Ingmar Bergman minden kétséget kizáróan az európai filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja. Aki kicsit is konyít a filmekhez, annak ez a megállapítás nem új, sőt, már-már közhelyesen hangzik. Nekem, aki még a 18 évet is alulról súrolja, egészen tegnap estig teljesen ismeretlen volt Bergman munkássága, művészete, s bevallom, kicsit féltem is, nehogy esetleges csalódás érjen. Az utolsó löket a film megtekintéséhez egy kis szemüveges zsidó úriember szavai voltak. Persze, hogy Woody Allenre gondolok, aki szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”. S ki vagyok én, hogy Woody-t megkérdőjelezzem. Sokak szerint A hetedik pecsét jelentette az igazi áttörést Bergman számára, így nem volt kérdéses, hogy ez a film fog bevezetni munkásságába. Na, elég lesz a kusza bevezetőből, lássuk hogyan hatott rám ez a film, s hogy mi újat tudok elmondani róla. Megsúgom semmit, egy szubjektív véleményen kívűl. De előtte fussuk le a szokásos, és kötelező köröket. 

Antonius Block (Max von Sydow) a hős lovag, s hű fegyverhordozója Jöns (Gunnar Björnstrand) a keresztes háborúból tér vissza hazájukba, Svédországba, melyet a szörnyű pestis tizedel. Már a film bevezetőjében találkozhatunk a nagybetűs Halállal (Bengt Ekerot), ki lovagunkért jött. Antonius, az égető tudásvágytól fűtve megpróbál időt nyerni, s kihívja egy sakkjátszmára a Halált. Ez az epikus játszma az egész filmet végig kíséri, megpecsételve főhősünk sorsát. Antonius olyan egzisztenciális kérdésekre keresi a választ, melyekkel először mert szembenézni a filmművészet során egy rendező. Mi a földi létünk célja? Mi van a halál után? Van-e Isten, vagy csak a céltalan lét eshetőségének félelme támasztja alá jelenlétét? Lovagunk Istenttől kapott válasz híjján, az ördöghöz fordul, de kérdései megválaszolatlanok maradnak. Megmondom őszintén, szerintem ezek a kérdések nem annyira innovatív témakörök manapság, de kétség kívűl elismerem annak újszerűségét abban a korban. Még egy szereplőt megemlítenék mindenképp. Jofról (Nils Poppe) van szó, aki szerintem az egyik legjobban megírt, s vászonra vitt karakter volt a filmből. Számomra ő jelképezte a földi egyszerűséget, a gondtalan, s boldog életet. Sőt, megkockáztatom, az őrültnek hitt látomásaitól függetlenül, talán Antonius ellentettjeként karakterizálnám.

A film számos emlékezetes jelenettel rendelkezik, melyek sokszor felkavaróak, lélegzetelállítóak, de olykor az abszolút békét sugározzák magukból. Ki is emelnék párat. Bennem a legnagyobb nyomot az önkorbácsoló emberek vonulása jelentette a falun keresztül, mely sokkoló, zavaró, s elgondolkodtató is volt egyben. Fontos szerepet játszanak még a filmben a sakkjátszma jelenetei, melyet a mesterien alakító színészek játéka tökéletesített. Szintén emlékezetes volt a fiatal boszorkány égetése, melyet az egész film során zseniálisan játszó Max von Sydow jelenléte koronázott meg. Utóljára megemlíteném még a szamócaevést, amelyre mindíg a béke és nyugalom jelképeként fogok emlékezni.

Összegzésként annyit, hogy ez a film mindenképp meggyőzőtt arről, hogy érdemes a régi kincsek között kutatni, legyen az Bergman, Fellini, vagy akár Tarkovszkij. Ez a film elgondolkodtatott, melyre egyre kevesebb mai film képes. Ja, és szubjektív véleményt ígértem, úgyhogy elmondanám, hogy azért kapott ez a film "csak" 9/10-et, mert bár elgondolgodtat, de válaszokat képtelen nyújtani. Nem, rosszul fogalmaztam, hiszen arra mindenki képtelen, de egy kis próbálkozást, személyes elgondolást prezentálhatott volna. Bár ahogy ezt most így leírtam, talán mégiscsak ezeket a válaszokat mindenki önmagában kell rendezze. Ki tudja.