Vegyünk egy kiöregedett Elvis imitátort (Bruce Campbell), aki már annyira megzakkant, hogy tényleg a királynak képzeli magát, ráadásul valami gennyedző fekély keseríti életét, mely éppen több éve bevetésképtelen férfiasságán terpeszkedik. Adjunk hozzá egy afroamerikai öreg embert (Ossie Davis), aki Kennedy elnöknek képzeli magát, ráadásul állítása szerint agya helyén homok van, s a fehér ház egy gombnyomással kikapcsolhatja. Kavarjuk meg a világukat, mely egyébként egy idilli kis öregek otthonának tűnik, egy cowboynak öltözött múmiával, aki vagy hieroglifákkal firkálja tele a wc-ket, vagy ánuszokon keresztül lelkeket szív ki, hogy életben tartsa magát.

A háttérben helyezzünk el egyéb bogaras, már-már őrült öregeket, az élet mélységeiről filozofáló hullaszállítókat, némi elhelyezhetetlen fülledt erotikát, s némi misztikus ködöt, mely majd egyre előrébb nyomul a diszkófényekkel körbe ölelve.

Don Coscarelli mindezt Joe R. Lansdale novellájából hozza össze, hogy egy frenetikus másfél órát röhöghessünk vagy szomorkodhassunk végig (kinek-kinek ízlése szerint), hisz a képletben rejlő humor és tragikus felhang oly szorosan járnak kéz a kézben, hogy nehéz lenne csak vígjátékként, vagy csupán egyéni sorsdrámaként értelmezni (semmiképen ne tévesszen meg senkit a történet erős 'b' szaga). Mindehhez persze szükség van Bruce Campbell zseniális alakítására, melyet ráadásul belső monológokkal tovább csiszol a néző számára, s így az általa megszemélyesített hős teljes egészében kitárulkozik a filmvásznon.

Hiszen nem elég, hogy lényegileg magatehetetlenül, kiszolgáltatva fekszik filmünk Elvise a szeretetotthon egyik ágyában, ezzel tökéletesen tisztában is van, s csupán vágyainak álomvilágába menekülve viseli el mindezt (mely hol flashback-ekben, vagy tényleges álomjelenetekben kerülnek terítékre), egészen az ősi egyiptomi betolakodó megjelenéséig, ki felzavarja e „idill” állóvizét, s cselekvésre, kitörésre kényszeríti.

A film bizonyos értelemben tehát egy karakter fejlődését követi nyomon, miközben eljátszik kicsit magával a film fogalmával és Elvis-szel is, természetesen a megfelelő mennyiségű óniróniával (gondoljunk akár csak a megjegyzésre, mely szerint Elvis csak szar filmekben játszott – tehát most már éppen itt az ideje, hogy tegyen valamit tényleg –, s a mozgóképes hősködés után csak a drogok és a nők várták).

Annak, aki igazából egy kellemes másfél órát szeretne eltölteni, s még valamennyire a szürkeállományt is szeretné megdolgoztatni, de nem túlzásba víve, annak tökéletesen meg fog felelni a film (A Mad Max 2 után különösen felüdítő tud lenni). A mostanában készülő vámpíros „folytatás előtt” pedig egyszerűen kihagyhatatlan.