Egy fergeteges szex jelenettel nyitunk (Marisa Tomei és Philip Seymour Hoffman), majd a hiú ábrándnak tűnő cél után, egy rablás képei következnek. Az események viszont nem várt fordulatot vesznek, s mind a rabló, mind az eladó az „ördögé” lesz. A továbbiakban megismerjük a rablásig vezető utat, s annak utóéletét, s egy családi dráma bontakozik ki e közben szemeink előtt, melynek szálai az emberi lélek olyan húrjait pengetik meg, amelyek kétségtelenül a keresztény főbűnök hatáskörébe tartoznak.

Talán így adhatnánk meg legkönnyebben Sidney Lumet (12 Angry Man, Serpico, The Morning After) 2007-es mozijának a velejét. Persze az időben felszabdalt, s zseniálisan felépített történet ettől sokkal bonyolultabb, s szerteágazóbb. Hisz az elején egyszerűen félresiklott rablásnak tűnő eset mögé Kelly Mesterson scriptje olyan lélekrajzokat biggyeszt, melyek méltán kiérdemelhetnék 2007 egyik legnagyobb dobásának járó díjat. Hogy mégsem így történet, az csupán annak köszönhető, hogy mind Lumet, mind a keze alatt dolgozó színészek enerválttá válnak a végére, s a történet is kicsit összecsapottan záródik le.

Andy (Philip Seymour Hoffman) és Hank (Ethan Hawke) Hanson apu-anyu projektjének feltárása remekül kezdődik, hisz a Tarantinót idéző időben széthasogatott, s azt mindenféle önkény nélkül újra felépítő történet teljesen megállja a helyét. Apró morzsákként csöpögteti az információkat, amíg eljutunk a 9 főbűnön keresztül a pokolra (mohóság, irigység, paráználkodás stb.).

Mindeközben a Fargot idéző pitiáner bűnözők keze közül kicsúszik minden, s ahogy az Coenéknél is, igazi vérfürdővé változik, melynek végén kevesen maradnak talpon (A Fargo-hoz még hozzá köthetjük Andy kapcsán is, hisz Jerry és Andy indítékai roppant mód hasonlatosak), s mindez pénzért, szerelemért, azaz olyasmiért, amit máshogy is el lehetett volna érni.

A dicséretekkel viszont csínján kell bánni, hisz mint ahogy jeleztem már a zseniális színészi játék, a nagyszerű történet nem tart ki a végéig. Hisz igaz, hogy a film nagy részében, az idősíkok logikusan és egymásba fonódva tárják fel az esemény minden perspektíváját, de a végére a kohézió elveszik, s az utolsó fél óra a levegőben lógva marad.

Ezalatt a színészi játékok is kategóriákat zuhannak, s a drámát olyan hanyagul megfestett melodramatikus jelenetek tűzdelik meg, melyeket vagy jobban kibontva, vagy inkább sehogy sem kellett volna prezentálni (itt érzésem szerint a zene is túlzóvá, már-már hatásvadásszá válik, ami azért kissé talán furcsa Carter Burwelltől (In Bruges, No Country for Old Man, Fargo, Adaptation).

Összességében viszont kellemes alkotással állunk szemben, hisz minden „hanyagság” ellenére, egy remekül felépített drámát szül a stáb, mely igaz nem a legeredetibb (de végül is Lumetet talán nem is határtalan kreativitása végett szeretjük), de mindenképpen megfelelő mélységekkel és tartammal bíró mozi lesz. Aki lemaradt volna róla tegnap, s még nem látta mindenképpen pótolja.