Egy magányos férfi a véletlentől vezérelve érkezik meg a városba valahol a világ vége közelében, ahol két banda vívja harcát a hatalomért. A „történet nélküli” jövevény felborítja a kényes egyensúlyt, s úgy tűnik az egyik fél végzete a közelben lappang, hogy kié viszont csak az idegen döntheti el. Ő viszont nem kötelezi el magát, s őket egymás ellen kijátszva, középen lavírozva saját érdekeit tartja szeme előtt. Majd valahogy az egész személyes üggyé válik (persze mindig nő van a dologban), s az igazság (vagy a halál – ízlés szerint) angyalaként lecsapva szabadítja meg a várost.

Ha valakinek nem lenne ismerős e nagyon vázlatos történet, akkor feltehetőleg még nem akadt bele egyik filmbe sem, melyet Kurosawa ötletéből forgattak. Hiszen miután Akira Kurusawa 1961-ben elkészíti a Testőrt, Sergio Leone három évre rá ugyan ezzel a kerettel megalkotja a spagetti western fogalmát (Egy maroknyi dollárért), s végül Walter Hill 1996-ban újra előveszi a magányos „igazságosztó” történetét (Az utolsó emberig), mely azért első ránézésre már csupán egy új korba helyezett remake, alaposabban szemügyre véve viszont semmiképpen nem kell nagynevű elődei mögött kullognia.

Mindhárom film azonos panelekből építkezve (elmehetünk ezzel kapcsolatban odáig, hogy tökéletesen azonos snittekről beszéljünk), s azokat a választott kor szellemével átszőve teremti meg magát, s foglal el ezzel zsánerükön belül kiemelt helyet. Igaz lényeges pontokon szinte nem térnek el egymástól, bizonyos perspektívából viszont teljesen más produkciókról kell beszélnünk. Sorba véve (természetesen mindegyiket az általam vélt szemszögből) őket ennek az előzetes állításnak a végére járhatunk.

A Jujimbo szamurája (Toshiro Mifune) - ki egy feldobott fa iránymutatásával kerül a városkába, hol a két banda a selyempiac megszerzésén marakodva biztosít bőséges munkát a temetkezési vállalkozónak - még egyértelműen morális indítékokkal rendelkezik. Mint ahogy már nagyon hamar el is hangzik, errefelé fizetnek azért, hogy öljenek, s rengetegen vannak, kik megérdemlik a halált. S persze ne feledkezzünk meg a végső lökésről, a nőről kit elszakítottak családjától, s ez a becsülettel bíró kardforgató számára már több a soknál. Ezekből kiindulva, illetve hősünk a filmből kirajzolódó erkölcsi felsőrendűségét alapul véve a jó és a rossz szembeállítását kell feltételeznünk a háttérben, mely egyértelmű (naiv vagy meseszerű) karakterisztikák tökéletesen rímelnek az amerikai western filmekre (bár e megállapítás talán trivialitásnak hathat, ha azt veszem alapul, hogy a western, s a szamuráj filmek zsánerét egymástól elválasztani szinte lehetetlen).

Ehhez képest Leone Blondieja (Clint Eastwood) már sokkal materiálisabb értékeket szeme előtt tartva vág bele a lehetetlennek tűnő vállalkozásba, hogy ponchójában utolsó fegyveresként maradjon talpon a két mexikói banda között. Hiszen Ő még elsősorban pénzért tesz mindent, s csupán a látott igazságtalanságok miatt kezd morális kategóriákba bonyolódni (ha úgy tetszik olyan dolgokra bukkan, melyek már nem férnek bele az életszemléletébe, s ha tehet ellene valamit, akkor tesz is). De egyértelműen már nem emelkedik ki a város bandatagjai közül, ő is csak egy a tömegből, ki a törvény által elkerült földeken a meggazdagodás lehetőségét keresi. Ezzel persze még nem veszít humanitárius értékeiből, hisz képes feláldozni magát az erkölcsi jó érdekében, de célja Kurosawa testőrével szemben már inkább romlott, mint tiszta.

Végül pedig John Smith (Bruce Willis) történetéből, a 30-as évek Amerikájában, már teljesen hiányzik a lehetősége, hogy az idegent morálisan kiemeljük a tömegből. Hisz az olasz család, és az amerikai gengszterek között zajló háborúban a szeszcsempészet feletti felügyeletért neki már esélye sincsen, hogy erkölcsileg több legyen. A kor játssza ki (mint ahogy Blondieval is az babrált ki), hiszen e noir hősnek tűnő karaktertől már nem várhatjuk el, hogy egy nő két szép szeméért áldozza fel magát (habár végül is megteszi, ha úgy tetszik, bár hogy a végén merre veszi az irányt inkább most ne firtassuk), s azt se, hogy a személyessé váló ügy lezárásaként végül ne csak a bandákat semmisítse meg hanem magát a várost is (de végül is ki siratja meg a környezetül szolgáló szellemvárost, mely már lehet előtte is halott volt). Ő is pontosan ugyanolyan gengszter, mint a többiek (ahogy be is vallja), hisz ehhez ért, ölni tud (legjobb fegyveres közel-távol a vidéken), s bevallottan semmi más célja nincsen mint egy kis pénzt szerezni a helyzetből, de ki vetné meg ezért ebben a világban. Talán ehhez köthető, hogy igazi emberi kapcsolat csupán itt nem alakul ki az idegen és a nem „maffiózó” helyiek között (ugye eddig erre a kocsmáros volt kijelölve).

Tehát mint látható a főszereplők személyisége (főként a kor és az ebből következő társadalmi változások miatt) egyre több jellemhibával gyarapodik. A hős anti-hőssé változik, s közben körülötte ugyanaz a történet ugyanúgy pereg le. Mely érdekes rávilágítás e látszólag távol álló zsánerek közötti hasonlóságra (bár ez inkább csak a western és a szamuráj filmekre értsük).

A filmekről elmondható még a három említett színész kimagasló játékán kívül, hogy időrendi sorrendben egyre kidolgozottabbá válnak. Hiszen míg az eredeti narratívája lineárisan s elég puritán módon épül fel, addig már a spagetti western a fontosabb csomópontokat tudatosan készíti elő, a drámai hangokat már-már komponálja, előrevetíti, de még karakterisztikájában nem igazán kibontott (bár ebben az esetben Blondie alaposabb jellemrajza biztosan tönkretenné a filmet), melyet végül John narrációja jelenik meg, s itt már magáról a szereplőről és múltjáról, - amely eddig teljesen lényegtelen volt - is megtudunk néhány dolgot (mindez természetesen heveny rajzát adja a műfajok közti különbségeknek, amelyek még így is alig-alig térnek el egymástól).

A három alkotás egymás mellé állítva tökéletes példája egy történet variálhatóságának, mely mindhárom zsáner falai között működik. A választás pedig a nézőé, hogy a zseniális történetet milyen köntösbe szeretné (természetesen ízlés szerint fogyasztandó), de talán mindegyik megtekintése a legkifizetődőbb, hogy végigkövethessük egy gyémánt kicsiszolását, mely már fázisaiban is a pillanatnyi remekművet mutatja. Az pedig, hogy számomra az utolsó a csúcspont legyen inkább csak egyelőre, hiszen már látom lelki szemeim előtt, mikor az apró űrkikötőbe megérkezik egy…, de inkább hagyjuk.

Minden félelmünk beigazolódott. A Schwarzi nélkül csakis gépi lélegeztetéssel életben tartható frencsájz negyedik felvonása érdektelen, sótlan és látvány szempontjából is pehelysúlyú. A felelősség százalékos megoszlását tartalmazó, és azt pontos adatokkal alátámasztó jelentés mappája ugyan még nem landolt a szerkesztőségünkben, de a stúdió, a forgatókönyvíró és a fogalmatlan módon tehetségtelen rendező pápa, McG nagyjából harmad-harmadrészben okolhatóak. Hogy támadná be análisan mindahányat a vízben őshonos, anyai ágon goa'uld felmenőkkel rendelkező hidra-terminator!

Elképesztően unalmasan indítunk. Történet sehol, a karaktereket ez a balfasz képtelen akár csak két dimenzióssá is felpumpálni, az akciójelenetek pedig egyszerűen nem méltóak egy Terminator mozihoz. Szereplőink kóvályognak jobbra-balra a civilizáció romjain, vállsöprögetéses-ásítozós héderezés közben unalomból lenyomnak egy hárvesztert, meg pár robo terminatort, szóval zajlanak a poszt-apokaliptikus mindennapok. Na de aztán féltávnál felcsillan egy nagyon érdekes és izgalmas döntési szituáció, amiből csak úgy dőlne a tisztelt publikumra a feszültség, és a komoly drámaiság. De ezt is sikerül kihagyni, sőt, bevonni cukormázzal, majd nitro gyanánt rózsaszín ételszínezékkel gyorsítva megokosítani. A forgatókönyv retardált kreténnek néz minket, a párbeszédeken csak hitetlenkedni, és vinnyogva röhögni lehet, a karaktereket jellem és kidolgozottság híján kedvelni/utálni sajnos nem tudtam, meg amúgy sem kell lerágni a körmünket értük, mert ők szupermenek, és ezért jól irányzott huszárvágásokkal odabaszva a sötétostobának ábrázolt gépeknek kivágják magukat a legnagyobb veszélyből is, míg a logika és a legkisebb mértékű realitás kéz a kézben, széllel szembe hugyozva vigadnak ezalatt. Egyet kiemelnék. Az agyam már szinte itt, az elején ledobta a láncot, amikor a főhős gyerek az autószerelők shurikenjével, aka kerékkulccsal vadász le egy hi-tech felderítő gépet, egy száguldó kocsiból elhajítva a gonosz vashodály felé az ellenállók alapfelszereltségébe tartozó célszerszámot (ellenállónak lenni amúgy móka-kacagás; mereszted a segged valami odúban, aztán a nap fénypontjaként John Connor Szabó-családos stílusban bejelentkezik, és továbbképzést tart a rádióban).

A film központi figuráját, Marcus Wright-ot alakító Sam Worthington minden bizonnyal hálivúd legújabb csillaga lesz, a karizmája legalábbis megvan hozzá, és övé a legerősebb alakítás is. Christian Bale-nek esélye sincs John Connorként villogni, hiszen a karakter egysíkú, és körülbelül akkora játéktérrel rendelkezik, mint egy mozdony. A többiek miatt az egzotikus szépségű, és zseniális névvel megáldott Moon Bloodgood-on, és a vörös gyönyörűség Bryce Dallas Howard-on kívül kár koptatni a billentyűzetet, ugyanis nincs mit írni róluk. De vegyük úgy, hogy a pohár félig tele van, és ha karaktert ábrázolni nem is, jócsajokat castingolni mindenképpen tudnak az illetékes elvtársak.

Az akciók szerintem bizonyos szempontból botrányosak. Persze egy közepesebb nyári blockbuster szintjén teljesen rendben lennének, de hogy egy halálosztós alkotásban egy valamire való, karakteres és emlékezetes zúzdás jelenetet se legyen? Csak ostobábbnál ostobább műanyag eksön? Volt egy kisebb wow momentum ugyan, pár másodpercre, egyszer. De attól hogy amúgy meg lőnek hármat, és halál közönségesen robbantgatnak párat ma már senki sem fog a gatyába élvezni. A vágás szar, a kézikamera idegesítő, koreográfia nulla, epikus csata nulla, vagy ehelyett valóságosabbnak tetsző, kreatív gerilla harcmodor szintén kiskanállal mérve. És ahogy már írtam, pillanatok alatt, izzadtság nélkül kivégzik a robotokat, akik vannak annyira szánalmasak, hogy belerohannak egy jól láthatóan kifeszített láncba. Szegény Skynet biztos megfejelte a falat ezeket látva. Még egy kissé spoileres infó, amit nem tudok kihagyni. Az ellenállók annyira kutyafasza arcok, hogy ketten, pusztakézzel fognak le egy végletekig hajlékony, gyilkolásra kifejlesztett acélsárkányt. Most miakurvaéletért nem lehetett ezt a jelenetet úgy felvenni, hogy sokszorosan le van szíjazva, vasláncozva a foglyul ejtett masina?? Többe került volna?

Összefoglalva vérszegény, fantáziátlan, kínosan egyszerű, sekélyes tucat cucc. A T3 köröket ver rá. Ezzel azt hiszem mindent elárultam. Szigorú leszek, mert szégyen gyalázat ez a hathektós fostartály. 10/3.5. Többet nem tudok mondani, kérem kapcsolja ki.

Utóbbi idők egyik legjobb horrorja, vagyis a [REC] folytatása közelebb, mint gondolnánk. Előzeteseket szökőévente egyszer dobunk ki az oldalra, de eme rövidke kis kedvcsináló széles vigyorra és gyerekes várakozásra késztetett. Remélem mást is...

Tegnap éjszaka váratlan ”UPS csomagot” jelzett az RSS readerem a The Great Buck Howard című film személyében. Egy 2008-as low-budget John Malkovich viccesdrámáról van szó, melyről – azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül – eddig még soha nem hallottam. Mivel Malkovich stílusa – bár változatosnak nem nevezhető – pont olyan, amilyet éjjel kettőkor szívesen bevesz a látóidegem, és mert a film másik leadjére, Tom Hanks fiára kíváncsi voltam egy főszerepben, ezért letö… khm, nah. Megnéztem. 

A ”The Amazing Kreskin” művészéven futó (egyébiránt máig aktívan tevékenykedő), fénykorát a hetvenes években élő amerikai mentalista élete által inspirált film valódi one-man show, egy ténylegesen egy szereplőre kihegyezett produktum. Buck Howard karaktere közepesen lecsúszott, egykoron némi hírnévvel rendelkező bűvész-mentalista, aki nem képes belátni, hogy eljárt felette az idő. Howard elsőre igencsak homogénnek tűnő személyiségének struktúrája a film folyamán fokozatosan épül fel. Minden szereplő, így a jogi egyetemet bűvész-road manager karrierre cserélő Troy (Colin Hanks) is a bűvész személyének egy-egy új, addig ismeretlen aspektusát hozza elő és mutatja be a nézőnek. Malkovich brilliánsan kezeli mind a saját karakterét, mind a (sokszor kétes minőségű játékot felmutató) mellékszereplőkkel kialakított viszonyát, és ahogy a Buck Howard Show éjszakáról éjszakára, városról városra halad, a néző is egyre közelebb kerül ehhez az igazán szeretnivaló karakterhez. 

A film vígjátékként hirdeti magát, és bár elszórtan valóban mosolyra húzzuk szánkat (illetve van egy nagyon fekveröhögős rész is), a The Great Buck Howard stílusában sokkal inkább hasonlít Aronofsky Wrestlerjére, mint bármely vígjátékra. Malkovich karaktere ugyan valamivel kevésbé borongós, mint kedvenc pankrátorunk, de a két film – eltérő utakon ugyan – hasonló módszerekkel próbál majdnem ugyanoda kilyukadni. Sikerül-e a mentalista comebackje? Lényeges-e egyáltalán ez a visszatérés? Mindenki nézze meg, és döntse el maga. Nem kell világmegváltást várni, de az amerikai tucatfilmeknél százszor szórakoztatóbb másfél órát tud nyújtatni számunkra Buck Howard. 10/7 

Furcsa próbálkozásnak hathat egy háború szörnyűségét humorral feloldani, főleg, ha a háború konkrétan meg sem jelenik egy filmben. Altman MASH című filmje viszont könnyedén megbirkózik e feladattal, s habár itt-ott néhány formai problémát tételezhetünk, az alkotást mindenképpen megéri leporolni időnként. Már csak azért is, mivel az amerikai filmgyártás mostohagyermekként kezelt koreai háborúról, szinte csak ez az egyetlen értékelhető alkotás.

A film két erős idézettel (Douglas MacArthur hadseregtábornok pufogása, s Eisenhower „Elmegyek Koreába”) kezd, majd rögtön beleveti magát az epizodikusan felépítő történetbe, melyek inkább tűnnek egy tv sorozat epizódjainak, mint kerek egész mozinak. Ezeknek során betekintést nyerünk a háborúba anélkül, hogy egyetlen képkockát is konkrétan megtekinthetnénk a csatákból.

Ehelyett Sasszem (Donald Suderland) és Trapper John (Elliot Gould) nyegle és éles nyelvű sebészek napjaiból szemezgetve látjuk annak értelmetlenségét és hiábavalóságát. Úgy, hogy e két besorozott férfi a humanizmus legmagasabb fokáról tesz tanúbizonyságot, hisz lehet, hogy a nők, a pia és a szórakozás élteti őket, de mindent maguk mögött hagynak ha műteni kell (gondoljunk csak a Japán epizód csecsemőjére, vagy a visszatérés utáni golf ruhában való műtésre, de akár más megvilágításból a dr. Nemfogfájniért tett áldozatra).

A fekete humor és a végtagok amputálása olyan keveréket alkot, melyek tökéletesen megrajzolják mindazt, amit két besorozott orvos tehet a körülöttük zajló őrület között, mert igaz mi ebből csupán annyit látunk, hogy helikopterek ontják magukból a sebesülteket, de ez épp annyira kifejezőnek hat, mintha robbanások végtelen tengerén keresztül kellene megbirkóznunk a háborúval. Mindezt pedig remek színészi teljesítmény (a két főszereplőn kívül vegyük nyugodtan még ide „forró ajkú” főnővért – Sally Kellerman – és Burns őrnagyot – Robert Duvall –, akik szintén feledhetetlent alakítanak) és zseniális operatőri (külön kiemelendő az amerikai focis epizód, melyben Harold E. Stine csak sikeresen becsempészi a frontvonal hasonlatát) munka teszi teljessé.

Az egész film ellen csupán az időnkénti idegesítő, elkapkodott vágást lehet felhozni, hisz rengeteg helyen túl gyorsan (a montázs befejezése nélkül) vége szakad egy-egy jelenetnek, mely lehet, hogy az alkotás és az egész kontextus epizódszerűségét próbálja erősíteni, de mindenekelőtt bántó a szemnek. Bár ilyen kicsi apróságon nem hiszem, hogy el kellene csúsznia, hisz minden előzetes probléma (a két főszereplő bepanaszolta Altmant a stúdiónál, hogy nem ért filmkészítéshez, s talán le kellene cserélni, bár e feszültség egy képkockán sem érződik) ellenére egy remekül sikerült produkcióról van szó.

Összességében egyeseknek a M.A.S.H. humora talán még ma is morbid, de mindenképpen megérdemel egy leporolást, hisz Altman gúnyos korrajza egyedülálló szórakozást kínál mindenkinek megmutatva ezzel olyasmit, amit előtte még soha senki, főleg így.

Az Úr 2009. évében végre megérkezett a mozik vásznára a film ,mely végre lerántja a leplet a Vatikánról, s olyan összeesküvésre mutat rá, mely igaz nem mérhető elődje (vagy utódja) léptékeihez, de mondanivalójában éppúgy elgondolkodtató, mint Dan Brown másik bestsellere. Kezdhetnénk kissé ironikusan az Angyalok és Démonok filmes adaptációjával való foglalkozást, mert az összesküvés elméletek (a Római Katolikus egyház háza tájáról) koronázatlan királya újra a mozikba robbant.

Ezúttal Robert Langdon professzor (Tom Hanks) viszont nem az egyházat támadja, hanem éppen azt próbálja megmenteni (persze több tízezernyi ártatlannal egyetemben) a pusztulástól. Feladata, hogy az elfeledett Illuminátusok hagyatéka (vagy inkább Galilei jegyzetei illetve Bernini szobrai)  mentén rátaláljon egy bombára (antianyag, s a Vatikán csak por és hamu), s négy bíborosra pár óra leforgása alatt. Szimbólumkutatónk persze rögtön beleveti magát a lehetetlennek tűnő küldetésbe, s segítségül egy fizikus álcájába bújt (vagy valami hasonló, mert hogy elmondja, de hogy pontosan mi az ne tőlem várjátok) gyönyörűséget kap, Vittoria Vetrát (Ayelet Zurer).

A történet persze csupán máz, hogy Dan Brown újabb elfeledett fejezetét nyissa meg a történelemkönyveknek, s a nagyérdemű elé tárja az Illuminátusok történetét, melyben a racionalitás legyőzi a babonás hitet, s végül Isten és tudomány békésen, kart-karba öltve menetelnek a emberiség üdvéért. Hogy ez kinek mennyire kelti fel érdeklődését, döntse el mindenki magának. A történet szerintem megállja a helyét, s tényleg olyan témákat pedzeget, melyek valószínűleg sokak számára teljes homályban maradtak volna az alkotások nélkül.

Filmként nézve a művet, dicsérhető. Hiszen tökéletesen megteremti a feszültséget, s ehhez mérten egy gyorsan pörgő eseménysorozat folytán eljutunk a nagy leleplezésig, mely fordulatokban gazdag, élvezetes végkifejletben csúcsosodik ki (talán egy-két kézi kamerás snitt elfért volna, de ne legyünk telhetetlenek). Így talán nézőként nincs is időnk, hogy a celluloidra rögzített Vatikánban gyönyörűségünket leljük, annál inkább Tom Hanks remek alakításában, mely talán annyira nem is meglepő. Mondhatni talán még történet nélkül is elvinné hátán az egészet, de abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy itt e kettő összejátszása miatt egy igazán szórakoztató, feszültséggel feltöltött kalandfilmet követhetünk nyomon.

A Da Vinci kóddal szemben így egy egészen összeszedett élvezhető alkotással állunk szemben, mely zárszavaként még egy kis média manipulációt is megenged magának (ugyebár a legnyugodtabban lezajló pápa választó konklávéról beszélünk). Végezetül említsünk meg még egy remek alakítást, hisz Camerlengo Patrick McKenna szerepében Ewan McGregor legjobb formáját hozza, bár kétséges, hogy skót heroinistából, hogyan is léphetett elő a pápa jobb kezévé, talán mindegy is.

Sziasztok!

Először is köszöntenék mindenkit. Jómagam egy új blogíró lennék, ki a képregényes világot fogja becsempészni nektek. Szóval készüljetek!
…ahmmm, még kezdő vagyok blogolásban, szóval úgy jöjjenek a kritikák, ha jönnek :)
Akkor bele is vágnék. Most nem képregény elemzés lesz, mint az majd minden héten egyszer látható lesz, hanem Pókboncolás. Áttekintjük a Pókember eddigi kis pályafutását. Vágjunk is bele.
 

Ki áll előttünk? Egy jóvágású férfi, ki Peter Parker néven fut, mint fotóriporter és Spider-Man, mint hős és bűnüldöző. De mi van a gyökerekkel kronológiailag egészen mostanig?

Lássuk csak:

Pókember az 1960-as években, egy olyan korban tűnt fel, mikor a képregények kamasz szereplői csupán a szuperhősök segítőtársai voltak. Peter Parkernek nemcsak szuperhősként, de kamaszként is szembe kellett néznie az élet nehézségeivel. A kitalált szereplők személyiségének ilyen fajta mélyebb megformálása és bemutatása mérföldkőnek számított a képregényhősök történelmében. Az új recept sikeresnek bizonyult, Pókember azóta számos könyv, televíziós sorozat és film főszereplője lett. 2007-ben Pókembernek több mint hat önálló sorozata jelenik meg az Egyesült Államokban, és még emellett más sorozatoknak is állandó, vagy visszatérő szereplője.
Kétséget kizáróan a Marvel egyik büszkesége. Ő egy olyan forradalmi karakter, kinek rajongói tábora megüti a több millió főt.

A figura elsőként az Amazing Fantasy #15-ben jelent meg 1962 augusztusában.
1963-ban pedig megjelent első, önálló, saját nevét viselő füzete, az Amazing Spider-Man (Csodálatos Pókember).

Peter Parker élete nem egyszerű. Különleges képességeit egy tudományos kiállításon szerezte, ahol egy rádióaktív sugárzásnak kitett pók megcsípte. Pár perc rosszullét után Peter azon kapta magát, hogy különleges képességei vannak. Föl tud mászni a falakra, előre megérzi a veszélyt. Peter megvarrta a Csodálatos Pókember ruhát, és megalkotta különleges pókfonál lövedék készletét, majd pankrátor viadalokon vett részt. Egy viadal után futni hagyott egy tolvajt, mert méltóságon alulinak tartotta elkapni. Mikor haza felé tartott, tudomást szerzett arról, hogy Ben bácsit (Peter egyik nevelőjét) megölték. Elhatározta, hogy megkeresi a gyilkost. Amikor sikeresen elkapta bűnözőt, kiderült, hogy az a tolvaj volt, akit futni hagyott a pénzzel. Peter ekkor határozta el, hogy hősként megváltja a világot. „Nagy hatalom nagy felelőséggel jár”- mondogatta Ben bácsi Peternek. Szerencsére ezt tudja jól, és ehhez mérten cselekszik. Peter Parker civil életében May néninél lakik, és szabadúszó fényképészként dolgozik a Hírharsonánál, főnöke J. Jonah Jameson. Szerelme pedig Mary Jane Watson. Később Peter elköltözik May nénitől majd elveszi Mary Janet (hol elválnak, hol újra összejönnek) és tanárként dolgozik egy egyetemen (fizikát tanít). Pókemberként rengeteg ellenfelet kell legyőznie. Ott van Dr. Octopus, Venom, Rengető, Skorpió, Keselyű és még sokan mások. De legveszélyesebb ellenfele nem más, mint Wilson Fisk, a Vezér az alvilág egyik hatalmas lordja (aki amúgy a Fenegyerek életét is megkeseríti). Pókember nincs folyton egyedül, néha együtt harcol más Marvel hősök oldalán. Pl. Az X-Men csapat, Vasember vagy Amerika kapitány. Sőt néhány kaland erejéig a DC Comics két legnagyobb figurájával Supermannel és Batmannal is együtt küzdött. Pókember kellékei: hálóvetők (mindkét csuklóján 1-1) tartalék patron, fényképező és a poloska nagyságú nyomkövetői. Pókember a 3 legismertebb hős közé tartozik, ezen felül a Marvel képregény hősök közül a legismertebb.

Pókember Magyarországon először 1989-ben jelent meg a Semic Interprint kiadó Csodálatos Pókemberének első számában. A sorozat hosszúéltű volt és hála a szerkesztők jó válogatásainak, sok oldalról és sok alkotó szemén keresztül ismerhettük meg Pókembert. 2001 óta a karakter Ultimate változata is megjelenik itthon. 2005 óta pedig a Panini Comics Hihetetlen Pókemberében a régről ismert Peter Parker köszön vissza ránk. Pókember (mint ahogy a világon mindenhol) itthon is a legnépszerűbb hősök közé tartozik.

Elképesztő rajongási érdemei:
Video játékok
Questprobe 2 -Spider-Man
Spider-Man
The Amazing Spider-Man & Captain America -Dr. Doom's Revenge
Amazing Spider-Man
Spider-Man vs. Kingpin
The Amazing Spider-Man -Web of Fire
Spider-Man -Return of The Sinister Six
Spider-Man & X-Men -Arcade's Revenge
Spider-Man (a rajzfilm alapján)
Maximum Carnage
Separation Anxiety
The Amazing Spider-Man -Lethal Foes
Spider-Man -Sinister Six
Spider-Man
Spider-Man -Enter Electro
Spider-Man -The Movie
Spider-Man 2 -The Game
Spider-Man & Friends
Ultimate Spider-Man
Spider-Man: Battle for New York
Spider-Man 3 -The Game
Spider-Man: Web of Shadows
Spider-Man: Friend or Foe

A képregény gyártás terén, jelenleg valamivel több mint 1000 egyéni, az ő nevét viselő alkotás jelent meg. Mellettük számos más történetben feltünt, és szerepelt mellékszereplőként.
5 mozifilm is készült róla, és számos rajzfilmváltozat is megjelent.
Gyüjthető figurákból 130 különböző hivatalosan bejegyzett Pókember létezik és 83 hozzá tartozó karakter (Sandman, Venom, Catwomen stb.)
 
A Pókember rajongás talán sose megy ki a divatból. Hisz volt már klónja, alter ego-ja, és számos más énje. Rajzversenyek szereplője és egy örök szuperhős.
2009 közepe táján, ez a mánia már egész világot bejárta. Egy megunhatatlan hős, kire mindig emlékezni fogunk és egy etalon darab marad.
Ő a Barátságos és Közkedvelt Pókember!
 

A feldolgozások ideje leáldozóban van filmes berkekben, ami talán nem is olyan nagyon nagy baj. Az újrakezdés, mint új trend viszont még elég gyerekcipőben jár, hogy messze menő következtetéseket vonjunk le belőle (a kép egyébként is felemás, néhány fantasztikusan jól sikerült alkotás mellett csapnivalóak is akadnak). A legújabb ide csoportosítható alkotás nem kis feladatot vállalt magára, hisz talán a legnagyobb rajongótáborral büszkélkedhető sci-fi mozit indította újra a kezdetektől.

A Star Trek nem egyszerűen egy film, sorozat, s ezernyi más formába öntött üzlet, hanem azon kevés űrhajós jelenségek népszerűbb változata, mely inkább tudomány, mint fikció (na jó ez így kicsit erős, de talán mégis helytálló). Nos ezzel a J. J. Abrams munkája gyökeresen szakít, ami minden fanyalgásom ellenére nem tett rosszat a USS Enterprise-nak és legénységének. Szóval az újragondolt Kirk kapitány, Spock meg a többi ismerős új kalandok felé repülnek űrszekerükön megújult külsővel és belsővel.

A történet a Star Trek legfényesebb pillanatait idézi, hisz talán kétségtelen, hogy az időutazós részek (mellyel ugye az újrakezdés meg is van magyarázva) voltak a legkimagaslóbb alkotások az azóta tengernyi, sőt óceánnyivá duzzadt kalandok sorában. Ebben az esetben a Romulán Birodalom egy bányászhajója érzi úgy, hogy a jövőben történetek miatt a múltban kell igazságot tennie. Így az éppen pelyhedző állú James T. Kirk (Chris Pine) még csupán kezdeti szárnypróbálgatásain van túl, s a híres csaláson, mellyel kijátszotta a teljesíthetetlen vizsgát, melyet egyébként bizonyos Spock (Zachary Quinto) készített a kadétok okulására.

De a történetbe talán fölösleges is túlzottan belemélyedni, hisz a hangsúly áthelyeződik a látványra, s a karakterek kibontásába, mely nem feltétlen a keretből következik. Az előbbi csillagos ötös, hisz talán még soha nem látott vizuális orgiába csöppenünk bele már az első pillanattól. Űrcsaták, jég borította világok, s látványosabbnál-látványosabb momentumok garantálják, hogy szemeink egy pillanatra se kalandozzanak el a földöntúli tájakról.

Az utóbbi már ízlés kérdése. A két legfontosabb karakter a helyén van, hisz mind Spock, mind Kirk szerepére a választás egyértelműen jó, a többiek (talán ez a két humorzsák, Dr. McCoy (Karl Urban) és Scotty (Simon Pegg) kivételével, no meg persze Uhura (Zoe Saldana), de az ő karaktere nekem rettentően unszimpatikus volt) kissé elnagyoltak, s kevésbé kerülnek fókuszba, de hát ez talán mindig is így volt.

S talán így is van ez jól, hisz a jövőből érkezett ellenség helyett már inkább Spock és Kirk ellentéte viszi előre a történetet, megfelelő humorral s persze akcióval megfűszerezve, de ez utóbbi, úgy, ahogy az egész űrhajós keret a háttérbe szorul. Ezzel persze elveszítjük az elődök legfontosabb szereplőjét, magát az USS Enterpriset, de nyerünk helyette egy kiforrottabb karaktereket mozgató, hihetetlen látványos fikciót, mely mindenki örömére önfeledt szórakozást ígér. Reméljük hamarosan folytatódnak a kalandok új, ismeretlen világok felé.

1991-ben Arnold Schwarzenegger ígéretet tett a filmvásznon („Hastala vista baby.”), s ígéretét betartotta: 1984 és 1991 után 2003-ban is eljátszotta az „elő szövetet a fémvásznon”. 2009-ben viszont már politikus, s nem színész. A Skynet meg egyébként is hatalmon, a háború elkezdődött, elidőzni a múlton nincs lehetőség, új hősökre van szükség, hogy az emberiség túlélje egyik leglátványosabb antiutópiáját.

Valamikor 1984-ben (The Terminator, rendezte: James Cameron) kezdődött az egész, s akkor még senki nem tudta, hova tart mindez. Egy éjszaka furcsa elektromos jelenségek között egy meztelen férfi bukkant fel az éjszakában, s nem sok idő kellett ahhoz, hogy mindenki számára teljesen tisztává váljon, hogy egy jövőből jött gép (Terminátor) „bőrébe” bújt be Arnold Schwarzenegger, ki akkor már túl volt New York-i kalandjain Herculesként, s kétszer Conan bőrébe is belebújt.

A történet 1991-ben folytatódik (legalábbis a mozikban, hisz a filmben már 1997-et írunk, The Terminator 2: Judgment Day, rendezte: James Cameron), hisz Sarah Connort nem sikerült elpusztítani, s így John Connor a jövő reménysége megszületett, hogy megvívja majd csatáját az emberiségre törő Skynettel (az időparadoxon témáját most inkább hagyjuk). A kamasz fiú életére, most nem Kalifornia állam kormányzója tör, sőt ő lesz ki életét megpróbálja megmenteni, hisz a Skynet újabb gépet küldött, hogy kitörölje vereségének lehetőségét is.

A próbálkozás persze ismét sikertelen, de Johné is, hisz egyértelmű, hogy a jövő nem kerülhető el. S az atomháború víziójának valóráválása elkerülhetetlen. Így 2003-ban (The Terminator 3: Rise of the Machines, rendezte: Jonathan Mostow), a dolgok kezdetüket veszik, s a Skynet fellázad teremtője az ember ellen, de persze tesz még egy kísérletet, hogy elpusztítsa Connort. A kísérlet sikertelenül végződik, bár egy-két jövőbéli társát sikeresen likvidálja, s az atomtámadások sorozata végülis valósággá válik.

Ezzel a rövid áttekintéssel pedig el is érkeztünk 2009-be. Hisz idén veszi kezdetét egy újabb trilógia, mely a Skynet elleni háború krónikájának elmesélését vállalná magára (majd a pénztáraknál eldől mi lesz belőle). A hírmorzsák hosszas csepegtetése valamikor véget ért, s a hivatalos előzetesek hoztak némi bizonyosságot életünkben. Mostanra biztosak lehetünk benne, hogy a látvánnyal nem lesz semmi gond (ráadásul ami felrobbanhat az fel is fog), s ráadásul Christian Bale és Bryce Dallas Howard neve is egészen előnyös dolgokkal kecsegtet.

De mielőtt ennyire előre rohannánk, nézzük meg, hogy mit tudunk a film történetéről. Tehát a 4. rész, „Az üdvözülés” (vagy éppen ahogy a Salvation-t sikerül magyarosítani, hisz ennek esetlegesség már régóta ismeretes), egy posztapokaliptikus mozi. 2018-ban járunk, s Connor (Christian Bale) az ellenállás vezére, ki hősi csatákban próbálja a Terminátorok-hordáit visszaszorítani.

Az élet a képek alapján elég sötét és egyhangúan lehangoló (legfőképp a túlélés a cél). A jövőből érkező idegen, Marcus Wright megjelenése viszont felborítja a hétköznapokat. S így az ismeretlen idegen és régi barátunk, John Connor útnak indul, hogy behatoljon a Skynet-központ "szívébe", hogy kiderítsék, milyen titok lappang az emberiség kiirtása mögött.

A rendezést Joseph „McG” McGinthy Nichol-ra bízták (ki talán a Charlie angyalai ezredfordulón túli kalandjai kapcsán lehet ismerős), de ebből még ne vonjunk le nagy következtetéseket (bár, hogy instrukciói között szerepelt Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? c. regényének elolvasása, elég kecsegtetőnek tűnik). A filmet úgyis a látvány és a hang (és persze Bale) fogja a hátán elcipelni. Melyek közül az utóbbi biztos remek lesz, hisz Danny Elfman neve garanciát szolgáltat erre.

A vizuális megjelenítést nehéz egyelőre megítélni (ahhoz látni kellene az egészet). Az eddig elkészült előzetesek alapján úgy tűnik, egy nagyon komor hangulatú világgá sikerült az Új-mexikói forgatási helyszínt varázsolni (díszletekkel és számítógépes utómunkálatokkal). Martin Laing (ki olyan filmek kapcsán említhető, mint Tim Burton denevérembere, a Titanic vagy a City of Ember) neve ebben a tekintetben is sok jót ígér, főként ha hozzávesszük H. R. Gignert, ki ugye az Alien kapcsán lehet ismerős egyeseknek. S ráadásul még Stan Wilson is csatlakozik ehhez a társasághoz, hisz a speciális effektusok nagymestere (mely címet méltán érdemelte ki) is felelős az új Terminátor film kinézetéért.

Christian Bale-t pedig már lassan senkinek nem kell bemutatni, hisz a valamikor pszichopata gyilkos (Americai psycho), oly gyorsan vált Hollywood egyik legfényesebb csillagává, hogy szinte követni sem tudtuk (Batman Begins, The Dark Knight, The Prestige). Az ő színészi játékával valószínűleg semmi gond nem lesz, amit lehet azt ki fogja hozni a karakterből. Kétséges viszont, hogy Sam Worthington mit fog produkálni, hisz a mostanában jól futó ausztrál színészek névsorában még halványan írott betűkkel sem lehet felfedezni az övét.

Női vonalon Claire Danes sajnos (vagy éppen az a váltója tekintetében nem – nálam inkább ez) lecserélték, de a helyére az a Bryce Dallas Howard került, ki Nicole Kidmantől átvette Grace megformálásának lehetőségét (Lars von Trier karaktere a Dogvilleben és a Manderlayben), s ettől jobb ajánlólevelet alig ha kérhetnénk tőle.

Mint ahogy ebből is kiolvasható, a film inkább egy látványos, nagyon erős hanghatásokkal megtámogatott sci-fi környezetbe ültetett akciófilmnek tűnik, melybe talán Christian Bale-nek sikerül belecsempésznie valami pluszt. S bár valahol ott él a remény a kontextusban, hogy számot próbál adni majd a film a gépről és az emberről, de ehhez én sok reményt nem fűzök, de majd meglátjuk.

The Prodigy - Invaders Must Die (2008)

Már hónapok óta gondolkodom, hogy vajon itt-e a helye ennek a lemeznek, hiszen nem volt ez első hallásra szerelem. De a múlt héten azon kaptam magam, hogy ismét belekezdtem, igen erőteljesen, nem kímélve az utcát. Meg kell szokni ezt az 'új' Prodigy-t, hogy megszerethessük. Aki kicsit is jártas, képben van valamennyire a zeneipart illetően, nem hiszem, hogy annak bemutatásra szorul az immár 12 éves (leginkább) electropunk banda. Tucatnyi "klasszikusnak" számító számmal rukkoltak már elő azévek folyamán. Az új album nehezen hasonlítható korábbi lemezeikhez, ha mindenképp hasonlattal kellene élnem, akkor Pendulumot hozhatnám fel (csak nem feltétlen lenne igazam). Őrült lett a cucc egyszerűen. A káosz kottabéli manifesztációja. Amolyan "mindent bele" lett ez, kiforratlan banda képét sugározva, s bár furcsán hangzik, annak ellenére, hogy Prodigy-nek új, mégis retro anyag. Szakít a hagyományokkal az biztos, de albumon belül is túl sok a(z éles) váltás, s akad pár olyan track is, amelyet félpercnél tovább soha nem hallgatunk meg. Na de a címadó dal (melyet itt már ellőttem), vagy az Omen (és a reprise is), a Thunder, az alant hallgatható Warrior's Dance, a Run with the Wolves, a World's on Fire vagy a Stand up kiváló lett, Ez pedig így 8 a 13-ból. Egy próbát megér. 

Egy fergeteges szex jelenettel nyitunk (Marisa Tomei és Philip Seymour Hoffman), majd a hiú ábrándnak tűnő cél után, egy rablás képei következnek. Az események viszont nem várt fordulatot vesznek, s mind a rabló, mind az eladó az „ördögé” lesz. A továbbiakban megismerjük a rablásig vezető utat, s annak utóéletét, s egy családi dráma bontakozik ki e közben szemeink előtt, melynek szálai az emberi lélek olyan húrjait pengetik meg, amelyek kétségtelenül a keresztény főbűnök hatáskörébe tartoznak.

Talán így adhatnánk meg legkönnyebben Sidney Lumet (12 Angry Man, Serpico, The Morning After) 2007-es mozijának a velejét. Persze az időben felszabdalt, s zseniálisan felépített történet ettől sokkal bonyolultabb, s szerteágazóbb. Hisz az elején egyszerűen félresiklott rablásnak tűnő eset mögé Kelly Mesterson scriptje olyan lélekrajzokat biggyeszt, melyek méltán kiérdemelhetnék 2007 egyik legnagyobb dobásának járó díjat. Hogy mégsem így történet, az csupán annak köszönhető, hogy mind Lumet, mind a keze alatt dolgozó színészek enerválttá válnak a végére, s a történet is kicsit összecsapottan záródik le.

Andy (Philip Seymour Hoffman) és Hank (Ethan Hawke) Hanson apu-anyu projektjének feltárása remekül kezdődik, hisz a Tarantinót idéző időben széthasogatott, s azt mindenféle önkény nélkül újra felépítő történet teljesen megállja a helyét. Apró morzsákként csöpögteti az információkat, amíg eljutunk a 9 főbűnön keresztül a pokolra (mohóság, irigység, paráználkodás stb.).

Mindeközben a Fargot idéző pitiáner bűnözők keze közül kicsúszik minden, s ahogy az Coenéknél is, igazi vérfürdővé változik, melynek végén kevesen maradnak talpon (A Fargo-hoz még hozzá köthetjük Andy kapcsán is, hisz Jerry és Andy indítékai roppant mód hasonlatosak), s mindez pénzért, szerelemért, azaz olyasmiért, amit máshogy is el lehetett volna érni.

A dicséretekkel viszont csínján kell bánni, hisz mint ahogy jeleztem már a zseniális színészi játék, a nagyszerű történet nem tart ki a végéig. Hisz igaz, hogy a film nagy részében, az idősíkok logikusan és egymásba fonódva tárják fel az esemény minden perspektíváját, de a végére a kohézió elveszik, s az utolsó fél óra a levegőben lógva marad.

Ezalatt a színészi játékok is kategóriákat zuhannak, s a drámát olyan hanyagul megfestett melodramatikus jelenetek tűzdelik meg, melyeket vagy jobban kibontva, vagy inkább sehogy sem kellett volna prezentálni (itt érzésem szerint a zene is túlzóvá, már-már hatásvadásszá válik, ami azért kissé talán furcsa Carter Burwelltől (In Bruges, No Country for Old Man, Fargo, Adaptation).

Összességében viszont kellemes alkotással állunk szemben, hisz minden „hanyagság” ellenére, egy remekül felépített drámát szül a stáb, mely igaz nem a legeredetibb (de végül is Lumetet talán nem is határtalan kreativitása végett szeretjük), de mindenképpen megfelelő mélységekkel és tartammal bíró mozi lesz. Aki lemaradt volna róla tegnap, s még nem látta mindenképpen pótolja.

Újabb hónap veszi kezdetét, mi pedig ismét megvizsgáljuk röviden, hogy miket is vetítenek a hazai mozik ezen időszak alatt. Zárójelben az előítélet.

A hónap egyik legnagyobb neve, a James Cameron által teremtett széria negyedik rész,e mely egyben egy új trilógia kezdete (az első filmről megemlékezett VVega, a másodikról paulkemp, a harmadikról én). A Terminátor: Megváltás (Terminator: Salvation) tovább követi John Connor háborúját a gépek ellen, immár a jövőben. A főszerepben napjaink egyik színészóriása, Christian Bale, aki három részre írt alá. Az ellenállás további tagjai; Sam Worthington, Anton Yelchin, Moon Bloodgood, Bryce Dallas Howard, Common, Helena Bonham Carter. A rendezői székben Joseph "McG" McGinty Nichol, aki például a Charlie Anygalai, vagy a Több, mint sportot jegyzi még. Amerikában másfél hete megy, a kritikusok nem szeretik, a 90 milliós bevétel pedig a 200 milliós büdzséhez képest elég vékony. Mindenesetre, június negyedikétől mi is nézhetjük. Előzetes (magyarul is) (?)

Steven Soderbergh keze alól jön az egyik leghíresebb marxista életrajzi filmje, a Che - Az argentín. A film érdekessége, hogy két részből áll. Az első, Az argentín a kubai forradalomtól veszi fel a fonalat, Gueverát pedig Benicio Del Toro alakítja, ki már korábban is dolgozott együtt Soderbergh-el. Az 50 milliós költségvetés, eddig 30 milliót termelt, pedig ígéretes alkotás, mely a második résszel együtt, a Guerilla-val 260 percet töltött ki Cannes-ban (Torontóban már csak 235). Június hónap negyedik napjától láthatjuk mi is, honnan indult a vezér. Előzetes (+)

Szajki Péter az Intim fejlövés című filmjével az idei Filmszemlén beseperte a legjobb elsőfilm díját. Egy night club, egy este, négy férfi, négy történet, fókuszban a szex. A film stílusát tekintve vígjáték-krimi-dráma, olyan színészekkel, mint Szabó Győző, Gáspár Tibor, Nagy Kalózy Eszter, vagy Kovács Lehel. Premier: Június 4. Előzetes (-)

1966. Mivel a brit rádiók nem vitték túlzásba a rock zenék leadását, így, az Északi-tenger közepén állomásozó hajóról kellett sugározni 24/7 a rock-ot a kalózoknak. A kalózrádió főnöke hamarosan megkapja látogatóba unokaöccsét, kinek fejmosásra lenne szüksége, hisz frissen repült a suliból. És akkor kezdődnek az őrült kalandok a Rockhajó (The boat that rocked) fedélzetén. A rendező Richard Curtis, kinek előző rendezése az Igazából Szerelem (Love Actually) de íróként bőszen tevékenykedett (Bridget Jones filmek, Bean, Négy esküvő egy temetés). Főszerepben napjaink egyik legsokoldalúbb és legjobb színésze, Philip Seymour Hoffman, valamint Gemma Arterton, Emma Thompson, Nick Frost és Bill Nighy többek közt. A tengerentúlon vegyesek az érzelmek a filmmel kapcsolatban. Bemutató: Június 11. Előzetes (-)

Nicolas Cage tovább próbálkozik, hogy karrierjét jó írányba terelje. A parókakirály persze még nincs elveszve, nézzük el neki a botrányos Szellemlovast (Ghost Rider), a Next-et vagy legutóbbi próbálkozását a Veszélyes Bangkok-ot (Bangkok Dangerous), hisz adott ki kezéből alapvetéseket, ráadásul idén többször is kísérletezhet. Először a Képlet (Knowing) keretein belül, június 11-től. 50 évvel ezelőtt egy iskolai ünnepségen a diákok elraktározták rajzaikat, melyeken az általuk elképzel jövő fest. Egy kislány számsorokkal írja tele a papírt, melyre Cage 50 esztendő után bukkan és rájön, hogy a számok dátumokat jelölnek, katasztrófák dátumait. Három, be nem következett is szerepel a listán, így Cage versenybe száll az idővel, hogy mentse az emberiséget. Bíztató, hisz a rendező Alex Proyas, akinek köszönhetjük a Hollót, a Dark City-t vagy épp az Én, a robot-ot. Odakint már márciusban láthatták, a kritkusok nem szeretik, de a kasszák az 50 milliós költségvetés háromszorosát termelték. Előzetes (-)

A Vakság (Blindness) brazil-japán-kanadai koprodukció, az azonos című 1995-ös regény adaptálása. Új járvány terjed szélsebesen, mely áldozatait megvakítja kivétel nélkül. A betegeket vesztegzár alá helyezik, egy elhagyatott elmegyógyintézetben. Julianne Moore is bekerül, de ő csak színleli a vakságot, hogy férje (Mark Ruffalo) mellett maradhasson. Moore többnyire jó filmekhez adja a nevét, a külföldi visszajelzésekből ítélve, most nem. További szereplők; Danny Glover, Alice Braga. Mi június 11-től láthatjuk (ha lesz ellenszer). Előzetes (-)

Ismerős szituáció következik (na, nem a helyszín miatt). Négy barát Las Vegasba utazik, ahol is egy legénybúcsún elég rendesen felöntenek a garatra, másnap már csak arra emlékeznek, hogy... hát... semmire. Ráadásul a férjjelölt is eltűnt. Indul hát a nyomozás az eltűnt személy után, az ügyet pedig a Másnaposok (The Hangover) vezetik, június 17-től. Direktor: Todd Phillips (Cool-túra, Starsky és Hutch). Főszerepben: Bradley Cooper, Ed Helms, Zach Galifianakis, Heather Graham. Előzetes (Mike Tyson?! :O - EPIC) (+)

A havi kötelező horror ezúttal Az utolsó ház balra (The last house on the left), mely az azonos című 1972-es film feldolgozása, így minőséget nagyon ne is várjunk. A sztorit egy egyszerű bosszúvágy mozgatja, főszerepben Tony Goldwyn, Monica Potter, Sara Paxton. A noname rendező ellenére mégis érdekes lehet a film, hisz az eredeti írója, Wes Craven most producerkedik, szóval lát reményt. Wes Craven jegyzi, mint rendező az eredeti Sziklák szemét (első, második rész egyaránt), a Rémálom az Elm utcábant, valamint a Sikoly trilógiát (melynek jövőre jön a negyedik része), hogy párat megemlítsünk. Bemutató: Június 18. Előzetes (-)

Sandra Bullock megkéri Ryan Reynolds kezét, hogy ne toloncolhassák ki az országból a bevándorlásiak. A bonyodalom az, hogy Reynolds itt Bullock asszisztense, akit éveken át ugráltatott és gyötört a nő. Ennyi volna a Nász-ajánlat (The Proposal). A rendező Anne Fletxher, aki eddig csak koreográfusként volt jelen a filmiparban. Mi egy nappal az amerikaiak előtt láthatjuk, június 18-tól. Előzetes (+)

A magyar kasszáknál a Terminátor egyetlen ehavi kihívója következik. Transformers: A bukottak bosszúja (Transformers: Revenge of the Fallen). Michael Bay maradt, Spielberg maradt, Shia Labeouf, Megan Fox, Josh Duhamel, John Turturro, Tyrese Gibson maradt. Mi változott? Még több robot, még nagyobb robbanások, több Megan (csak ezt ne). A több, mint két órás film 200 millió dollárba került, így reménykedhetünk, hogy az előzménnyel ellentétben a közepesnél jobb popcorn-mozit kapunk. Az előzetesek alapján erre minden esély megvan. Hazai premier: Június 24. Előzetes (magyarul is) (+)

Coco Chanel (CoCo Avant Chanel), avagy egy legendás nőszemély, a modern nő. Az életrajzi dráma főszereplőjét a mindig remeklő Audrey Tautou testesíti meg. Betekintést nyerhetünk a pompa előtti életbe, az árvaházban töltött hosszas napokba, énekesnői pályájába, majd kurtizánként töltött időszakába. Mígnem elérkezünk a divat világának királynőjéhez. Június 25. Előzetes (+)

Megint én vagyok a hülye. Mert minek is hallgatni a lehúzó kritikák és vélemények tömkelegére? Inkább basszunk el laza két órát az életünkből a Megtorlóra. Hát ne. Ne tegyétek kedves olvasók, akik épp azon dilemmáztak, hogy hmmm megnézem ezt a koponyás pólós csávót, ahogy bosszút áll a dagadt Travoltán. Aki még nem látta ezt a rettenetet, az óvakodjon tőle és meneküljön, mint egyszeri mexikói kisgyerek tüsszögő disznó láttán.

Rendezőnk az executive producerkedés sáros sarkantyús csizmáját akasztotta szögre, hogy megcsillogtassa tehetségtelenségét, és ezzel a vége főcímig éppenhogy elszenvedni képes fospumpával megkezdje, és egyszersmind fejbe is lője direktori karrierjét. Én személy szerint legalábbis szurkolok érte, hogy az életben ne kapjon pár ezer (kanadai!) dollárnál többet egyetlen filmtervére sem.

Mert miket is szerepeltet séfünk az étlapon? Előételnek egy kis ötlettelenséget, bőven megkenve közhelyességgel, majd aperitif gyanánt olyan színvonalas dialógusokat, amelyeket bármely tizes nagyságrendű akciófilmet megélt filmbarát három óra alatt összedob (és ebből 120 percet egy tényleg értékes mozival üt el). Ezután jön az első fogás, a forgatókönyv híján értékelhetetlen alakítást nyújtó színészek serege, és ennek egyenes ági leszármazottja, a néző által irányukba mutatott tökéletes érdektelenség. Sebaj, majd a második fogás megmenti az estét. Jajj, mégsem, hiszen a totál filmbe nem illő defekt duóra (a trió csak Rebecca Romijn miatt szerepel itt duóként, neki természetesen mindent elnézünk) elfecsérelt örökkévalóságnak tűnő perceket talán a  főhősre kellett volna fordítani. Akkor lehet, hogy sajnálnánk, vagy szurkolnánk neki. Így viszont telibeszarom, hogy mi lesz vele. A harmadik fogás pedig nagyon sótlan lett, nem ártott volna rá egy kicsivel több puskapor, vagy jól megkoreografált verekedés-páckeverék. Ha már másfél órába sem képes beleférni egy SP rész feléig kitartó tartalommal megvert akciófilm, akkor legalább legyen benne törés-zúzás-rombolás bőven. Nem az, hogy Thomas Jane nyilaz kettőt, késel hármat aztán letudtuk a finálét.

Na már így túl sokat koptattam a billentyűzetem, lényeg  a lényeg: a Megtorló egy siralmasan gyengén összarakott, halál unalmas, látványmentes fasság, amit senkinek sem ajánlok. 10/3.

12 év kellett, hogy a Terminátor sorozat trilógiává bővüljön, folytatva Connor harcát a jövőért. Joggal örülhetett a nép, hogy két klasszikus után leporolják a frencsájzt, tovább szőve a sztorit a katartikus vég felé, de már a forgatás előtt gyülekeztek a felhők a produkció feje felett, melyek inkább gombák voltak, mintsem szürkék, ugyanis James Cameron teljesen elhatárolta magát az alkotástól, jelezvén, hogy talán mégsem kellene tovább boncolgatni az élő szövetet a fémvázon. Pedig megtették, és (sajnos?) ebben országunk szülötte is részt vállalt.

Anyja halála óta John (Nick Stahl) egyedül tengeti a napjait, teljesen láthatatlanul. Se telefon, se lakcím, se hitelkártya, semmi. Napközben dolgozik a betevőért, este utazik tovább, sehova és mindenhova. Mindeközben a Skynet sem tétlenkedik, visszaküldi az időben (2004-be) eddigi legfejletteb gyilkológépét, a T-X-et, mely zavarba ejtő módon egy szőke bombanő külsejét ölti magára (Kristanna Loken), feladata, hogy likvidálja John Connort és a jövőben alatta szolgáló fontosabb személyeket. Jó szokását követve az Ellenállás is visszaküld valakit, hogy megvédje John Connort. A jó oldalt szolgáló terminátor (Arnold Schwarzenegger) nem sok eséllyel indul a fogadóirodákban azonban közel sem olyan erős, gyors és intelligens, mint ellenfele...

Cameron nem viccelt, nélküle nem úgy lázadnak a gépek, ahogy illendő és bár a végeredmény nem lett tragikus, de hiányzik belőle minden, amitől Terminátor film a Terminátor film. Látványos, szórakoztató akciófilm lett ez "csupán", Jonathan Mostow dirigálása alatt (akinek addigi legnagyobb dobása az U-571 volt, idén pedig jön tőle a Surrogates Bruce Willis-szel ), de annak tökéletes. Törik, szakad, robban minden ameddig a szem ellát, profin megkomponálva, remek trükökkel. Ennyi akció talán az előző két részben sem volt összesen. De amíg mi a fejünk kapkodjuk a film elveszti a lelkét, (nemcsak a számítógépes effektek, hanem) a forgatókönyv miatt nem marad semmi emberi, idő mondandóra (csak egy nyúlfarknyi ebben a 109 percben, mely az előzmények hosszúságához nem is mérhető). Probléma csak a szkripttel akad, de ez is bőven elég. Azzal (is), hogy a gonosz egy bombanő a feszültség, mint olyan megszűnt létezni (gondolom azzal magyarázható ez, hogy észrevétlenebbül el tud vegyülni egy törékeny nő az emberek közt, mint egy pszichopata fejszerkezetű férfi... na de, egy karcsú, szőke, feszes seggű, remek mellű nő nem feltünő? oké, nem sírok, inkább, mint egy klimaxos portásnéni aki a felmosóval abál). Kevesebb az explicit jelenet, több a humorosnak szánt momentum és ez fájó. Pár órán belül itt az Ítélet Napja, az ilyen gegeknek hála senkit nem érdekel komolyan. Végül, túl sok a deja vu.

Mint említettem a látványt nem érheti panasz, ehhez, ahogy az elvárható, fülbemászó aláfestő zenék dukálnak, nem csupán a múltból (Marco Beltrami, többek közt a Hellboyt és az Én, a robotot komponálta ezután). A zseniális (és félresiklott) Edward Furlong után Nick Stahl játszhatta el az emberiség legfőbb reményét (honnan kéne ismernünk? ... hm, legismertebb filmje a Sin City, ott ő volt a Yellow Bastard) és ahogy a gárda többi tagja, ő is elfogadhatóan játszott. Kristanna Loken persze kilóg a sorból, de ő külsővel kompenzálja ezt. Itt van még Connor jövőbeli felesége, a nagyon helyes teremtés, Claire Danes (tán' ő volt a legjobb), de ugye mindenki csak Arnold árnyékában loholhat, ő egy ikonikus figura, így mindegy mit csinál, mi szeretni fogjuk. Egyébként csodálkozom, hogy senki nem kérdezte még meg a Terminátort, hogy miért van akcentusa. Összegezve, nem méltó folytatás, de remek akciófilm, csak el kell vonatkoztatni az előzőktől (ha Cameron rendezte volna, akkor maximálisan megérdemelné a fikát). A forgatókönyvön kívül minden a helyén van, így 10/6.5