Nos lement még két rész, s lényegileg semmi nem változott, mondhatni, amit az előzőekben leírtam az most is helytálló. Legalábbis nem tartalmaz akkora ökörségeket, melyeket ne ismételhetnék meg most még egyszer. De ehelyett koncentráljunk az új két részre, melyben fényességgel egybekötött gyönyör, fehérneműs V (no persze ember bőrbe bújva, hogy ne csak a gyíkimádók leljék a szőkeségben örömüket) és sok-sok összeesküvés kapott helyet.

Haladjunk akkor sorba, ami a valamikor réges-régen forgatott sorozatból hiányzott, a napjainkban pörgőhöz képest, hogy e furcsa zöld bőrrel megáldott lények valamilyen technikai csoda folytán össze vannak kötve, s ha Anna (Morena Baccarin, akinek a rövid haj nem is áll jól) úgy akarja orgazmus közeli élményben részesítheti őket, hogy ezen keresztül tartsa rabigában őket (legalábbis az ötödik hadoszlop szerint). A látvánnyal ez ügyben nem volt gond, bár némileg lehetett volna jobban érzékeltetni, hogy miért is hívják az „eseményt” gyönyörnek.

No mindegy, hiszen a férfi szemek sokkal kellemesebb pillanatokban részesülhetett, hiszen még egy kicsivel ezelőtt (legalább egy résszel) egyik az átlagtól is kellemesebb küllemű látogatót, azaz Lisa-t (Laura Vandervoort) fehérneműben is megtekinthettük. A látottak remek, az elégséges időtartam, s a remélt szituáció elmaradása viszont kevésbé. De reménykedni szabad, hiszen a már egyszer izéként emlegetett fiatalemberrel biztos lesznek még hasonló jelenetek.

Továbbiakban a központi összeesküvés mellékszálait kell szemügyre vennünk, hiszen ezek olyan újdonságokkal szembesülhet, az egyszer már végigjárt úton a néző, melyek ha meglepetést nem is, de némi izgalmat biztos okoznak. Ugye ott a már emlegetett ötös hadoszlop, ami úgy tűnik elég hatékonyan próbálja megakadályozni, a még nem látható célokat, melyek valószínűleg nem lesznek kedvezőek az emberiség számára. Aztán ott a gyógyítás előtérbe kerülés, illetve a vakcina, mely hosszú és eredményes élethez juttatja felhasználóját, de persze ez csak valami csúnya vírust/szennyeződést/instant halált leplez, melyet meg közben az éppen aktuális influenza védőoltáshoz kevertek (a sorozat be is szól ismét az emberiségnek e kapcsán, hisz elég nyíltan kimondja, hogy a sok birka mit is csinál ha meghall valami állat plusz betegség kombot).

Az sem teljesen egyértelmű, hogy a már előkerült izével mit terveznek egyébként, mert a klasszikus minikből ismeretes idegen-nem idegen páros által összehozott baba máshová van leosztva, mely tagjai által egyébként bezárult a kör, s végül rájöttünk, hogy minden összefügg mindennel, vagy legalábbis úgy tűnik.

El ne feledjük, hogy a papunk is aktív, akinek múltját egyelőre jótékony köd fedi, s inkább tűnik ő katonának, mint vadakat terelő juhásznak, de legalább jól le is szúrták, hogy legyen min izgulnunk tavaszig (na persze biztos megölik…, vagy persze lehet mégis, ahogy az egyik nagy névvel tették). S a lassan, de biztosan gyanakodni kezdő riportert is fel kell hoznunk a színpadra, akit éppen a haláltól mentettek meg a látogatóink, amiben persze nem lehetünk biztosak, hisz mindenki, mindenhol, mindenkor hazudik.

Akkor zárjuk úgy e sorokat, mint ahogy az első két résszel kapcsolatban nyitottuk, azaz ez a sorozat nem az a sorozat, de legalább nagyon közhelyes is, mely nem tesz túl jót az összképnek. Azért majd tavasszal egy-két részt biztosan megérdemel, mert lehet, hogy haladunk valahova, csak még nem igazán látszik, hogy hova, bár a negyedik rész legvégét elnézve lehet tudom is hova.

A szokásos linken hallgathatja / szedheti, aki nem hallgatta élőben. Sorry az első 15 perc esetlenségéért, problémáiért, kicsit túlkávéztam magam (a közepére-végére azért sztm eléggé belejöttünk) :)

Jövő héttől tehát kétszer találkozunk, a hétfő este nyolcas műsor témája az új tvájlájt, a próféta és a ??? (informátor/1/???) lesznek. Az újonnan debütáló kedd délután háromkor kezdődő műsor pedig David Fincher munkásságával fog foglalkozni.

Örülünk? Örülünk!

Ezúttal egy eléggé aktuális videóklippet választottam, méghozzá a Basement Jaxx legújabb videóját (ami már van egy hónapos is). A Simon Ratcliffe és Felix Buxton alkotta páros idén jelentette meg ötödik albumát Scars címen, amellyel megmutatta, hogy bennük még bőven van szufla, és tudnak még hatalmas partyslágereket írni (itt emelném ki a Raindrops-t). A My Turn klipjét választottam az új albumról, mert egyrészt ez sikerült a legjobban, másrészt mert hazánkfia rendezte, Tomek Ducki, aki bár lengyel származású, de Budapesten született és alkotott sokáig (most épp Londonban dolgozik), szóval örüljünk a sikereinek.

Basement Jaxx - My Turn (ft. Lightspeed Champion)

Hétfőn ismét 20.00-kor találkozunk a http://www.periszkopradio.hu/ műsorán! 

A friss premierekről (Zombieland, Astro Boy, Az Informátor, Kádár [nem, nem vicc], Thomas a gőzmozdony: A nagy felfedezés! [nem, ez sem vicc]) szólunk, és részletesen kivesézzük a

2012, a Paranormal Acivity és az Astro Boy című filmeket. A Tvájlájt, és A Próféta a jövő hétre csúsznak át technikai problémák miatt, de nem marad el a kritizálásuk! 

A MŰSOR VÉGÉN PEDIG ÓRIÁSI, HIHHEEETETLEN JÓ HÍRT JELENTÜNK BE, MINDJÁRT KETTŐT IS! LESZ ÖRÖM, PARTY, PEZSGŐ, PUCÉR LÁNYOK! 

tehát hétfő este nyolckor tune in -> ITT <-

Az HBO úgy tett, mint a bizonyos Mátyás király mesében a lány aki ajándékot hozott, mert ugye a Bored to Death első évadával el is vagyunk kényeztetve meg nem is. Igen, mert fantasztikusan hangulatos, az ide év egyik legjobb sorozata, és nem mert csupán 8 rész az első évad, s ez nagyon-nagyon kevés (legalább még ennyit simán elnézegettem volna mostanában).

Viszont a kesergés helyett örülnünk kell, hogy Jonathan Ames elkészítette ezt noir-rotic (noir mint a film, s neurotikus, mint Woody Allen) címkével ellátható szériát. Hiszen nem elég, hogy könnyedén alkalmazta a film noir ismertetőjegyeit egy fergeteges magánnyomozó bohózatába, még azt is sikeresen elérte, hogy a három főhős egy „modern Woody Allen” figurát rajzoljon ki.

De még mielőtt ennyire előrerohannánk nézzük az alaphelyzetet. Adott Jonathan Ames (Jason Schwarzman) akit barátnője éppen a kezdő képsorokban hagy el egyéb szerelmei a fehér bor, s a fű miatt. Főhősünk egyébként regényíró, legalábbis egyet már publikált, s éppen a másodikkal küzd, mely nem halad olyan jól, mint az elvárható volna. Mindehhez még párosul, hogy unalmában magánnyomozónak áll (persze engedély nélkül), ami miatt még kevesebb időt tud szentelni az írásnak. Azt se feledjük el, hogy new york-i és zsidó is detektívünk (csakhogy éreztessük az allen-i párhuzamot)

Két hűséges fegyverhordozója (bár a szerepek lehet kicsit máshogy vannak leosztva) sem jár sokkal jobb cipőben. Ugye ott van Ray Hueston (Zack Galifanakis), aki képregényrajzolással foglalkozik, de éppen nem a legfoglalkoztatottabb szakmáján belül, s ráadásul hitvesi ágya sem olyan forró és szenvedélyes, mint ahogy az számára kielégítő lenne. Illetve George Christopher (Ted Danson), azaz Jonathan „főnöke” az Edition magazin főszerkesztője, kit a fűvel kötött szoros kapcsolatán kívül a nőkhöz köthető szenvedélye jellemez leginkább. Sajnos lapja látott már szebb napokat is, illetve férfiassága is némi támogatásra szorul, mely némi frusztráltságot és rengeteg üresjárattal egybekötött unalmat eredményez életében.

Lényegileg ez a három központi figura viszi a hátán az egész sorozatot, akik annyi humort és gyakran szürreális, olykor-olykor groteszk jelenetet okoznak már csak önmagukból kifolyólag, hogy ez is elvinné a hátán a sorozatot, de Ames remek piti ügyekkel sózza még tovább az egészet. Ugye elég csupán a leszbikus pár sperma bizniszét, vagy akár az ellopott gördeszkát említeni, ahhoz, hogy nagyjából körvonalazódjon, milyen megoldandó bűntényekkel is szembesülhetünk.

Ami kissé talán különös a felvezetőkben szóltak után, hogy füves poénok nem igazán akadnak, csupán egy rész (The Case of the Beautiful Blackmailer) épül erre, inkább intellektuális vonalon építkezik, melyet kissé megkavar a már említett függőségekkel, melyektől ha egy pillanatig eltekintünk, nyugodtan hihetnénk egy Woody Allen alkotásnak is. Hiszen, mint ahogy már említettem a neurotikus értelmiségi lét körül kavarog minden, melyhez Ames csetlő-botló karakterének bürleszk hatása párosul, csak, mint a Allen-nél. Illetve – ha nem is ugyan olyan mélységgel – itt is megtalálható a párkapcsolatok Woody-hoz hasonlatos értelmezése, elemzése frusztráltsággal, szexualitással és kellő mértékű szerencsétlenkedéssel egybekötött humorral.

Összességében nem tudok mást mondani, mint hogy egyértelműen a legjobb friss sorozat az idei idényben, zseniális színészekkel, forgatókönyvvel, fényképezéssel, s a főcím pedig egyszerűen fantasztikus. Viszont, hogy itthon mikor debütál...?

A vészjóslóan közeli jövőben a konzolgeneráció Bill Gates-eként üstökösként szárnyaló Ken Castle (Michael C. Hall - tudod, a Dexter. Nem. Persze, hogy nem a rajzfilmfigura. A sorozatgyilkos.) megeremti a Second Life hús-vér változatát. Azaz a gyáva, ostoba vesztesekből álló fogyasztók fizetett, élő emberek fölött nyernek irányítást gecidrágán, hogy aztán másra ne is legyen gondjuk többet az életben, mint hogy infúzión keresztül nyeljék a kólát, valamint hogy körbe sáncolják a hájas seggüket csipsszel és fánkkal. Ez azonban csak az ugródeszka az igazán nagy show-hoz. Hiszen a Sims is mekkora ratyi már, COD-ozzunk inkább. Így jött létre a világ legnézettebb műsora, a Slayers. A napjaink pornósainak megfeleltethető réteg igába vonása után a fejlesztők halálraítélt bűnözők agyát hackelték meg, és dobtak meg néhányakat egy joystickkal, hogy igazi robbanós gladiátor játékokon csámcsoghassanak az erről jó pár száz évvel lecsúszók. Természetesen eljön a kiválasztott (most éppen Gerard Butler megformálásában), aki ellenszegül mindezeknek.

A Játék határok nélkül a végsőkig egy pillanatra sem lassító, folytonosan vibráló, harsány és feszes menet. Célja természetesen a vásári szórakoztatáson kívül semmi más sem lehet, hiszen a faék egyszerűségű történet magvát jelentő társadalomkritikát csupán hajszálvékony filccel rajzolja fel, és karakterekről vagy párbeszédekről sem nagyon beszélhetünk. A stílus engem azonban elkapott. Ide tökéletesen illik a sok kézikamerázás, a videoklipes betétek is ülnek, valamint a vágások is hangsebességgel érkeznek. Végletekig lecsupaszított, belülről üres, kívülről csillogó hentelés ez, mely épp annyira véres és gusztustalan, mint az általa elénk vetített jövőkép.  Két heccsát között Butler újfent bizonyítja, hogy ő lehet korunk legnagyobb akciósztárja, hiszen mind a kar izma, mind a karizmája bőven megvan hozzá. Hall pedig borzasztóan ripacskodja végig a rámért perceket egy egydimenziós, szinte felesleges ripacs szerepben, szóval ő is hozza ami ide kell. A filmben feltűnik még Ludacris, Milo Ventimiglia, John Leguizamo és Amber Valletta is.
Gyorsabban jön és megy, mint ahogy beburkolsz két sajtburgert, de nem is akar többet és legfőképpen pillanatok alatt véget is ér. 10/6.
 

Lehet valami idegesítőbb, mintha egy egész jól sikerült horror film folytatást kap, s az meg olyan pocsék, hogy ritkán látni rosszabbat? Persze igen, mert kaphat valami kedvenc és tényleg jó film is hasonló második, harmadik 123. részt, de azért ez is kiakasztó. De most, hogy már a kellő hangulat felütés megvolt nézzük meg mit sikerült összehoznia Juan Carlos Fresnadillo-nak a direktori székben Danny Boyle remek mozijának folytatásaként.

Ugye, mint az ki is található, 28 héttel járunk a vírus elszabadulása után, s idáig minden rendben is, hiszen egy egész hihető történet váz van felvázolva az eközben eltelt időről. Don (Robert Carlyle) kis felvezetése is teljesen rendben van még, hiszen a kisvárosban való rejtőzködés, és a rászorulón való segítség okozta vég is teljesen lenyelhető, ha nem is túl eredeti a dolog.

London újratelepítése és az államok hadseregének jelenléte sem okozhat senkinek meglepetést, hiszen tudjuk már egy ideje, hogy a tengerentúli új világ legnagyobb hatalma roppant szívesen nyújt ilyenkor segítő kezet (s nem csupán a filmvásznon). Az immunitás és a viselkedési panelek is helyükön vannak, mind a felnőtteknél, mind a gyermekeknél (bár a parancsnok magatartása kicsit sántít, mikor kiderül, hogy lehet el tud indulni a kutatás az ellenszer irányába).

Sőt talán még a mesterlövész megcsömörlése a háború esztétikájától is mondható elfogadhatónak, s nagyjából ezek szerint korrektül halad a történet, mely igazából végkifejletében se sántít olyan nagyon (bár ugye senki nem ellenőrzi a helikoptert a csatorna felett, meg miután leszállt akkor sem). Akkor mégis mi a baj? Tehetnénk fel a kérdést, s rögtön rá is vágnám, hogy a forma.

Igazság szerint nincs nekem semmi bajom a kézi kamerás jelentekkel, már ha azt tudatosan, jól használják, s nem minden lehetőséget megragadnak vele, hogy „ott” érezzem magam, mert egy idő után ideges leszek és frusztrált, hogy megfájdult a fejem, a gyomrom is zavarba jött (no nem az egész jól és minden szégyenlősség nélkül előadott gore jelenetektől), ráadásul nem is látok elmosódott, homályos képeken kívül semmit. Le lehetne már erről szokni, nem?

Azaz egy alapvetően élvezhető filmet vágott tönkre a fényképezés, s a vele kart öltő vágás, mely miatt az egész élmény oda, s így hiába a remek zene (John Murphy és Michael Gerhard) és a tényleg jól megkomponált gyomorforgatás.

Nem igazán lehet már tudni, hogy valójában Woody Allen filmjei, aranyköpései, botrányos magánélete, esetleg zenéje (bár ezt igazán kétlem, de el is nézem a mesternek) miatt szerepel-e jelen pillanatban a közéletben. Mondjuk rögtön hozzátehetjük, hogy ezt a hármast (na jó négyest) nehezen lehetne szétszedni, hiszen nincs az az ember, aki megmondja, hol ér véget egyik, s hol kezdődik a másik.

E teljesíthetetlen vállalkozás helyett inkább összeszedek most tíz filmet a rendezőtől, hogy egyfelől prezentáljam saját kedvenceimet, illetve hogy esetleg meghozzam a kedvet a mára talán már tényleg megkerülhetetlenné váló direktor munkásságához. A sok fölösleges szócséplés helyett akkor jöjjenek az ajánlók:

John Maybury neve nem sokat mondott nekem tegnapig, de lehet azóta meg nem akarom, hogy többet mondjon. Mert végül is nem rossz film ez A fiók, de nem is jó, hogy szubjektív értékítéletemet ily finoman fogalmazzam meg. Mondhatni – kissé talán erőteljesebben – hogy az Adrien Brody és Keira Knightley álltál a hátán hordozott mozi csupán egy ipari fércmű, mely kapcsán olyan dolgokat kell megemlíteni, mint a Donnie Darko (Richar Kelly, 2001) vagy a Pillangó hatás (The Butterfly Effect, 204).

Szóval a Brody alakította Jack Starks 1991-ben Irakban kap egy golyót a fejébe, mely hatására memóriája a múlté lesz, ráadásul nem sokkal ezután egy rendőr gyilkossági ügy vádlottjává válik, melyben nem tudja igazolni ártatlanságát. Börtön helyett viszont elmegyógyintézetbe kerül, ahol némi pszichedelikus szerekkel megfűszerezett mesterséges anyaméhbe juttatják, mely hatására 2007-ben találja magát, hogy egyszerre kísérteni járó szellemként, és megváltást hozó angyalként a nagy fehérségbe végezze útját.

A film tehát tényleg a már említett két másik alkotás által kijelölt koordináta rendszerben megvált, időutazik, sejtelmesedik bár lényegesen gyengébben, mint útmutató elődjeik. Mely végül is nem lenne baj, ha nem lehetne messziről érezni az izzadságszagot a forgatókönyvről, mely ráadásul a nézőt sem igazán akarja hagyni gondolkodni, s mindent a szájába rág és lezár, hogy véletlen se kelljen drága moziba látogató, dvd-t megvásárló (a letöltők meg dögöljenek meg) fizető vendégnek megmozgatnia (netalán tovább gondolnia) a szürke állományát.

Mert hogy ugye bizonyos elemek csupán a film önmagát igazoló belső logikája miatt szerepelnek (lásd az orvos néni által titokban kezelt fiú, vagy ugyan miért és kinek az engedélyével kísérletezik az egyébként zseniális színész Kris Kristofferson alakította doktor bácsi), s ugye a végkifejlet már magyarázata már az első mondatok között elhangzik, melyet azért még biztos, ami biztos elismételnek vagy egy tucatszor.

A forgatókönyv hiányosságait végül is a két központi alakítás jól ellensúlyozza, mely igazából élvezhetővé is teszi a produktumot, sőt az operatőri munka illetve a vágás (ez főként az első 10-15 percben) is dicséretes. A zenére viszont abszolúte nem is emlékszem, s így talán említésre sem méltó.

Összességében tehát a jól bevált képlet, mely mostanában sikeresen vonzotta be a moziba a nézőket, megrágott megemésztett, majd kiürített ámde mindezt roppant mód környezettudatosan végrehajtott prezentálásáról van szó, mely sok szót nem érdemelne két tehetséges színész és egy zseniálisan megvágott felütés nélkül.

Amolyan filmes napló ez. Amilyenek régen többször is szerepeltek posztként. Sokukról volt szó a rádióban. Aki nem hallgatta, (szégyellje magát) illetve, aki még akar olvasni a Pandorum zsenialitásáról olvassák bátran.

Első a Jennifer's body. Az örökbecsű Juno hegesztőinek alaposan benne van a keze ebben a batár nagy csalódásban. Az író stimmel (Diablo Cody, még Oscar-díja is van), a rendező pedig producerkedett hozzá és hozta magával a jobb sorsra érdemes J. K. Simmonst. A sztori retteneresen bornírt. Kis, vidéki, amcsi városba menő rokkbend érkezik, akik kapnak az alkalmon és elrabolják az egyik helyi fruskát. Amikor visszatér, a macának indokolatlanul sokszor véres a ruhája és viszonylag sok férfit zabál fel élve. Tinifilmbe oltott, horrorról van tehát szó, kérem szépen, de valami igazán rossz tálalásban. Szóval ha nem tudom, hogy kik csinálták, akkor egész egyszerűen poénnak veszem, amit nem sikerült humorossá tenni. Így viszont, keresem benne, azt az intelligens szellemességet, ami a Junót eredetivé és feledhetelenné tette. Eddig semmi eredmény. 10/5

(500) Days of summer közvetlenül előbbi film előtt került megtekintésre, ami még inkább kihangsúlyozta előbbi gyengeségét. Ha VVega rádióban elhangzott teminusát alkalmaznám, azt mondanám, hogy heti kötelező romkom, de abból bizony a felső tíz tagja. Ha a Brothers Bloomra és a Zombielandre azt mondjuk indie, akkor ezt minden szívfájdalom nélkül nevezhetjük emígy. A történet maga sem rossz, de annak elmesélési módja, az egésznek az íve, egész egyszerűen bravúros. Apró lépésekben kezdődik az elbeszélés, hogy hétmérföldes csizmát húzzon és csak a lényegi részeknél álljon meg. Néha megtorpan, visszatekint, majd előre és megy tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért mindvégig érthető marad. A tökjó az, hogy gyakorlatilag minden egyéb területen is megvesszük a filmet. A színészek (az kettő, aki érdemben van) hibátlanok, ami a kompánia hölgy tagjánál kifejezetten meglepő, mert eddig csak bambán nézős szerepekben láttuk (Zooey Deschanel-Happening, Yes Man). Az atmoszféra szintén nagyon klassz. Az a benyomásunk, hogy folyamatosan ősz van, csak néha, különleges alkalmakkor váltunk át nyárra, ami az angol cím vizsgálata után, további kényeztetés, a figyelő néző lelkének. Még a klisék sem zavaróak, annyira ki vannak párnázva eredeti ötletekkel. Az egyetlen hiba a két karakter viszonyának tisztázása (a padon), ami szerintem túl lágyra és amerikaira sikerült. Uraim, ez a film inkább nekünk szól, figyeljünk rá jól. 10/9

Mostmár csak egy mondatosok jönnek.

A Pandorum, annyira nem rossz, mint vártam, bár abszolút nem a zsánerem a műfaj. Egyszerszórakoztatós, Doom-féle, menekülős, egy kis posztapokaliptikus és elmeszétesős vonallal. Ha nincs más, de kukorica van, jó lesz. 10/6

Zombieland=Planet Terror-gore+Woody Harrelson+több vicc+több ész. Külön léleksimogatás, a szabálykönyv beillesztése a filmbe és a főcím. 10/8

És amiket a helloweek hatására néztem meg:

Trick r treat. Aranyos halloween-mozi, sok-sok betegséggel és fekete humorral. Ijesztő nemigen tud lenni. Szórakoztató inkább. Nincs ugyan hanyattesés és állfelszedés, de barátnővel, cimborákkal jó. Sam fizimiskája pedig cukin hátboris. 10/7

Eden Lake: Kegyetlen film. Minden tekintetben. Csak ha túl jó kedvünk van, akkor nézzük meg, de akkor mindenképpen. 10/7.5

(UPDATE: bocs, elnéztem, a Digitalism német formáció, csak francia kiadónál vannak, sajnálom, javítottam rajta)

Erre a hétre a francia német elektro egyik jeles képviselőjének, a Digitalismnak a klipjét választottam. A Digitalism jelenleg a németek leghúzósabb nevei az elektronikus színtéren (jelenleg, mert a Kraftwerk kicsit már lefutott dolog), Idealism címü albuma jópár dícsérő szót kapott, és egy dal erejéig részt vehettek a nagy előd, a Daft Punk Human After All címü albumának a remixeiből álló újrakiadáson. A videó arról tanuskodik, hogy rengeteg munka van benne. A rendezője, Daniel Askill viszonylag kezdő kliprendező, megtekintésre ajánlom a weboldalát, ahol még számtalan érdekes klipjéhez és reklámfilmjéhez juthattok. A klipről, magáról nem árulok el sokat, mert nehéz egyszerüen leírni, hogy mit is látunk, ugyanakkor meg minek, leírva hatalmas baromságnak hangzana, ezt látni kell.

Digitalism - Pogo

Korovjov barátom a tavalyi év egyik legvitatottabb filmjét vesézi ki első vendégszereplése alkalmával...

Meghitt családi reggeli, papa, mama, gyerekek. Szokásos vasárnap reggeli civódás a szokásos vasárnapi omlett fölött, munkáról, tanulmányokról, életük csip-csup ügyeiről. Megszólal a csengő, papa a háziköntösébe burkolózva, morogva ajtót nyit, aztán egy húszcentis lyukkal a hasán jó két-három métert repül hátra. A küszöbön álló esőköpenyes-kapucnis ázsiai kislány eltökélt arccal, kezében füstölgő duplacsövű vadászpuskával belép a házba. Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket –szól a hang a néző fejében- ez húzós menet lesz.

A franciák, többek közt, a filmhez is nagyon értenek; ami persze el is várható tőlük, ha már ők bábáskodtak nagy általánosságban a filmművészet születésénél, közben persze nyiván békacombot szopogatva büdös sajttal. Amiben jobban sikerült zsánerfilmjeik remekelnek, az általában az érzékeny, egyedi atmoszférateremtés, hangulat-festés, mellyel még a kevésbé sikerült alkotások bizonyos jeleneteit is emlékezetessé teszik, vagy többször nézhetővé és élvezhetővé dúsítják rossz szájízzel akár tucatfilmeknek is csúfolható, sok vizet igazából nem zavaró misztikus-kalandos akció-thrillereiket (A farkasok szövetsége, Bíbor folyók, Vidocq, és társaik). S ha már itt tartanak –adódhat a kérdés- miért is nem léptek eggyel tovább, a horror felé? A gondolat legutóbb Pascal Laugier fejében vetődött föl, aki könyékig túrva a műfaj elmúlt pár dekádjában, egy elegáns duplacsavarral össze is hozta a Martyrs történetét, mely fő vonalaiban egy gyermekkorában elrabolt és megkínzott kislány tizenöt-húsz évvel későbbi bosszújára épít – illetve abból bontakozik ki. A bosszú ugyanis csupán egy a felvonás-szerűen egymás után felszínre bukó történeti szálak közül, melyek háttere persze szintén csak apránként bomlik ki a film során – ám melyek, tán épp azért, mert olyan kategorikus, jól elkülöníthető rendben követik egymást, mégsem állnak össze végül egyetlen, komplex, teljes történetté. Mi több, a film cselekménye annak közepe táján konkrétan kettétörik. A bájosan skizoid bosszúangyal ugyanis nem dolgozik egyedül: küldetésében gyerekkori barátnője, testi-lelki társa segíti, aki miután egyedül marad a vérengzés színhelyéül szolgáló házban, egy rejtekajtóra bukkan, amit tán mindenki jobban járt volna, ha nem nyit ki. Na persze, egy magára valamit is adó horrorban ilyen nem történik, az eddig mellékszereplőként (amolyan látens leszbikus Igorként) ténykedő leányzó pedig ezzel a tettével avanzsál a film második etapjának főszereplőjévé, ami a műfajt tekintve ugye elég jelentős mértékben rontja végső túlélési esélyeit. Nem akarok spoilerezni, bár a gyakorlott filmnézőt innentől kezdve túl sok meglepetés nem érheti a film során – még a „legjobb pillanatban” amolyan Resident Evil-es lazasággal betoppanó félkatonai fegyveresek, illetve a ködös-misztikus elméletét úgy-ahogy kifejtő Madame története sem fog mélyen elevenébe vágni, lévén ezek, a 60-as, 70-es évek nazisploitationjeinek mintájára voltképpen csupán némi kibúvót, harmatgyenge motivációt szolgáltatnak arra, miért is vetik alá szerencsétlen csajt a lehető legszisztematikusabb s legbrutálisabb kínzások és megaláztatások sorozatának.

Mindent összevetve a Martyrs nem egy rossz film, sőt. Amit vállal, azt érzékletesen vezeti föl, kellemesen súlyos morális és teológiai-filozófiai labdákat dobva fel játszi könnyedséggel két fröcsögés közt, melyeket aztán sajnos mégsem csap le – persze, mondhatnánk, hogy „a nézőre bízza” a velük való leszámolást, mert igen, ezek a sztori-részletek tényleg alkalmasak arra, hogy a film után még egy órácskán keresztül el-eltűnődjünk rajtuk, én mégis inkább úgy érzem, hogy a sok jó ötlet közt fél úton a jó Pascal bizony nemes egyszerűséggel elvesztette a gyeplőt, ami sajnos a végeredményen is látszik. Bár horrort nem gyakran nézek, így nem is igen számítom magam a zsáner specialistájának, ezt a filmet az összes hiányosságával és nyúlásával együtt (a szörcsögő-hörgő és persze az egyik pillanatban emberfelettien gyorsan mozgó, a másikban szinte járásra is képtelen kislány-démontól a „szent cél” eszményében való szarrá gyalázásig) érdemesnek tartanám az újragondolásra, illetve egy szolid gatyába rázásra, mert ha az ember egy kicsit is odafigyel, és ráhangolódik a dologra, a véleményem szerint elég buta, mindentől felelőtlenül eltávolodó lezárás ellenére a film egy-egy részlete minden bizonnyal kísérteni fogja még egy pár napig. A cél meg valami ilyesmi lenne, nem?

Lezárva! Nyert a 2012, második az Alkonyat, harmadik A Próféta! Szorosan utánuk negyedik a Paranormal Activity...  

Más 1: Már többször elmondtuk, de úgy látszik nem lehet eléggé hangsúlyozni: a rádióműsort a streamen hallgassátok (www.periszkopradio.hu weboldal jobb felső sarka, Hallgasd! 160kbps mp3, közvetlen link ITT). A webkamera egy lehetséges plusz, de nem mindig fog működni, ráadásul, a webkamerás stream hangja nagyon ótvar minőségű, így mindenképpen maradjunk a streamnél. Egyszerű behúzni winampba, de akkor is megy ha csak rákattantok. Téma lezárva :)

Más 2: Úgy éreztük, hogy kevés az egy óra, így kértünk még időt a Periszkópos srácoktól, és meg is kaptuk, így lesz egy másik extra adás minden héten (egyelőre pontos napot nem tudunk mondani, de biztosan a kora délutáni órákban lesz esedékes a dolog) amelyben klasszikus / régi jó / régi nemjó filmekről fogunk beszélgetni. Persze itt is igyekszünk majd elérhető filmeket kitárgyalni (tehát mondjuk DVD-n kaphatóakat). Ide lesz "száműzve" Hitchcock, Tarkovszkij, Clint Eastwood, Vissza a jövőbe trillógia, bármi ilyesmi... erről több infó hamarosan, illetve a mai adás linkje is kikerül, amint lehet.

Hétfőn este 20.00-kor ismét bevesszük a Periszkóp Rádió stúdióját, hogy megosszuk veletek előzetes várakozásainkat az aktuális premierekkel kapcsolatban (2012, Sunshine Cleaning, Un Prophete és Donkey Xote), majd bővebben kritizáljuk az általatok beszavazott filmeket (Pandorum, 500 days of summer, illetve Jennifer's Body)!

A műsort hallgatni, a webkamerás közvetítést követni, illetve kommentelni továbbra is a www.periszkópradio.hu oldalon tudtok. Nem elfelejteni, és este nyolckor itt lenni!

update 1: aki tudja hírezze a műsort iwiwen/facebookon/twitteren/bárhol!!! köszi :)

update 2: már csak másfél óra és kezdünk. lassan csorgunk csapatösszetartó / mAri bíztató ivászatra :)

Ha egy film a világvégéről szól, akkor rögtön elkönyvelhetjük, hogy a tét nem a túlélés (mert ugye csak képtelenek vagyunk magunkat szimbolikusan kiírtani) okozza a feszültséget az esetek nagyon magas százalékban, hanem annak mikéntje, illetve, hogy az éppen aktuális író és rendező mily módon képes a minden apró részletében ismert paklit megkeverni. Az emberi fantázia viszont egyre bizonyosabb, hogy közel sem végtelen, sőt a kapitalizmus malmai alatt szinte tökéletesen megőröltetett, s a hegyről alászálló porszerű törmeléknek inkább a kukában kellene landolnia, mint a celluloid szalagokon hihetetlen pénzekért.

De ne legyünk egy pillanatra sem ennyire negatívak, hiszen a legújabb apokalipszisünk olyan alternatívákat is képes magából kiböfögni (természetesen még továbbra is a már említett gépezet égisze alatt), amely oly mértékben felülír minden képletet, hogy egy pillanatra semmivé válik, mindenféle tektonikai lemez mozgás okozta földrengés, vulkánkitörés vagy akár szökőár. Sőt, hogy minden klappoljon képes pillanatok alatt mindenféle keresztény és egyéb misztikákból kölcsönzött elemeket negálni, vagy sokkal inkább (hogy kicsit forduljon a kocka) ezekkel álcázni igazi mondanivalóját, azaz az emberiség igazi katasztrófáját.

De mielőtt ilyen sebességgel haladva elsiklanánk a nagy egész felett, s csupán pár képkockára alapozva olyan mélyenszántó ötletekkel állnánk elő, melyek mindenképpen közröhej tárgyát képeznék, ha jó prófétához méltón a film végén a közönséghez intézve elüvöltenénk (lehetőleg zsoltár formában) a poént, kicsit fékezzünk, s próbáljunk ne hinni a szemünk előtt fel-fel bukkanó ördögnek, hanem a kóla és a pattogatott kukorica szintjén merüljünk el a maják által is megjövendölt végzetbe.

Ennyi felvezetés után talán azzal kellene folytatni, hogy R. E.–en új filmet készített, méghozzá a filmes világ teljes meghökkenésére egy katasztrófáról, mely azzal fenyeget, hogy elemészti a magát a legértelmesebb fajnak tartó egyedek sokaságát, technikástul, kultúrástul s persze civilizációstól, melyet azért jobb érzésű honatyáink csak nem engedhetnek. Hogy egy fokkal konkrétabbak legyünk 2012-vel, azaz a már előkerült indiánok által megjósolt apokalipszissel nézünk farkasszemet, melynek okozói egy napkitörés által megbolondított neutrinók.

De még mielőtt olyasmiről kezdenénk el beszélni, melyhez ténylegesen semmit sem értünk, inkább elégedjünk meg annyival, hogy e kis Lucifer szülte semleges valamik sikeresen felhevítik szeretett bolygónk magját, melynek következtében, annak felszíne, azaz a létünkhöz elengedhetetlen szárazföld (meg a többi is, de ez most mindegy) szépen lassan, majd hirtelen nagyon gyorsan elcsúszik, s így ránk szabadítja a természet már emlegetett összes csapását, mely ellen semmilyen csili-vili cuccunk nem véd. Legalábis látszólag, mert ugye az ember mégis csak egy találékony fajta, s képes sok mindenre, többek között az űrutazásra, de ezt egyelőre ne feszegessük.

Lapozzuk fel inkább rögtön egy másik műfaj, a családi dráma nagykönyvét, melyben biztosan ott van valahol az író apa, kinek családja, akár csak kiváló regénye lényegesen kevesebb „tapsot” kap, mint valójában megérdemelne. A következő oldal pedig ehhez rögtön hozzá is fűzi, hogy akkor kell lennie valahol egy sármos (vagy éppen sármtalan) plasztikai sebésznek, ki minden poszton (apa, férj, szerető) átveszi a helyét. Ennek megakadályozására tett kísérletek hamvában halnak (csak mint esetünkben a Yellow stone park – könnyet hullatunk bizonyos mackóért – a film egyik fénypontjával azaz Woody Harrelson karakterével), hiszen csóró éppen az orosz milliárdost furikázó faterunknak nem futja olyanra, hogy mobilt vegyen a gyereknek, vagy, hogy egyáltalán törődjön vele.

De persze mindez csupán a szokásos hollywood-i „boldog vég” felé való terelés, mert ugye mégiscsak könnyebb úgy átélni az egész ismert világunkat elsöprő kataklizmát, hogy közben tudjuk, hozzánk hasonló emberek is eséllyel állnak rajtvonalhoz, s még közben a „való élet” szülte problémájuk is megoldódik valami természetfeletti bonuszként. Mert ugye e szál kidolgozottsága és váratlan fordulatai láttán valami olyan magasságokat érünk, hogy a pofáresés tényleg fájdalmas már.

No de minden iróniát félretéve legyen elég annyi, hogy a gyakran rettentően jó ütemben elkövetett felvételek a természet tombolásáról isten bizony rákényszerítenek minket a moziban a szokásos rituális kellékek két pofára tömésére, illetve a másikkal való öblítésre, mert ugye egyszer kétszer a lélegzetünkkel együtt a film alatt a pop-corn is megakad a torkunkon. S hiába jön a grandiózus végkifejlet, mely most az utolsó utáni pillanatban hozza el a hőn áhított végkifejletet (melyen azért bibliai parafrázisokkal való sokszoros megterhelés sem segíti ki) az ember mégis kicsit csalódva távozik, hiszen már látott legalább kétszer ilyet.

Legalábbis gondolhatnánk, de nem ebben az esetben, hiszen ahogy már az egyszer megpróbált a felszínre törni kissé gúnyosra vett szavaim közül, ez az egész csupán illúzió, s az emberiség igazi katasztrófája valahol a roppant gyúlékony matéria apró részleteiben lett elrejtve. Méghozzá a VAIO laptopokon, mellyel minden egyes nagyobb (mondom G8) hatalom államfője rendelkezik, s ha ez nem lenne elég, akkor gyorsan jelentsük be, hogy ezeket elviszik magukkal az új világ első évének (majd feltehetőleg a soron következőknek) napjaiba. S hogy mi fut ezeken a gépeken, hát persze, hogy a VISTA böngészőstül, chat programostul, vírusostól. Mert ugye valljuk be, ha egy ilyen katasztrófa tehetne jót is az emberiséggel, akkor az lenne, hogy ezeket eltörli, de nem erre még a nap által felizgatott neutrinók is képtelenek (mondjuk egy Bill Gates cameo még hiányzott a tökéletes képhez, bár lehet én nem voltam elég figyelmes).

De hogy e poén, ne csak ennyi maradjon, s rámutasson a film valójára is, mely pont az emberiségnek az emberiségről próbál prédikálni, de persze az előzőekben leírtak komolyan vételével ez teljesen hitetlenné válik, s a lufiként lebegő lényeg hatalmas pukkanással adja át helyét az üres szórakozásnak, mely jelen esetben a tényleg biccentésre érdemes látvány, ami mint tudjuk bizonyos körökben nagyon kevés.