Egy magányos férfi a véletlentől vezérelve érkezik meg a városba valahol a világ vége közelében, ahol két banda vívja harcát a hatalomért. A „történet nélküli” jövevény felborítja a kényes egyensúlyt, s úgy tűnik az egyik fél végzete a közelben lappang, hogy kié viszont csak az idegen döntheti el. Ő viszont nem kötelezi el magát, s őket egymás ellen kijátszva, középen lavírozva saját érdekeit tartja szeme előtt. Majd valahogy az egész személyes üggyé válik (persze mindig nő van a dologban), s az igazság (vagy a halál – ízlés szerint) angyalaként lecsapva szabadítja meg a várost.
Ha valakinek nem lenne ismerős e nagyon vázlatos történet, akkor feltehetőleg még nem akadt bele egyik filmbe sem, melyet Kurosawa ötletéből forgattak. Hiszen miután Akira Kurusawa 1961-ben elkészíti a Testőrt, Sergio Leone három évre rá ugyan ezzel a kerettel megalkotja a spagetti western fogalmát (Egy maroknyi dollárért), s végül Walter Hill 1996-ban újra előveszi a magányos „igazságosztó” történetét (Az utolsó emberig), mely azért első ránézésre már csupán egy új korba helyezett remake, alaposabban szemügyre véve viszont semmiképpen nem kell nagynevű elődei mögött kullognia.
Mindhárom film azonos panelekből építkezve (elmehetünk ezzel kapcsolatban odáig, hogy tökéletesen azonos snittekről beszéljünk), s azokat a választott kor szellemével átszőve teremti meg magát, s foglal el ezzel zsánerükön belül kiemelt helyet. Igaz lényeges pontokon szinte nem térnek el egymástól, bizonyos perspektívából viszont teljesen más produkciókról kell beszélnünk. Sorba véve (természetesen mindegyiket az általam vélt szemszögből) őket ennek az előzetes állításnak a végére járhatunk.
A Jujimbo szamurája (Toshiro Mifune) - ki egy feldobott fa iránymutatásával kerül a városkába, hol a két banda a selyempiac megszerzésén marakodva biztosít bőséges munkát a temetkezési vállalkozónak - még egyértelműen morális indítékokkal rendelkezik. Mint ahogy már nagyon hamar el is hangzik, errefelé fizetnek azért, hogy öljenek, s rengetegen vannak, kik megérdemlik a halált. S persze ne feledkezzünk meg a végső lökésről, a nőről kit elszakítottak családjától, s ez a becsülettel bíró kardforgató számára már több a soknál. Ezekből kiindulva, illetve hősünk a filmből kirajzolódó erkölcsi felsőrendűségét alapul véve a jó és a rossz szembeállítását kell feltételeznünk a háttérben, mely egyértelmű (naiv vagy meseszerű) karakterisztikák tökéletesen rímelnek az amerikai western filmekre (bár e megállapítás talán trivialitásnak hathat, ha azt veszem alapul, hogy a western, s a szamuráj filmek zsánerét egymástól elválasztani szinte lehetetlen).
Ehhez képest Leone Blondieja (Clint Eastwood) már sokkal materiálisabb értékeket szeme előtt tartva vág bele a lehetetlennek tűnő vállalkozásba, hogy ponchójában utolsó fegyveresként maradjon talpon a két mexikói banda között. Hiszen Ő még elsősorban pénzért tesz mindent, s csupán a látott igazságtalanságok miatt kezd morális kategóriákba bonyolódni (ha úgy tetszik olyan dolgokra bukkan, melyek már nem férnek bele az életszemléletébe, s ha tehet ellene valamit, akkor tesz is). De egyértelműen már nem emelkedik ki a város bandatagjai közül, ő is csak egy a tömegből, ki a törvény által elkerült földeken a meggazdagodás lehetőségét keresi. Ezzel persze még nem veszít humanitárius értékeiből, hisz képes feláldozni magát az erkölcsi jó érdekében, de célja Kurosawa testőrével szemben már inkább romlott, mint tiszta.
Végül pedig John Smith (Bruce Willis) történetéből, a 30-as évek Amerikájában, már teljesen hiányzik a lehetősége, hogy az idegent morálisan kiemeljük a tömegből. Hisz az olasz család, és az amerikai gengszterek között zajló háborúban a szeszcsempészet feletti felügyeletért neki már esélye sincsen, hogy erkölcsileg több legyen. A kor játssza ki (mint ahogy Blondieval is az babrált ki), hiszen e noir hősnek tűnő karaktertől már nem várhatjuk el, hogy egy nő két szép szeméért áldozza fel magát (habár végül is megteszi, ha úgy tetszik, bár hogy a végén merre veszi az irányt inkább most ne firtassuk), s azt se, hogy a személyessé váló ügy lezárásaként végül ne csak a bandákat semmisítse meg hanem magát a várost is (de végül is ki siratja meg a környezetül szolgáló szellemvárost, mely már lehet előtte is halott volt). Ő is pontosan ugyanolyan gengszter, mint a többiek (ahogy be is vallja), hisz ehhez ért, ölni tud (legjobb fegyveres közel-távol a vidéken), s bevallottan semmi más célja nincsen mint egy kis pénzt szerezni a helyzetből, de ki vetné meg ezért ebben a világban. Talán ehhez köthető, hogy igazi emberi kapcsolat csupán itt nem alakul ki az idegen és a nem „maffiózó” helyiek között (ugye eddig erre a kocsmáros volt kijelölve).
Tehát mint látható a főszereplők személyisége (főként a kor és az ebből következő társadalmi változások miatt) egyre több jellemhibával gyarapodik. A hős anti-hőssé változik, s közben körülötte ugyanaz a történet ugyanúgy pereg le. Mely érdekes rávilágítás e látszólag távol álló zsánerek közötti hasonlóságra (bár ez inkább csak a western és a szamuráj filmekre értsük).
A filmekről elmondható még a három említett színész kimagasló játékán kívül, hogy időrendi sorrendben egyre kidolgozottabbá válnak. Hiszen míg az eredeti narratívája lineárisan s elég puritán módon épül fel, addig már a spagetti western a fontosabb csomópontokat tudatosan készíti elő, a drámai hangokat már-már komponálja, előrevetíti, de még karakterisztikájában nem igazán kibontott (bár ebben az esetben Blondie alaposabb jellemrajza biztosan tönkretenné a filmet), melyet végül John narrációja jelenik meg, s itt már magáról a szereplőről és múltjáról, - amely eddig teljesen lényegtelen volt - is megtudunk néhány dolgot (mindez természetesen heveny rajzát adja a műfajok közti különbségeknek, amelyek még így is alig-alig térnek el egymástól).
A három alkotás egymás mellé állítva tökéletes példája egy történet variálhatóságának, mely mindhárom zsáner falai között működik. A választás pedig a nézőé, hogy a zseniális történetet milyen köntösbe szeretné (természetesen ízlés szerint fogyasztandó), de talán mindegyik megtekintése a legkifizetődőbb, hogy végigkövethessük egy gyémánt kicsiszolását, mely már fázisaiban is a pillanatnyi remekművet mutatja. Az pedig, hogy számomra az utolsó a csúcspont legyen inkább csak egyelőre, hiszen már látom lelki szemeim előtt, mikor az apró űrkikötőbe megérkezik egy…, de inkább hagyjuk.
