Mi a közös (a teljesen nyilvánvaló kifordult világon kívül) egy százlábú, egy macska és egy busz keresztezésében, egy olasz színekben hidroplánon repülő disznóban és a 90 éves nagyivá változott önértékelési hibákkal küzdő kalapkészítő lányban? Hát persze, hogy az egyik legnagyobb ’animágus’, Hayao Miyazaki neve, kinek alkotásaiban ezekkel, s hasonló szürreális jegyekkel kell szembesülnie mind a szereplőknek, mind a nézőnek. S mi kellene több ahhoz, hogy végigtekintsünk a pályafutáson, minthogy legutóbbi alkotása, a Ponyo a tengerparti sziklán (Gake no ue no Ponyo, 2008) végre elér a hazai forgalmazásba is, s ha már itt tartunk akár fel is mérhetjük, mit kínál ez az anime szerelmesinek.
Éppen ezért talán teljesen fölösleges, hogy ezelőtt vegyük fel az életút fonalát, hiszen a saját maga készítette mangából átdolgozott Nauszika nem csupán tökéletesen megfogalmazza szinte az összes témáját a rendezőnek, de meg is alapozza azokat. Hiszen ha csak előretekintünk, s felsoroljuk a legfontosabb motívumokat: női főszereplő, repülés, szürrealitás, sarkainál kifordított világ, rögtön látjuk, hogy már e „első” mozi magában hordozza mindezt.
Tehát egy posztapokaliptikus világ eldugott kis csücskében találjuk magunkat, melyet a jótékony szél miatt nem veszélyeztet a romlás lehelete, mely a mindent elnyelő dzsungelből, s az ott élő bogarakból áramlik (látszólag). Főhősünk Nausicaä e kis birodalom hercegnője, s a film alatt az égben szállva, s onnan lebukva, majd újra visszaemelkedve olyan tudás jut a birtokába, mely az egész emberiség életét, s jövőjét megváltoztatja.
A film egyfelől megalapozza (vagy inkább beharangozza) Miyazaki zöld életszemléletét, másfelől a főhősnővel megnyitja a sort, melybe majd fiatalabb lányok, nők, idősebb asszonyok lépnek, hogy igazából egy férfinak is teljesíthetetlen küldetést végrehajtva beteljesítsék sorsukat, s elnyerjék jutalmukat. Illetve persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy leginkább a föld és a csillagok között, azaz az égen játszódó történet kijelöli a direktor kedvenc helyét, hol nem uralkodik senki és semmi, hiszen akármi megtörténhet.
Tökéletes példa erre a legfőképpen égben játszódó Laputa – Az égi palota (Tenkû no shiro Rapyuta, 1986), mely egy lány kezébe helyezve egy „égi királyság” sorsát mesél újra az emberekről, nem éppen pozitív hangnemben, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt első pillantásra gondolnánk. Az egyetlen egy változás A szél harcosaihoz képest, hogy itt már a lány mellé szegődik egy fiú, kinek sorsa szintén magában hordozza Sheeta (Keiko Yokozawa) küldetését, s így a két árva együtt indul kalandos útjára, hogy meglelje, majd meglássa a felhők mögött rejtőző igazságot.
Ehhez képeset a Totoro – A varázserdő titka (Tonari no Totoro, 1988) első ránézésre nem igazán illeszthető az eddig fantasztikumban és sci-fiben bővelkedő alkotások sorában, hiszen igaz, hogy a történet két kislányról szól, kik anyjuk távollétében (valamilyen titokzatos betegség folytán már hosszú-hosszú ideje a korházban van) összemosva a valóságot a fantáziával az ősi hiedelmek között találják magukat, s az erdő szelleme által vezérelve visszatalálnak egymáshoz és a családhoz.
Talán ennyiből is leszűrhető, hogy bizonyos értelemben az eddigiekhez képest egy szűrővel vissza léptünk, s nem közvetlen a fantasztikumba ugrunk fejest, hanem az azt megszülő gyermeki fantáziába, mely oly könnyedén válhat valósággá, mint az animátor keze alatt a dzsungel hatalmas Ohmujai, vagy a kalózok furcsa, túlzsúfolt repülő eszközei. Így valószínűleg akár költői önvallomásnak is tekinthetjük, mely kissé elbagatellizálva így hangozhatna Miyazaki szájából: a történeteim mögött egy fiatal, leánytestvér pár áll (vagy az ő lelkében ez él).
S ezt nem meghazudtolva ezen a vonalon halad tovább, hiszen Kiki karaktere a kronológiailag következő alkotásban hasonlóképpen szól. Azaz a 13 éves boszorkányt – aki elindul új várost keresni magának, hogy tanulóévei megkezdődjenek – csupán képessége, hogy seprőn szelje az egek mezejét különbözteti meg a korosztálya átlagától (no meg a macskája, de vele csak mi és ő vagyunk tisztában), melyet a cselekmény folyamán el is veszít, s mindössze az emlékek, illetve a hit segíti, hogy visszajusson abba a világba, melyet a magáénak érez.
Vagyis a Kiki – A boszorkányfutár (Majo no takkyubin, 1989) az eddigiekben is nagyon fontos repülést boncolgatja, melyhez abszolúte nem kell fantasztikusnak lenni, csupán elég némi képzelőerő, de hogy hőssé válj, s biztonságban érezhesd magad a felhők között lovagolva, nem ártanak a mágiával bíró felmenők, illetve a saját stílus (mert a mágia ugyanúgy művészet mint a festészet, vagy akármi más) megtalálása.
Persze ennek rögtön ellentmond a három évvel később debütáló Porco Rosso – A mesterpilóta (Kurenai no buta, 1992), ahol viszont egy disznóvá változott pilóta küzd meg a fellegek között a kalózokkal a békéért, s közben a szerelméért, akinek „új kérője” akadt. Ebben a moziban a fantasztikum kimerül abban, hogy főhősünk (az első férfi) valami oknál fogva állattá változott, s hidroplánján az egyetlen igazi „katona” az első világháború után a Földközi tenger térségében. Igaz itt is feltűnik a nő, ki férfiúi szerepkörben tetszeleg, de inkább csak a háttérben (mégis nélkülözhetetlenül).
Mindez pedig csupán közjátéknak tűnik, hiszen 1997-ben visszatér a kezdetekhez, s A vadon hercegnőjével (Mononoke-hime, 1997) kiteljesíti mindazt, amit a Nauszikában elkezdett, hiszen Ashitaka herceg (Yôji Matsuda – azaz egy újabb férfi főhős) története tovább (s valószínűleg teljes mértékben ki-) boncolja az ember és a környezet együttélésének buktatóit. Mindezt pedig a már eddig is körvonalazott misztikus elemekkel, melyek itt már egyértelműen a japán mitológiához nyúlnak vissza.
Mindeközben pedig tovább folytatja a kibontakozó feminista kép építését, hiszen az emberiségnek bázisul szolgáló faluban a nők dolgoznak a vaskohókban, s ők is az urak egy karizmatikus vezető alatt, ki szintén a „gyengébb nem” tagja. Illetve a Tarzan történetnek érdekes parafrázisa is hozzákapcsolható mindehhez, San (Yuriko Ishida) ugyanis a farkasok által felnevelt női megfelelője Edgar Rice Burroughs karakterének.
De mivel az elmélyedésre itt nincs idő, rögtön tovább is léphetünk az első akadémia által kitüntetett animére, melyet szintén Miyazaki jegyez, a nagy népszerűségnek örvendő Chihiro Szellemországban-ra (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001). Hosszas elidőzés nélkül rögtön szembetűnő, hogy két film után újra női főszereplő kerül a középpontba, kinek ismét férfiakat is megszégyenítő bátorságról kell tanúbizonyságot tennie, hogy a szellemek fürdőházában disznóvá változott szüleit megmentse, s közben rátaláljon a szerelemre, s egy régi emlékre, mely nem csupán őt szabadítja fel.
A továbbra is a japán mitológiából, hiedelmekből, babonákból felépített világ teljesen megérdemelten gyűjtötte be a már említett szobrocskát, s ezzel mondhatni legitimitást szerzett egész műfajának, mely talán ettől a pillanattól kezdve nehezen tekinthető csupán mesének. Igenis komolyan kell venni, s látni a benne rejlő potenciákat.
Mielőtt viszont túlzottan elragadtatnám magam, lépjünk tovább, s vessük tekintetünket a Ponyo előtti egész estés animációra, A vándorló palotára (Hauru no ugoku shiro, 2004), melyben ismét egy női főszereplőhöz van szerencsénk, kinek teste egy átok folytán rettentően megöregedett. Az alkotás egyértelműen egy steampunk környezetben játszódó szerelmi történet, mely rengeteg mágiával és robbanással jut el a beteljesedéshez, s a békéhez, mely talán az egyetlen olyan motívum, amit eddig szinte említésre sem került, pedig Miyazaki pacifizmusa épp olyan fontos elem szinte minden filmben, mint az ég, vagy az emancipálódott (vagy akár a férfival teljesen egyenértékű, sőt gyakran azt meghaladó) nő.
Ezzel pedig el is érkeztük a már nem hivatalosan elérhető Ponyohoz, mely egy ötéves fiú és egy aranyhal hercegnő (aki mellesleg emberré akar válni) kapcsolatát mutatja be. Már ennyiből is teljesen nyilvánvaló, hogy a Miyazaki által írt, rendezett és animált alkotás legfőbb ihletforrása Andersen kis hableánya. De olyan áthallásokról sem szabad megfeledkeznünk, mint Richard Wagner Valkűrje, vagy Natsume Sōseki regénye a ’The Gate’, mely a főhős nevét, azaz Sōsuket adja.
A produkció már 2006 októberében elindult, s olyan új környezetet ígért, mely eddig nem volt túlzottan jellemző a rendezőre, azaz a víz (a Porco Rosso után ismét) központi szerepet játszik a történetben. Mely úgy tűnik valamelyest elvonta a figyelmét Miyazakinak a szokásos mélységektől, hisz az előzetesek, illetve a kritikák (melyek természetesen mindettől függetlenül dicsérik, nem mellesleg a 2008 legjobb animációja díjat is megkapta az Anime News Networktől) is mind ezt bizonygatják.
A zöld vonalból, s a tényleges próbatételekből, melyek a sors beteljesítéséhez szükségesek szinte semmi energia nem maradt a látvány után, mely talán azért kárpótol minket valamelyest. Talán leginkább a Totorohoz kellene hasonlítani, mely szintén kicsit kilógott az eddig hevenyészen felfestett pályából, de valahogy mégis szerves részét képezi annak.
Talán még illene beszélni a filmzenéről, mely természetesen mind japánul, mind angolul elérhető már, de őszintén szólva a vizuál nélkül inkább idegesítő darab, mint akármi más. Illetve arról se feledkezzünk meg, hogy ez az első Studio Ghibli produkció, mely közel ezer moziban debütált az Államokban idén augusztusban (az eddigiek mindössze pár tucatban).
Nekünk pedig több, mint valószínű, hogy semmi dolgunk nem maradt, mint kényelmesen hátradőlve várni, hogy eljöjjön a pillanat, mikor a magyar mozikba is eljut az új Miyazaki, mely lehet, hogy nem fog minket annyira elgondolkodtatni, esetleg sokkolni, mint az eddigiek, de az már az előzetesekből is teljesen nyilvánvaló, hogy páratlan képi világával mindenkit le fog nyűgözni.
