Egyre jobban szeretem a francia filmeket. Mivel Európa több pályán is kezdi lemosni hálivúdot, a spanyolok (EB BAJNOKOK!) után bagettefaló cimboráink munkásságába is betekintettem, horror terén. A műfaj ma már csak árnyéka, vagy inkább paródiája önmagának, a minőség nincs egyenlő arányban a mennyiséggel, az álomgyár finoman szólva is, ontja magából a szart, pont, mint a parlament. Egy horror ma vagy remake, vagy vágásokkal ijesztgető lightos tini-idiótaság, nincs normális története, vagy az már annyira komplex, hogy fel sem fogjuk, vagy csak szimplán a céltalan brutalitás veszi el a figyelmet minden másról. És így kapunk mindent, csak horrort nem. Félni, ijedni nem, hányni annál többet fogunk. Hát remek. Az À l'intérieur, avagy angolosítva Inside, is besorolható ide vagy oda, de hiba lenne a mai trendekhez hasonlítani, nem hiába istenítik majd' mindenhol.
Az alapszituációra mondhatjuk, hogy Pánikszobára hajazó, amivel abszolút nincs gond, szeretjük az egy helyszínen játszódó, általam csak spontáneksönnek hívandó filmeket (pl. még a Fülke). Sarah egyedül ünnepli a karácsonyt, miután férjét elvesztette egy autóbalesetben, a letargia a melankólia nyakán ülve hívja keringőbe nap, mint nap. Bár magánya mégsem teljes, hiszen terhes, s a szüléstől csupán egy nap választja el. Ja, és az ajtó előtt áldogáló pszihopata nőszemély sem elfelejtendő tény, aki valószínűleg nem ünnepelni jött, inkább rossz gólya módjára vinné a babát. És akkor mell, mellnek feszül, slicceket le, indulhat... hopsz, az valami más.
Tehát minden adott az agyatlan mészárláshoz, de az À l'intérieur több ennél. Persze a film beteges, művészies megoldásokat ne várjunk (csak álintellektuális beállításokat), bővelkedik az olló által lyukasztott fejekben, a már-már gyomorforgató képsorokban, a határtalan erőszakban (mellesleg, én előzetes infóim alapján több gore-t vártam) ráadásul a film utolsó negyedórája az addig tökéletesen felépített, bukkanóktól mentes eseménysorozathoz képest, egy totális baromság, ehhez hozzácsapódik a (leginkább) Van Damme korszakból ismerős héroszi túlzás, de mindezek felett szemet hunyunk, mert van benne valami megfogalmazhatatlan báj. Már a kezdő képsorok, nevezetesen a karambol, remekül fest, majd az első, sablonosnak is található 20 perc után becsatol a székbe és talán főhősnőnknél is jobban izgulunk. Legalábbis én néha majdnem megszültem, mikor épp nem a reggelimet készültem újratálalni. A zene még rengeteget dob a hangulaton, miközben legbelül átértékeljünk a "gyengébbik nem" fogalmát. Van, hogy izgalmunkat fokozza a tetőig, van, hogy bármily abszurdan hangzik, egyszerűen széppé varázsolja az adott jelenetet, vér mennyiségétől függetlenül. Ha kicsit a látottak mögé nézünk, gyakorlatilag a szimbolizmus segítségével megfogalmazott, örök témát, a jó és a rossz harcát kapjuk, kiváló keretben, lezárva egy kört, végül elnyeri mindenki jutalmát... ne gondolkodjatok előre, van csavar a filmben, igaz kiszámítható némelyik, de akár a szemtelenül pofánkba tolt brutalitás, vagy a női szereplők játéka, kik mellett a férfiak csak próbababaként asszisztálhattak, feledtetheti velünk. A franciák ki tettek magukért, remek alkotás, de ha belegondolunk szégyen, hogy ezt és ehhez hasonló témát filmreviszik, de a lényeg, hogy egyik főcélját elérte az alkotógárda. Sokkolt. 10/9
