Az új Kevin Smith film. Én nem tartozom a rendező hardcore rajongói közé, de nagyjából ismerem munkásságát, és elismerem, hogy szórakoztató, ötletes filmeket készített (néha azért túllőtt a célon). Így hát közepes elvárásokkal ültem neki a filmnek, s hát kicsit felemás élményben volt részem. Előre szólok, kisebb spoilerek lehetnek az írásban, de semmi komoly.

A filmet röviden össze lehet foglalni. Van Zack (Seth Rogen, ki más. Kíváncsi vagyok mikor megy ki a divatból) és Miri (a gyönyörű Elizabeth Banks), akik gyerekkoruk óta ismerik egymást. Együtt élnek, s hát korántsem nevezhetjük őket befutott, sikeres embereknek. Egyik napról a másikra élnek, egészen addig, míg a szokásosnál kicsit jobban ki nem fogynak a pénzból. Ekkor jön az óriási ötlet: pornó, az már úgyis mainstream manapság. Ekkor jön a szokásos casting, címadás, ilyesmi. Feltűnik a filmben Jason Mewes is (Jay, tudjátok), mint amatőr pornós. S ha ez nem lenne elég, akkor jönnek a cicik (Katie Morgan szolgáltatja), de lehet szidni a sebészt, kisasszony, mert nem volt túl esztétikus az a szilikon. Eddig még nem is volt különösebb baj a filmmel, a két lúzer karakter remek poénforrás volt, s a mellékszereplők is megbízhatót nyújtottak (Craig Robinson az Office-ból zseniális). Elkezdődik tehát a forgatás, a film is halad, de aztán sajnos számomra jött egy törés a filmben.

A felhőtlen szórakozás átcsapott szenvedésbe, mert sajnos behoztak egy romantikus szálat, ami a film hátralevő részét megölte számomra. Túl szép lett volna ha csak tényleg egy pornót csinálnak, s mondjuk bejön nekik? Áhh Kevin Smith, felemésztett Hollywood. Talán nem is kéne csodálkozzak manapság, ha egy filmben indokolatlan, vagy csak buta okok miatt cselekszenek a szereplők. Az az igazság, hogy ebben a filmben több volt, s csak azért vagyok csalódott. A poénok jöttek egy ideig szépen sorban, s ilyen remek karakterekkel a pornókészítés fergeteges kellett volna legyen, de ahogy a címben leírt szereplők elkezdik csinálni azt ami a címbe van írva, az rossz irányba viszi el a filmet.

Tehát nem volt ez rossz, csak sokkal jobb is lehetett volna, sokkal több volt a potenciál. Mert sajnos ez nem felhőtlen szórakozás végig, s mikor egy ilyen film elkezd komolykodni, azt nem tudom komolyan venni. 6/10

Nos, a beígért csúszás után, akkor lássuk is a mai adagot, nem fogom tovább szaporítani a szót, csak annyit tennék hozzá, hogy a tisztább látás érdekében, javaslott az előző két felvonás (1, 2) prológusának is elolvasása. Csapó!

Welcome Home, Roscoe Jenkins - Vad Vakáció (2008)
Rendezte: Malcolm D. Lee Írta: Malcolm D. Lee Producer: Scott Stuber
Főszerepben: Martin Lawrence, Margaret Avery, Joy Bryant

Milliószór látott sztori, a szokásos klisékkel tömve. Lawrence a sztár, hazaugrik a vidéki családjához, persze nem örül annyira, hisz a nő, ki nem csak tinédzser korában dobogtatta meg a szívét, szintén jelen lesz, akárcsak a nagy riválisa. Humortalan, eröltetett alakításokkal, Lawrence sem érti hol van már Bay egy Bad Boys hárommal.

Tanulság: Egy újabb nevettető esett el, remélhetőleg magasabb célt szolgálva

Ghost of Mars - A Mars szelleme (2001)
Rendezte: John Carpenter Írta: John Carpenter Producer: Sandy King
Főszerepben: Natasha Henstridge, Ice Cube, Jason Statham

Talán Carpenter legtragikusabb alkotása, szemsértően gagyi látványelemekkel, díszletekkel, a mákos sóskánál is igénytelenebb alakításokkal, az akció valamint a horror elemek is vérlázítóan gyengék, így sült ez ki szánalmas kópiává. Ice Cube pedig zenélni és színészkedni sem tud, talán festenie kellene.

Tanulság: az nincs

Zombie Strippers - Zombi Sztriptíz (2008)
Rendezte: Jay Lee Írta: Jay Lee Producer: Larry Schapiro
Főszerepben: Jenna Jameson, Robert Englund, Penny Drake

Aztabüdöskurvaéletbe (bővebben)

Tanulság: A nőknek nem kell dákó

High School Musical - Szerelmes Hangjegyek (2006)
Rendezte: Kenny Ortega Írta: Peter Barsocchini Producer: Don Schain
Főszerepben: Zac Efron, Vanessa Hudgens, Ashley Tisdale

A szériát már annyi fika érte itt a blog hasábjain belül, hogy pofátlanság, még egy ilyen listán is szerepelnie. De, ez van. Aki gyakorta erre téved, már ismerheti a staff álláspontját, valójában, a jelenség az, ami még borzasztóbb a filmnél. Na, majd egy filozofikus poszt jön erről... mindenesetre, ez egy kínzóeszköz, ha mai kell, akkor már inkább a Hajlakk... Tisdale azér' aranyos. (VVega szerint)

Tanulság: Ezek a srácok ha meccs közben énekelnek, a klasszikus Chicago Bulls, csak pár, labdát kereső vak srácnak tűnik.

The Tuxedo - A Szmokinger (2002)
Rendezte: Kevin Donovan Írta: Michael J. Leeson Producer: Adam Schroeder
Főszerepben: Jackie Chan, Jennifer Lobe Hewitt, Jason Isaacs

Nevetséges próbálkozás a kém-filmek parodizálására, Chan mélyrepülésének legalja. A szándék érezhető, de a megvalósítás minden téren tragikus. Ebben a filmben, Love Hewitt külsején kívűl semmi élvezhető nincs, a bárgyú jelző is (sajnos) csak bárminemű pozitív töltet nélkül aggatható a Szmokingerre.

Tanulság: Chan két kilométeres körzetében ki kell írtani a számítógépeket.

Bréking nyúz. Már biztos tűkön ülve várjátok (nem) a mai "100 pocsék film - szerintem" adagot, de szomorúan közlöm, hogy várhattok tovább, egy napot csúszik ugyanis. Megértésüket köszönjük (télleg, van, kit érdekel? :D).

Ezúttal nem lemezt ajánlok a kedves olvasóinknak, hanem egy ritka kultúr-eseményre hívnám fel a figyelmeteket. Jó idő után ugyanis a hazai hiphop élet királyai, Akkezdet Phiai nevezetű zenekar fellép kicsiny városunkban. Mivel minőségi live hiphopot ritkán hallani a mediterrán hangulatok városában, ezért ajánlom minden erre éhes fülnek a bulin való megjelenést (több info @ http://myspace.com/zeclub ) :)

egy kis zene mutiba:

koncertfeeling:

iLovePécs koncertajánló:

"Törvényszerű, hogy ha az undergroundban valahol, valamikor felbukkan egy minőségi elképzelés, és ha megvan a mögötte állókban a kitartás és lelkesedés, évtizedes munkával ki lehet kapaszkodni a teljes ismeretlenségből. A szűkre szabott hazai hip-hop színtér egyértelmű üdvöske-csapata a '90-es évek közepétől üzemelő Akkezdet Phiai. Akkoriban fájlcserélők helyett kétkazettás magnók voltak az underground kalózállomásai, és igényes, ügyes graffiti-csapatok firkálták tele a főváros egyik-másik pontját. Másképp szerveződött az underground, a két dumagép mégis megtalálta a módját, hogy fennmaradjon. Ahol Ganxsta mutatta meg a tömegeknek, miről szól állítólag a rap, ott ezek a telepi kölykök annak valódi arcát tudták képviselni." 

folytatás -> ilovepecs.hu

A film (számomra) nagyjából a semmiből bukkant fel, és jött, látott, győzött. Annyira feelgood volt, mint utoljára talán a Meglógtam a Ferrarival, vagy a Diploma előtt. Egy szó, mint száz; teljesen feldobta a tegnap estémet.

A Pop, csajok, satöbbi pont azt szállítja, amit a címe ígér. Nőkről és férfiakról, kapcsolatokról, szexről, és az élet egyéb nagy dolgairól szól, nem mellesleg remek zenékkel aláfestve. Olyan könnyedén hozza egyszerre hitelesen a fetrengve röhögős poénokat és a komoly drámázást, mint a Real a Baté elleni BL meccset. Na jó, persze sokkal simábban.

A másik kettősség, ami egyedi ízt ad a mozinak, az az a tény, hogy miközben egyértelműen John Cusack fantasztikus magánszáma, mégis rengeteg emlékezetes, és alaposan kidolgozott mellékszereplőt vonultat fel. Cusack talán még 1408-béli önmagát is felülmúlja (igen tudom, hogy az készült később), Jack Black fergeteges, mint mindig, Tim Robbins karakterén sírtam, de a legjobban eltalált arc a félénk zenebuzi Dick, akit Todd Louiso formál meg zseniálisan, minden erőlködés vagy erőltetettség nélkül.

Ajánlom mindazoknak, akik már dobtak valakit, vagy akiket már dobtak, illetve azoknak, akik csak egy színvonalasan szórakoztató, zenés kétórára vágynak. 10/9. Csont nélkül.

Mielőtt hozzákezdenénk, egy kis műfajelméleti felvetéssel kell megbírkóznunk Ha a tudományos fantasztikum irodalmát alaposan nagyító alá véve összevetjük a western alapvető stílusjegyeivel, valószínűleg több hasonlóságot találunk, mint ahogy ez elsőre látszik. Próbáljuk meg emlékezetünkbe idézni a klasszikus Enterprise James T. Kirk kapitányának szavait, hogy mi is az elsődleges feladatuk (…utunk az ismeretlenbe, hogy új világokat fedezzünk fel…). Ezek után gondoljunk az új világon nyugat felé tartó szekérkaravánokra, melyek lényegileg ugyan úgy hatoltak be az ismeretlenbe, s próbálták megismerni azt, mint a sci-fi modern cowboy-ai

 A cím egyik felére így, nagyjából választ kínáltam, de egy gondolat erejéig időzzünk el a Bebop-nál is (nem csak azért mert az egyik kedvenc zenei műfajom, hanem mert egyébként is megérdemel egy szót). Ugye a jazz talán leginkább improvizációkra épülő stílusa, mely főleg a második világháború környékén hódított az Államokban és Európában. Persze ez csupán azért lényeges, mert erőteljesen utal a sorozat szereplőinek jellemére, illetve az egész sorozat hangulatára. Másrészt a részek, illetve az egész nagyon erős kapcsolatban áll a zenével (mely nem csak a részek címében nyilvánul meg, hanem a karakterek szavai is arra utalnak főként a következő rész előzetesében, hogy nem képek, történetek zajlanak a szemünk előtt, hanem felénekelt dallamok, de erre majd még később visszatérünk).

Kezdjük talán ott, hogy a közeli jövőben járunk, s az emberiség elindult a világűrbe újabb hódító útjára, de E. T. Nyomára még így sem akadt. A Földön a felszínen egy baleset miatt életveszélyes tartózkodni, így a folyamatos meteorzáporok miatt, a felszín alá kényszerültek az itt maradtak. De a Naprendszer többi kolonizált bolygóján él és virul az emberi faj. Talán a vadnyugat reneszánsza kissé erőteljesebb, mint azt várnánk, de inkább humorosan, mint véresen komolyan véve (gondolok itt mondjuk a Big Shoot c. fejvadász műsorra, vagy Spike vetélytársára az épületrobbantós részben).

Főszereplőink fejvadászok, kik vérdíjért cserébe akárkit elkapnak és leszállítanak a megrendelőnek. A Cowboy Bebop-on járják a Naprendszer abszolút nulla fokát, hogy bolygóról-bolygóra, napról-napra legyen mi az asztalon, s valami döcögtesse előre vén űrhajójukat. Az epizódok nagyjából e szerint is épülnek fel, egy vaskos fejpénz reményében megpróbálnak elkapni valakit, mely vagy sikerrel jár, de az esetek többségében inkább nem. Illetve ha nem, akkor a múlt sötét mélységéből felbukkanó dallamokkal kell megküzdeniük hőseinknek, melyek kerek egésszé teszik a sorozatot, s egy vezérfonalat szolgáltatnak neki.

A legegyszerűbb, ha ezek után a négy főszereplő kerül terítékre, s rajtuk keresztül bepillantást nyerve a sorozat mélyebb rétegeibe talán akárki képes lesz túltenni magát azon, hogy egy rajzfilmről van szó. Hisz e animációs alkotás a személyes drámák és sorsok olyan hálóját vázolja fel, mely nem egy komoly alkotásnak is becsületére válna, s ezt ráadásul olyan könnyedén keveri humorral, hogy mégsem válik nyomasztóvá az egész hangulata.

Spike Spigel (Steve Blum - angol hang, Kôichi Yamadera - japán hang) talán a főszereplők közül az első számú, valamikor a Vörös sárkány nevű szindikátus tagja, de egy nő miatt, ki nagyon úgy tűnik, hogy a végzete lesz, megpróbálta otthagyni azt, de ezért elvesztette szerelmét. Ezután találkozott Jet Black-kel, kivel közös vállalkozásba kezdett, s így elindult fejvadász karrierje.

Spike ki nem állhatja a nagy szájú nőket, a gyerekeket és az állatokat, de mindennél job- ban szereti a paprikás marhát. Hihetetlen módon bánik a pisztollyal, járatos a harcmű- vészetekben és félelmetesen hasonlít Keanu Reeves-re. A cigaretta szinte ki nem esik a szájából, s az égvilágon semmi sem izgatja.

Jet Black (Beau Billingslea - angol hang, Unshô Ishizuka - japán hang) az egykori rendőr, ki egy akcióban (a szindikátus egyik bérgyilkosát akarta elfog- ni) elvesztette egyik kezét, a Bebop kapitánya. Az ő múlt- jában is ott az elvesztett szere- lem, az árulás.

Ránézésre egy kőszívű hatal- mas meláknak tűnik, kit persze hamar megkedvelünk bonszájaival együtt. Ha meg lehet egyáltalán határozni ő a csapat összetartó ereje, ő a szakács, ő a „főnök”, ki jobb belátásra próbálja téríteni a többieket.

Fay Valentine, ki nevét Miles Davis dala után kapta, hisz múltja homályba veszett, csupán annyira emlékszik, hogy hibernációból ébred- ve egy olyan kórházi számla várta, melyet soha nem fizethet ki. S ráadásul egy férfi, ki magát ügyvédnek vallotta, s úgy tűnt segí- teni akar, ezt tovább szaporította.

Fay megrögzött szerencsejátékos, de szeren- cséje az nem sok. Lenge ruháiban, s kiállha- tatlan stílusával  talán egy klasszikus film noir alkotásban is megállná a helyét, mint a főhős új szeretője. Persze titkokkal övezett élete és egész karaktere olyan szeretetre vágyó, hogy nehéz lenne nem kielégíteni ezen vágyát.

Edward a fiú vagy lány hacker, ki még a pubertás kort sem érte el üde színfoltja ennek a mélabús blues-ba hajló társaságnak, de az ő életében is akadnak kérdőjelek bőven, hisz semmit nem tud családjáról. A Földön egy keresztény óvodában (árvaházban) nevelkedett, míg onnan elment, s a Black hajóján kötött ki.

Fiatal kora ellenére az egyik legzseniálisabb hacker a galax- isban, s talán a legviccesebb karakter az egész sorozatban. Rajta jön ki talán leginkább az anime rajzolási stílus, hisz az ő arca és teste viselkedik a fiziká- nak és biológiának leginkább ellentmondóan.

A ráadás Ein a kutya, kinek tör- ténetét nem regélem el, hisz az egy epizód központi témája. Helyette említsük meg, hogy a karakterek kidolgozottsága (mely a mellékszereplőkre is igaz, hisz még rajzoltságuk ellenére is hihető, élő háromdimenziós jellemek) a felépített díszletekben való mozgatása igazán zseniális. Az egész sorozat, ha lehet ilyet mondani, adja magát ezekből a folyton dohányzó karakterekből.  Néhány rossz fiú kell még, illetve a western és cyberpunk keverékéből összeálló világ, melyek aztán mozognak lényegileg maguktól a legnagyobb örömünkre.

S hogy teljes legyen a kép, lépjünk vissza az egészet átható zenéhez. Hisz a zene - ha nem is teljesen új értelmet nyer - valami fantasztikusan adja meg az alaphangulatot, ahhoz, hogy ne csupán a jövő óriás cégei között őrlődő karakterek mellé lépjünk, vagy az ismeretlenbe való utazást próbálgassuk, hanem hogy egy jazz lokál füstös termébe képzeljük magunkat, vagy egy blues koncert kellős középére. Persze ezt egy-egy rész kedvéért felváltja a heavy metal, vagy más zenei műfaj, de mint ahogy a címből is adódik a jazz a legfontosabb.

Illetve a zene tükrözi azt a hangulatot, melyet a sorozat epizódja éppen eldalol. Bár számomra a főcím volt mely mindent vitt, valahogy az egész 20 perc körüli részeket élmény volt nézni, hogy a zenei aláfestés is éppen olyan szerves része volt az egésznek, mint egy párbeszéd.

Mint láthatjuk a 26 részes sorozatot (plusz egy film) több oknál fogva is érdemes egyszer végignézni. Nem csak humora és drámai szálai miatt nyújthat élvezetet még egy igazán vájt fülű „filmbuzinak” is, hanem az egész zeneiséggel való játszadozás, az érdekes beállítások és filmnyelvi megoldások is kínálnak érdekességet bőséggel.

90.) Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for Murder, USA, 1954)

R.: Alfred Hitchcock
Fsz.: Ray Milland, Grace Kelly, Robert Cummings, John Williams

Hitchcock és '54 ugyan közel sem erről a műről a legemlékezetesebb, de nehogy azt gondoljuk, hogy ettől az alkotás összecsapott, vagy félvállról vett lenne. Egy teljesen közhelyes alapokra épülő (a férj meg akarja ölni a feleségét), mégis fordulatos, izgalmas thriller, fantasztikus színészi alakításokkal. Grace Kelly gyönyörű.

Emlékezetes jelenet: a gyilkosság

89.) A légy (The Fly, USA, 1986)
R.: David Cronenberg
Fsz.: Jeff Goldblum, Geena Davis, John Getz, Joy Boushel

Cronenberg egyedi hangulatú, bizarr horrora, vagy más szemszögből nézve egy csodás szerelmi történet. Az effektek zseniálisak, az átváltozás félelmetes és épp a kellő ütemben történik. Goldblum és Davis egyaránt karrierjük legjobb alakítását nyújtják.

Emlékezetes jelenet: a végső fúzió

88.) Amerikai szépség (American Beauty, USA, 1999)
R.: Sam Mendes
Fsz.: Kevin Spacey, Anette Bening, Thora Birch, Mena Suvari

Egy átlagos amerikai kisvárosban egy átlagos amerikai család csak távolról átlagos hétköznapjai. Mondhatnánk úgy is, hogy az amerikai álom valósága. Remek hangulatú, nagyon szerethető film tele csupa idézhető képsorral.

Emlékezetes jelenet: Lester (Spacey) lánya barátnőjéről fantáziál 

87.) Rosemary gyermeke (Rosemary's Baby, USA, 1968)
R.: Roman Polanski
Fsz.: Mia Farrow, John Cassavetes, Ruth Gordon, Sidney Blackmer

A nézőt végig bizonytalanságban tartó, érdekes alapötletből kibontakozó, lenyűgöző pszihológiai látlelet. Egyszerűen nem lehet tudni, hogy tényleg egy összeesküvés van folyamatban, vagy csak Rosemary-vel (Farrow) nincs rendben valami. Remek.

Emlékezetes jelenet: a finálé, naggyon durva

86.) Szemtől szemben (Heat, USA, 1995)
R.: Michael Mann
Fsz.: Al Pacino, Robert De Niro, Val Kilmer, Tom Sizemore

A legjobb zsaru-gengszter párharc, Michael Mann-nal a kamera egyik, és a két színészkirállyal a másik oldalán. Pacino és De Niro első közös jelenete is ebben a filmben található, bárcsak ez lenne az egyetlen ilyen mozi. Profi bűnözők és bűnüldözők összecsapása, kidolgozott karakterek, állejtős akciójelenetek, odab*szós hangeffektek.

Emlékezetes jelenet: a nagy rabláshoz megérkeznek a rendőrök, mire Neil (De Niro) bandája zsigerből össztüzet zúdít rájuk, azonnal felmérve, hogy ez most már úgy sem számít

folyt. köv. 

Avagy apró tájékoztató, hogy mi is várható az év hátralevő részében tőlem, de nevezzük inkább emlékeztetőnek e kis irományt, leginkább magam részére. És a lelkem is megnyugszik, van ma is poszt... Térjünk is rá a lényegre. Természetesen folytatódik a "100 pocsék film" lista, pénteki rendszerességgel és ha azt hittétek, hogy az ízlésem csak a Verdákkal képes ingerületeket szülni, akkor két adag nyugtató fejében kövessétek a sorozatot figyelemmel. Még idén illene lezavarni a "Tízéve" rovatot, mit el is kezdtem, meg nem is, szégyenlem magam miatta. Nem ígérem, hogy még ebben a hónapban, de a "Coen-sorozat" is folytatja útját, mit elég hanyagul kezeltem, de ez van, mindig kell a változatosság személyemnek. A James Bond szériát is sorra vesszük, hamarosan indul. A felemelő évvége előtt publikálunk az utóbbi tíz év legjobb filmjeiról, és már kezdhettek gondolkodni a ti legjobbjaitokról, egy szavazás erejéig (amit úgyis bundázunk ha nem tetszik) meglessük az év legjobbjait. És bizony belátható időn belül újabb különkiadással jelentkezünk, Halloweenhez hasonlóan (nem, nem a jövő évi hellovínról van szó). Amit még ígérhetek, az még több változatosság, (nemcsak filmek terén) tartalom és...főleg én (micsoda reklámdumák, érzitek?). Valamint 2009-ben jön VVega fürdőruhás naptárja is, én már láttam, meleg a cucc.

 A coen-film nem egyenlő a közönségfilm fogalmával (ájm fákin vájz), tipikusan az a fajta, mit a nép vagy imád vagy utál, vagy felfogja mit akart, vagy baromságként raktározza el. Csak úgy spontán szerintem nem is lehet a testvérek legtöbb filmje elé leülni. Az Égető Bizonyíték is meg fogja osztani a népet, ebben biztos vagyok (vesszen el pénzem, házam, marhám), lesz akinek primitíven egyszerű, másnak mesterien összekovácsolt.

Cox ügynököt (John Malkovich) történetünk legelején, finoman eltanácsolják pozíciójáról, feltételezett alkoholproblémái miatt. A volt CIA tag eleinte érthetően feldúlt, ám, hamar megnyugszik, mikor rájön, hogy mit is kell csinálnia, váláshoz készülő feleségének (Tilda Swinton) legnagyobb örömére. Egy memoárt. Emberünk el is kezdi a felvételek gyártását, zöldfülű ügynok korától kezdődően. Hogy hogyan kerül a képbe (meglepően későn a többi szereplő) egy nimfomán, nyugdíjazott rendőrbíró (George Clooney)? Egy, a testével elégedetlen, a plasztikai műtétre, mint, a boldogság egyetlen forrásának tekintő, negyvenes éveit taposó nő, ki egyébként fitnessz teremben dolgozik (Francis McDormand)? Egy teljesen idióta, de legalább jószándékú személyi edző (Brad Pitt)? Minden kiderül, de a sztoriról többet badarság lenne elárulni.

Látható, hogy a sok helyen, jogosan a Fargohoz hasonlított film, fogalmazzunk úgy, hogy "nemgyenge" nevekkel büszkélkedhet, ha a laikusnak a Coen szignó ismeretlenül hatna, akkor is felkapná fejét. Természetesen a jól bevált színészek ismét helyet kaptak a produkcióban és végre Pitt álma is valóra vált (egy interjúban olvasható, hogy jó ideje szeretett volna Coen filmben részt venni - ez olcsó szövegnek is hathat, de én bízok Brad-ben). És ha másban nem is, abban mindenki egyet kell, hogy értsen; aktoraink kiválóan teljesítettek, játszi könnyedséggel hozták, a nem kifejezetten egyszerű karaktereket, de ez tán' el is várható (főleg) tőlük (Pitt és McDormand szobrot is érdemelne, ha már így mindenfelé szprják..). Rajtuk nem múlott a show. Úgy éreztünk irántuk, ahogy azt az író szerette volna. Van, ki teljesen antipatikus (Clooney, Swinton), felemás, sajnáljuk, majd szánjuk (Malkovich), aki abszolút közömbös (McDormand) és aki rokonszenvet, jó kedvet szül (Pitt).

Érdekes karakterek, mint mindig. Átlagemberek, hétköznapiak, mégis nehezen befogadható, talán, mert saját környezetünk elevenedik meg, beismerni pedig nehéz, hogy bármennyire is abszurd, megalapozva kritizálja társadalmunk, mégha kissé szélsőségesen is. Itt mindenki korlátolt (mit saját magának köszönhet), álszent és buta... de legfőképp buta. Mi inkább csak nevetünk, hisz ez valójában egy fekete-komédia, így nem hiányozhatnak a zseniális párbeszédek sem és tonnányi fordulat, megtapasztaljuk, hogy a szálak akaratlanul is összeérnek.

Egyetlen hibája, hogy nincs ritmusa, semmi dinamizmus nem jellemzi, bár... így leírva, elgondolkodtam, hisz az élet is ilyen. Mindenesetre, ez a filmben zavaró. Lassan indul, a karakterekre elosztott idő nem egyenlő arányú, ami ennyi (főbb) szereplőnél gondot okozhat, majd az események felpörögnek, kapkodunk, végül a cselekménytől függetlenül, hirtelen végeszakad. Cserébe, nagyon helyesen, abszentál bárminemű szentimentalista húzástól (hiába operál tragikus csavarral, tán' az ezutáni percektől kezdve húzhatjuk a szánk), viszont esszenciáját látszólag elveszti. Egyelőre ennyi, plussz remek zenei betétek... 10/7. Bevallom, csipetnyivel többet vártam.

...a sok közül. Heti rendszerességgel emlékezünk meg, hármas-négyes-ötös-tizes fogatokban pocsék filmekről. Nem csak az abszolút nulla kategóriásoknak lesz itt helye, a nagy csalódások, az elrontott ötletek szintén sorra kerülnek, többnyire a kétezres évekből (nem kifejezetten az "egyértelműen szar" kategóriából, szóval Uwe Boll és a kereskedelmi tévék műsorának 75%-a nem játszik) és természetesen, szigorúan szerintem és e utolsó szó talán lényegesebb, mint bármi más a bejegyzésben, ezért is emelem ki újra... szerintem. Ezt, és még sok mást a tömérdek értelmi zsákutca (tisztelet a maroknyi de becses kivételnek) nem tudta felfogni a múlt héten, de én őket nem hibáztatom, bizonyára a fogalmazás volt túl ködös egyeseknek, kik (nincs rá jobb szó) csőcselékként viselkedtek, e gondolatmenet a kommentek közt folytatódik, ha a nagyérdemű ide talál... én ígérem, akárcsak múltkor, megpróbálok kulturált, higgadt és türelmes maradni... Ja, és még valami, a rangsorolást felejtsük el, hisz ami rossz, az rossz, vagyis nem jó... (remélem érthető) Köszönöm.

Sorstalanság (2006)
Rendezte: Koltai Lajos Írta: Kertész Imre Producer: Koltai Lajos
Főszerepben: Nagy Marcell, Dimeny Áron, Kecskés M. András

Koltai Lajos rendezése Nagy Marcell egyhangú, monoton narrátorkodásával párosítva, remek kombináció az álmatlanságban szenvedőknek. Nagy nemcsak a hangjával nem tud játszani, de úgy összességében sem elég meggyőző. Vontatott és a kelleténél, úgy harminc perccel hosszabb, a holokauszt teljes érdektelenségbe merül, és a naturalizmusa sem segít. Két értékelhető pontja akad; Morricone zenéje és a fényképezés. Ebben a témában sem konkurálhatunk.

Tanulság: Olyan helyen nézd, ahol kényelmesen tudsz aludni

Ghost Rider - Szellemlovas (2007)
Rendezte: Mark Steven Johnson Írta: Mark Steven Johnson Producer: Avi Arad
Főszerepben: Nicolas Cage, Eva Mendes, Wes Bentley

A Marvel kultikus alakja jobban örült volna ha papíron marad. Ha Koltai filmjére ráakasztottam az altató jelzőt, akkor a Szellemlovas egyenesen kómába ringat, ahogy tette azt Cage-dzsel is, hisz játéka teljesen élettelen, hangja, mintha most ébredt volna, mimikája nulla. Egy szobor. A kaotikus forgatókönyv tragédia, az effektek is olykor nevetségesen gyengék, az akciók erőtlenek, gagyik és egy popcorn-mozinak szánt Marvel-film ne legyen már majd' két órás. Plussz pont; Eva Mendes, (csak) mint eyecandy.

Tanulság: Már értem Cage ma miért hord parókát

Pathology - Boncasztal (2008)
Rendezte: Marc Schoelermann Írta: Marc Neveldine Producer: Gary Lucchesi
Főszerepben: Milo Ventimiglia, Alyssa Milano, Lauren Lee Smith

A film egyszerűen nem találja magát, Ventimiglia sem érti, hogy hogy nem Petrelli, így meg sem próbál színészkedni. A forgatókönyv óriási lyukakkal van díszítve, a karakterábrázolás a Bolondos Dallamokban mesteribb volt, logikátlan, süt róla az amcsi idiotizmus... és a gore sem lendít rajta, viszont a képivilág néhol tettszetős. Bővebben itt, whistle szerint itt.

Tanulság: Kinyírni valakit, majd azon kúrni tök trendi. Próbáld ki!

Captivity - Fogságban (2007)
Rendezte: Roland Joffé Írta: Larry Cohen Producer: Mark Damon
Főszerepben: Elisha Cuthbert, Daniel Gillies, Pruitt Taylor Vince

Gyakorlatilag nulla eredetiséggel rendelkező, abszolút meglepetéstelen thriller, mivel Cuthberten túl, Joffé is jó mélyre ásta magát. Értelmetlen torture porn, nem is ijesztő és nem is gusztustalan (a szó pozitív értelmében). Szóra sem érdemes, szörnyű (plusszt érdemel az eyecandy azér').

Tanulság: Ha egy thrillernél felmerül Cuthbert neve, az jót nem jelent

Horrorra Akadva 4 - Scary Movie 4 (2006)
Rendezte: David Zucker Írta: Jim Abrahams Producer: Robert K. Weiss
Főszerepben: Anna Faris, Regina Hall, Craig Berko

A sorozat negyedik darabja egyben a legrosszabb rész is, pedig milyen jól indult! Dr. Phil és Shaq Fűrész paródiája egyszerűen zseniális, ám annak végeztével visszasírjuk a Mikroszkóp színpadot. Kegyetlenül eröltetett poénnak csúfolt momentumok, Anna Faris pedig sajnálhatja, hogy a második epizód után nem hagyta ott a szériát. Az első negyedóra mindent megér, utána kapcsoljuk is ki, érdemi részét láttuk.

Tanulság: Valahol itt kezdődött a paródiafilmek hanyatlása

Tegnap úgy döntöttem, időmből kifolyólag, megnézek egy filmet. Mivel ezen a héten elég gyér a kínálat az újdonságok között, be kellett vizsgálni az ,,én ezt meg akarom nézni” kategóriába eső Film Noir-t. Mivel itthon csak egyetlen moziban játsszák (Kossuth), egyetlen hét elteltével, már csak egy időpontban, el lehet képzelni, mennyire megéri itthon ilyen filmeket bemutatni a nagyközönség számára.

Savanyú szájízemnek véget vetve térjünk inkább a filmre. Mint a cím is sugallja, stílusát tekintve ez a mű a jó öreg  film noir egyik jeles képviselője. A Sin City képi világából elemelve, megtalálható a domináló piros szín, illetve sárga, bár kiegészül kék és más árnyalatokkal, de ezek csak minimális mértékben. A stílus ütőereje a fekete fehér színekkel válik azzá ami, ezért az egész filmet végigkíséri az említett páros. Egyáltalán nem tesz vele rosszat, bár nem voltam teljesen elégedett. Nem tudom, hogy a mozi vagy a készítők tehettek róla, de számomra a kontraszt már túl magas volt, néha homályosan láttam jeleneteket, volt, hogy nem, mivel az is előfordult. Nem tudom kinek a hibája lehetett ez a plusz effekt, talán ha kijön dvd-n, erre a titokra is fény derül.

Magával a sztorival elégedett voltam. Akadtak ugyan unalmas jelenetek, illetve az erőltetett képkockák is megtalálhatóak benne, de összességében egy jó és fordulatos sztorit kapunk a főszereplő monológjaival aláfestve. Röviden összefoglalva főhősünk véres homlokkal egy hulla mellett ébredve döbben rá, hogy lövése sincs arról, ki is néz vele farkasszemet egy tükrön keresztül. Nyomozni kezd, hátha a végére járva a dolgoknak az identitása is kiderül. A sztorit, kb. két mondatban össze lehet foglalni, de azért nem ennyire rossz a helyzet, egyáltalán nem egy pocsék alkotással állunk szemben, sőt néhol vicces jelenetek tanúi leszünk.

Eddig viszonylag pozitívan írtam a filmről, de mint mindennek, ennek is van egy sötét oldala, hogy a Star Warst is beleszőjem, avagy nem minden arany, ami fénylik. Kapunk egy viszonylag egyszerű sztorit jó fordulatokkal, de nagyon sok üresjárattal, sőt a készítőknek lehet tetszik, hogy a főszereplő minden 5 percbe megfektet egy nőt, de nekem nem jött be. Valahol elrontotta az egész filmet a folyamatos, ,,jajjj, mikor jöttél vissza?” monológok utáni ágy vagy éppen ami jött jelenet. Másik nagyobb probléma az egész filmmel, a különféle akciójelenetek, igaz, volt ami nagyon tetszett. Egy példát említve illetve kicsit sarkítva: az amnéziás férfi hirtelen megtanul lőni, avagy rájön, hogy tudja használni a kezét (nem rossz értelemben), elkezdődik a mesterlövész gyorskurzus, aminek a vége abban kimerül, hogy a főszereplő, mindenkit lelő, viszont őt senki.  Röviden összefoglalva az akciójelenetek nagyon nagy többségét megússza, körülötte pedig mindenki meghal, ahogy ez egy Van Damme filmben lenni szokott. Jelen pillanatban a 90-es évek egyik nagyobb akcióhőse nélkül. Még mindig nem lenne ezzel semmi baj, de a film közepétől kezdődően, nem értjük, hogy az ellenfél / ellenfelek hogyan kerültek oda olyan hirtelen, mialatt hősünk már a második kocsit cserélte le.

A végén annyit szeretnék még mondani, aki teheti, nézze meg. Nem annyira rossz, hogy ne érné meg azt, hogy jegyet váltsunk rá, főleg a mostani felhozatal mellett. Egy szó, mint száz, ülj be ha tudsz, és rájössz miről beszéltem. 10/6

Nagyon úgy tűnik, hogy Scarlett Johansson lett Allen legújabb múzsája, hisz ha azt vesszük, hogy a legutóbbi öt filmje közül 3-ban (2-ben fő) szerepet kapott, akkor ez talán kétségtelen. A szőke hölgynél viszont meglepőbb, hogy a háttérben - emlékeim szerint először - egy város bontakozik ki, mely nem Manhattan (hisz eddig akárhol forgatott  Allen abból úgy is New York e része lett). Illetve furcsa talán még, hogy a klarinétot, spanyol gitárra cserélte.

Témájában viszont semmi nem változik. Jó módú emberek életének röpke epizódja, melyben a szerelem, s annak velejárói kapják a domináns szerepet. Hisz Vicky (Rebecca Hall) és Cristina (Scarlett Johansson) két hónapos barcelonai nyaralása szenvedélytől fűtött mese, egy magabiztos festő, Juan Antonio (Javier Bardem), az ő volt felesége, Maria Elena (Penélope Cruz) és a két amerikai lány között.

Vicky szakdolgozata miatt érkezik Barcelonába barátnőjével, aki valami különöset, felvillanyozót keres. A két lány nagyrészt hasonlít egymásra, kivéve, ha a szerelemről esik szó (mely expozéra természetesen rácáfol később az öreg maestro). Már a „nyaralásuk” elején összefutnak Juan Antonio-val, ki egy pár napos kiruccanás után-alatt elcsavarja mindkét lány fejét, s Cristina-val össze is költözik. Maria Elena ebbe a szituációba robban be, mint az öngyilkossági kísérleten átesett volt feleség, s a szerelmi három -(illetve négy-) szög elkerülhetetlen. Közben Vicky megházasodik, s hamarosan jön a vége főcím.

A felszínes történet, mely a narrátor (magyar hangja) miatt inkább tűnik egy mesének, mint akármi másnak, bizonyos pontokon tökéletesen kapcsolódik Allen eddigi munkásságához. Ahogy már említettem, talán csupán a szokásos szerelem okozta fusztrációk mögött a helyszín és a zene változott meg. Ez persze a történetre inkább jó hatással van, hisz az eddigi alkotásokhoz képest sokkal szenvedélyesebb, temperamentumosabb történetről van szó.

Az alleni karakter persze folyamatosan ott sétál a szereplők árnyékába ügyesen szétszeletelve, s megfelelő méretű darabonként szétosztva. Hol a neurotikus hajlam, hol a megjegyezhetetlen és érthetetlen terminológiával való dobálózás, hol egy-egy analitikus pszichológiára való utalás, de még egy kis „Allen-féle” börleszk is belefér (legalább is pillanatok erejére).

A legegyszerűbb mégis, ha a narrátor bevezetője alapján próbáljuk meg értelmezni a filmet, hisz ha azt mondom, hogy a két amerikai lány elmenekül valami elől (Cristina a sekély amerikai kultúrától a magasnak és fényesnek vélt európaihoz, Vicky közelgő házasság elől, hogy éljen még egy kicsit, bár ez csupán tudatalatti), az már az első pillanatban nyilvánvaló. Az viszont csak a végjátékban válik egyértelművé, hogy az utazásuk sehova nem vezet, csak a kiindulópontra.

Tanulságos történet lehet ez így Európáról, hisz csábítása semmit nem kínál, csupán üres ígéreteket suttog az ember fülébe, vagy megcsavarhatjuk, s kritika lehet a két turistáról, kik vaknak és süketnek tűnnek életük nagy lehetősége előtt.

Nem feltétlenül a legjobban sikerült alkotásról van szó, de megállja helyét a számos alkotás között, melyhez Allen nevét tudjuk kötni. Könnyed, légies, szenvedélyes film, mely felüdítő szórakozás lehet egy langymeleg éjszakára (lehetőleg barátnővel).

Luis Buñuel munkásságának talán legismertebb és legmeghatározóbb jelenete Az andalúziai kutya kezdete. Ahogy saját kezűleg felvág egy szemet az talán mindent elmond arról, mit szeretett volna élete folyamán elmondani a közönségnek. Tehát tekinthetjük ezt egy szimbólumnak, melyben közzé teszi ars poeticáját, vagyis, hogy a polgárság lezárt tekintetét újra megpróbálja ráirányítani az életre, saját magukra. Azaz tekinthetjük őt egy mozgóképes pszichológusnak, ki nem szeretne mást, csupán felrázni könnyed szunyókálásából a tömegeket.

Az eddig felvázolt kép tökéletesen összevág azzal, hogy Buñuel munkássága elején tagja a szürrealisták társaságának, mely csoport hasonló célokat tűzött ki maga elé. Ez a tény természetesen rányomja egész pályájára a bélyegét, hisz szürreális hatásokban igen gazdag szinte minden filmje (bár e film kapcsán pont csak hevenyészen foglalkoznék ezekkel). Ezek mellett még mindenképpen meg kell említeni gyökereit, melyek máris közelebb visznek minket a címben kijelölt témához. Vagyis a spanyol származást, s az ezzel járó katolikus neveltetést, mely nem csak családjától ered, hisz a jezsuitáknál végezte el tanulmányai nagy részét.

Ezzel pedig témához is értünk. De mielőtt rátérnék konkrétabban a műre, néhány szót ejtenék a fogadtatásáról, melyen Buñuel teljes mértékben megrökönyödött, hisz már-már elsöprő sikert ért el a közönségnél, bár végül nem nyerte meg az Arany Pálmát, csak jelölésig vitte. Ezek után a rendező egy kis szöveget biggyesztett a film elé, mellyel őszintén szólva csak irodalmában találkoztam, de ettől függetlenül mindenképpen megérdemli, hogy idemásoljam:

„Ha a most következő film rejtélyesnek vagy logikátlannak látszik, az élet is ilyen. Ismétlődnek benne a dolgok, akár az életben, és mint ott, minden sokféleképpen magyarázható. A szerző kijelenti, hogy nem akart szimbólumokkal játszani, legalábbis nem tudatosan. Az öldöklő angyal legjobb magyarázata, hogy nincs magyarázata”

Ezekután talán nem is lenne értelme folytatni ezt a bejegyzést, de azért megpróbálkozok vele. Méghozzá a már említett vallási vonalon indulnék el, hisz az Öldöklő angyal már címében is kötődik a keresztény valláshoz (mindenki megkeresheti a Jelenések könyvében a szöveg helyet, bár én személy szerint hosszas keresés után sem találtam, így gyanítom, hogy fordítási eltérések lehetnek, vagy tévedek, s ez mégis az egyiptomi gyerekeket gyilkoló angyalra vonatkozik), melyet Buñuel sem tagad. Sőt, mivel a film nagyon terjedelmes utóélettel rendelkezik, melyben szinte az emberi tudás paletta minden színével megpróbálják értelmezni, a rendező kénytelen volt közölni, hogy ő csakis a vallás felőli megoldásokat hajlandó elfogadni (az előbbiekben idézett kommentár ellenére).

Nos akkor talán induljunk is el ezen a nyomon, s lássuk mivel szolgálhatnak a Gondviselés utca hajótöröttei számunkra. A filmet két rövidke és egy hosszabb részre lehet osztani az én értelmezésemben. Először is az expozé, melyben egyfelől a felsőosztálybeli társaság megérkezik a film gerincét adó helyszínre, másfelől innen a szolgák, mint patkányok a süllyedő hajóról távoznak. Másodszor a bűnbeesés éjszakája, s az ezutáni négy napos fogság. Majd pedig az események „újrakezdése” egy szent misén.

A filmben legelőször szembeötlő jelenség bizonyos jelenetek ismétlődése. Például a megérkező társaság belépése a kapun kétszer szerepel a filmben, vagy két férfi más-más viselkedési  formákban történő bemutatkozása háromszor látható a vásznon. Buñuel életrajzi művében (Utolsó leheletem, L’Harmattan 2006) erről szűkszavúan annyit mond, hogy mindig is vonzották az ilyesmik, bár nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Ez könnyen félrevezethetne minket, de mivel a film konfliktusát pont egy ilyen ismétlődés oldja fel, rögtön elkezdhetünk gyanakodni, hogy megint csak játszik velünk, mint egyébként már oly sokszor az öreg rendező. Tehát ezzel a kétséggel igenis tanúsítsunk kiemelt szerepet ezeknek a szituációknak.

Ezekután figyelmünket a térre fordíthatjuk, vagyis egészen pontosan arra a helyszínre, ahol fogságát tölti a társaság. Az egyértelműen egyházi töltetésű freskókkal díszített terem szakrális töltést kap, melyek elől (mondjuk pont mögéjük) el kell bújtatni minden tisztátalan dolgot (wc, szeretők, hullák). Ezen szalonon kívül, mely még mint látni fogjuk több vallási utalásban is gazdag közeg, megjelenik még a ház utcafrontja, egy templom, illetve néhány egyéb tér.

Egy kis kitérővel gyorsan felvázolok még két alternatív értelmezési tartományt, mielőtt tovább folytatnám az eddigieket. Nos először is az utcafront, mely feltehetőleg gazdagon bővelkedik a Franco tábornokra utaló jelekben, melyet a film végi tömegbe tüzelő katonák tesznek teljessé. A másik a nagypolgári helyszín miatt ötlik fel egyesekben, azaz egy társadalom kritika, melyet a kor szocialista értelmisége vallott magának. Ez pedig a bárányok és a medve szimbolikájában teljesedik ki, vagyis a hatalmas orosz medve, hogyan félemlíti meg a kapitalista bárányokat (bár e utóbbi állatok bibliai jelentőségét sem szabad figyelmen kívül hagynunk).

E rövidke közbevágás után térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez, melyben ugye felvetődött már az ismétlődések, illetve a tér szakrális jellege. Ez utóbbit tovább erősíti egyfelől a párbeszédekben megjelenő zsidó számmisztika, illetve a tény, hogy vizet fakasztanak a falból. Ezek után már csak egyetlen ugrás, hogy kimondjuk, hogy  a 4 napi fogság értelmezhető, mint egy parafrázisa a zsidók negyven éves „fogságának”. Ehhez hozzá kapcsolva, hogy a végjátékban egy katolikus templomba esik a társaság fogságba, már mondhatjuk is, hogy az emberiség cseberből-vederbe esett. Ezt a gyanúmat egyébként alátámasztani látszik már a főcím is, melyben a székesegyház zárt kapuja látszik.

 A szürreális jeleneteket itt lerendezném egy párhuzammal, melyet az ószövetségben is sokszor feltűnő isteni sugallatokkal állítanék fel. Tehát ezek az álmok, és egyéb tudatalattiból merítő képek lennének a kapcsolat egy transzcendencia felé, mely börtönbe zárja őket, s végül szabadon bocsátja, majd végül önhibájukból újra a karmai közé vetik a szereplők magukat.

Ezzel fel is kínáltam az általam talált legjobbnak tűnő értelmezést, melyre talán maga az alkotó is rábólintana, bár azt hiszem hiába ringatom magam ilyen tévhitekbe. Végezetül még említést tennék bizonyos pszichoanalitikus értelmezésekről, mely a fiatal hölgy áldozatát (szüzességének elvesztését) jelöli meg a film központi témájának, illetve arról az elméletről, mely szerint a filmet egészében nem lehet értelmezni, de jelenetről jelenetre különböző kulcsokkal fel lehet törni, és még arról, hogy a film egy naturalista antropológiai kísérlet, melyben a rendező megmutatja, hogy hova süllyedhetünk vissza emberségünkben. Én egyiknek sem vagyok híve, sőt még saját elméletem sem igazán tetszik nekem, hisz tipikusan egy olyan filmről van szó, mely minden egyes befogadónak mást ad, mond. Vagyis nem tudok mást tenni, mint javasolni, hogy nézzétek meg a mozit, s jöjjetek rá magatok, hogy mit közölt veletek.

Rövid leszek: a világ legrosszabb filmje. És nem, nem a közhelyesen "annyira rossz, hogy már jó" kategória, hanem valóban a legrosszabb. Ez kell Guantanamo-ba.

Najó, kifejtem, bár nehéz bármit is mondani, ezt látni kell, így szülve paradoxont, hisz nem ajánlom senkinek. Jason Friedberg és Aaron Seltzer fénysebességgel haladt azon a lejtőn lefelé, mit egy korábbi bejegyzésben már felfestettem. Megírták a Horrorra Akadva forgatókönyvét, ami egy korrekt film, idézhető dumákkal (fuss, ribanc, fuss!), tényleg vicces jelenetekkel. Kissé elkábultak maguktól, felcsaptak rendezőnek (és producernek, írni továbbra is ők írtak) lezavartak egy Csajozós filmet, egy Bazi Nagy Filmet és a Spárta a köbönt... mondanom sem kell, mindhárom esetben tragikus végeredménnyel, így hagyva szégyenfoltot nemcsak a paródiafilmek gusztustalanul megtépázott papiruszán, az emberiség történelmén is. Valaki buktassa már meg a srácokat, hisz ezek a filmek a kasszáknál  viszonylag jól szerepeltek, a Katasztrófafilm is a büdzsé másfélszeresét termelte, mi a film minőségét tekintve... rengeteg.

Ha paródiafilm, akkor a történet szinte lényegtelen, ezt tudták is... Az alapot a Cloverfield szolgálja, hőseink egy buli folyamán kénytelenek menekülőre fogni, mert természeti katasztrófák sora árasztja el a várost. Közben a mostani valamint a tavalyi év nagy slágereivel is összefutnak, ki pár pillanat erejéig ugrik be (a képregényfilmek, Hancock, Chigurh a Nem Vénnek Való Vidékből, Indiana Jones, Hipervándor, Beowulf, Kung Fu Panda, ésatöbbi, rengeteg), de akad huzamosabb ideig jelenlévő szereplő is (Juno, Bűbáj, Alvin és a Mókusok, miegymás).

A nézőt nevetésre késztető próbálkozások egyszerűen borzalmasak, a legnagyobb hiba, hogy az összes jelenet mérföldekkel hosszabb a kelleténél, így, már rögtön az első 7 percben megutáljuk a mozit, hacsak nem tartunk viccesnek egy három percen át tartó böfögést, a 10.000 BC köntösében, egy Amy Winehouse imitátor előadásában. Vagy, mikor egy szereplő, haláltusája során háromszor kileheli lelkét, de az áramszünetek között újra és újra elkezd pofázni. Ilyenkor szereplőinken túl, mi is az égre tekintünk és az ottlévőket kérjük, hogy gyújtsák ránk a házat. Szóval szörnyű. És, a zenei betétekről nem is beszéltem, pedig arra sem kell sokat várni, kapunk High School Musicel-en való ércelődést (ami tök fölösleges, az maga egy vicc), de ugyanezek a tingli-tangli jelenetek miatt rühelljük az eredetit is. És ezek a muzsikás képek körülbelül harminc percet tesznek ki, mi egy 1:18-as hosszúságú filmnél, több, mint nevetséges. A poénok nem poénok, szánalmas erölködések, mit már az urak korábbi filmjeikben is elkövettek, de máshol is láttunk, jobban. Primitív, végtelenül amatőr, szánnivaló szar, miben aktoraink is roppant irritálóak (bár, a Bűbájos bitch, már annyira idegesített, hogy megkedveltem). Én nem akarok és nem is fogok jobban belemenni, kerüljétek, mint Kiszel Tünde az egyetemet. Vagy, mint Győzike Grécsyt, ha már ilyen vicces kedvemben vagyok... most mit nézel? A film a hibás.

10/1. Az is azér', mert volt egyetlen egy beszólás, min eleresztettem egy "höhö"-t (It's the guy, who ruined star wars). Végezetül egy kérés a becses olvasóhoz... küldj már el a picsába, mert képes voltam megnézni, elsőtől az utolsó percig.