Párizs, szeretlek (Paris je t'aime)

Szimpatikusan induló, mélypontját (igen, a többi epizódtól abszolút idegen divatos, fodrászos percek) szerencsésen korai időpontban megélő, majd egyre jobbá és jobbá váló hangulatos, szívmelengető film a szerelem városáról. Némelyik kerület bemutatása vicces, a másik keserű, vannak egymásra találások és szakítások, valamint egy fantasztikus vámpíros rövidfilm is. Egyszerűen jó nézni a filmet, nem is akartam, hogy vége legyen. Ha nem is a kedvenced a romantikus stílus, akkor is próbáld be, már csak a rendezők és a színészek miatt is. Ugyanis többek között a Coen bratyók, Tom Tykwer, Gus Van Sant, Alfonso Cuarón, Wes Craven és Gerard Depardieu dirigálja a teljesség igénye nélkül Steve Buscemi-t, Juliette Binoche-t, William Dafoe-t, Maggie Gyllenhaal-t, Elijah Wood-ot, Olga Kurylenko-t és Natalie Portman-t. Viszonylag egyenletesen magas színvonalú, szép film. 10/8.

Kapitány és Katona (Master and Commander)

Az első Peter Weir film a kvartettben. Egy nehéz műfajban ügyesen kivitelezett alkotásról beszélhetünk, hiszen a hajó behatárolja a teret, ezáltal a figurákra kell helyezni a hangsúlyt, és sok film itt bizony csúnyán meg szokott bukni. Nem így a Kapitány és Katona, ami épp elég közel hozza hozzánk a legénység fontosabb tagjait, és ezzel párhuzamosan az epizodistákra is elég ideje marad. Well done. A matróz élet szintén reálisan lett bemutatva (már amennyire egy ilyen szárazföldi patkány, mint én megtudja ítélni) és a puskaporszagú, tatszaggató összecsapások is ütősek. Mondjuk az dramaturgiai hibának véshető fel, hogy a legjobb ágyúcsörte nagyon korán lezajlik, és a végső csata bizony haloványabb. Összességében remek szereposztással és kellő eseménnyel, drámával felvértezett, de azért nem túl sokszor nézős mozi. Crowe simán elviszi a vállán, de ettől függetlenül nem tudom, hogy mi pluszt tudna nyújtani másodszorra. Valószínűleg semmit. 10/7.

Szombat esti láz (Saturday Night Fever)

Kult státusza számomra felfoghatatlan, az univerzum egyik nagy rejtélye. Minden elemében borzalmasan gyenge táncos-zenés drámázás, melyből egyedül pár diszkóbetét értékelhető. Na meg Travolta áttörést eredményező produkciója. Mondjuk ő is csak inkább addig jó, amíg ki nem nyitja a száját. A film túl sokat akar, ezért szétesik, és minden hitelességüket elvesztik a fajsúlyosnak szánt történések, epizódok. Társadalmat akarnak kritizálni, a bandázásba is belemennek, na meg családi problémákba és még egy táncversenyt is be kell zsúfolni a szintén gagyi szerelmi szál mellé. A színészek szarul játszanak, a dialógusok bénák, túl hosszú az egész. A Bee Gees muzsikája mellett egyedül a táncbetétek érnek valamit. Nem is ragozom tovább, mert nem ér annyit. 10/3.

Holt költők társasága (Dead Poets Society)

A másik Weir mű. Személy szerint hasonlóan megismételhetetlen korszakos klasszikusnak tartom, mint a Nulladik órát. Ma már más a világ. A hangulat magával ragadó, a film csodálatosan keserédes szónoklat az egyéniségről, a különbözni merésről és arról, ahogyan ezt napjaink társadalma tolerálja. Weir lassan, megfontoltan egyengeti az élet megélését hirdető drámáját egy borzalmas tragédián keresztül, az azt követő befejezés gyönyörűen lélekemelő pillanatáig. A könnyezés garantált. A színészgárda zseniálisat nyújt, Robin Williams végülis egy hasonló szerepért kapott Oscart később. Mondjuk abban benne volt egy pár korábbi filmje is. Robert Sean Leonard játékát nézve pedig szomorú vagyok, hogy jelenleg csak a Houseban látható. Erőteljes dráma. 10/8.