Tavaly Bob Dylan mellett egy másik, ikonnak is nevezhető zenész úriember életét is megfilmesítették. Ian Curtis, az angol Joy Division nevű formáció énekese 23 éves korában lett öngyilkos, miután nem tudta mihez kezdjen eleinte boldog, majd a kétes érzelmeknek hála fokozatosan romló életében. Az eleinte Warsaw név alatt futó punk banda (bár zenéjük kevésbé az, inkább az életformájuk, és ez a filmen jól látszik)  két albumot élt meg (1979 és '80).

A banda kezdeti szárnybontogatásaitól követhetjük Curtis életét, egészen a tragikus eseményig. Látni fogjuk, hogy viszonyul az élethez, milyen korán házasodott, majd válallt gyereket, hogy idegenedet el egyre jobban a családtól és a mások által normális életnek denominált léttől, hogyan bánta meg korai hibáit, viselkedésével hogyan zavart össze (magával egyetemben) mindenkit maga körül, hogyan kezdett el félni a haláltól, hogyan válltak kontrollálhatatlanná a szervezete mellett (hisz epilepsziás rohamok gyötörték), az irányítás alatt tudott dolgok, hogyan lett ebből a külsőleg életerős fiatalemberből, egy, az életbe belefáradt aggastyán. Mindezt két szín prezentálja, bár az élet korántsem fekete és fehér, hiába szerette volna Curtis ezt hinni. Curtis nem volt igazán jó ember, mégis szimpatizál vele a néző és sajnálja is e szerencsétlen fiút kinek sorsa megbecsételődött, mikor elkerülhetetlenül a stílusba keveredett. Erről szól a Control.

A forgatókönyv a Curtis özvegye által írt könyvön alapul, mihez Matt Greenhalgh tett hozzá, a bandatagok szerint kevés pillanat tükrözi a megtörtént eseményeket hűen, de a valóság túl unalmas lett volna, e derűs fonalat felvett, majd depresszív hangulatba zuhanó film esetében. A holland Anton Corbjin első rendezése számos díjjal büszkélkedhet és abszolút megérdemelten, hisz Corbijn munkája kikezdhetetlen, a tökéletes jelzőt is ráhegeszteném óvakodó bátorsággal. Brilliáns módon érzékeltették Curtis "árral szemben" jellemét, hogy a legbelül tenne, de tudja, hogy tehetetlen. És ez Sam Riley tálalásában valami fenomenális, Riley valami emberetelenül nagyot alakít, remélem ezután futni fog a neve, mert biztos több van a srácban. Teljesen hiteles játékot produkál (és külsőleg is egy-az-egyben), mindent kiolvasni tekintetéből, a lelke mélyéig látunk és együttérzünk (vagy nem). De a legjelentéktelenebb mellékszerepekben is csak örömünket találjuk, hisz minden egyes itt megfordult személy pompásan játszik, a sok ékes angol fuck közepoette, kicsit erősítve a dokumentarista jelleget.

A kamerakezelés is full profi, rengeteg kiváló beállítást kapunk, és ha mozogni kell akkor sem tudunk belekötni. A Joy Division zenéje pedig, annak ellenére, hogy tán túlzásba estek felszólaltatásával, passzol, jól festi alá a képeket, és, ahogy az várható, plusszt is ad az agyunknak. Bár valós eseményeken alapul, nem elkerülhetetlen, hogy a sztori sablonokban megmártózzon, hisz volt már erre a történelemben példa, ám a Control nem erősíti a sort, kiszámíthatatlan, akárcsak Curtis. Minimális szimbolika is felfedezhető. Egyetlen negatívumaként azt tudnám megemlíteni, hogy a várt katarzisélmény elmaradt, na meg, a kelleténél valamivel hosszabb lett. Kiváló film ennek ellenére, sajátos hangulattal, megragadja a nézőt, ki ha nem ismeri a Joy Division-t, akkor is feltétlenül tudja majd élvezni a filmet. 2007 egyik legjobbja.

Control (2007) - 10/9