Két rész után persze nehéz, de talán már ennyiből kikerekedni látszik, hogy ez a sorozat nem az a sorozat, hisz a közös körvonalak is annyira elmosódnak, hogy nehéz felismerni őket. No persze nem a föld nagyvárosai felett az eget picit túlzásba vitten díszítő repülő objektumokról van itt szó, mert ugye az alap azért közös. Méghozzá annyira, hogy mindkettőbe jöttek az idegenek, akik mégsem olyan jó fejek, mint amennyire elsőre tűnnek.

S talán ennyiben ki is merült minden hasonlóság a két sorozat között, mely nem csak a bő húsz év hatása (bár tagadhatatlan, hogy azé is), hanem az alapvető koncepcióé is, hisz a 80-as években a „báránybőrbe bújt farkas” látogatóink semmit sem terveztek előre, s az emberiségnek is jó sokáig tartott, míg leesett, hogy itt ugyan nem egy baráti sörözés keretein belüli jövőmegváltó performansz zajlik, hanem – ridegen és tömören – etetéssel, egybekötött háború.

Ne feledjük el az ilyenkor (lásd. BSG Starbuckjának nem változtató műtétjét, durván ugyan ennyi idő elteltével, vagy zongorázd végig annak kapcsán ugyanezt) szokásos szereplő cseréket, melyek között néhány feltűnőbb nembeli változás, vagy kevésbé azonosítható összevonás, esetleg teljes hiány és eddig ismeretlen vonal is megtalálható. Persze, hogy a konkrétumok se maradjanak el, ugye ott a „pr”-szakemberünk, ki anno még nő volt, s nem is gondolkozott annyit, mint mostani hímnemű kollégája (ebből következtetéseket meg mondjuk ne vonjunk inkább le), aztán ne feledjük a szerelmesből terhessé avanzsáló lány esetét E.T.-vel, akihez hozzá adhatjuk az elvakult I(sten)degen hívőt, kiből az új évezredre egy lázadó (ámde annál inkább álló farkú) tizenéves FBI-os anyuval rendelkező izé lett, kinek majd biztos nem a legkellemesebb körülmények között kell majd ráébrednie imádata tárgyának valódi énjére (aki ugye mellesleg majd lehet azonosítható lesz Willivel, kinek ugye polgári foglalkozása mások álmában való lemészárlása, de ez nem ide tartozik).

De ha már itt tartunk, akkor ugye anno nem volt pap, s szövetségi ügynökök sem rohangáltak túl sokat az antigravitáció előnyeit élvező hüllők után, de hamarabb érkező űrbéli vendégek sem épültek be a földi civilizáció minden fontosabb területére. Arról meg aztán tényleg szó sem volt, hogy terrorista csoportok bőrébe bújt „élőszövet a hüllővázon” jellemzővel rendelkező 'L'-k kergessék az őrületbe e eddig ismeretlen foglalkozásokat űző férfiakat és nőket.

Persze az eddig vázolt dolgok nagy része csupán aktualizálásról, jobban átgondoltságról árulkodik, de közben odáig feszegeti, s bővíti a kijelölt keretet, mely akár a későbbiekben kínossá is válhat (lásd főleg a papot, meg persze „az isteni terv része” kijelentést), vagy akkorát szólhat, melyet régen láttunk a TV képernyőjén.

Tehát összességében két rész után tényleg nehéz akármit is az iromány tárgya által kijelölt kereten belül mondani, de az el-el csíphető foszlányok alapján elénk táruló képből úgy tűnik, hogy ismét (akár csak a már említett BSG) egy remek remaket kapunk (ami azért sejthető végkifejlettel bír), mely még arra is képes, hogy a már sokak által leírt „fikát is ránk ossza”: mert ugye ami szép az jó és kívánatos.

Aki a zenei hírekben otthon van (vagyis olvassa a Quartot), az már biztosan tudja, mi az a TCV. Azok kedvéért íródik most ez a poszt, akik viszont nem tudják, mifene az, mire a nagy hype, amolyan beharangozónak szánom. Kezdjük az elején szerintem, a Them Crooked Vultures egy zenekar. Rock zenekar. Hogy miért van ez a nagy felhajtás egy zenekar miatt, ami egy héten belül debütál a tengeren túlon? Egyszerü a válasz: a tagok miatt. Ma már rengeteg szupergroup van (tudjuk, a zenekar, aminek a tagjai más híres zenekarokból vannak verbuválva), a kifejezést sokszor használják, pl. ha Jack White alapít egy új bandát, már repül a jelző, de amire a kifejezést kitalálták, az pont az ilyen banda, mint ez. Tagjai: Josh Homme, John Paul Jones és Dave Grohl. Biztos sokan vannak, akiknek ez se mond semmit, azoknak tovább bontom tagonként.

Josh Homme. A Queens of the Stone Age énekes-gitáros dalszerzője, aki a kétezres évek legkiemelkedőbb zenésze a rockban Jack White mellett. Hogy miért jelentős? Visszahozta a rockzenébe a tökösséget, azt a kisugárzást, amikor a kemény senkiházi tróger stoner arc kiáll, egy gitárral eltolja a számot, majd kortyol egyet a whiskeyből, eldobja a cigijét, gyújt egy újat, és már jön is a következő szám. A coolság szónál a lexikonban az ő képe van mellékelve (Julian Casablancas-é mellett). De ha ez még nem lenne elég, akkor fogta régi cimboráját, kezébe adott egy gitárt, keresett pár egyedi arcot, leült a dobok mögé, és már meg is volt alapítva az Eagles of Death Metal, ezzel régi cimboráját be is futtatta. Szóval a tag egy zseni, mellesleg producerkedik is, saját lemezein kívül az ö kezenyoma van az idei Arctic Monkeys albumon is. Szóval nagyon nagy név. Itt énekel és tépi a gitárt.

John Paul Jones (lánykori nevén John Baldwin). Csak két szó: Led Zeppelin. Az úriember volt a történelem egyik legjobb bandájának a basszusgitárosa, meg részben dalszerzője is, de mellesleg kurva nagy session zenész, meg multiinsztrumentalista, rengeteg hangszeren tud játszani az ukulelétől a szintiig. Szóval egy legenda, egy rockmindenhatóság. A TCV-ben értelem szerüen basszusgitáron penget.

Dave Grohl. A Foo Fighters énekes-gitáros frontembere, de nem volt mindig az, ugyanis hajdanán dobolt. Nem is akárhol. A 90-es évek legnagyobb hatású bandájában, a Nirvanaban, ahol bitang jól püfölte a dobokat, nagyon profin, Kurt Cobain mellett ő volt a legnagyobb zseni a zenekarban. Aki nem ismeri a Nirvanat, az magára vessen, aki ismeri, de nem szereti, az pedig... kapja be magára vessen. Viszont Cobain halála után eldobta a verőket, és csak ritkán dobolt (utoljára a Prodigy új albumán, ahol a Run With The Wolves számra dobolt fel egy keveset), most viszont leült újra aktívan a dobok mellé, hisz kellett az álombandába egy dobos is, Dave meg rohadt jó, ráadással Homme-al országos cimborák, szóval adott volt.

Ezzel létre is jött a nagy formáció. Kezdetben csak pár másodperces dalfoszlányokat tettek fel a YouTube-ra, ezzel lázban tarva az érdeklődőket, meg ígéreteket tettek, hogy szanaszét dobjuk magunkat majd a hangzóanyagtól (ez mondjuk Joshnak szokása, rendszerint be is szokta váltani az ígéretét), de megjelenést sehol sem említettek. Az első koncert is titkos volt, konkrétan számsorral jelölték a fellépőt, amely számsor a Them Crooked Vultures telefonos számkombinációját rejtette. Mondhatni ez a zenei élet Avatarja volt. Aztán feldobtak netre egy singlet, és mellesleg megemlítették, hogy jön a lemez november 17.-én. Izgalom, várakozás, aztán egy nap arra döbbenhettünk, hogy az egész albumot feldobta a zenekar a közismert videómegosztóra egy héttel a megjelenés előtt, szóval már hallgatható. Hamarosan megírom milyen is, mellesleg megsugom, hogy holnap Németországban és Ausztriában már a boltok polcaira kerül, lehet rendelni. Végezetül pedig egy kis ízelítő.

Már elérhető a HPS hétfő esti Periszkópbéli fellépésének felvétele, amennyiben lemaradtál volna az élő adásról, most bepótolhatod. mAri, chromeshelter, VVega és popcore rögtön megküzdöttek az adás elején a technikával és önmagukkal is olykor, de nem kellett sok, hogy belerázódjanak és a minimális szervezés, valamint az "első alkalom" tükrében remek kis műsort dobtak össze. A heti bemutatók után a Brothers Bloom, a Zombieland, a "V" című sorozat, és végül a Twilight került terítékre, emellett a insider dolgok is kiderültek a bloggal kapcsolatban. Töltsétek, hallgassátok, szórakozzatok!

KATT IDE

Vegyünk egy kiöregedett Elvis imitátort (Bruce Campbell), aki már annyira megzakkant, hogy tényleg a királynak képzeli magát, ráadásul valami gennyedző fekély keseríti életét, mely éppen több éve bevetésképtelen férfiasságán terpeszkedik. Adjunk hozzá egy afroamerikai öreg embert (Ossie Davis), aki Kennedy elnöknek képzeli magát, ráadásul állítása szerint agya helyén homok van, s a fehér ház egy gombnyomással kikapcsolhatja. Kavarjuk meg a világukat, mely egyébként egy idilli kis öregek otthonának tűnik, egy cowboynak öltözött múmiával, aki vagy hieroglifákkal firkálja tele a wc-ket, vagy ánuszokon keresztül lelkeket szív ki, hogy életben tartsa magát.

A háttérben helyezzünk el egyéb bogaras, már-már őrült öregeket, az élet mélységeiről filozofáló hullaszállítókat, némi elhelyezhetetlen fülledt erotikát, s némi misztikus ködöt, mely majd egyre előrébb nyomul a diszkófényekkel körbe ölelve.

Don Coscarelli mindezt Joe R. Lansdale novellájából hozza össze, hogy egy frenetikus másfél órát röhöghessünk vagy szomorkodhassunk végig (kinek-kinek ízlése szerint), hisz a képletben rejlő humor és tragikus felhang oly szorosan járnak kéz a kézben, hogy nehéz lenne csak vígjátékként, vagy csupán egyéni sorsdrámaként értelmezni (semmiképen ne tévesszen meg senkit a történet erős 'b' szaga). Mindehhez persze szükség van Bruce Campbell zseniális alakítására, melyet ráadásul belső monológokkal tovább csiszol a néző számára, s így az általa megszemélyesített hős teljes egészében kitárulkozik a filmvásznon.

Hiszen nem elég, hogy lényegileg magatehetetlenül, kiszolgáltatva fekszik filmünk Elvise a szeretetotthon egyik ágyában, ezzel tökéletesen tisztában is van, s csupán vágyainak álomvilágába menekülve viseli el mindezt (mely hol flashback-ekben, vagy tényleges álomjelenetekben kerülnek terítékre), egészen az ősi egyiptomi betolakodó megjelenéséig, ki felzavarja e „idill” állóvizét, s cselekvésre, kitörésre kényszeríti.

A film bizonyos értelemben tehát egy karakter fejlődését követi nyomon, miközben eljátszik kicsit magával a film fogalmával és Elvis-szel is, természetesen a megfelelő mennyiségű óniróniával (gondoljunk akár csak a megjegyzésre, mely szerint Elvis csak szar filmekben játszott – tehát most már éppen itt az ideje, hogy tegyen valamit tényleg –, s a mozgóképes hősködés után csak a drogok és a nők várták).

Annak, aki igazából egy kellemes másfél órát szeretne eltölteni, s még valamennyire a szürkeállományt is szeretné megdolgoztatni, de nem túlzásba víve, annak tökéletesen meg fog felelni a film (A Mad Max 2 után különösen felüdítő tud lenni). A mostanában készülő vámpíros „folytatás előtt” pedig egyszerűen kihagyhatatlan.

A Pandorum az év legszarabb filmje (ha nem játszanak az Asylum kategóriás, és a magyar közönségfilmek). Ez így persze kicsit túlzás, de hé, egész figyelemfelkeltő kezdő mondat volt, nemde? Ennek persze már a nagy számok törvénye alapján is be kellett következnie. Ez a sci-fiben bombaerős év nem múlhatott el egy ilyen kaliberű cucc nélkül.  Amúgy nem szeretnék előjönni azzal, hogy én már a trailer megtekintése után (ez májusban történt) bemondtam, hogy ez egy gagyi lesz. Na jó, kit hülyítek? Imádnék és imádok is előjönni ezzel, hiszen számomra bebizonyosodott, hogy az egész egy lyukas fospumpát sem ér.

Nézzetek fel a poszterre. Megvolt? Körülbelül így ordítottam a műalkotás 40. percében, azzal a kivétellel, hogy nekem nincsenek ilyen formás melleim. Az első 900 másodperc még nem is vészes annyira, rendezőnk egy az egyben nyúlja a Kocka hangulatát-mindenét,  és itt ugye még érdeklődünk az okok és titkok iránt. Az érdeklődésem egészen odáig tartott, hogy a fél órát ütve már kétszer eluntam az egész életemet. Az ezt követő további  100, azaz száz minutumban Alien-es lopásokkal, és egy fészekaljnyi Descent-szörny versus uruk-hai hibriddel fűszereződik tovább az alapjaiban elbaszott produkció.

A készítőknek volt egy ötlete, találtak egy balekot aki ezt megfinanszírozta 40 millió dollárral. Éééés csapó. Nincsenek karakterek, de olyan szinten ám, hogy akár még a Berényi famíliát megformáló csapat is játszhatna a filmben. Ha lenne mit eljátszani. Vagy ha lenne bárminemű íve a dolgoknak, de hát a szereplők egy helyben toporognak, egyre érdektelenebbül kóvályogva erre-arra. Aztán jönnek a monszták. Velük csak annyi a baj, hogy már akkor is gagyibban néznek ki, mint a búcsúban kapható fröccsöntött szörnyes maszkok, amikor még csak tornasorba rendeződnek. Hát még amikor megmozdulnak, az aztán a kibebaszottul látványos gegparádé. A fényképezés nagyjából értékelhetetlen, túl sötét a kép, de nem sejtetősen, ami feszültségfokozó lehetne, hanem olyan istenesen idegesítő módon. Ezt, és az olcsójános trükköket hibátlanul támogatja meg a fogalmatlan vágás, felhajítva a dinnyehéjat a szemétdomb tetejére.

Noha a fordulatok már egy évtizeddel ezelőtt sem számítottak újnak, a vége felé majdnem egész pontokat ment magának a Pandorum (az más kérdés, hogy ehhez az izgalom minimális csírája is elég volt), de természetesen azt a kis feszültséget és merészséget villámgyorsan megerőszakolják, hogy főhőseink fejest ugorhassanak Giccsország Nyáltengerébe. 10/2.5. Milyen jóindulatú vagyok már ma.

Már bent ülünk a Periszkóp Rádió stúdiójában, hamarosan kezdünk :)

Winampba ezt a linket húzzátok be:

http://sztrim.periszkopradio.hu:8088/listen.pls

Vagy csak katt a 160kbps streamre itt:

http://www.periszkopradio.hu/

kommentelni ide lehet, vagy smst is dobhattok (akár még reagálunk is):

 30/630-1308 

Hát ezt is megértük. Egy ideje már próbálkoztam/tunk rádiós projekt megvalósításával, a múlt héten azonban terveink nagyon hamar valósságá váltak, amikor is a pécsi illetőségű Periszkóp Rádió megkeresésünkre felajánlott egy egyórás sávot - ráadásul nagyon jó időpontban. A jövő héttől tehát már semmi nem állíthat meg minket, hogy mindenki Winampjába beférkőzzünk, és mostantól minden héten így fogunk tenni HÉTFŐNKÉNT 20.00-TÓL 21.00-IG! 

A következő lájnáppal indulunk bevetésre két nap múlva:

VVega

mAri

popcore

és jómagam, chromeshelter (ex-whistleblower, ex-minden)

A műsorban kivesézésre kerül a Zombieland, a Brothers Bloom, a Tvájlájt-jelenség, és ha időnk engedi a friss sztársorozat, a V is. Ezen kívül hallhattok pár szót a premier filmekről, illetve egy rövidebb összefoglalást, hogy mi történik / történt mostanában blogunk háza táján. Találkozzunk tehát hétfőn este nyolckor itt:

http://periszkopradio.hu

közvetlenül így hallgathatod a műsort (m3u)->

http://sztrim.periszkopradio.hu:8088/listen.pls

Egy elsőfilmes rendező és saját háza, egy kamera, egy hét forgatási idő, tizenötezer dollár és megdől a legnagyobb profitot termelő film rekordja, melyet éppen a Paranormal Activity-t ihlető, tizedik születésnapját ünneplő előd, az Ideglelés tartott ezidáig. Hosszú utat tett meg az alkotás a filmszínházak vetítőterméig, a "Demand It" kampányon múlott minden, melynek lényege annyi volt, hogy 1 millió felhasználó követelése kellett a "nagyszínpadhoz". Két évvel elkészülte után bemutatták, és máris az évtized legjobb/legfélelmetesebb horroraként emlegetik óperencián innen s túl. Hát...

A rendező, Oren Peli egyébként jó húzások sorát követte el, így igazán tehetségesnek kellett volna lennie, hogy a végeredmény totális kudarcnak minősüljön. A sztori egy fiatal párra fókuszál, Micah és Katie (a színészek valódi nevükön futnak) nemrég költözött össze, s mint kiderül, a lányt egy démon/szellem/valamiféle entitás kísérti évek óta. Micah kamerát ragad, hogy bizonyítékot találjon erre, fel is állít egy álványt hálószobájukban, így másnap reggel mindenről tudni fognak, hogy mi történt miközben aludtak.

A "nagyobb a füstje, mint a lángja" kifejezést egy-az-egyben a Paranormal Activity helyzetére találták ki annó (és van egy megérzésem, hogy az Avatarra). Mert, bár minden eleme működik a filmnek, a láthatatlan gonosz, a first person nézet, az egyre jobban fokozódó dráma - mert egy ilyen szituáció a kapcsolatoknak sem tesz jót -, mind hatással van a nézőre, a szereplőkkel is szimpatizálunk, olykor meg is ijedünk, de, főleg az előzetes híresztelésekhez képest, jóval többet vártunk. Ha valóban ez az évtized legjobbja zsáneren belül, akkor elég gyenge periódust tudhatunk magunk mögött.

Ha maga a forgatókönyv nem is eredeti, de originál ötleteket tapasztalhatunk. A legjobb az egészben, hogy Peli minden téren a realitás berkein belül próbált maradni, amennyire ez filmen lehetséges. Hőseink hétköznapi emberek, nálunk nem különbek - így, főleg az ezoterikára és hasonló dolgokra fogékonyak, könnyen átérezhetik szereplőink sorsát, és jobban belegondolva a belemagyarázható mondandót bármiféle természetfeletti lény nélkül kifejezné a produktum. Olykor az eseményekről is lemaradunk, hisz ha szerettünk sikoltozására leszünk figyelmesek, előfordul, hogy nem a kameráért nyúlunk elsőre. A hanghatások tökéletesek, és maga a megteremtett atmoszféra is félelmetes, pedig egy családi házról beszélünk csupán.

Úgy érzem Peli többet akart, mint amennyit valóban tud, két, valóban rettegésre okot adó jelenetsor még nem a világ, mintha egy félmaroknyi jónak hitt ijesztéssel vágott volna neki a készítésnek, így aztán a másfélóra első 30-40 percében gyakorlatilag semmi érdemleges nem történik. Igaz, utána felpörög a tempó rendesen, de a szkriptben található hibáknak hála dekadens folyamat vezet a fináléig, amiből mellesleg három is készült. És még utoljára megjjegyezném, hogy mennyire rosszul tette Peli, hogy mindenáron elakarta törölni a pszeudo látszatát is. Majd talán a folytatás kiérdemli a Paranormal Activity-t éljenző véleményeket, mindenesetre Peli jó úton halad... ez is bőven fogyasztható és kiemelkedő, a hálivúdi horror kínálatát tekintve, de nem lehet több, mint egy erős 10/5.5

Mi a közös (a teljesen nyilvánvaló kifordult világon kívül) egy százlábú, egy macska és egy busz keresztezésében, egy olasz színekben hidroplánon repülő disznóban és a 90 éves nagyivá változott önértékelési hibákkal küzdő kalapkészítő lányban? Hát persze, hogy az egyik legnagyobb ’animágus’, Hayao Miyazaki neve, kinek alkotásaiban ezekkel, s hasonló szürreális jegyekkel kell szembesülnie mind a szereplőknek, mind a nézőnek. S mi kellene több ahhoz, hogy végigtekintsünk a pályafutáson, minthogy legutóbbi alkotása, a Ponyo a tengerparti sziklán (Gake no ue no Ponyo, 2008) végre elér a hazai forgalmazásba is, s ha már itt tartunk akár fel is mérhetjük, mit kínál ez az anime szerelmesinek.

Az 1941-es születésű japán rajzoló és rendező első filmjének általában a Nauszika – A szél harcosai (Kaze no tani no Naushika, 1984) egész estés animációs filmet szokás megemlíteni, hiszen igaz, hogy társszerzőként több sorozatban is részt vett, sőt egy önálló anime is fűződik ezelőtt a nevéhez (Rupan sansei: Kariosutoro no shiro, 1979), viszont az 1984-es alkotás az, ami elvezet a Studio Ghiblihez, s lényegileg meghozza a sikert Miyazaki igazi arcával együtt.

Éppen ezért talán teljesen fölösleges, hogy ezelőtt vegyük fel az életút fonalát, hiszen a saját maga készítette mangából átdolgozott Nauszika nem csupán tökéletesen megfogalmazza szinte az összes témáját a rendezőnek, de meg is alapozza azokat. Hiszen ha csak előretekintünk, s felsoroljuk a legfontosabb motívumokat: női főszereplő, repülés, szürrealitás, sarkainál kifordított világ, rögtön látjuk, hogy már e „első” mozi magában hordozza mindezt.

Tehát egy posztapokaliptikus világ eldugott kis csücskében találjuk magunkat, melyet a jótékony szél miatt nem veszélyeztet a romlás lehelete, mely a mindent elnyelő dzsungelből, s az ott élő bogarakból áramlik (látszólag). Főhősünk Nausicaä e kis birodalom hercegnője, s a film alatt az égben szállva, s onnan lebukva, majd újra visszaemelkedve olyan tudás jut a birtokába, mely az egész emberiség életét, s jövőjét megváltoztatja.

A film egyfelől megalapozza (vagy inkább beharangozza) Miyazaki zöld életszemléletét, másfelől a főhősnővel megnyitja a sort, melybe majd fiatalabb lányok, nők, idősebb asszonyok lépnek, hogy igazából egy férfinak is teljesíthetetlen küldetést végrehajtva beteljesítsék sorsukat, s elnyerjék jutalmukat. Illetve persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy leginkább a föld és a csillagok között, azaz az égen játszódó történet kijelöli a direktor kedvenc helyét, hol nem uralkodik senki és semmi, hiszen akármi megtörténhet.

Tökéletes példa erre a legfőképpen égben játszódó Laputa – Az égi palota (Tenkû no shiro Rapyuta, 1986), mely egy lány kezébe helyezve egy „égi királyság” sorsát mesél újra az emberekről, nem éppen pozitív hangnemben, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt első pillantásra gondolnánk. Az egyetlen egy változás A szél harcosaihoz képest, hogy itt már a lány mellé szegődik egy fiú, kinek sorsa szintén magában hordozza Sheeta (Keiko Yokozawa) küldetését, s így a két árva együtt indul kalandos útjára, hogy meglelje, majd meglássa a felhők mögött rejtőző igazságot.

Ehhez képeset a Totoro – A varázserdő titka (Tonari no Totoro, 1988) első ránézésre nem igazán illeszthető az eddig fantasztikumban és sci-fiben bővelkedő alkotások sorában, hiszen igaz, hogy a történet két kislányról szól, kik anyjuk távollétében (valamilyen titokzatos betegség folytán már hosszú-hosszú ideje a korházban van) összemosva a valóságot a fantáziával az ősi hiedelmek között találják magukat, s az erdő szelleme által vezérelve visszatalálnak egymáshoz és a családhoz.

Talán ennyiből is leszűrhető, hogy bizonyos értelemben az eddigiekhez képest egy szűrővel vissza léptünk, s nem közvetlen a fantasztikumba ugrunk fejest, hanem az azt megszülő gyermeki fantáziába, mely oly könnyedén válhat valósággá, mint az animátor keze alatt a dzsungel hatalmas Ohmujai, vagy a kalózok furcsa, túlzsúfolt repülő eszközei. Így valószínűleg akár költői önvallomásnak is tekinthetjük, mely kissé elbagatellizálva így hangozhatna Miyazaki szájából: a történeteim mögött egy fiatal, leánytestvér pár áll (vagy az ő lelkében ez él).

S ezt nem meghazudtolva ezen a vonalon halad tovább, hiszen Kiki karaktere a kronológiailag következő alkotásban hasonlóképpen szól. Azaz a 13 éves boszorkányt – aki elindul új várost keresni magának, hogy tanulóévei megkezdődjenek – csupán képessége, hogy seprőn szelje az egek mezejét különbözteti meg a korosztálya átlagától (no meg a macskája, de vele csak mi és ő vagyunk tisztában), melyet a cselekmény folyamán el is veszít, s mindössze az emlékek, illetve a hit segíti, hogy visszajusson abba a világba, melyet a magáénak érez.

Vagyis a Kiki – A boszorkányfutár (Majo no takkyubin, 1989) az eddigiekben is nagyon fontos repülést boncolgatja, melyhez abszolúte nem kell fantasztikusnak lenni, csupán elég némi képzelőerő, de hogy hőssé válj, s biztonságban érezhesd magad a felhők között lovagolva, nem ártanak a mágiával bíró felmenők, illetve a saját stílus (mert a mágia ugyanúgy művészet mint a festészet, vagy akármi más) megtalálása.

Persze ennek rögtön ellentmond a három évvel később debütáló Porco Rosso – A mesterpilóta (Kurenai no buta, 1992), ahol viszont egy disznóvá változott pilóta küzd meg a fellegek között a kalózokkal a békéért, s közben a szerelméért, akinek „új kérője” akadt. Ebben a moziban a fantasztikum kimerül abban, hogy főhősünk (az első férfi) valami oknál fogva állattá változott, s hidroplánján az egyetlen igazi „katona” az első világháború után a Földközi tenger térségében. Igaz itt is feltűnik a nő, ki férfiúi szerepkörben tetszeleg, de inkább csak a háttérben (mégis nélkülözhetetlenül).

Mindez pedig csupán közjátéknak tűnik, hiszen 1997-ben visszatér a kezdetekhez, s A vadon hercegnőjével (Mononoke-hime, 1997) kiteljesíti mindazt, amit a Nauszikában elkezdett, hiszen Ashitaka herceg (Yôji Matsuda – azaz egy újabb férfi főhős) története tovább (s valószínűleg teljes mértékben ki-) boncolja az ember és a környezet együttélésének buktatóit. Mindezt pedig a már eddig is körvonalazott misztikus elemekkel, melyek itt már egyértelműen a japán mitológiához nyúlnak vissza.

Mindeközben pedig tovább folytatja a kibontakozó feminista kép  építését, hiszen az emberiségnek bázisul szolgáló faluban a nők dolgoznak a vaskohókban, s ők is az urak egy karizmatikus vezető alatt, ki szintén a „gyengébb nem” tagja. Illetve a Tarzan történetnek érdekes parafrázisa is hozzákapcsolható mindehhez, San (Yuriko Ishida) ugyanis a farkasok által felnevelt női megfelelője Edgar Rice Burroughs karakterének.

De mivel az elmélyedésre itt nincs idő, rögtön tovább is léphetünk az első akadémia által kitüntetett animére, melyet szintén Miyazaki jegyez, a nagy népszerűségnek örvendő Chihiro Szellemországban-ra (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001). Hosszas elidőzés nélkül rögtön szembetűnő, hogy két film után újra női főszereplő kerül a középpontba, kinek ismét férfiakat is megszégyenítő bátorságról kell tanúbizonyságot tennie, hogy a szellemek fürdőházában disznóvá változott szüleit megmentse, s közben rátaláljon a szerelemre, s egy régi emlékre, mely nem csupán őt szabadítja fel.

A továbbra is a japán mitológiából, hiedelmekből, babonákból felépített világ teljesen megérdemelten gyűjtötte be a már említett szobrocskát, s ezzel mondhatni legitimitást szerzett egész műfajának, mely talán ettől a pillanattól kezdve nehezen tekinthető csupán mesének. Igenis komolyan kell venni, s látni a benne rejlő potenciákat.

Mielőtt viszont túlzottan elragadtatnám magam, lépjünk tovább, s vessük tekintetünket a Ponyo előtti egész estés animációra, A vándorló palotára (Hauru no ugoku shiro, 2004), melyben ismét egy női főszereplőhöz van szerencsénk, kinek teste egy átok folytán rettentően megöregedett. Az alkotás egyértelműen egy steampunk környezetben játszódó szerelmi történet, mely rengeteg mágiával és robbanással jut el a beteljesedéshez, s a békéhez, mely talán az egyetlen olyan motívum, amit eddig szinte említésre sem került, pedig Miyazaki pacifizmusa épp olyan fontos elem szinte minden filmben, mint az ég, vagy az emancipálódott (vagy akár a férfival teljesen egyenértékű, sőt gyakran azt meghaladó) nő.

Ezzel pedig el is érkeztük a már nem hivatalosan elérhető Ponyohoz, mely egy ötéves fiú és egy aranyhal hercegnő (aki mellesleg emberré akar válni) kapcsolatát mutatja be. Már ennyiből is teljesen nyilvánvaló, hogy a Miyazaki által írt, rendezett és animált alkotás legfőbb ihletforrása Andersen kis hableánya. De olyan áthallásokról sem szabad megfeledkeznünk, mint Richard Wagner Valkűrje, vagy Natsume Sōseki regénye a ’The Gate’, mely a főhős nevét, azaz Sōsuket adja.

A produkció már 2006 októberében elindult, s olyan új környezetet ígért, mely eddig nem volt túlzottan jellemző a rendezőre, azaz a víz (a Porco Rosso után ismét) központi szerepet játszik a történetben. Mely úgy tűnik valamelyest elvonta a figyelmét Miyazakinak a szokásos mélységektől, hisz az előzetesek, illetve a kritikák (melyek természetesen mindettől függetlenül dicsérik, nem mellesleg a 2008 legjobb animációja díjat is megkapta az Anime News Networktől) is mind ezt bizonygatják.

A zöld vonalból, s a tényleges próbatételekből, melyek a sors beteljesítéséhez szükségesek szinte semmi energia nem maradt a látvány után, mely talán azért kárpótol minket valamelyest. Talán leginkább a Totorohoz kellene hasonlítani, mely szintén kicsit kilógott az eddig hevenyészen felfestett pályából, de valahogy mégis szerves részét képezi annak.

Talán még illene beszélni a filmzenéről, mely természetesen mind japánul, mind angolul elérhető már, de őszintén szólva a vizuál nélkül inkább idegesítő darab, mint akármi más. Illetve arról se feledkezzünk meg, hogy ez az első Studio Ghibli produkció, mely közel ezer moziban debütált az Államokban idén augusztusban (az eddigiek mindössze pár tucatban).

Nekünk pedig több, mint valószínű, hogy semmi dolgunk nem maradt, mint kényelmesen hátradőlve várni, hogy eljöjjön a pillanat, mikor a magyar mozikba is eljut az új Miyazaki, mely lehet, hogy nem fog minket annyira elgondolkodtatni, esetleg sokkolni, mint az eddigiek, de az már az előzetesekből is teljesen nyilvánvaló, hogy páratlan képi világával mindenkit le fog nyűgözni.

A Halloweek horror halmai után, lassan visszatérhetünk a rendes kerékvágásba és olvashattok kiváló filmekről, melyeket megnézésre ajánlunk. A Coco avant Chanel nem ilyen.

Pedig tulajdonképpen nem lett volna nehéz érdekes és jó filmet csinálni. Gyakorlatilag minden adva volt. Érdekes, mindenki által ismert karakter, akinek az élettörténete egy tündérmese/szappanopera, kellemesen filmre vihető környezet (20. század eleje), meg ugye Audrey Tautou. Csak be kellett volna rúgni a ziccert, ahogy az a Piaf esetében megtörtént. Igaz a két filmnek asszem nincs közös alkotója, de az ember (legalábbis én) automatikusan párhuzamot von a két film között. Talán az alapvetően hasonló élettörténet miatt. Na de vissza Mademoiselle Chanel-hez bizony kijelenthetjük, hogy erőteljes gyertyát rúgtak a készítők. Gyakorlatilag mindent elcsesztek, amit lehetett. Helyesbítek egy dolgot nyírtak el, de azt annyira, hogy borult az egész cucc. Azt történt ugyanis, hogy egész egyszerűen rossz szeletét választották ki az életműnek.

Film egy tipikus árvaházi jelenettel nyit. Loknis kisleány szomorúan baktat az árvaház lépcsőjén felfelé a testvérével. Ugrunk egy könnyű tízest, ugyanez a kislány már kicsit nagyobb és ismét az előbbi rokonnal láthatjuk, mikor is egy kocsmában énekel esténként, nappal pedig egy varrodában. Egyik este találkozik egy legkevésbé sem szerethető pénzemberrel. Egyszer csak már ott él a villájában, egy meglehetősen faramuci kapcsolatban. Eltelik egy teljesen érdektelen másfél óra, aminek a nyolcvan százaléka ebben a villában játszódik, aztán vágás és Chanelt az első önálló divatbemutatóján láthatjuk. Paff.

Nyilván van a dolognak miértje, méghozzá a címben leljük a megoldást. Coco avant Chanel, azaz Coco, Chanel előtt. Tehát egyfajta eredettörténettel van dolgunk, hogyan Chanelből, az aki. A gond itt azzal van, hogy egy ilyen típusú megközelítése az életrajzi sztoriknak, akkor működik, ha viszonylag jól ismerjük az alanyt. Értsd: történelmi személyek, nagy formátumú színészek, ilyesmi. Viszont egy divattervezőnél, akinek az nevét jó eséllyel halotta az egyszerű halandó, talán még egy parfümjét is ismeri (bár nem így lenne), ott nem működik. Szóval én lehet, hogy szívesebben kísértem volna figyelemmel, hogy ér el egyre nagyobb sikereket ez a hölgy, vagy mondjuk az "chanelötös" illatkompozíciójának megalkotását. Ehelyett szemtanúi lehetünk egy nagyon elcsépelt klisé halomnak, ami elvileg érdekelhetne is minket, ám a fenti okok miatt ez bukik.

Ez alapján mondhatjuk, hogy rétegfilmről van szó, ami valahol igaz is, hiszen a megrögzött Chanel-fanok (ha vannak ilyenek egyáltalán) biztos állatira érdeklődnek a beszélt darab iránt. A többiek, de még lehet, hogy ők is, könnyedén észrevehetik, az elképesztő dramaturgiai bakikat. Szóval, ahogy már utaltam rá, vannak közel húszperces, színtiszta üresjáratok, és vannak vágásba sűrített tíz évek. Elképesztően kiegyensúlyozatlan az egész. A karakterek közül, talán egyedül a leendő divattervezőnő figurája szerethető. A többi egyrészt elnagyoltságuk miatt, másrész az ócska színészválasztás miatt, mérföldes távolságban maradnak tőlünk. Chanel figuráját is csak Audrey Tautou menti meg, aki visszafogottan ugyan, de legalább hozza emberét. Kérdés, hogy vajon ennyire elcsúnyult ez a hölgy, a Amelié óta, vagy csak el volt maszkírozva? De lehet hogy az volt a gond, hogy nem mosolygott. A lényeg, hogy annak ellenére, hogy közel sem a kedvenc színésznőm, megmenti a filmet a totális csődtől.

Összegezve: Annak ellenére, hogy leginkább semlegesen álltam a filmhez, elképesztőnek tartom, hogy egy nem volt folyamatos öt perc, ami alatt lekötött volna. Megmondom őszintén, nagyon ritkán járok így. Valószínűleg túlzó és felesleges volna négy pontnál kevesebbet adni, de nagyon nehezen élvezhető darab ez, amit tényleg csak a főszereplő és közepesen eltalált atmoszféra ment meg. 10/4

Ismét 8tracks, ismét általam, ismét könnyed, dubstep-közeli élmények.

Az európai horrorgyártás már évek óta lazán alázza az amcsit, a franciák pedig még az európai országok közt is a királynak számítanak e téren. Pedig az egész nagy "francia forradalom" alig pár éve kezdődött, pontosan 2003-ban, amikor bemutatták a galloknál a Magasfeszültséget, vagyis a Haute Tensiont. Rendezője a fiatal Alexandre Aja volt, aki a forgatókönyvet barátjával, Gregory Levasseural közösen írta, hamar befutott, következő filmjét már a tengeren túlon forgatta. A filmet a közönség egy része utálta, egy picit nagyobb része imádta. Nekem máig a kedvenc horrorfilmem.

A sztori annyi, hogy egy fiatal lány a barátnője családjánál tölti a hétvégét, amikor az éjjel közepén a családra tör egy szerelő külsejü alak, és innen megindul a tortúra, a menekülés, és feszültebbnél feszültebb jelenetek következnek, míg elérünk a végkifejlethez, ahol aztán teljesen átértelmeződik a sztori, a néző pedig csak pislog. A végkifejletet sokan támadják, hogy nem logikus, szerintem pedig így az eddig zseniális film csak mégjobb lesz. Szerintem a dolog teljesen elfogadható magyarázat. Aja ugyanakkor a sztorit megtöltötte rengeteg utalással régi nagy kulthorrorokra, ezzel tiszteletét kifejezve a nagy elődök elődöknek. 

A film végig nagyon félelmetes és feszültségteljes, igazi adrenalin bomba, a cím helytálló. Nagyon realista, premier plánban mutat nagyon durva, sokkoló jeleneteket, viszont nem öncéluak, ugyanis ezek a jelenetek növelik a feszültséget és a realizmust. Igazi tortúra film. A színészek jó választások, különösen a főszereplő, meg a karaktere is jó, nem az a védtelen buta liba, igazi fighter, aki az eszét is használja. A gyilkos karaktere is el lett találva, csendes, titokzatos, kíméletlen, ráadásul nagyon profi.

A film egyik különösen nagy pozitívuma, hogy a forgatókönyv nagyon végiggondolt, a gyilkos itt nem hagy kiskapukat az áldozatoknak, ha bemegy egy szobába, megnézi, mennyire vizes a csap, használta-e valaki, nagyon logikusan gondolkozik, a forgatókönyv hibátlan. A rendezés is zseniális, Aja feszültség mellett hangulatot is tud varázsolni, a hangeffektek is jól a helyén vannak, és hatásosak, a film zenei felhozatala is egyedi, megtalálható a filmben olasz gagyipoptól kezdve egyészen Muse dal részletig, ami egyben a film theme songja is, de a komponált, "klasszikus filmzenék" talán még hatásosabbak.

Bár most meg fogom kapni, hogy mennyire felülpontoztam a filmet, de nekem ez a film egyszerüen hibátlan, évente egyszer mindig újranézem. A maga egyszerüségével zseniális, mint említettem, a kedvenc horrorfilmem, imádom, a francia horrorgyártás legkiemelkedőbb darabja, Alexandre Aját azóta a horror egyik mesterének tartom, még ha a Tükrökkel mellé is lőtt, egyszerüen letett már két olyan filmet, ami miatt mindig is tisztelni fogom. Ez nekem egy 10/10 mindenféle gondolkodás nélkül.

Az írást HESGOTCANCER követte el, örök filmes favoritjainak folyamatosan bővülő listáját emitt találjátok.

Tobe Hooper direktor 1974-es kult klasszikusát, A texasi láncfűrészes mészárlást valószínűleg (remélhetőleg) nem kell senkinek se bemutatni. Egy pofátlanul alacsony költségvetésből leforgatott, bámulatosan jól (és hihetően) megkonstruált, zsigeri szinten ható, igazi exploitation tour de force (megjegyzem, ennek ellenére vért alig látunk benne) volt. A valaha készült egyik legnagyszerűbb, és legfélelmetesebb horrorfilmek között van számon tartva, egy kópiája még a New York-i Modern Művészetek Múzeumába is bekerült megőrzésre – és ez azért lássuk be, nem semmi.

A texasi láncfűrészes mészárlás elsöprő sikere után Hooper egyhamar hollywoodi iparossá vált, és pontosan féltucatnyi horror (melyek között volt egészen kimagasló, mint a Poltergeist, és jóindulattal is csak középszerűnek nevezhető, mint pl. az Invaders from Mars, egyaránt) ledirigálása után 1986-ban, vagyis 12 évvel az első rész után leforgatta a mestermű folytatását. A The Texas Chainsaw Massacre 2 (röviden: TCM 2) szöges ellentéte elődjének, mondhatni minden szempontból tekintve: stúdiófilmhez illően szép summából (kb. 5 millió dollárból, ami csekély 36–szorosa a 74-es film büdzséjének), és teljesen más stílusban, más megközelítést felhasználva valósult meg. Ez utóbbi már csak azért is meglepő, mert a rendező személye mégiscsak egy és ugyanaz.

Az első részben megismert pszichopata családból visszatér Bőrpofa, akit ezúttal Bill Johnson alakít (Gunner Hansen fel lett kérve a szerep megismétlésére, de visszautasította az ajánlatot), valamint Drayton Sawyer (Jim Siedow), a szakács. Új tagként pedig bemutatkozik Chop Top (Bill Moseley), ő az első epizód idején Vietnámban állomásozott katonaként, egyébként pedig az akkor megismert stoppos ikertestvére. Sajnos a beteg família nem éppen szokványos (és igencsak emberhús-igényes) hobbijával túlságosan magára vonta a hatóságok figyelmét, ezért egy elhagyatott vidámparkban kénytelenek lakni, ahonnan azonban továbbra is ki-kilátogatnak a városba, áldozatokra lesve. A sztori nincs túlbonyolítva: adott egy bosszúszomjas sheriff, Lefty Enright (Denis Hopper), aki az előző részben meggyilkolt Franklin és Sally rokona, valamint egy késő esti rádiós DJ, Vanita Brock (Caroline Williams), kettejük útja pedig kereszteződik Bőrpofával és családtagjaival (a sheriff esetében szándékosan, hiszen 13 éve vadászik rájuk, a DJ esetében pedig természetesen balszerencse folyamán). Igazából ennyi.

A TCM 2 tipikusan az a film, amit vagy imádni, vagy nagyon utálni lehet. Hihetetlenül túlpörgetett, agyament, over the top, éjfekete humorú komédia-horror egyveleg. Sokkal inkább egy paródia, semmint folytatás. A film elkészültének háttértörténetével nem vagyok tisztában, de erősen gyanítom, hogy Hooper maga is tisztában volt azzal, hogy nem lenne képes felülmúlni az első részt, ezért annak sivár, realista, és féldokumentarista hozzáállását lecserélte egy másfél óráig tartó, szinte sosem pihenő hullámvasútútra, amiben a gore és a humor határokat feszegetően többszöröse annak, amit az elődben láthattunk. Bőrpofa totálisan őrült, az egész filmben egyfolytában valamiféle nevetséges táncot jár, és még szerelembe is esik (a láncfűrész-fallosz párhuzam blatáns nyomatékosításra kerül - de nem lövök le poént). Az újonc Chop Top-ról (kinek egy vietnámi sérülés következtében a koponyájának nagy része fém) meg már az sokat elmond, hogy külön rajongótáborral bír a horrorszeretők körében. A bagázsból egyedül az öreg Sawyer normális valamennyire. Még Hopper figurájának sincs ki mind a négy kereke, ahelyett, hogy pisztollyal és puskákkal indulna a családdal leszámolni, saját fegyverükkel, vagyis láncfűrészekkel akar végezni velük. A fináléra jutó Hopper és Bőrpofa közti összecsapásra nincs más szó, mint „epikus”.

Külön szót érdemel a filmzene, ami szintén sokkal inkább illene egy 80-as évekbeli tini vígjátékba, nem pedig egy horrorfilmbe (egyik kedvenc zenekarom, az Oingo Boingo egy száma is rajta van). Gyakorlatilag minden jel (még a poszter is, nézzetek csak rá, honnan lehet ismerős?) arra mutat, hogy Hooper a másodperc egy töredékéig se vette komolyan ezt a folytatást, és ezzel balszerencséjére sikerült elidegenítenie a nézőket és a kritikusokat is, így a box office eredmény egy szép nagy bukta lett. Videón, majd később DVD-n, hálaistennek sokan (újra)felfedezték a TCM 2-t, így amolyan kisebb szintű kultfavorit válhatott belőle; én annyit mondok, egy próbát mindenképp megér, könnyen lehet hogy ez lesz az új kedvenced.

Egy ország nem működhet emberek nélkül. Amerikában pedig már nincsenek emberek, legalábbis nem nevezhetőek embereknek, és most nem a WoW-os nerdekre gondolok. Az emberekből állatszerű lények lettek, akik felettébb rossz bőrben vannak, és nagyon megnőtt az étvágyuk a húsra, legyen az akár emberé is. Ez többé már nem az USA, ez többé már nem a Föld. Isten hozott Zombielanden, kösd be az öved, jó szórakozást!

Columbus (akinek az eredeti nevét nem tudjuk meg a film alatt, ahogy a többi főszereplőjét sem) egy átlagosnak nem nevezhető tini, aki otthon ült, kockult, míg be nem toppant hozzá egy nő, aki gyökeresen megváltoztatta az életét, mivel meg akarta enni. Szabályok szerint él, aminek köszönheti a túlélését. Aztán összefut egy badass partnerrel, aki imád zombikat gyilkolászni, és egyetlen célja megtalálni az utolsó Twinkies sütit a Földön. Hozzájuk csapódik még két lány, akikkel nem megy minden simán. Együtt tehát nekivágnak, hogy eljussanak a vidámparkba, ahol elvileg nincsenek zombik.

Jesse Eisenberg jól hozza azt a karaktert, amit a Kalandparkban is játszott, ezt a kicsit félénk, kicsit béna, de egyébként okos és élelmes, megkedvelhető srácot. Woody Harrelson karaktere viszont a film második legjobb húzása, egy vidéki akcentussal beszélő tahó, aki a végtelenségig laza, Harrelsonnak igazi örömjáték. Emma Stone pedig jól néz ki, egyébként szimpatikus a karaktere, meg a Little Rockot játszó Abigail Breslin is jó, kicsit sem idegesítő gyerekszereplő, egyébként ő a Jelekből lehet ismerős. Mint írtam, Harrelson karaktere csak a második legjobb a filmben, mivel a legjobb húzás egyértelműen egy cameo, de erről nem mondhatok többet, lepődjetek csak meg rajta.

A film másik nagy húzása a soundtrack. Nagyon fasza zenéket válogattak össze Blue Oyster Culttól kezdve The Raconteursig, a zene egy csillagos tízes, az elején a For Whom The Bell Tools hatalmasat üt, az év egyik legjobb openingjével is büszkélkedhet a film a Metallica számmal. A forgatókönyv is jó lett, a párbeszédek egy-két helyt nagyon faszák, legjobbak Tallahasse és Little Rock szövegei. Ráadásul tökre kedvet hoznak ehez a zombi apokalipszishez, hisz gondoljunk bele, sehol egy ember se, tele vagyunk lőszerrel, bemehetünk a nagy sztárok villáiba lazán aludni, meg hupákolni, nincsenek törvények, azt tehetünk, amit akarunk, csak a wc-n kell picit vigyázni, az egész világ a mi játszóterünk, és küldhetjük a skúlókat a zombikba. Gondoljunk csak bele.

Ez a film lehet a rendező és a forgatókönyvírók ugródeszkája, mert egy ilyen film után érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben, ráadásul anyagilag is sikeres lett, szóval szerintem fogunk még hallani róluk. Tegnap óta vacilálok azon, hogy hányasra is pontozzam, mert nekem tuti sokszor újra lesz nézve, és majd az egyik kedvencem lesz, de a kategóriájában egy hangyafasznyival jobb a Shaun of the Dead, szóval ez egy olyan erős 9/10, még több ilyet a jövőben is. Az év egyik legjobb filmje, nézzétek meg. It's time to nut up, or shut up!