Furcsa próbálkozásnak hathat egy háború szörnyűségét humorral feloldani, főleg, ha a háború konkrétan meg sem jelenik egy filmben. Altman MASH című filmje viszont könnyedén megbirkózik e feladattal, s habár itt-ott néhány formai problémát tételezhetünk, az alkotást mindenképpen megéri leporolni időnként. Már csak azért is, mivel az amerikai filmgyártás mostohagyermekként kezelt koreai háborúról, szinte csak ez az egyetlen értékelhető alkotás.

A film két erős idézettel (Douglas MacArthur hadseregtábornok pufogása, s Eisenhower „Elmegyek Koreába”) kezd, majd rögtön beleveti magát az epizodikusan felépítő történetbe, melyek inkább tűnnek egy tv sorozat epizódjainak, mint kerek egész mozinak. Ezeknek során betekintést nyerünk a háborúba anélkül, hogy egyetlen képkockát is konkrétan megtekinthetnénk a csatákból.

Ehelyett Sasszem (Donald Suderland) és Trapper John (Elliot Gould) nyegle és éles nyelvű sebészek napjaiból szemezgetve látjuk annak értelmetlenségét és hiábavalóságát. Úgy, hogy e két besorozott férfi a humanizmus legmagasabb fokáról tesz tanúbizonyságot, hisz lehet, hogy a nők, a pia és a szórakozás élteti őket, de mindent maguk mögött hagynak ha műteni kell (gondoljunk csak a Japán epizód csecsemőjére, vagy a visszatérés utáni golf ruhában való műtésre, de akár más megvilágításból a dr. Nemfogfájniért tett áldozatra).

A fekete humor és a végtagok amputálása olyan keveréket alkot, melyek tökéletesen megrajzolják mindazt, amit két besorozott orvos tehet a körülöttük zajló őrület között, mert igaz mi ebből csupán annyit látunk, hogy helikopterek ontják magukból a sebesülteket, de ez épp annyira kifejezőnek hat, mintha robbanások végtelen tengerén keresztül kellene megbirkóznunk a háborúval. Mindezt pedig remek színészi teljesítmény (a két főszereplőn kívül vegyük nyugodtan még ide „forró ajkú” főnővért – Sally Kellerman – és Burns őrnagyot – Robert Duvall –, akik szintén feledhetetlent alakítanak) és zseniális operatőri (külön kiemelendő az amerikai focis epizód, melyben Harold E. Stine csak sikeresen becsempészi a frontvonal hasonlatát) munka teszi teljessé.

Az egész film ellen csupán az időnkénti idegesítő, elkapkodott vágást lehet felhozni, hisz rengeteg helyen túl gyorsan (a montázs befejezése nélkül) vége szakad egy-egy jelenetnek, mely lehet, hogy az alkotás és az egész kontextus epizódszerűségét próbálja erősíteni, de mindenekelőtt bántó a szemnek. Bár ilyen kicsi apróságon nem hiszem, hogy el kellene csúsznia, hisz minden előzetes probléma (a két főszereplő bepanaszolta Altmant a stúdiónál, hogy nem ért filmkészítéshez, s talán le kellene cserélni, bár e feszültség egy képkockán sem érződik) ellenére egy remekül sikerült produkcióról van szó.

Összességében egyeseknek a M.A.S.H. humora talán még ma is morbid, de mindenképpen megérdemel egy leporolást, hisz Altman gúnyos korrajza egyedülálló szórakozást kínál mindenkinek megmutatva ezzel olyasmit, amit előtte még soha senki, főleg így.