A coen-film nem egyenlő a közönségfilm fogalmával (ájm fákin vájz), tipikusan az a fajta, mit a nép vagy imád vagy utál, vagy felfogja mit akart, vagy baromságként raktározza el. Csak úgy spontán szerintem nem is lehet a testvérek legtöbb filmje elé leülni. Az Égető Bizonyíték is meg fogja osztani a népet, ebben biztos vagyok (vesszen el pénzem, házam, marhám), lesz akinek primitíven egyszerű, másnak mesterien összekovácsolt.
Cox ügynököt (John Malkovich) történetünk legelején, finoman eltanácsolják pozíciójáról, feltételezett alkoholproblémái miatt. A volt CIA tag eleinte érthetően feldúlt, ám, hamar megnyugszik, mikor rájön, hogy mit is kell csinálnia, váláshoz készülő feleségének (Tilda Swinton) legnagyobb örömére. Egy memoárt. Emberünk el is kezdi a felvételek gyártását, zöldfülű ügynok korától kezdődően. Hogy hogyan kerül a képbe (meglepően későn a többi szereplő) egy nimfomán, nyugdíjazott rendőrbíró (George Clooney)? Egy, a testével elégedetlen, a plasztikai műtétre, mint, a boldogság egyetlen forrásának tekintő, negyvenes éveit taposó nő, ki egyébként fitnessz teremben dolgozik (Francis McDormand)? Egy teljesen idióta, de legalább jószándékú személyi edző (Brad Pitt)? Minden kiderül, de a sztoriról többet badarság lenne elárulni.
Látható, hogy a sok helyen, jogosan a Fargohoz hasonlított film, fogalmazzunk úgy, hogy "nemgyenge" nevekkel büszkélkedhet, ha a laikusnak a Coen szignó ismeretlenül hatna, akkor is felkapná fejét. Természetesen a jól bevált színészek ismét helyet kaptak a produkcióban és végre Pitt álma is valóra vált (egy interjúban olvasható, hogy jó ideje szeretett volna Coen filmben részt venni - ez olcsó szövegnek is hathat, de én bízok Brad-ben). És ha másban nem is, abban mindenki egyet kell, hogy értsen; aktoraink kiválóan teljesítettek, játszi könnyedséggel hozták, a nem kifejezetten egyszerű karaktereket, de ez tán' el is várható (főleg) tőlük (Pitt és McDormand szobrot is érdemelne, ha már így mindenfelé szprják..). Rajtuk nem múlott a show. Úgy éreztünk irántuk, ahogy azt az író szerette volna. Van, ki teljesen antipatikus (Clooney, Swinton), felemás, sajnáljuk, majd szánjuk (Malkovich), aki abszolút közömbös (McDormand) és aki rokonszenvet, jó kedvet szül (Pitt).
Érdekes karakterek, mint mindig. Átlagemberek, hétköznapiak, mégis nehezen befogadható, talán, mert saját környezetünk elevenedik meg, beismerni pedig nehéz, hogy bármennyire is abszurd, megalapozva kritizálja társadalmunk, mégha kissé szélsőségesen is. Itt mindenki korlátolt (mit saját magának köszönhet), álszent és buta... de legfőképp buta. Mi inkább csak nevetünk, hisz ez valójában egy fekete-komédia, így nem hiányozhatnak a zseniális párbeszédek sem és tonnányi fordulat, megtapasztaljuk, hogy a szálak akaratlanul is összeérnek.
Egyetlen hibája, hogy nincs ritmusa, semmi dinamizmus nem jellemzi, bár... így leírva, elgondolkodtam, hisz az élet is ilyen. Mindenesetre, ez a filmben zavaró. Lassan indul, a karakterekre elosztott idő nem egyenlő arányú, ami ennyi (főbb) szereplőnél gondot okozhat, majd az események felpörögnek, kapkodunk, végül a cselekménytől függetlenül, hirtelen végeszakad. Cserébe, nagyon helyesen, abszentál bárminemű szentimentalista húzástól (hiába operál tragikus csavarral, tán' az ezutáni percektől kezdve húzhatjuk a szánk), viszont esszenciáját látszólag elveszti. Egyelőre ennyi, plussz remek zenei betétek... 10/7. Bevallom, csipetnyivel többet vártam.