Újabb hőhullám, újabb háború, s máris levonhatjuk a következtetést, hogy valahol egy ragadozó kergeti áldozatait (katasztrófa-turizmus? esetleg szafari?). Persze még ebben a műfajban sem lehetséges kétszer ugyanazt lelőni, ezért teljesen lecserélt gárda kergetőzik Los Angelesben. Először is ott van Danny „túl öreg vagyok hozzá” Glover által megformált Mike Harrigan, ki még ekkor is kitűnően fest a balhés rendőr szerepében, s most még társra sincsen szüksége, aki felpiszkálná egy-két meggondolatlan tettre.

Aztán ott van a két banda, akik az LA feletti hatalomért lövik szét az egész várost, mert ugye a drog és a belőle befolyó pénz mindent megér. Meg a maroknyi rendőr, kik első ránézésre hullazsákra teremtek, illetve az a maroknyi szövetségi ügynök, hiszen valakiknek többet is kell tudniuk, mint az átlag halandónak, de az ő esélyeik sem tűnnek túl rózsásnak. A vadászunk (Kevin Peter Hall) így kedvére válogathat, s talán mondani sem kell, hogy áldozataiban nincs hiány.

Mint láthatjuk a film a jól bevált szisztémára építve – két banda, kik harcolnak, de közben egy harmadik fél a semmiből előlépve lesöpri őket a porondról –, bár kissé megcsavarva teremti meg a lehetőséget egy újabb vadászatra, hogy végül Harrigen és vele az emberiség kiérdemelje az idegenek tiszteletét. S mindezt újra pörgős, mindent lehengerlő tempóval, talán még több ólommal, s vérrel.

Mindezt pedig úgy, hogy az előzmények hibájából egy pillanatig sem tanul, hiszen ugyanazokon a hibákon vergődik keresztül (nagyon sztereotip karakterek, ötlettelen fényképezés, rendezés), hogy aztán mégis egy élvezetesebb mozit hozzon össze. Illetve időnként a figurák úgy mozgnak a táblán, hogy az már röhejes, de inkább hagyjuk a negatívumokat.

Talán egyeseknek szentségtörés lesz mindez, de igenis a Predator második része sokkal kellemesebb alkotás, mint Arni dzsungel kalandja, hiszen a távoli rokonságnak tekinthető városban Danny Glover olyat csillant – melyről azért tudjuk, hogy álmából felkeltve is képes –, ami önmagában elviszi a hátán az egész filmet.

Az pedig, hogy apró utalásokkal egy picit közelebb kerülünk a ragadozókhoz, s néhány finom szál megpendítésével egészen mélyre láthatunk a gondolkodásukba, s társadalmukba, már csak hab a tortán. Mint ahogy az űrhajóban felbukkanó koponyák is, melyek mint már tudjuk sok-sok újabb történetre és magyarázkodásra adnak okot (bár ne tették volna inkább).

Aki szerette az első részt, annak ez sem fog csalódást okozni, aki viszont tartalmasabb szórakozásra vágyik, az ne ezt vegye ki az esti videózáshoz. Bár igaz, hogy akciófilmek között talán kiemelkedő alkotás, de a rengeteg lehetőség közül, mely ott rejtőzik a sorok között egyet sem ragad meg, s így csupán egy újabb sci-fi akció, mely szórakoztat-szórakoztat, de nem képes túllépni saját árnyékán, pedig csak ha kicsit komolyabban gondolja, hogy itt nem az ember a főszereplő, de hát… Maradjunk inkább a jó pattogatott kukoricázásnál.

John McTiernan még a Die Hard előtt elkészítette „a Halál” méltó ellenfelét bemutató filmet, a Ragadozót. Igaz, hogy ebben az esetben még nem a távoli jövőben járunk, s űrhajókon vagy más sci-fi kellékül szolgáló helyszíneken vannak kitéve a roppant törékeny földlakók egy idegen kénye kedvének, de, hogy ki vannak téve, az kétségtelen.

Tehát valamikor a hidegháborúban járunk, s a történet szerint egy különleges alakulatot akarnak bevetni valahol Dél-Amerikában, hogy egy minisztert kimenekítsenek a gerillák fogságából. Ez viszont egyszerű átverésnek bizonyul, s mint kiderül, csupán egy kis piszkos munkát akartak elvégeztetni a Dutch Schaefer őrnagy(Arnold Schwarzenegger) vezette  kommandóval.

Mely még nem is okoz problémát, de a találkozási pont felé vezető úton, furcsa dolgok történnek, s a „megelevenedő” dzsungel egyszerűen „felfalja” a katonák nagy részét. Természetesen Dutch ezt nem tűrheti, s végül egyedül száll szembe a vadásszal (kiről ugye közben kiderül, hogy nem e bolygó szülötte). A heroikus küzdelemben pedig természetesen a kommandós leleményességével és emberfeletti kitartásával győzedelmeskedni tud.

A filmtől nem kell valami nagy durranást várni. Egy pörgős, lendületes akciófilmről van szó, mely a szokásos klisékkel építi fel magát. Ami kiemelkedő az természetesen a ragadozó megteremtése, hisz az ő megjelenésével (ki egyébként a forróság és a háború szagára érkezve ejti el áldozatait) az Alien univerzum tovább bővül (ha még itt nem is, a második rész Alien koponyájával már mindenképpen).

Sokat szót a karakterekre és a színészekre vesztegetni kár, hiszen a nyomkövető indián, a gépágyúval rohangáló (feltehetőleg texasi) katona, a hülye poénokat ellövő kommandós, mind-mind már jól ismert klisé, melyet a színészek nem tudnak feltölteni semmi többlettel. Arnold sem nyújt semmi extrát, sőt lehet, hogy a szokásostól még kicsit kevésbé is vesszük meg szigorú nézését, bár azért akad egy-két jelenet, mely mintha azt bizonyítaná, hogy nem csupán testépítő múltja miatt van létjogosultsága a filmvásznon.

Hasonló dolgok mondhatóak el a film formai oldaláról is: takaros munkának tűnik, de semmi több. A fényképezés szinte észre sem veszi a rengeteg lehetőséget, melyet a környezet kínál, a direktor úrnak sem okozott sok fejtörést vélhetően, hogy milyen instrukcióval lássa el szereplőit. Bár érdekes kérdés, hogy a film főszereplője a kudarcot valló idegen (ki a címben szerepel, illetve sok jelenetet az ő szemén keresztül látunk), vagy a kommandós, de talán ez nem is olyan bonyolúlt kérdés, mint ahogy azt látni próbálom.

Mindennek ellenére, mégis kisebb kultusz alakult ki, az emberekre vadászó űrlény körül, ki a koponyákat, mint trófeákat őrzi. Talán köszönhető ez egyszerű, letisztult voltának, mely tökéletesen élvezhetővé teszi, s ha elvárásainkat sikerül erre a szintre belőnünk, akkor egy nagyon kellemes másfél órában lehet részünk. Hiszen a pörgős akció jeleneteket, szinte alig-alig akasztja meg egy-két kisebb epizód, mely viszont törést nem, csak még nagyobb izgalmakat eredményeznek.

Ellen Ripley (Sigourney Weaver) halott, s úgy tűnik vele együtt pusztult az emberiséget fenyegető (már csupán létezésével is) idegen faj is. Persze semmi sem ilyen egyszerű, hiszen az emberi fantázia és tudásvágy (no meg hülyeség) sokkal nagyobb, mint azt várnánk. Így Jean-Pierre Jeunet dirigálásával újra megjelenik a Halál.

200 év telt el az utolsó találkozás óta, a technika hatalmasat ugrott a fejlődés létráján, s a Cég is a múlté már. A vágy viszont, hogy az idegeneket tudományos kísérletekre használják mélyebben szunnyad, mint, hogy két apró század kimossa az emberek fejéből. Így fordulhat elő, hogy Ripley egyszer csak magához tér, s hamar kiderül, hogy mind őt, mind a benne valamikor növekvő királynőt klónozták, mellékhatásként pedig átadtak egymásnak egy-két tulajdonságot.

Tehát a kísérletek elkezdődtek, a tojásokból kikeletek az arctámadók, s a nem rég hajóra szállított alanyokat „meg is erőszakolták”. Természetesen a lopott hibernálókból előkerülő férfiak és nők nehezen lehetnének önkéntesek, hiszen már csak a kalózok jelenléte is rácáfol minderre. Mindez pedig egy katonai űrhajón (újra a végtelentől körülölelve) kívül a peremen játszódik.

Ezek alapján ránézésre kész is a recept. Ott vannak a dögök, megvan Ripley is, néhány mellékszereplő, kiket nyugodtan be lehet majd áldozni a film folyamán, s persze ott van ismét az űrhajó, mely eddig a legjobban működött szerintem a filmek történetében. Viszont ennyit elmondani nem elég, hiszen Jeunet teljesen szabad kezet kapott, s így lényegileg magával hozott mindent, ami szerinte egy film készítéshez nélkülözhetetlen. Így pedig a film gyökeresen eltér minden eddigi Alien mozitól.

Elsőször is teljesen más ritmusban folyik le, illetve akció alig-alig akad benne, viszont hála Jeunet stábjának, az eddigiekkel szemben a szörnyet nyáladzása, úszása vagy akármily közben hosszú-hosszú perceken keresztül csodálhatjuk. Ez egyébként az egész filmre roppant mód jellemző, a díszletek, a jelmezek, a sminkek első osztályúak, s a bennük mozgó színészek sem hagynak túl sok kivetni valót maguk után.

A kalóz hajó legénysége, roppan fantáziadúsan, átgondoltan felépített közösség (mely igaz hordoz magába némi vásári komédiás jelleget, de hát mit is várjunk Jeunet-től). Ripleyt a szokásos formájában hozza Weaver, de most valaki felnő mellé, hisz a Callt alakító Winona Ryder legalább ugyan olyan jónak tűnik, bár egy picikét lehet túl is szárnyalja. A hajó legénységével kapcsolatban sincsen semmi kivetnivaló, bár az ő társaságukat nem élvezhetjük túl sokáig (ami talán nem is nagy probléma).

A film legnagyobb buktatója a történet. Egyfelől nem tartja magát az Alien Franchise-hoz, s sok mindent roppant mód szabadon kezel, mely nem tesz jót. Másfelől, hiába az új szörny (mellyel már-már emberi arcot kap a Halál), semmi nem marad meg a lendületes akció jelenetekből, az igazán klausztrofób érzésből, s így a kimagasló látvány ellenére szinte jellegtelenné válik az alkotás. Mindettől függetlenül persze roppant mód élvezhető, hisz a sci-fi szerelmeseinek ez valószínűleg elégséges, hogy megtekintsenek egy alkotást.

Valamiért úgy emlékeztem, hogy a harmadik felvonás az ultimate Rambo experience, hogy itt néha meg kell állítani a filmet, mert annyira röhögök valamin, vagy hogy itt kegyetlenül végigrombolnak egész Mákföldországon keresztül. De aztán nem, kavintont kéne szedni.

Majd' egy órán át azt bizonygatják nekünk, hogy ezek az afgánok ezek a spártaiak egyenes ági leszármazottai, csak ők lándzsa helyett AK-val szigorítják az ellent. Ezek a kutyafasza gyerekek Mordorba csak vakációzni jártak, és lengyel módra simán nekivezetik egy lóerős harcigépeiket a páncélozott orosz alakulatoknak, Jahh, kérem nagy különbség van ám a tankok elleni lovasrohamok között is. Nem mindegy, hogy John Rambo nyargal e az élen kezében egy 4 literes molotovkoktéllal, vagy sem. Mert tudniillik hozzá képest a Frigyláda is csak 30%-on muzsikál.

Kicsit előre kalandoztam. A lényeg, hogy a film 80%-a egyszerűen unalmas. Nincsenek klasszik Rambo pillanatok, amik miatt egy vállrándítással elintéznénk a dilettáns vágást és az önmaga paródiájába hajló szövegkönyv fordulatait. Tévelygés afgánéknál, karikába borjú dobálás, kisgyerek buksi simogatás. Ez dívik. Nem tudták tartalommal megtölteni a harmadik küldetést, és így kevésnek bizonyulnak Trautman ezredesnek az előző részhez hasonlóan brutálisan eltalált beszólásai, vagy a finálé harci orgiája is. Najó, azért a helikopter vs. tank párbaj jelenet mindent megér.

A leggyengébb Rambo mozi, még bűnös szórakozásnak is halovány eresztés. 10/5.

A helyzet lényegileg változatlan. David Fincher filmjében ismét Ripley (Sigourney Weaver) küzd meg egy idegennel, aki ebben az esetben egy kutyát használt keltetően, így időnként (sajnos!) inkább tűnik humorosnak, mint egy horror szörnyének. Illetve most legénység vagy katonák helyett egy rakás dupla Y kromoszómás elitéltet kap segítségül, kik ráadásul megtalálták maguknak istent. No meg persze a tény, hogy benne is növekszik egy „kicsike” némileg újraértelmezi az egész koreográfiát.

Merthogy eleinte úgy tűnik semmi sem változik. A film ott veszi fel az események fonalát, ahol az előző abba maradt. A haza felé út ismét problémásan alakul, ugyanis egy két tojást, az űrbe lökött dühös anyuka hátrahagyott szuvenírként. Ráadásul valamilyen homályos oknál fogva tűz üt ki a fedélzeten, mely beindít egy vészmechanizmust, minek következtében a hibernáltak egy mentő kabinban, majd a bolygón találják magukat. Illetve csupán Ripley, hiszen az egyetlen túlélő ismét ő.

A filmhez hozzá tartozik, hogy senki nem akarta a FOX-on kívül, hogy elkészüljön. Mind a forgatókönyv, mind a rendezés annyi ember kezén futott át, hogy azt már számon tartani is nehéz. Ami viszont biztos, s könnyen kimondható, hogy végül  Fincher a korábbi ötletekből merítve végül megalkotta az Alien 3-at, s leborotváltatta Weaver fejét (ki egyébként csak úgy vállalta a szerepet, ha karaktere a végén életét veszti), melyek közül a film ismertében csak az egyik tűnik jó ötletnek (s persze, hogy ez az utóbbi).

Nem lenne rossz film a harmadik fejezete az „Idegenek” és Ripley hadnagy kalandjainak, ha több figyelmet szentelt volna a részleteknek (mely igazából nem Fincher hibája, hiszen a FOX vágatta meg vele rettentően). A karakterek, kikben rengeteg potencia rejlik lógnak a levegőben, elnagyoltak, s igazából így kicsit szürkék is. Ezzel párhuzamba állítható a történet is, hiszen az sem bontakozik ki, vagy legalább is nagyon szétzilálódik, s habár szinte egy pillanatra sem ül le, mégis hiányérzetünk támadhat a végén. S igaz, hogy a helyszín egy kellemes borzongásnak is helyet adhatna, de az egész ziláltsága miatt, illetva a dog-alien miatt erre én nem sok esélyt látok.

Az egyetlen ténylegesen pozitívumként említhető momentum, az főhősnőnk, hisz mint eddig minden esetben itt is kiválóan hozza a figurát Weaver. Illetve ha eltekintünk mindentől, s mint az ő személyes drámájára tekintünk a filmre, akkor még van remény. Erre több helyen is lehetőséget kapunk, hiszen mind a fényképezés, mind a hangok segítenek, hogy a helyébe képzelhessük magunka időnként. (Gondoljunk csak a rosszulléteire, mikor minden kicsit tompábbá válik, s háttérbe szorul.)

Összességében le a kalappal Fincher előtt, hiszen minden nyomás és noszogatás ellenére egy korrekt mozit tudott összehozni, melynek nem sok szégyenkezni valója van elődeivel szemben, s bár igaz, hogy még a rendezői változatnak sem sikerül az eddig említett lyukakat betömnie, de mégis olyan hangulatot teremt, melyből érezhetjük, hogy sokkal több minden bújik meg a háttérben, mint amit a vásznon látunk.

Ez hogy elégséges e, mindenki döntse el magának, s abban biztos lehet, hogy csalódni semmiképpen nem fog, hiszen élvezhető alkotás minden hiányossága és hibája ellenére.

Az első rész egy minden szempontból nagyon jó film, kerek egész. Hasonló folytatást értelmetlen lett volna készíteni neki, az alkotók (köztük a forgatókönyvet Stallonéval együtt jegyző James Cameron!) ehelyett szerencsére más harci ösvényt jelöltek ki a második epizód számára. J.J. Rambo vietnámi veterán figuráját szinte teljesen lecsupaszították, és ezzel egyidőben popkulturális ikont faragtak belőle. Rambo ugyanis ezzel a filmmel válik "Rambová", nem véletlenül viseli az ő nevét az alkotás címe is, és a First Blood Part II csak az alcím, hogy azért mindenki tudja, hogy miről/kiről is van szó.

A sztori faék egyszerűségű, de hát kinek kell itt összetett cselekmény? Hősünket azzal a céllal hozza ki a börtönből Trautman ezredes (Richard Crenna), hogy vállaljon el egy öngyilkos felderítő küldetést Vietnámban, ahol is amerikai foglyok felkutatása lenne a feladata. Rambót  felsőbb politikai érdekekkel összhangban a misszió során átkúrják a palánkon, de ekkor még nem tudják, hogy ezzel gyakorlatilag széllel szemben hugyoznak gőzerővel. 

A nagybetűs KATONÁNAK rövid ideig segítségére van egy, a helyi erőt képviselő  kiscsaj, aki nem túl eszes, ámbár sötétostoba, ellenben olyan, mint a lopott bicikli. Tolnám. Az idióta, minden elvárást alulteljesítően bárgyú és rossz ütemű párbeszédeket, valamint a jó adag giccsromantikát megelégelt nézőtábor durván 30 perc elteltével azon veszi észre magát, hogy a ribanc megmurdelódásáért drukkol veszettül, hogy utána kezdődhessen a dzsungel gyilok. De még milyen gyakás vár ránk...Rambo egyszerűen leírhatatlanul kőkemény, bünteti a sárgákat a segítségükre siető ruszki csapatokkal együtt, mint ÁNTSZ az egyszeri balatoni kifőzdést. Sárból ki-sásba be, késsel, liánnal, pusztakézzel és a legnagyobb robbanónyíllal írtja az ellent, én meg nem győzök röhögni és élvezkedni ezen a számomra megunhatatlan guilty pleasureön. Az utolsó fél óra gyakorlatilag non-stop zúzda, Rambo minden bajtársát kihozza és minden ellenfelét befenyíti vagy leabálja (beleértve a film fekete-fehér jó-rossz világában a sötét oldalon álló papírkutya bürokratát is), miközben egész járásnyi vidéket tesz a földdel egyenlővé. Színtiszta fun. Imádom 10/8.

Sok filmet rendeztek már az anyai ösztönökről, de olyan brutálist, s furcsán megtekertet, mint Ridley Scott „Idegen”-jének a folytatása talán még soha. De mielőtt még e előrevetett mondatot kibontanánk, járjuk le a szokásos köröket, s maradjunk egyenlőre a nézői pozícióba, s vegyük mind azt számba, hogy James Cameron „Idegenek”-jéből hová tűnnek a klasszikus horror filmek jegyei, s hogyan alakul át az egész egy akciófilmmé.

Hiszen nehéz lenne azt mondani, hogy a remekül sikerült sci-fi horror folytatása is követné a kijelölt útvonalat. A tipizálható klausztrofób illetve szörny filmek egyvelege helyett egy két részre bontható sci-fi akciót kapunk, melyben a csúf-gonosz idegeneket kell kipurgálni, vagy mivel ez nem megy inkább csupán túlélni a bolygón tett látogatást.

A film tehát két részből épül fel: az akcióig vezető út, és maga a robbanó fejjel ellátott ólom pumpálása. Míg az első inkább egy lassabbra szabott felvezetés, addig a másik egy roppant jól fényképezett, igen gyors tempójú öldöklés. De az egész összefoglalható annyival: hogy Ripleyt (Sigourney Weaver) megtalálják 57 év "alvás" után, ki hamar konstatálja, hogy a cég még nem tett le, hogy megszerzi az idegent kísérletezés céljából, ezért telepeseket küld az LV-426-os bolygóra, melyen ugye a csúnya-gonosz xenomorfok hajóját találták meg az első részben. A kapcsolat persze megszakad a kolóniával, s egy katonai egység leszáll a bolygón, de hamar kiderül, hogy az idegenek túlerejével szemben esélytelenek. Közben előkerül az egyetlen túlélő, egy kislány, Newt (Carrie Henn). Majd jó sok lövöldözés, csodával határos menekülés, s végül egy kis gép kontra királyné verekedés. Vége főcím.

A történet így összefoglalva nem tűnik túl bonyolultan, hiszen nem is az, sőt mondhatni kicsit sablonos, s üres is lenne, ha az apró csavar, melyről már említést tettem nem bolondítaná meg az egészet. De még mindig várjunk egy pillanattatot vele, hiszen gyorsan meg kell említenünk, hogy azért némi háttér-információt is kapunk. Ugye egyfelől, az indulás előtt kicsit megismerkedhetünk az emberek világával. Néhány elcsepegtetett információ folytán egy bürokráciájában túlburjánzott társadalom villan fel előttünk, mely minden bizonnyal a mi földünkről jutott az űrbe. A titokzatos cégről viszont még továbbra sem tudunk meg semmit, rossz-gonosz-csúf mivoltán kívül (melyet ugye már eddig is sejtettünk).

Ezzel szimmetrikusan a film második részében az idegenek társadalmába is bekukkantást nyerünk, mely, mint egy hangyaboly épül fel. A királynő egyetlen nőkéként a társadalom legtetején intézi a faj fennmaradásához szükséges tojások lerakását, miközben a dolgozók, akik egyben katonák is szorgosan hordják a gazdatesteket, illetve építgetik, szépítgeti a birodalmukat.

A film legfontosabb konfliktusa talán mostanra már senkinek sem újdonságként hatva két nő között zajlik. Ripley elvesztett lánya pótlásaként felmerülő Newt miatt fut bele e anyai vitába, míg az idegenek királynője gyermekei elpusztítása okán keletkező harag miatt ugrik hősnőnknek. S ezzel természetesen az ösztrogén túltengésben szenvedő felek (mondjuk ezt csak az egyik oldalon jelenthetjük ki biztosan) nem kis balhét csapnak a körülöttük felrobbanni készülő bolygón, majd az űrhajón. (Az pedig, hogy ebben az esetben Ripleynek szurkolunk tekintsük egészséges rasszizmusnak, az emberiség nevében.)

Mint látható, egy folytatás egy teljesen új irányt képvisel, azaz nem másolja előzményét, hanem okosan építkezve tovább gördíti a történetet, melye igaz már talán kevésbé okoz tényleges ijedelmeket, s félelmet, de mindenképpen izgalmakban gazdag bő két (vagy akár két és felet) órát tölthetünk el társaságában. Csak ajánlani tudom.

Villámbejegyzésem tárgya a horror-westernek (vagy western-horrorok ahogyteccik) nem túl népes táborát szaporítja, és egy farmer család megtámadását ábrázoló jelenetsorral elég intenzíven be is kezd. Kik voltak az elkövetők? Indiánok? Farkasok? Vagy valaki/valami más? Ezt hívatott kideríteni a környék kollektív férfiállományából és pár katonából verbuvált A-Team csapat.

A film első fele egész hangulatos, a barnás-zöldes uralkodó színvilágú, fakó fényképezés olyan telitalálatnak bizonyul, amit pár ötletes szögből felvett kép csak tovább erősít. A feszültséget azonban hamar kiöli művéből a múlt héten már agyonoltott McG-nél is komolyanvehetetlenebb, vicckategóriás névre hallgató direktorunk (J. T. Petty. Így hívják.). Ilyen típusú moziknál a gyilkos/gyilkosok kilétét egyszerűen NEM LEHET elég későn felfedni, szörnyek esetében pedig elég későn megmutatni őket teljes valójukban. Az ember az ismeretlentől fél, attól meg nem, ami a Burrowers-ben pusztít. De amúgy is az az érzésem támadt, hogy a forgatókönyv bő 45 percre volt elég, mert utána az egyhangúan fogalmatlan kóválygás és tábortüzezés és mályvacukor sütögetés sötétből jól betámadás trió végtelenített repetája következik. Ebből az ördögi körből pedig csak a finálé tud minket valamelyest kiragadni. Színészi alakításokról nem nagyon beszélhetünk, mindenki az alkotás színvonalához mérhető korrekt iparosmunkát csapatja. Kár érte, sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Így egy egyszernézős, 10/5-ös cucc kerekedett ki a dologból.

Talán egy űrhajónál semmi nem alkalmasabb egy igazi klausztrofób horror elkészítésére. Igaz van nem egy más eszköz, melyen a bezártság már-már olyan nyomasztó, hogy az önmagában is hátborzongató, de hogy a lehető legnagyobb „óceán” öleljen körül, ahhoz mindenképpen egy csillaghajóra van szükség. Hiszen ahogy tekintetünk a fénylő pöttyökkel teleszórt végtelen feketeséget kémleli (vagy legalábbis ahogy mi ezt elképzeljük) az már önmagában túltesz minden e kis bolygó adta retteneten.

Ezzel valószínűleg mind Dan O’Bannon, Ronald Shusett és Ridley Scott is tisztában volt, hiszen minden űr horrorok ős-anyját teljes mértékben erre a koncepcióra építették fel. Ugyanis a Nyolcadik utas a halál (Alien, 1979) egy időben elhanyagolható, ám a történet szempontjából rettentően fontos jeleneten kívül végig a Nostromo fedélzetén játszódik, mely teherhajó éppen rakományával tart haza felé, de vészjelzést fogva felébreszti legénységét a hibernációból, kiknek kötelessége minden ilyen esetet kivizsgálni.

A film ennek megfelelően két egymásra rímelő képsorral kezd. Mind hajón belül, mind azon kívül remek ritmusban pásztáz végig a kamara, hogy a nézőre rögtön ránehezedjen a fentebb már leírt helyzet. Majd némi álmosság után, a jel forrásához érve a legénység a hangulat fokozó kézi kamera mellett elindul, hogy kiderítse mi történt. De meglepetésükre csupán különös tojásokra bukkannak, melyben valamilyen szerves létforma növekszik.

A többi pedig azt hiszem ismert, vagy legalább is kitalálható, mert a találkozás után nem sokkal elszabadul a pokol. A tojásból kiugró, s a legénység egyik tagjára akaszkodó lény még hagyján, de a későbbiekben az emberből kikelő rettenet már sokkal inkább rémisztő. Be kell vallanom, hogy többszöri nézés után is beszippant az egész, s hála a jelmezeseknek, s főként a fényképezésnek, még mindig képes vagyok izgulni, s meg-meg ijedni az eseményeken.

Az Alien viszont sokkal több egy egyszerű űrbe helyezett horrornál, hiszen a tipikus sémákon kívül olyan elemeket használ fel, melyek ha csak a háttérben is, de a cyberpunk felé tolják el a történetet (legalábbis bizonyos aspektusai felé). A cégen keresztül, mely az emberi életet az üzlet mögé sorolja tökéletesen átjön egy világ sziluettje, mely majd a folytatásokban bontakozik ki bővebben. De már itt is érezhető, hiszen az, hogy az egész eseménysorozat az idegen megszerzéséért előre megtervezett volt sokat sejtet az „otthoniakról”.

A történeten, s a kép, jelmez, speciális effektusokon (ez utóbbi Oscart érdemel) túl a színészi teljesítményeket is nyugodtan díjazhatjuk, hiszen a díszletek között – főként a Ripleyt alakító Sigourney Weaver – teljesen elhitetik, hogy tényleg egy űrhajón rekedtünk a tökéletes gyilkoló géppel, kinek mi csak táplálékként lebegünk a szeme előtt, s őszintén szólva még mi magunk sem fogadnánk az esetleges győzelmünkre.

Mint látjuk a forgatókönyv tökéletesen ötvözi az űrhajózás klausztrofób jellegét a klasszikus szörnytörténetekkel, s olyan egyveleget hoz ki belőle végül – köszönhetően Ridley Scott, s stábja remek munkájának – melyet azóta sem sikerül igazán újra megteremteni. Így talán nem is hat feltétlenül közhelynek, hogy ezt mindenképpen, mindenkinek látnia kell.

Manderlay egy elhagyatott síkvidéken fekszik, valahol az USA déli részén. 1933-ban történt, hogy Grace és édesapja maguk mögött hagyták Dogville-t. Grace apja és gazfickókból álló hadserege az egész telet azzal töltötték, hogy új vadászterületet kerestek, de hiába. Most, utolsó próbálkozásképp délnek veszik az irányt, hogy letelepedésre alkalmas helyet találjanak.

Alabama államába vetődnek, ahol lánccal és lakattal lezárt méretes vashíd állja útjukat. A híd mellett egy sziklatömb gránitjába vésett óriásbetűk Manderlay határát hirdetik. Rövid pihenő után az utazók épp továbbállnának, amikor egy fiatal fekete nő szalad az autóhoz, és kétségbeesetten dörömböl Grace ablaküvegén. Grace követi a lányt a hídon keresztül Manderlay-be, ahol mintha hetven évvel korábbi, a rabszolgaság eltörlése előtti időkbe csöppent volna: fehérbőrű gazdákat és fekete rabszolgákat talál.

Grace saját felelősségének érzi, amit a fehér emberek tettek a feketékkel, elhatározza, hogy felszabadítja Manderlay-t, és az első aratásig az ültetvényen marad. Apja négy bérencével és egy ügyvéddel otthagyja őt, figyelmezteti lányát, hogy nem fogja kirántani a bajból, ha megváltó terve balul sül el.

Tehát míg Lars von Trier a Dogvilleben az amerikai társadalom elzárt kis közösségeit vette szemügyre, s halálos ítéletét könnyen rótta ki rájuk, addig a Manderlayben egy másik társadalmi réteggel foglalkozik, de nagyon hasonló módon. Formailag a film semmit nem változik, ugyan azon elvek mentén teremtődik meg a film tere, mint a Dogvilleben, s ezekkel kapcsolatban nagyjából ugyan azokat a dolgokat is kell értenünk, mint a másik esetben.

Tartalmilag is hasonlatosnak tűnhet a film, hiszen az omnipotens narrátoron keresztül (ki valószínűleg magának a rendezőnek a hangja) feltárulkozó cselekménye ismét egy kísérlet mentén zajlik, melyet most Tom (a Dogville filozófus archetípusa, Paul Bettany) helyett maga Grace (Bryce Dallas Howard) hajt végre. Lehet, hogy elsőre a prezentáció nagyon messze áll egymástól, de valójában közös tőről származnak, hiszen mint ahogy Tom is egy közösséget akar megnyitni egymás és a világ felé, ugyan úgy Grace is ezzel próbálkozik az anakronisztikusnak tekinthető Manderlayben.

Hiszen Manderlayben az idő 70 évvel (a film eseményei előtt) ezelőtt megállt, s a rabszolgaság még ma is virágzik e apró közösségben. Grace megérkezésével viszont minden felborul, s a szabadság, a demokrácia szelleme lebegi be a birtokot (legalább is látszólag), mely sok nehézségen keresztül végül látszólag révbe ér, de csak egy pillanat erejéig, mert ahogy a színfalak leomlanak minden világosság válik.

Igaz, hogy előzetesen ugyan azokra a szempontokra utaltam a formával kapcsolatban, mint a Dogville esetében, de ez így pontosan nem igaz, hiszen, ellentétben a Dogville-vel itt nem látható át minden, a stilizált környezet már nem arról árulkodik, hogy minden pontosan az aminek látszik. Olyan titkok vannak a gyapot földekben elásva, melyeknek a felszínre kerülése tönkre kell, hogy tegyen mindent. S lényegileg meg is teszi, hiszen Grace sikeresnek tűnő kísérlete talán még mélyebbre ássa vissza Manderlayt, mint amilyen mélyen eredetileg volt.

Hogy ez így ne legyen igaz, arról ismét a záró képsorok (ismét dokumentarista fotók és persze Bowie Young America-ja) és a narrátor gondoskodik. Hisz egyfelől Grace jót akar, s segítő kezet nyújt (ajándékot hoz a rabszolgák közzé), melyet nem fogadnak el, sőt tudtában a dolgok állásának hátra csavarják, s azzá változtatnák amilyenre nekik szükségük van. Másfelől viszont tisztában vannak vele, hogy sem ők (ahogy ki is mondják), sem a világ (lásd a felakasztott férfit) nincsen felkészülve az eljövetelükre.

Mindezekkel pedig Trier újra ostoroz, s moralizál, hiszen Grace jóakarata nem áll összhangban a valósággal. Lényegileg varázsütésre várja a változást, s semmivel nem lesz jobb, mint azok kik ide hurcolták egykor a rabszolgákat. Erővel küzd a szabadságuk mellett, melyet sem ők, sem a világ nem akar. Mert valójában nem a tömegek döntöttek, hanem az erő és a hatalom, mely úgy véli ő jobban tudja, ő jobban látja, s a demokrácia véleménye szerint (esetünkben) a kivezető út. De a kérdés, hogy ők mit akarnak soha nem hangzik el.

A Manderley mint látható kevésbé sokkoló, ám talán még komolyabb témát boncolgat megfelelő morális értékekkel (mely azért talán nem annyira meglepő Trier-től), s a Dogville-vel együtt már majdnem kirajzolja az alapot (s adja egyúttal a kritikáját is) melyre a szabadság földjét felépítették. Tehát semmi más dolgunk nincsen, mint várni, hogy Trier befejezze a történetet, s a Washingtonban elmesélje a végső tanúságot, reményeim szerint minél hamarabb.

A történet színtere Dogville, egy kis bányászfalu a '30-as évek Amerikájában. Lakói szegény emigránsok, "jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat" - tudjuk meg a narrátortól, aki az egész film alatt kalauzolja a nézőt. Ebbe a világtól elzárt közösségbe érkezik üldözői elől menekülve Grace (Nicole Kidman). A fiatal, csinos nőt a falu lakói egy tanácskozást követően befogadják, és úgy döntenek, menedéket nyújtanak neki az őt üldöző gengszterek elől. Cserébe Grace mindenben a segítségükre van...

Ami azonban kezdetben szívességeknek indul, később kényszerré, valóságos terrorrá válik. A helyiek megtudják, hogy Grace-t a rendőrség is körözi, így a menedéket egyre súlyosabb áron "kínálják" neki... Grace a falu rabszolgája lesz, kihasználják, megerőszakolják, bilincsbe verik - testileg és lelkileg is megtörik a fiatal lányt. A menedéket kereső nő azonban rejteget még meglepetéseket, így a falu lakóinak van mitől rettegniük, amiért kihasználták a csinos Grace-t.

Lars von Trier talán a legprovokatívabb és legöntörvényűbb rendező mind közül, kiket a filmművészet fel tud mutatni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden kísérletet, mely megpróbálja beskatulyázni könnyed eleganciával kerül ki, úgy, hogy az egy pillanatra sem sérti alkotásainak művészi értékét. Talán fölösleges felsorolni mindent mely a Dogville előtt készült, bár igaz, hogy a nézők-kritikusok-filmkészítők szentháromságát már e mű előtt elnyerte, de hogy ezzel robbantotta a legnagyobbat az kétségtelen.

Így térjünk is rögtön Grace (Nicole Kidman) vagy Dogville drámájára (előszóban és kilenc jelentben), melyet nehezen lehetne kezdeni a történet felvázolásával, hisz már a nyitó kép olyan sokkot okoz, melyre eddig film talán még nem volt képes. Nem brutálisról, nem hatásvadászatról kell beszélnünk, hanem az ürességről, vagy inkább minimalizmusról. A szűkre szabott főcím után egy város körvonalait látjuk, melyet értsünk szó szerint. A madártávlat egy fekete alapra krétával felrajzolt városka képét fogja be, mely az egész film terepét adja. Minden csupán stilizáltan jelenik meg (a házaktól, a bányákon keresztül egészen a kutyáig), s így az egész átláthatóvá, áttetszővé válik, mely rögtön kulcsot kínál a filmhez.

Hiszen e színházi stilizáció rögtön szembe megy mindennel, mely a filmekben manapság trendnek tekinthető. E szinte teljesen kellék mentes, számítógépet száműző környezet mondhatni kicsúfolása mindannak, mit a tengeren túli filmgyárak öntenek magukból. E puritán színfalak közzé helyezett dráma elveti a látvány fontosságát, s visszatér a filmek igazi értékéhez, a színészekhez, kik minden speciális effektus, minden trükköt pótolnak. Tehát könnyedén vélhetjük, hogy Trier a film keretei közzé szorítja a színházat, s ezzel még ha nem is új dolgot talál ki, mindenképpen olyan úton indul el melyen a hagyományos nézői értelemben nem mehetünk utána.

Ezután mindenképpen említést kell tenni a kézi kameráról, mely tovább fokoz minden hatást, s egy pillanat alatt eltűnik a közvetítő eszköz, s mintha ott állnák a kréta rajzok között az utcákon, hogy testközelből tapasztalhassunk meg mindent. Melyet a vágás, a ritmika, a plánok váltakozás olyan hatványra emel, mely minden nyugalmat - melyet egyéb komponensek adnának - semmivé foszlat, nem mellesleg könnyedén ejti rabul a nézőt, ki képtelen az első 20 percben feldolgozni a sokkot, s eldönteni, hogy filmet lát e.

Tehát a film elsősorban formabontó „megjelenésével” hat a nézőre, s csak szép lassan csúszik át a tartamra a hangsúly, hisz valljuk be közel 3 óra bőven elég, hogy hozzá szokjunk a környezethez, s lassan kiegészítsük a hiányzó részekkel az egészet (még ha nem is a színészek játéka - kik a levegőt markolva ajtót nyitnak – úgy tereli minderről figyelmünket, hogy az teljesen természetessé váljon, hisz ha ott vagyunk velük, s ők nem lepődnek meg semmin, akkor egy idő után nekünk miért kellene).

Mindez pedig, hogy a fiatal hölgy és a település drámája kiteljesedjen valószínűleg nélkülözhetetlen. Hisz a melodramaitkus felhangokat ezekkel kerüli el, melyre éppen elég lehetőség lenne egy menekülő nő kiszolgáltatóságát bemutató filmben. Mert valójában erről van szó. A film története csupán annyit taglal, hogy egy zárt közösségbe belecsöppenő, hogyan válik saját helyzete és az azt kihasználók martalékává. Arról hogyan lesz a kedves, „ajándékot” hozó Grace testileg és lelkileg is rabszolga egy olyan helyen, mely túl mohó ahhoz, hogy a jóságát megérdemelje. Egye helyen hol csak emberek élnek, kik engedve természetüknek átlépnek minden morális határt, melyet átlehet.

Az egészet pedig csak fokozza, hogy a film olyan emberi pillanatokat kap el, melyek megtagadják, hogy akárkit is szörnynek, vagy szívtelen kutyának lássunk. Sőt azt is megtagadja, hogy Gracet hibáztassuk beletörődéséért, hisz hagyhatná annyiban, de ehelyett elhozza e világra az véget, s a személyre szabott apokalipszis könnyedén törli el, s közben oldja fel az addig felgyülemlett mocskot, s problémákat. S a helyszínelést idéző utolsó jelenet mutat rá végül, hogy mégiscsak külső szemlélők vagyunk s nem tehetünk semmit, a dráma kibontakozik, s talán itt az ideje elgondolkodnunk, hogy mi hogyan állunk mindezzel.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Trier mint általában most is moralizál, s nem kicsit Amerika ellenes. Mert bizonyos értelemben e 30-as évek beli colorado-i kis város az Államok talpának szimbóluma, azoknak a dolgos embereknek a tere, kik miatt még mindig áll e óriás (melyre a záró dokumentum fotók rá erősítenek), de ők már alig, hisz valahol elfeledték, hogy hol is és miért vannak, elzárkóztak, elvonultak (mely alapján univerzálisabban is értelmezhetjük). Elfeledték a mást, az idegent tolerálni, a jót, a jóságot elfogadni, mely valószínűleg saját végzetükhöz fog vezetni, s így már semmi képpen nem menedék a menedék.

Vagyis Dogville lakosait semmi más nem érdekel, csak hogy minden maradjon úgy ahogy van, de ez már nem lehetséges, s hogy Tier víziót alkotott e mindezzel, vagy tévedett, azt csak idő mondhatja meg.

Coldplay - Life In Technicolor II

White Lies - To Lose My Life

The Cardigans - My Favourite Game

Soundgarden - Black Hole Sun

Neutral Milk Hotel - In the Aeroplane Over the Sea

Yeah Yeah Yeahs - Soft Shock

Katie Melua - Spider's Web

Takeshi Kitano ismert figura már erre felé is. Filmjei a messzi keletről könnyedén jutottak el hozzánk, s bár időnként kicsit messze állnak tőlünk, a megközelítésük még sem tűnik lehetetlennek. Hisz nem rugaszkodik el annyira sem az erőszak, sem a lírai képek megjelenítésben filmjeiben, mondhatni egyszerre japán, s eukonform. A Szonatina talán a legismertebb mind közül, hisz könnyedén fésüli össze munkásságát alig másfél órában.

A cím, „a kis szonáta” egy ismert zenei műfaj, melyben három tétel követi úgy egymást, hogy a két szélső egymás pandanja. Tehát a film szerkezetében ezt követi, hiszen két erőszakban tobzódó részlet közzé ékelődik egy líra betét. Illene talán itt megemlíteni, hogy a japán mozi (sőt talán az egész távol keleti) egyébként is rendelkezik bizonyos zeneiséggel (áldjuk Adorno nevét, hogy ezt megtehetjük), mely ha nem is minden esetben, de gyakran és elég nyílván valóan jelenik meg a vásznon. Ebben az esetben mindez egy jakuza történet keretei között valósul meg, amely során Murakava (Takeshi Kitano) drámájának lehetünk tanúi.

Murakavát ugyanis főnökei Okinava-ba küldik, hol hatalmi harc folyik, s mint egyik legjobb emberüknek ott kellene rendet raknia. A megérkezésük után több parancs nem érkezik otthonról, s így a szálásukként kijelölt tengerparti viskóban töltik mindennapjaikat. Az unalom elől a játékba menekülnek, mely során fantasztikusan bontakozik ki e kegyetlen, rideg emberek infantilis vonásai. Majd az idő múlásával lassan rájönnek, hogy fel lettek ültetve, s egy újabb erőszak hullám csap át az alkotáson, mely talán minden idők egyik leglírikusabb bosszú jelenetével, s az elkerülhetetlen véggel zárja a filmet.

Talán a legelső szembetűnő dolog európai szemmel, hogy a halál valami teljesen más ezeknek a férfiaknak és nőknek az életében. Szenvtelenül szemlélik, s semmilyen érzelmet nem vált ki belőlük, s a kezük által elesettek, s a barátaik halála. Mintha valami beletörődő, mégis fanatikus lánggal szemlélő halak lennének ebben a tekintetben, kik csak némán, vagy esetleg gyakorlatiasan, végső esetben ironikus gúnnyal képesek megélni mindezt.

Ettől persze csak még jobban elképedve tudjuk a középső rész jellemrajzát szemlélni, mely során mégis csak hozzánk (európaiakhoz) hasonlatossá válnak e hideg emberek. S egyszerre lesznek gyermekek, szerelmesek, barátok. Ezzel párhuzamosan (a már egyébként is ott lappangó) a humor is megjelenik, mely megdöbbenésünket csak tovább fokozza, hisz e rezzenéstelen arcok mögött ilyesmit soha nem feltételeznék. Persze a visszazökkenés elkerülhetetlen, s a „hétköznapokban” újra feladatuk, bosszújuk tudtában néznek pislogás nélkül a halál szemébe, s fogadják el mit megírt nekik a sorsuk.

Kitano filmje szinte tökéletes, mind történetében, mind formájában (külön emeljük ki a fényképezést és a vágást, mely igazán zseniálisra sikerült) kiváló, s méltán említhető a legjobb távol-keleti alkotások között. Ami pedig még nagyobb öröm, hogy potom pár száz forintért beszerezhető e gyöngyszem.

Joel Fleischman doktor (Rob Morrow) nem akart Alaszkába menni, sőt mondhatni annyi szüksége volt minderre, mint egy púpnak a hátára. De orvos akart lenni, s ezért akármire képes volt, még egy (nagyon) északi kórház ösztöndíját is elfogadni, s vállalni, hogy diploma után nem New Yorkban kezdi el karrierjét. Persze nem okozott volna neki olyan nagy problémát a kényszernyaralás, ha az intézmény fogadja, s nem passzolja tovább az isten háta mögötti kisvárosba, Cicelybe.

Cicelybe, mely talán a legkülönösebb város mind közül. Bennszülöttek és bevándorlók élnek e kis településen, melyet mellesleg Maurice J. Minnifield (Barry Corbin) ex-NASA-s (igen ő volt az űrben) asztronauta alapított, hogy saját városában nyugodtan élje le életét. Feleséget is szerzett magának, Shelly (Cynthia Geary) személyében – ex-szépség királynő - , de őt valamikor társa (mármint az alapításban) Hollinger Vincoeur (John Cullum) – kocsmáros, polgármester (mintha a vadnyugaton volnánk) elszerette tőle, s azóta egymáshoz sem szóltak.

Aztán ott van még Fleischman főbérlője Maggie O’Connell (Janine Turner) – pilóta, fűtésszerelő - , kivel nem igazán jönnek jól ki, bár ne csodálkozzunk ha egy ismeretlent örömlánynak nézünk, s ő mégsem az, s valahogy nem zár ezek után a szívébe minket, sőt inkább nagyvárosi tökfejnek lát, akit csupán a kényszer tart itt, s ha már itt van még a szemét sem képes kinyitni (legalábbis egyelőre). Szerencsére (vagy éppen ellenkezőleg) a rengeteg csodabogár között egy a segítségünkre siet, s barátságával sok félreértést és problémát megold. Ed Chigliak (Darren E. Burrows) lesz ez, s igaz nem a szocializáltság csúcsegyede, de mindenképpen szórakoztató személyiség, az árva, filmrajongó indián srác (egyébként meg az IQ-ja valahol 180 környékén keresendő).

Meg még ott van a rengeteg lakos, kik nem csak egy misét érdemelnének meg. Gondoljunk csak a város rádiósára, Chrisre (John Corbet) aki egyébként a Rolling Stones magazinon keresztül valahogy lelkész is lett, s nem mellesleg a város filozófusa címre is pályázhatna. Aztán Fleischman őslakos asszisztensére, Marilynre (Elaine Miles) aki nem az a beszédes alkat, de ennél fogva annál viccesebb a szószátyár doktorral, vagy a vegyesboltosra, Ruth-Annere (Peg Phillips) kinek szája lényegesen többet jár, mint a helyi átlagnak, de hát egy ilyen öreg hölgy mindenhol kötelező.

Tehát mint láthatjuk Fleischman doktor érkezésével mi is becsöppenünk egy teljesen ismeretlen világ varázslatos szépségébe, hogy az arrogáns new york-i doktor kalandjait végig követve megismerjük a tájat, a várost, a lakóit, s az utcákon mászkáló szarvasokat. Mindezt pedig drámákból és romantikus szálakból szőtt epizódokon keresztül, mely nem kevés humorral (mely legfőképpen a világok találkozásából következik) lett megfűszerezve.

Először talán minden kicsit furcsának hat, az indiánok mintha egy másik univerzumból csöppentek volna a képernyőre (vagy mi csöppentünk bele egy másik világba?), s mégis olyan természetes minden ebben a környezetben, hogy magunkat nem értjük. Hiszen elmeháborodottaknak kellene vélnünk mindannyijukat doktorunkkal együtt, de mégsem vagyunk képesek erre, csak időnként fejcsóválva kacagni rajtuk, hisz nem értjük még egészen a dolgot. S talán joggal merül fel, hogy hogyan is lehet ekkora marhaságokat ilyen komoly képpel elmondani?

Majd szép lassan hozzászokunk mindenhez, s ha otthonunkként nem, de egy kellemes helyként tekintünk Cicelyre, s úgy hozzánövünk, hogy észre sem vesszük. Beleszeretünk Chris gondolataiba, melyek a rádióban elmondott monológokként terjednek az éterben, s lassan már szurkolunk, hogy Joel és Maggie előttünk találjon végre egymásra (mert hogy e nélkül nem is lenne az igazi). Még Mauricet is megkedveljük, pedig ebben az esetben nem könnyű a dolgunk. S persze vég nélkül gyönyörködünk Alaszka festői tájaiban, mely legalább olyan fontos szereplője a történetnek, mint a karakterek maguk.

Emeljük ki természetesen még David Schwartz zenéjét, mely szinte tökéletesen alapozza meg az egész hangulatát, de ha kell, megfelelően a háttérbe vonulva asszisztál az eseményekkel harmonizálva. S szóljunk a zseniális fényképezésről is, hisz talán csak dokumentum filmek képesek úgy megörökíteni a már említett tájat, mint ez a sorozat (a kamera mögött: Gordon Lonsdale, Frank Prinzi, James Hayman, Scott Williams, James A. Lebovitz).

Tehát könnyedén mondhatjuk, hogy a Joshua Brand és John Falsey által megálmodott sorozat egy örök klasszikus, mely szinte minden korosztály számára felüdítő szórakozást kínál hat hosszú (pontosabban csak négy, hisz az első két évad mindösszesen 8 és 7 részes) évadon keresztül, s olyan helyekre repít el minket, amelyekre valószínűleg soha máshogy el nem jutottunk volna. Illetve ne felejtsük ajánlólevelét, amely szerint kétszer is (1992, 1993) elnyerte a legjobb drámai sorozatnak járó Golden Globot. S örüljünk, hogy végre Magyaroroszágon is elérhető DVD-n az egész sorozat (vagy legalábbis hamarosan).

The Punisher – Naked Kill
Forgatókönyv/Script: Jonathan Mayberry
Rajzolta/Inks: Laurence Campbell
Színvilág/Colors: Lee Loughridge
Szerkesztő/Editor: Axel Alonso

Punisher személyisége bájos…
Egyből amint megnyitjuk a képregényt bele is csap a közepébe. Népirtás, könyörgés majd halál. Ez a Megtorló stílusa. Ám történetileg kissé Sam Fisher érzést nyújt. Csak meghajlítva itt-ott. Bár ez most lényegtelen. Az biztos, hogy nem a 10-12 éves korosztálynak szánták ezt a részt. Frank ceruzával öl, és felveszi Rozsomák „karmait”. Kegyetlenül brutális, az egyszer biztos. Perverz rajzok, trágár beszéd. Nem csodálkoznék, ha az elején kinn lenne a +18, de legalább a +16.

Lényegében most sem szól másról, mint a szokványos Punisher (MAX) képregények. Akció, akció és realitás. Mivel nem egy harisnya, meg egy köpeny segítségével öldököl. A rajztechnika, meg vallom nem tetszik, de vitathatatlan, hogy ez a stílus tökéletes az alkotáshoz. Komor, kevésbé kidolgozott arcok, de a rémület erőteljes tükröződése.

The Punisher mindig is különcnek számított a Marvel birodalmában valamelyest, csak úgy mint néhány társa (Blade, Anita, stb.). Hisz nem annyira szuperhős, és mentsük meg a világot típus. Maga igazáért küzd, egyéni, de mégis jó célt szolgáló érdekei vannak. Sokkal inkább a felnőttebb korosztály számára gyártott „akciófilm”. Ha fel is tűnik benne egy-egy mutáns, vagy hasonló gézengúz, attól érdekes módón még nem lesz csodavilág. Valami ilyesmit lehetne csinálni még a sok másik számomra bugyuta hőssel. Egyéni véleményem, hogy Jonathan Marberry most nagyot alkotott.

Sőt…! Szerintem még akár többször is el lehetne olvasni a füzetet, hisz jó időtöltés mindenki számára, aki elszakadna a jóságos világmegmentőktől egy időre. Várhatjuk a következő számát, ennek a remélhetőleg továbbra is nagyszerűnek mutatkozó „tákolmánynak”.