévő, turistalátványossággá lealacsonyodó Alcatrazba. Követelése sok millió dollár, amiből a parancsnoksága alatt elhalálozott, még csak el sem temetett katonák családját kárpótolná. A kormány azonban ugyebár nem tárgyal terroristákkal, ezért rászabadítja a börtön szigetre haderejét földön-vízen-levegőben.

A film egyik nagy erénye a fantasztikus zenékre komponált ütős akciójelenetek sokasága. A sort a rakéták éjjeli elrablásá kezdi, majd ezt folytatja a helyét még mai szemmel is simán megálló, fél várost pozdorjává zúzó autós üldözés, és a csak az ebben a felsorolásban utolsó helyen megemlített, (egyik) érzelmi tetőpontnak is számító, felejthetetlen zuhanyzó béli mészárlás. Na meg az egy-az egy elleni csaták se voltak ilyen változatosan kegyetlenek, és jól megkoreografáltak azóta sem.
A siker másik sarokpontja a hibátlan casting. Nicolas Cage a vegyifegyverszakértő Stanley Goodspeed szerepében egyaránt hiteles szürke életet élő, Beatles-mániás tudósként, és az események alakulása végett akcióhőssé formálódva is. Cage ezzel a filmmel kezdte meg a két év alatt abszolvált, enyhén szólva is fantasztikus akciósztárkodását (Szikla, Con Air, Ál/Arc). Sean Connery hatvanhat (66!) évesen is úgy osztja az ellent, szórja a poénokat és a golyókat a volt brit titkosügynök, Mason-t alakítva, ahogy mi valószínűleg csak szeretnénk majd ennyi idősen. Tökéletes főhős, hatalmas szakmai tudással és tapasztalattal, valamint kellően rejtélyes múlttal. Ő és Cage együtt a műfaj (egyik), ha nem "A" legműködőképesebb párosát alkotják. Ed Harris karizmatikus a kétségek által gyötört Hummel tábornok szerepében. Amikor színre lép, azonnal irányítása alá veszi az egész vásznat.

Meg kell említenem külön kiemelve is a történéseket mindig jól leképező dallamokat, melyek hol a feszültségkeltésben, hol a kellő drámai hatás elérésében szereznek elévülhetetlen érdemeket. A film mostani, sokadszori megtekintése utáni napon is egyre csak a főtémát dúdolgattam. Aztán ott van még a csatornák, és használaton kívüli helyiségek ridegségét kékes árnyalatokkal ábrázoló fényképezés, ami a Bay által imádott naplemente-szerű jelenetekben is kifogástalanul hozza a meleg színeket. Az mekkora kép már, amikor Cage a jelzőfényekkel rohan, majd esik térdre a gépek előtt-alatt. Hatalmas!

Az akció szerelmesei már úgy is látták, akik pedig idegenkednek a műfajtól, azok is nyugodtan próbálják be ezt a darabot, szerintem tetszeni fog nekik. Színészi játék, akciók, dramaturgia, zene. Mind fantasztikus. De ezt már leírtam. Az elmúlt dekád akciómozijainak dobogóján simán ott a helye, igazi klasszikus, még 5x-6x megnézve is ugyanolyan élvezetes. 10/9. 

Végre valahára újfent látható a monitorok tévék képernyőjén az összes általam követett sorozat. A How I Met Your Mother, a Dexter, és House doki új évadba kezdtek már szeptemberben, a South Park pedig folytatja a 12. szezont. Ez a post ugyan kicsit megkésettnek is mondható, de hát beláthatjátok, hogy be kellett várni Cartmanéket. Most pedig nézzük sorra röviden, hogy ki hogyan is vette az első akadályokat.

Dexter

A zseniális második kör után elég komoly elvárások támasztódtak kedvenc sorozatgyilkos zsarunkkal szemben. Szerintem a színvonalas évadnyitóval, és a nem várt fordulatot hozó, feszült folytatásával sikerült megugrani a szintet. A Dexter és Rita kapcsolatában soron következő lépcsőfok érdekes mellékízt ad a sorozatnak, a fősodor pedig ugyanolyan ötletes, csavaros, mint ahogyan azt megszokhattuk. A második epizódra már jutott humor is rendesen, Masuka még mindig a legnagyobb arc. Izgalomban garantáltan nem lesz hiány, és a szereplőgárda továbbra is remekel. Talán nincs is még egy olyan sorozat, amiben ennyien játszanának ennyire jól.

HIMYM

A negyedik évad első része még fantasztikus volt. Felvetettek egy érdekes "problémát", na meg szakadtunk a röhögéstől közben, ahogy az egy valamire való sitcomtól elvárható. Aztán porszem került a gépezetbe, legalábbis nekem nagyon úgy tűnik az olcsó, a sorozathoz abszolút nem illő poénokkal, és nulla történetbeli előrehaladással támadó második rész, valamint a közvetlen elődje semmilyenségét hibátlanul folytató harmadik epizód után. Többet várok, remélem felpörögnek az írók.
Fontos infó még, hogy a széria már magyarul is követhető a Comedy Central műsorán, Így jártam anyátokkal címen.

House

A negyedik etap sírva röhögős szezonkezdetét ugyan nem sikerült megismételni, de az azóta eltelt két résszel meg nem rontottak a színvonalon. Én azok pártján állok, akik szerint elkellett a vérfrissítés, az új zenészek egyre jobban muzsikálnak. A poénok inkább csak mosolygást csalnak elő belőlünk, de a sztori most egész érdekes. Szóval semmi extra, egyszerűen csak jó nézni. Hugh Laurie rulez!

South Park

A számomra eddig egy-két epizód kivételével hatalmas csalódást jelentő tizenkettedik évad egy igazi, békebeli résszel tért vissza a minap. Megvolt minden, ami miatt imádom ezt a bolond colorádói kisvárost és lakóit. Két szálon futó okos, egyértelműen állást nem foglaló történet, beteges ötletek, csípős aktualitás és odaszúrások a popkultúrának, na meg legalább három fetrengve kacagós poén. Nem akarom lelőni a legnagyobb viccet, de annyit mondhatok, hogy Lucas és Spielberg sokadszorra, és talán a legdurvábban kapják meg a magukét. Nagyszerű epizód volt, csak így tovább srácok! 

A '06-os év hemzsegett az amerikai focis filmektől, (e téren kötelező alkotás a Pacino-féle Minden héten háború, valamint sorozataddiktoknak a Friday Night Lights) számszerint négy is jutott, az Európa számára már kevésbé idegen sport képviselőiből. A négyből, három is megtörtént eseményeken alapul, a legmerészebb az írás alanya, Joseph "McG" McGinty Nichol rendezése, ki, a csárli angyalaival történt kiruccanások után, komolyabb fába vágta fejszéjét, csak a közhely kedvéért (tőle várjuk a következő Terminátor felvonást is, Christian Bale főszereplésével, if you are a newbie).

Miért is nagy falat ezt a sztorit vászonra varázsolni? Az alapszituáció egy repülőszerencsétlenséget foglal magába, mi elvitte a Marshall egyetem focicsapatát, az edzői stábbal együtt. Néhány sérült játékos, ki nem utazott a meccsre és Red Dawson, edzősegéd maradt meg. Így McG-nek maximális tisztességgel és odaadással kell bábáskodnia a történtek felett, emléket állítva az elhunytaknak, valamint egy egész város nevét méltósággal kezelnie. Amit ő, több-kevesebb sikerrel véghezi s visz. A tragédia feldolgozását, a csapat, és a komplett város újjáéledését három szálon követhetjük, miből egy, sajnos teljesen irreleváns, ahol a volt csapat sztárjának barátnőjét követhetjük, ki feltörekvő, de a narráláson klvűl semmi lényegit nem követ el. A kettes ajtó mögött Red Dawson, ki nem képes az új srácokra nézni úgy, hogy a múlt szellemei ne kísértenék. Végül, a friss lakos, az egyetlen személy ki eddzené a csapatot Jack Lengyel... az ő tolmácsulásuk során ismerhetjük meg az 1970-es csapás utáni, Marshall egyetemi focicsapat meséjét, mit pár tucat fiatal divinált.

A forgatókönyvíró, Jamie Linden, saját állítása szerint, a tragédia harmincadik évfordulójának idején szállta meg az ihlet, majd nemkevés huzavona után (több helyről kirúgták, stb), 2004-ben a Warner elé dobta a repülőgép-szerencsétlenség utórezgéseit taglaló írását, kik bólintottak, majd az eseményben érintetekkel is felvették a kapcsolatot. Így mondhatjuk, az élet kiszámítható, klisés, és jól bevállt csavarokkal operál, kérdés mennyire valósághű történelem szempontjából a We Are Marshall (vannak azér' erős eltérések, de ez hálivúd), persze az is lehet, hogy a már itt jelenlévő, máshol látott sablonokat ugyanez az esemény inspirálta (bár kétlem, de érdekes lehet belegondolni). Ez pedig, hogy történetileg nem sok eredetiséget tud felmutatni, a 124 perces játékidót tekintve kifejezetten hátrány, erős színészi alakítások kompenzálhatják e detrimentumként kezelhető tényt. Nos, mankó szükségeltetik ide is. Matthew "hogyafenébeírják" McConaughey ezúttal (ki a 12 millió dolláros ajánlatból, beérte 1 millióval, a sztoriba vetett hite miatt), komolyabb szerepet kapott Jack Lengyel bőrébe bújva, meglepődöttségünket elűzve azér' a kaján vigyora még befigyel, és Matt Damon-ék éles meglátása ellenére, nem válik meg pólójától, így a siker felemás, de még mindig pozitívabb, mint például a Bolondok Aranya esetében. Matthew tipikus egypatronos karakterszínész (egyelőre). Akárcsak Matthew Fox, aki képtelen kitörni Jack doki szerepéből, ráadásul... repülő lezuhan+Fox kombó? Deja vu, nem a legjobb választás volt, ellenben David Strathairnnelel, aki nem jut sok szűhoz, de akkor egyértelműen uralja a terepet, mellette még Anthony Mackie aki jól teljesít. A, szintén felemás alakítások tükrében, a film hiába próbálja érzelembombáit (mik a sportfilmeknél jellemzőek) ránk hajítani, ha az, főleg a dialógusok során nem hat (azér' Matthewnak vannak nagy szónoklatai, de nem elég). Egy erősebb gárdával jóval megindítobb lett volna a végeredmény, de még így is szimpatizálunk a bajtársakkal, hála az operatőrnek, a remekbe szabott koreográfiának, mit meccs közben tapasztalhatunk, mert akad ilyen is, annak ellenére, hogy másodlagos (akárcsak a Friday Night Lights esetében), valamint a zenének, mi olykor felpörget, vagy épp lehangol (és legtöbbjük egy Call of Duty-ban is kiválóan hangzana). Hálás tisztelgés ez a Marshall előtt, több potenciállal bírt, de így is szerethető, mit leginkább a hangulat ad el, végül a pontozás után egy kis kitérő... (a filmben feltűnik még Chad Pennington, Randy Moss, Byron Leftwich - Marshall növendékek)

We Are Marshall - Több, mint Sport (2006) - 10/7

Jack Lengyel, született: 1935

Igen, a mi kis országunknak is van köze az esethez. 1970, November 14. A tévéből értesült a tragédiáról, hogy a gép 10 másodperccel tervezett landolása előtt, 41 életet rántott magával a másvilágra. Akkor épp, egy Ohio-i csapatot dirigált (egyébként '59-ben kezdte a szakmát, akkor még segédként), miután megtudta, hogy a város nem adja fel a focit, és edzőt keres, ő maga hívta fel a Marshall-t, miután azt két edző is visszautasította előzőleg. Az Akronon végzett Lengyel, három évig vezette a csapatot, Eleinte más sportágakat űző fiatalokat (kosárlabda, baseball) és elsőéveseket toborzott. Az új csapat győzelmére két meccsett kellett várni, ahol az utolsó másodpercben elindított játékkal nyertek végül. Vezetőedzői mérlege; 9 győzelem és 33 vereség, 3 év alatt. A Marshall-éra után, több egyetemen is az atlétikai igazgató posztot töltötte be, valamint a tengerészetnél is segédkezett. 2005-ben a John L. Tonar kitüntetéssel jutalmazták, a Hall of Fame ékes tagjává is vállt, a Super Bowl-ok idején mindig felemlegetik. 2008 Január tizenkettedikén hét kosárlabdajátékos, valamint edzőjük felesége életét vesztette egy közúti baleset során, Lengyel maga utazott Kanadába és New Brunswickba a gyászoló közeg támogatása érdekében. New Brunswick-ban azóta nem alkalmaznak hasonló furgonokat diákok szállítására. Jack Lengyel

Marshall, győztes konferencia döntők: 1925, 1928, 1931, 1937, 1988, 1994, 1996, 1997, 1998, 1999, 2000 és 2002

Alapok az amerikai focihoz

A játék, bármennyire is erőszakosnak tűnik, a cél, a pontszerzés mellett, a játékosok testi épségének megóvása, ami az esetek igen nagy százalékában sikerül. Annyi szent, hogy az amerikai foci az a sport, mire a leginkább aggatható a csapatmunka fogalma, itt mindenkinek maximális erőbedobással kell figyelnie, az utolsó sípszóig, és a tévhittel ellentétben, a futball, nem erő-, sokkal inkább észjáték, a taktika magasiskolája, többek közt, ezért sem hasonlítható, a valóban, összetettség szempontjából gyenge, rögbihez. Ódákat lehetne zengeni, mennyire komplex sport, inkább ismerkedjünk meg az alapokkal, melyben segít a wikipedia. Gondoltam, a lényeges információkat bemásolom ide, ... de tényleg a lényeg, lényege szerepel itt, KATT.

A legjobb, ha rögtön a lényegre térek... Semmit nem tudok a The Feeling nevezetű brit formációról, a derült égből csapott le ez a szám és rögtön beleszerettem, a több ízben díjazott, tizenharmadik évüket taposó, öttagú banda alant hallható szerzeményébe (azér' utánanéztem). Több szót fecsérelni felesleges, hallgassátok, indzsojoljátok... nekem jó kedvet hoz, neked?

Nagy nap a mai. Végre valahára kinézünk valahogy. Tartalom szempontjából természetesen eddig is a legfaszább filmes oldalak közé tartoztunk széles e blogszféra szerte, de most egy ehhez méltó külsőt is kifejlesztettünk. Azaz oszlopos tagunk, whistleblower kifejlesztette. Neki hatalmas köszönet és gratuláció ezért! Gyönyörködjetek benne, és olvassatok minket továbbra is, hiszen nektek, értetek csináljuk :)

(Andrej Tarkovszkij)

Андре́й Арсе́ньевич Тарко́вский (hogy a teljesség kedvéért egyszer így is le legyen írva), reményeim szerint sokak által ismert és kedvelt rendező. Talán nehéz fába vágom a fejszémet most induló sorozatommal, hisz nem is kellene mondanom, hogy elég erős és bonyolult filmek tarkítják a rendező munkásságát. Szerencsére saját munkája „A megörökített idő” (Osiris, 1998) sok segítséget és támaszt nyújt az alkotásokhoz. Azaz - ha ilyen kijelentést egyáltalán tehetek - rajtam kívül, vagy éppen rajtam keresztül Tarkovszkij is írója lesz az elkövetkezendő bejegyzéseknek.

Hogy néhány ilyenkor ide kívánkozó adatot is leírjak a biztonság kedvéért, el lehet mondani, hogy a múlt század 32. évében született a Szovjetunióban, s 1986-ban Párizsban hunyt el. Filmjei nagy részét otthon, szülőhazájában készítette, de munkássága végén (amikor is lényegileg disszidált) Olaszországban és Svédországban is megörökített néhány gondolatot a filmvászon szerelmeseinek.

De igazából nem érzem szükségét, hogy nagyobb képet fessek magáról a rendezőről, reményeim szerint a filmjeiből, mint a kagylókat megmaradt lenyomataikból elő lehet rángatni, s alaposan szemügyre venni. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy néhány szóban megpróbálok képet festeni a filmekről, melyek a későbbiekben a boncasztalomra kerülnek.

Tehát rögtön itt az első Ubiytsy (The Killers - ez a mű sajnos nem áll rendelkezésemre, ha esetleg tudna valaki segíteni azt szívesen venném), mely lényegileg az első filmje Tarkovsky-nak, Hemingway novellája alapján. Majd szinte rögtön utána a Segodnya uvolneniya ne budet (There will be no Leave Today), mely rövidfilm a II. világháborúban játszódik.

A nagyjátékfilmek előtt még egy rövidebb alkotás kerül ki a kezei alól (de ezt már a Mosfilm megveszi), melyben egy kisfiú, egy férfi, egy hegedű és egy úthenger játszik szerepet Moszkva utcáin. A címe ezért is Katok i skripka (Steamroller and Violin). Ezek után az Iván gyermekkorával elkezdődik a nagyjátékfilmes korszak, mely 7 filmmel (és egy dokumentumfilmmel) halhatatlanná tette a szovjet rendező nevét.

Az első film egy, a második nagy világégésben játszódó történet, melyet folytonosan flashback-ek szakítanak félbe, melyből egy drámai, roppant megható történet áll össze a végére. Második egészestés alkotása Andrei Rublev orosz ikonfestő életének 7 fejezetét örökíti meg egy prológussal és egy epilógussal (melyben a festő képeit veszi sorra).

Ezután érkezünk el a számomra talán legkedvesebb alkotáshoz a Solaris-hoz (ezt már Hollywood-ban is előszedték egy remake kedvéért, ha jól emlékszem Clooney főszereplésével). Ez lesz majd a legmerészebb filmje, melyet még a Szovjetunióban eltöltött idő alatt elkészít, hisz Lem regényéből valami olyasmit olvas ki, mely semmiképpen nem illik össze a kor és a hely ideológiájával.

A Tükörről, nem igazán tudok pár szóban nyilatkozni, tehát inkább térjünk rá rögtön a Stalker-re, mely alkotás lényegileg párja lehet a Solaris-nak (már csak műfajukat tekintve is). Ebből kiderül, hogy mit tenne néhány magát értelmiséginek tartó ember, ha lehetőséget kapnának rá, hogy minden vágyuk teljesüljön.

A Tempo di Viaggio (mely olaszországi leforgatása után nem tér vissza szülőföldjére), egy dokumentumfilm a két rendezőjéről, azaz Tarkovsky-ról és Tonino Guerra-ról. A Nostalghia kicsit előrevetítve egy önvallomás, melyet egy költő szájába ad. Az Áldozathozatal, mely még számomra is meglepetés lesz (hisz eddig nem volt szerencsém hozzá), pedig lezárja a történetet.

Nos remélem, hogy az utazáson velem tartotok néhányan, s annyira élvezni fogjátok a filmeket, mint én. Reményeim szerint hetente képes leszek egyet megnézni közülük, s levésni a róluk való gondolataimat, illetve a mankókat, melyeket magának Tarkovszkij-nak köszönhetünk.

Billy Wilder-sorozat, harmadik rész. Rendezőnk ismerős arcokkal dolgozott együtt, hiszen Fred MacMurray a '44-es Kettős kárigényben szerepelt, Jack Lemmon pedig két év alatt két Wilder mozit tudott le. Ott van ugyebár azt '59-es Van, aki forrón szereti, és aktuális írásom tárgya, az 1960-ban készült Legénylakás. Összejött mindenki, ráadásul még a bájos Shirley MacLaine is hozzájuk csapódott, szóval ugye számíthatunk valami olyasféle csodára, mint az előbb említett két film esetében? Röviden és tömören: sajnos nem.

Az alapszituáció a helyzetkomikum melegágya. A kissé szerencsétlen irodai alkalmazott, C. C. Baxter (Lemmon) a múltban elkövette azt a végzetes hibát, hogy egyszer kölcsönadta lakását egy szerelmi légyott erejéig. A dolognak híre ment, és Baxter azóta határidőnaplóban vezeti, hogy épp melyik főnöke, és mikor tart igényt a legénylakásra. Persze ezen egyedülálló adottságának köszönhetően emberünk egyre magasabbra és magasabbra jut a vállalati szamárlétrán, míg nem a nagyfőnök személyi asszisztense nem lesz. Az igazi bonyodalmak viszont csak ekkor kezdődnek.

Lemmon zseniális az irodakukac, teljes mértékben önbizalomhiányos, nemet mondani képtelen C. C. Baxter szerepében. Mondjuk számára ez egy nagyon hálás karakter. Egyszerre nevetünk rajta és sajnáljuk őt, mert hát mit lehet mondani egy olyan emberre, aki még csak egy komolyabb bókot se mert megereszteni soha, a titokban szeretett liftes kisasszony (MacLaine) felé, vagy épp megfázással küszködve toporog a hideg, nyirkos utcán saját házának bejárata előtt, mert a lakásán épp Micikével pezsgőzik az egyik felettese?
MacLaine aranyosan naiv és szeretnivaló, MacMurray pedig a cég összes telefonos kisasszonyával és titkárnőjével hetyegő igazgató ideáltípusát hozza remekül, és még a mellékszereplők is hibátlanul teszik hozzá magukét a jól sikerült végtermék reményében, mégis... Mégis hiányzik valami. Keserédes romantikus komédia ez, de azért komédia, nevetni ennek ellenére mindössze kétszer ha nevettem, a poénok inkább a megmosolyogtató kategóriába estek. A drámai részeknek pedig nem igazán sikerült meghatniuk, noha az egyedül töltött karácsony magányának szomorúságát ilyen jól még egy általam látott alkotás sem ragadta meg. Az is felróható a filmnek, hogy kiszámíthatóbb már nem is lehetne, hiszen ahogy kipattan a fő konfliktus, már mindenki látja, hogy hogy fog végződni a dolog.

Összességében elmondható tehát, hogy közel sem tudott úgy beszippantani a film hangulata, mint a két korábbi Wilder mű esetében, sőt, néha már-már untam is a Legénylakást. A régi filmek, és Jack Lemmon kedvelőinek mégis kötelező darab, a többiek inkább csak egy kellemesen eltöltött két órácskára számítsanak. 10/7.

Múlt héten jutottam el az Apollóba (felújítás óta először), és nekem kifejezetten bejön a dizájn meg minden. De ami talán egy csöppet lényegesebb, dán "mini sorozatom" második részéhez érkeztem a Zöld hentesek című, általam pszicho-thriller-vígjátékként megnevezett filmmel, amit mondjuk nem is baj, ha az ember nem tud beskatulyázni egy klasszikusan vett műfajba sem.

Én szórakoztató filmet vártam, azt is kaptam, igaz, kicsit morbidabb lett a sztori, amit ne értsetek negatívumnak. Mert nem az. Úgy vettem észre, a teremben senkinek sem volt semmiféle erkölcsi, vagy bármilyen kifogása egyik jelenetnél sem. Pedig, ahogy később belegondol az ember, elég szörnyű eseményeket, és nemtörődömségeket láttunk, mégis úgy lett eladva Svend (Mads Mikkelsen) frusztrált, izzadó arcával, mintha csak a saját gyerekünk lökött volna le az asztalról egy poharat. Persze, persze, mérgesek vagyunk, még sem tudunk haragudni rá, hiszen az csak egy pohár. De épp ezen a ponton van a leglényegesebb különbség: maga, a méreg "tárgya". Plusz pont jár Bjarne alakjáért, hiszen nincs is érdekesebb egy titokzatos, hobbiját tekintve preparátumkészítő hentesnél. Aki még helyes is. Szerintem (és mások szerint is - most jön az, a szinte szeméremsértő kacsintás sorozat :D). Nikolaj Lie Kaas ugyanolyan jól hozza az előbb említett, és a fogyatékos tesó karakterét is, hogy priceless. Természetesen mély gondolatok terén sem hagy minket cserben Anders Thomas Jensen (akinek a keze majd minden, az elmúlt 10-12 évben forgatott dán filmben benne van), de itt a legnagyobb lelki téma "csak" a testvéri szeretet, az elfogadás. Amellett simán elúszunk, hogy miket tud/kell megtennie egy újdonsült hentesüzletnek a vásárlók megszerzéséhez, és megtartásához (igaz, a film végéig motoszkál bennünk az érzés, még sincs ez így teljesen rendben), hisz kemény az ipar, fogyóban a nyersanyag, és nem kicsit tesz be a konkurencia.

Eleve imádom az elvetemült/angol/eléggé dark, barátaim által csak szarként aposztrofált humort, úgyhogy nagyon tetszett. Ami még megemlítendő, hogy ez a film is megmutatta: nem kell végig zene. Szerintem a legjobb jelenetek pont azok voltak, amik zene nélküliek, vagy csak minimális kísérettel ellátottak voltak.

Talán több feszültséget is elbírtunk volna, de így is kaptunk egy jókora adagot, így összességében: 10/7. Pipi husit viszont nem mostanában fogok enni.

- I don't feel like seeing a lot of people right now.

- Then don't go into the cooler. 

Ritkán írunk mi sorozatról, dehát be kell valljam, hogy sokkal több időt töltök sorozatnézéssel, mint filmezéssel. Most, hogy beindult a szezon vagy 15 sorozatot követek hetente, úgyhogy várható lesz még pár post tőlem ebben a témában. S mi másról írhatnék, mint az egyik kedvenc sorozatomról, a 2004-es azonos című film alapján készült Friday Night Lights-ról.

A sorozatról annyit kell tudni, hogy ahogy a cím is sugallja, az egyik fő téma az amerikai foci. Egy kis texasi városban vagyunk, ahol az embereknek az egyik legfontosabb dolog ez a sport, s a csapat. Sokaknak ez jelenti az egyetlen kitörési lehetőséget a szürke átlagemberek sokaságából. Az első évadban tehát megismerhettük a csapatot, az új edzőt, s annak családját. Meg kell mondjam, ez az első évad az egyik kedvenc tévés évadom ever. Hihetetlen hangulattal rendelkezik ez a sorozatot, remek karakterekkel, s bár végülis tinisorozat (nem szeretem ezt a jelzőt), és pár szokásos klisé is feltűnik, de olyan módon sikerült tálalniuk, hogy a végeredmény remek. Aztán jött a második évad, amely sajnos közel sem lett az igazi. Felvett egy olyan irányt, ami addig nem jellemezte a sorozatot, s az olyan dolgok, amiket az első évadban mosolyogva néztem el, itt kiverték a biztosítékot. Aztán akadt még egy olyan történetszál, ami egyszerűen hülyeség volt. Szerencsére az évad végére nagyjából összeszedte magát a sorozat, de a második felvonást egy gyenge közepesre értékelném.

Elérkeztünk tehát a harmadik évadig, ami pár napja debütált. Vigyázat, spoileresen írok szezonpremierről. A történet jóval a második évad vége után veszi fel a fonalat, már az új szezon is lassan megkezdődik. Utalásokból könnyen kisakkozhatjuk, hogy mi történt ez idő alatt: a csapat Smash nélkül kudarcot vallott, Tami, az edző felesége lett az iskola új igazgatója, Lyla és Riggins újból összejöttek, Smash elvesztette az ösztöndíját, meg még pár apróság. Nekem nagyjából tetszettek ahogy a dolgok alakultak, bár a Tim-Lyla párost hagyhatnák már a fenébe. Sőt, ha ennyi nem lenne elég, kaptunk két új karaktert is, egy új, roppant tehetséges QB-t, és az apját. Szerintem ők is rendben vannak, sok potenciált látok bennük. Összességében több, mint rendben volt ez a rész, ha pontoznom kéne egy erős nyolcast is kapna, de sorozatrészeket nem osztályozok. Visszatért az első évados hangulat, sőt, az FNL lányok még mindig szépek (lásd a bónusz képet). Csak így tovább.

Jó pár hete izgatottan vártam október másodikát. Ezen a napon ugyanis a pórnépet (és pórbloggert) is beinvitálták a már minden valamire való kritikus által fél éve megtekintett aktuál honi slágerfilm, a nyomozó vetítésére.