A Marvel kultikus alakját (és egyik személyes favoritomat) harmadszor aprítják análba a vásznon (az más kérdés, hogy én a Thomas Jane-es verziót bármikor elnézegetem), mert nem kell Gyurcsóknak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, ez bizony, pesti, ízlésesen felöltözött leányzókon ércelődő műkurvák szavaival élve; vérciki lett, ahogy azt az előzetes anyagokból sejteni lehetett, mikből áradt a béé (és belőlem a depreciatív) hangulat, ami magában még nem is okozna problémát, kellemes guilty pleasure-ben manifesztálódhatott volna az anyag (mint '89ben Dolph Lundgrennel), de ez csak bűn lett, így aztán a közönség és a Megtorló filmek továbbra is bagóhiten élnek.

A folytatást már négy éve tervezték, akkor még Thomas Jane főszereplésével és az előző film rendezőjével, Jonathan Hensleigh nevével, ám az eltelt esztendők alatt, rendezőcsere, évenként újraírt forgatókönyv és Jane távozása hátráltatta a munkálatokat, aki kifejezetten a szkript pocséksága miatt mondott le a szerepről (szentinel!). Végül Lexi Alexander dirigálhatta a forgatást (igen, egy nő) és ő bizony büszke gyermekére... jó, hát ha átvészelek egy hasmenést komolyabb baleset nélkül, én is maga leszek a grandezza.

A folytatásból végül reboot lett, ha már a Denevérembernek sikerült újrakezdenie, 'akkor miért ne' alapon. Frank Castle (Ray Stevenson); katona, zsaru, bombaszakértő, mesterlövész, harcművész, különleges képzésben részesült... mindenből, szal' bármikor leparittyázza Vietnámot. Manapság a Megtorló név alatt fut és halomra lövi a bünözőket hivatásból (főleg az olaszos nevűeket), amiért a hatóság érthetetlenül nem hálás, már több, mint négy éve (vagy öt, még az író sem tudja), mert családja áldozatul esett a maffiának, és azóta nem is borotválkozott.Legutóbbi akciója során tévedésből megölt egy FBI ügynököt és ez nem hagyja nyugodni, hiszen a tagnak felesége és gyereke van, akárcsak neki volt (és a több száz rosszfiúnak, does not matter). De nincs sok ideje lelkiismeretével bírkóznia, hiszen Billy Russoti (Dominic West) a fejére pályázik, amiért üvegdarabok közé lökte, így eltorzítva arcát. Ja, és Billy-t ezentúl Jigsaw-nak kell hívni, mer' ezt ő így elhatározta, ennek ellenére, gyakorlatilag senki nem nevezi e néven. Váov, micsoda szinopszis.

A problémák listáját még, az ilyenkor szaladgáló piros ruhás ember sem győzné olvasni, de mivel így taktikus, vegyük sorra. Na most, ha a Megtorló film megkapta az 'R' besorolást a korhatárosoktól, akkor az alapanyaghoz hűen, egy végtelenül erőszakos, abberáltan brutális, olyannyira komor és sötét atmoszférát, mint ami a magyar média búrájában őshonos vár el végeredményként az ártatlan néző, nem feltétlen csak a fan. Szóval egy akciófilm, ne szatírizáljon, ha úgy áll neki, mint Britney Spears-en a fej. Szarul. A film szánalmasságán bizony kacajra lehet fakadni, kezdve az említett stílusjegytől, a kellemetlenül amatőr ólom puffogtatáson át, a keveset mondó, de tautológiától nem mentes szövegkönyvig bezáróan, mindezt megfejelték zs-kategóriás cg-effektekkel, melyeken már-már tényleg felsikíthatunk, mondván "Ilyen nincs" és mégis van (mikor egy ütéstől szétesik az ellen feje? az a rulz). A rendezést egyetlen szóval is lehetne jellemezni, de, a már így is túlburjánzó vulgaritás miatt, mondjuk azt, hogy 'kivételes' (ide illő idézet: nem csúnya, csak van benne valami kifejezetten visszataszító). Pedig, nem hiszem, hogy bárki érdeklődését felkeltem vele, de tele van jó ötletekkel a film.

Persze az nem dícséretes, hogy magát a reboot-ot egy percben elintézték, Frank előtörténete is egy pillanatnyi múltba révedő jelenetben teljesedik ki, a karakteridegen tettek is aggraváló hatást érnek el. Ami viszont tény, hogy Ray Stevenson fizimiskája közelebb áll a Marvel antihőséhez, főleg a zseniális MAX (csak felnőtteknek) kiadásban látottakhoz (a poszterek is ezek borítójaira hajaznak, 1, 2). Alakítása felejthető volt, a goromba, marcona ábrázatot jól hozta. Na de, az ismerős Dominic West és Doug Hutchinson remekül játszott, érezhető volt, hogy minden momentumát élvezik a forgatásnak, sajnálatos, hogy a leginkább elfelejteni kívánt (filmben) jelenetekben is részt vettek. Soap karakterét nagyon eltalálták, az ő bőrébe bújt Dash Mihok is jól hozta a szerepet, feltűnik Microchip is Wayne Knight prezentálásában, kár, hogy teljesen feleslegesen (az ő és Frank közti kapcsolat is megérne egy filmet..). Aki még vicces pontja volt a filmnek, az Colin Salmon, ugyanis, neki a feladata javarészt kimerült annyiban, hogy minden második mondatában, olyan erősen nyomja meg a 'mothafuckers' jelzőt, hogy három méteres körzetben mindenkit az ő nyála lepjen be. Áhh, lehetne még fokozni, de minek, nem érezni ezt egy teljes filmnek és a beígért vérben tocsogás is hoppon maradt, mindenesetre "Az év, az árát a legjobban meg nem érdemlő filmje" díjat elviheti. 10/3 És egy pofátlanul telibe talált egysoros Christopher Smith-től:
About as entertaining as being slapped by a stranger.

Egyébként van még egy film, aminek ennyi posztert gyártottak a kreatívok? 1 2 3 4 5 6 7

(Az én álmom egy olyan Punisher film, ahol a gyászoló tömeg legnagyobb meglepetésére, a kis donkapucsinó koporsójából Frank Castle ugrik elő egy M63-assal, mint a játékban, Ray Stevensen külsejével, Thomas Jane hangjával)

Igen, az erősen felemásra sikeredett első, illetve második rész után, trilógiává bővül a frencsájz. Leterrier első két rendezésének kasszáknál való szereplése, több volt, mint korrekt, kapott is egy nagyobb falatot idénre (de azzal sem váltotta meg a világot. A Hihetetlen Hulk-ról van szó), így a staféta a kínai piacok transzformeréhez, Olivier Megatonhoz került, az írást pedig továbbra is Luc Besson  (szokás szerint ő a producer is) és Robert Mark Kamen hajtotta végre. Így a bevezető végére engedjétek meg, hogy idézzek, sejthetőbbé téve a végeredményt; "Szegény ember Bondja",

Frank Martin (Jason Statham) tehetetlenül sodródik az árral, annak ellenére, hogy felhagyott korábbi munkájával, egyik pillanatról a másikra, a békés horgászat helyszínét hátrahagyva, ismét egy visszautasíthatatlan ajánlattal kerül szembe. A munkáltató (Robert Knepper) nem árul el sokat, Frank-nek egy ukrán lánnyal  (Natalya Rudakova) kell kocsikáznia, de a járműtől nem mehet túl messze, hisz akkor a csuklójára erősített karperec látványos robbanással végez vele. Sima meló, míg Frank és utasa ... szokásos klisével élve, nem kezdenek érzelmeket táplálni egymás iránt.

Addig nincs is baj, míg Knepper nem adja tudtára Stathamnek, hogy most mi a stájsz, de nem ártott volna ha Besson legalább a közönséget felvilágosítja, (azér' Statham a film vége előtt 15 perccel rájön valamire, mit az emberiség prehisztorikus idők óta kitalált). Jézusi cselekedet volt összehozni egy olyan forgatókönyvet, mi a széria második részét is fényévekkel alulmúlja, teljesen logikátlan (a szerepekkel egyetemben, Knepper hiába karakteres, végtelenül idióta), erőltetett, inkoherens massza lett.

Statham vezet, rúg, átöltözik, majd próbál kommunikatív lenni a néző számára teljesen közömbös leányzóval, kinek jelleme percről-percre változik, mindeközben a szállító morcosan néz (és kísérletet tesz emberi oldalának bemutatására), majd újra. Vezet, rúg... satöbbi. De hisz, ez nem is probléma a szériát tekintve, nem igaz? Úgyis az akció menti meg a filmet... aha. Amellett, hogy a film, elődeihez képest meglepően komolyan venné magát, az akciójelenetek is szokatlanul kevesek (de ugyanolyan hihetetlenek a szó negatív értelmében, mint eddig, és hiába hagyod otthon az agyad) a játékidő másfél órájában és bizony, ezek a képkockák nem hoznak lázba, az első két rész verekedéseit elevenítették meg újra, csak épp még kevesebb ötlettel, ezt a silány végterméket a vágó degradálja még, hisz neki, valamint az operatőrnek hála az adrenalinpumpáló képsorok abszolút élvezhetetlenné minősülnek. Na vajon e megoldás honnan jött.... azér' az autósüldözés jó lett (ott villan meg igazán a remek zenei aláfestés). És ami még fájó, hogy nem használták ki eléggé a "csuklóbombában" rejlő lehetőségeket.

Statham-nek ez a karakter jól áll, pont. Ha a szemöldökét összehúzza, felszed pár kiló izmot, meg is van, más nem kell a jellegzetes orgánumán kívűl. Knepper lopná a show-t, csak nem kap elég lehetőséget, az utolsó momentumokat leszámítva, végig profin hozta szerepét. Natalya Rudakova külsejével ellentétben, annyira semmilyet alakított, hogy fel sem tűnt volna, ha a film közben Dzsordzs Májköl veszi át a helyét, így alapot adva a "Frank Martin egy buzogány" felvetésnek. Azt még megjegyezném, hogy a bejegyzés elején található Bondos szöveg a felszínt tekintve is helytálló, Bessonék ukrán lánnyal akartak konkurálni, hát... majd legközelebb. Röviden, a Szállító harmadik epizódja teljesen felesleges időpazarlás, amit fel tud mutatni, mind elkövette már korábban. 10/4 Majd talán a bejáratott három éves szünetek után a következő rész... (ahol nyilván megölik Statham csaját)

Jack Johnson - In Between Dreams (2005)

Az In Between Dreams a Hawaii-i születésű Jack Johnson harmadik albuma. Itt a vizsgaidőszak kezdetén pedig különösen ajánlott hallgatni való is egyben. A hawaii-szörfös életérzés, amely minden nótából csak úgy árad, jótékonyan szakít ki minket a télből, a máv sztrájkból, a munka monotonitásából és a könyvek fölé görnyedésből. Jack Johnson akkor a legerősebb, amikor egyedi, kellemes hangját csak egy gitár és a háttérből egy kevés dob kíséri. Fantasztikusan lazulós, feelgood muzsika, a dalok témájukat az élet minden területéről merítik, a szerelemtől a jó emberek eltűnésén keresztül egészen a banános palacsintáig. Szóval hallgassátok, ígérem jó lesz.

A videó a Breakdown c. számé (bocs, még ez volt a legjobb)

Ahogy azt megszokhattátok, abszolút nulla kategóriások, a nagy csalódások, az elrontott ötletek, avagy a sorozat ötödik része, ismét szolidabban, hárman párban.

Kémkölykök - Spy Kids (2001)
Rendezte: Robert Rodriguez Írta: Robert Rodriguez Producer: Robert Rodriguez
Főszerepben: Alexa Vega, Daryl Sabara, Antonio Banderas

Giccsparádé, a gusztustalanabb fajtából, fájó, hogy Rodriguez produktuma ez. A gyenge alapötlethez, a gyerekszínészek páratlanul irritáló játéka társul, kirívóan gagyi látvánnyal, de tényleg... 10 éves játékokban szebbet láttunk, kis költői túlzással élve. Banderas és Trejo alakítása jó (kivételesen a magyar szinkron is). Nem szép dolog ide rakni ezt a filmet, legalábbis egyedül, mert valójában a sorozat mindhárom része szörnyű (a többihez mérve, ez még nézhető).

A dögös és a dög - The Hottie and the Nottie (2008)
Rendezte: Tom Putnam Írta: Heidi Ferrer Producer: Hadeel Reda
Főszerepben: PARIS HILTON!!!

Hihetetlen, hogy a celebutante státuszból, hogy meglehet élni. Ennek a nőnek semmihez sincs tehetsége (ágyon kívűl), de mindent csinál. És ezek a létformák szaporodnak, itthon is akad követője, lásd győzike, egy-azegyben hiltonwannabe... A filmről egyébként ide kattintva informálódhatsz, de bolond az, ki kiváncsi reá. Inkább pornózna az asszony.

Batman és Robin - Batman & Robin (1997)
Rendezte: Joel Schumacher Írta: Akiva Goldsman Producer: Peter MacGregor-Scott
Főszerepben: George Clooney, Arnold Schwarzenegger, Uma Thurman

... Chris O'Donnel, Alicia Silverstone, a teljesség igénye nélkül. Valószínűleg a legrosszabb szuperhősfilm, egy ikon meggyalázása ez kérem szépen... Bat-hitelkártya?!?! Dalra fakadt kaliforniai kormányzók?! Ezekre a marha állatokra senki nem szólt rá a forgatás során, hogy le kéne állni az LSDről? Clooney biztos nem, ő láthatóan élvezte a ripacskodást, Thurman ... és mindenki, kritikán aluli, rá lehet fogni, hogy ne vegyük komolyan, de aki Batmanből viccet csinál, az nem komplett. A színészek, a rendezés, a forgatókönyv (Batman a színpadon? Méregcsók? ááh), a bat-cicik és seggek... mint valami pornófilm... + pont Silverstone. VVega szerint.

Amíg minden lelkes Tim Burton rajongó elepedve várja a Frankenweenie egész estés változatát, addig is vessük pillantásunkat az 1984-ben készült (még Walt Disney), német expresszionizmust idéző rövid filmre. Nagy örömére mindenkinek a film végre valahára elérhető DVD-n, hisz a mostanában piacra dobott Karácsonyi lidércnyomás extra lemezén a Vincenttel együtt helyet kapott.

A történet roppant egyszerű. A kisfiú, kit Victor Frankenstein-nek (Barret Oliver) hívnak, kutyája, Sparky egy autó által kerül a másvilágra, de kis hősünk egy tanítási órán megtudja, hogy elektromossággal új élet adható. A szörny (legalábbis a környék szerint) viszont annak ellenére, hogy békés jószágnak bizonyul újra halálát leli (egy véletlen folytán, bár ehhez a szomszédok hozzá segítenek). De persze egy jó Disney produkcióhoz méltón a Happy End nem maradhat el.

Kezdjük rögtön a legelején, hisz a pár perces vetítés (Victor filmjét vetíti a családjának, melyben Sparky a főszereplő) Burton rögtön megidézi számunkra a korai filmgyártás szörny filmjeit (talán egy kicsit Ed Wood-ra emlékeztet az alkotás, hisz annak igénytelensége tökéletesen egybevág Wood filmjeivel). A fekete-fehér mozi, a fény-árnyjáték (mely talán a legjobban Sparky lezuhanása után a résnyire nyitott ajtónál érhető tetten, de nem egyszer árnyékba vész a szereplők arca, esetleg tárgyak, épületeket rejt el) már egyértelműen a német expresszionista filmekhez vezet.

A fő motívum persze a Frankenstein parafrázis, mely nagyrészt lépéről-lépésre nyomon követhető. Ehhez csapódik még hozzá Burton örök témája, a kertváros idill (lásd mondjuk az Ollókezű Edwardot), mely minden idegentől megvédi magát, kitaszítva a betolakodót. Nagyon erős helyszín ennek kapcsán a finálé lerobbant mini-golf pályája (mint az Oroszlánkirály állattemetője csak, hogy Disney-nél maradjuk), mely egyben a környék ellentétes jungi archetípusa, egyben a tragédia lehetősége.

Valószínűleg személy tapasztalatokról lesz szó a filmben kapcsolatban, hisz az elvesztett kutya motívuma, szinte végig kíséri Burton animációs pályafutását (ott van a szellem kutya a lidércnyomásba, s ott a csontváz a Halott menyasszonyban is). A film ezek összességében egyfelől tisztelgés a letűnt filmes korszak előtt, másfelől ars poetica, hisz Burton egyértelműen kijelöli, hogy milyen képet szeretne festeni a filmvásznon.

Hogy teljes legyen a kép, a Vincenttel összevetve kapjuk meg azokat az alapokat, melyen elindulva a Burton életrajz feltárható (igaz a karácsony tudatos dekonstrukciója ezekben még nem jelenik meg). A később jobban tematizált, kifejtett motívumok csírája itt, ezekben a rövid alkotásokban van elvetve. Burton fanatikusoknak kötelező, rajongóknak erősen ajánlott, a kedvelők meg ha nem látták várják ki a jövőre érkező egész estéset.

Ha ez a film cím nem sokat mond, akkkor valószínű, hogy Te sem láttad az előzményét ennek, a Kidulthood c. filmet, Be kell valljam én nem... Sőt, én azt sem tudtam -ezidáig-, hogy ez az Audulthood valaminek a folytatása... Nem baj, előzmények nélkül is meglepően jó alkotás. Ha már volt szerencséd a This is England-hez (10/8), akkor nem kell bemutatni, hogy mennyivel sallangmentésebb és hatások mellőzését kerülő, pusztán naturalista módon mutatja be az angliai világ nem sokak számára ismert részeit. Na, ez is pont ilyen. Néha kicsit Rekviem egy Álomért-hez (10/9) hasonuló képi effekteket is kapunk, ami üdén hatott egy ilyen bandás film esetében.

Köztudott-e vagy sem, de tény, hogy London sem békésebb hely, mint LA vagy bárhol máshol járni-kelni Amerikában. Itt is kemény kis bandák vannak az utcákon, lopások, szex drogért, minden, amitől nem tud sokat egy átlag halandó, ha London szóba kerül. Mit is mondjak, hát nem is sok szó esik a Tower-ről vagy a londoni emeletes buszokról...Helyette sok kis szálon egyazon cselekmény köré összpontosul mindenki, akinek valaha köze volt a szóban forgó eseményekhez. A történet ott kezdődik, ahol az előzőnek vége lett-ez elég banális is. Csakhogy, hogy írjam azt le, annak aki nem látta az előzőt sem? Jó magam is csak a film megnézése után kezdtem keresgetni hozzá a film zenéjét (igen, már most mondom, hogy megéri, jobb, mint a Step up 2 (10/6) zenéje, már akinek tetszik az efféle stílus), és csak akkor akadtam rá arra, hogy volt előzménye is a filmnek.

Hogy a sztoriból mennyit áruljak el, hogy érdemes is legyen megnézni az első részt? Nos, már immáron, hogy tudom, mivel zárult az első film s mivel nyit ez az Adulthood, inkább nem, mondanám el... Magam is megnézem a Kidulthood-ot, és ezt javaslom mindenkinek. Legyen az elég, hogy a haverok és a bandák, a sex drogért, a testvéri szeretet, a börtön, mind visszaköszön a filmben. Igaz, mondható lenne az is, hogy ez egy tucatfilm, mert a történet csak egy kiragadott példa, a bandák mindenhol vannak, hasonló dolgok ezerszám mesesnek és ez ami meg is történhetett egyébként, és pont ezt és így akarja bemutatni. Az egész egy sodródás a múlt hátán kapaszkodva valamibe valakive, mind amiatt, hogy hogyan is lehet 6 év börtön után az már mindjárt az első szabadulási napon szembesülni a múltaddal. Mit hagytál hátra, milyen terheket viselt az anya a testvérek, a barátok, haverok…

A film végig teljesen le tudod kötni, a zene alatta rendkívül jó választások sorozata, ahogy a szereplők alakítása is elsőrangú (bevallom, nem sokukat láttam, max 1-1 kisebb B-vagy ZS-kategóriás filmben, de itt remekül összeállt az egész. Úgy álltam a filmhez, hogy kikapcsolódom egy laza vacakkal, de sokkal többet kaptam, mint mire számítottam. A film nagy meglepetésre belopta magát még a zárás előtt a 2008-as éve top-20 filmjeim közé -nálam. Csak ajánlani tudom.

Mindenképpen úgy kell, zárjam, hogy ha nem tudsz semmit arról, hogy ki az a Noel Clarke, nézd meg a filmet. Azután tekints meg ezt az IMDB-s  linket s keresd a Noel Clarke nevét az oldalon. De csak a film után, garantáltan jobb lesz a hatás.
A film zenéjének torrentje itt, található, akit érdekel. 10/8

Jonathan Trigell nagysikerű debütáló könyve is áldozatul esett a(z ismét) remeklő angol filmgyártásnak, de nem kell kétségbe esni, a tragédiát sugalló mondat (és a grandiózus hedék) ellenére, az utóbbi idők egyik legélvezhetőbb drámájával találkozhatunk, mely, ha nem is oly katartikus, mint az ilyenkor felsorolandó klasszikusok (ugyanmár, tudjátok mikre gondolok), gondolkodtató és kellemes vitákat generálhat, csak sajnos a nagyközönség számára anonim.

Gondos kezekbe került Trigell műve, John Crowley rendező nem halmozta el a publikumot filmjeivel eddig, de amihez hozzáért, ha nem is arannyá, de szórakoztató produktummá vált (Intermission) és a helyzet most sincs másképpen. A Boy A zsenialitása abban rejlik, hogy borzasztó sokrétű, és nem könnyű a felszín alá kukkantani, valamint, a 25 éves Andrew Garfield (nem, nem Jim Davis macskáját erőszakolják meg harmadszor a vásznon) alakítása az, ami egetrengető. Sikerül félelmetkeltően hiteles képet ábrázolnia, egy komplex, érzelmileg ingadozó, ártatlan bűnözőről, akárcsak a filmnek az eseményekről.

A koncepció Garfield karakterének, Jacknek/Ericnek, egy fiatalon elkövetett bűne, majd annak korolláriuma köré épül, ahogy a frissen szabadult, huszas éveiben járó ifjú próbál beilleszkedni az őt kivetett társadalomba, új városban, új személyazonossággal, ám e törekvéseit nemcsak analóg mivolta nehezíti, hanem a (Ford által ismert) temetetlen múlt közhelye is, ami triviális konklúzióban merül ki, de ne szaladjunk előre. Főhősünk történetét két szálon ismerhetjük meg, a jelenben zajló események mellett, közbevetések által szembesülhetünk a múlttal és a tettel, a kronológiai szabályokat stílusosan felrúgva, így eshetett, hogy a film végén ismerjük meg a kezdetet (ami valójában a vég). 

Rá kell eszmélni, hogy az élet ismétli önmagát, millió párhuzamot lehet vonni  (a megtörtént eseményeken túl) a rabságon kívűl töltött intervallumok közt, Eric/Jack útját csábító, bukott ördögök keresztezik, úgy tűnik, körülötte mindenki reinkarnálódik, hiába ő született újjá. A kissé didaktikus szkript a sztereotíp, konzervatívan berögzött szemnek és a reformáló filozofikus énnek egyaránt kínál felvetéseket, amik nem csupán frázisok, a kényszerű hazugság, a második esély, a megbocsátás, a változás, az önzés, a megbélyegzés, a bűnhődés (hisz megvan a bűn és bűnhődés motívuma) gondolatairól, hol a romlott köz által gerjesztett hullámokon evickél héroszunk tehetetlenül.

Garfield despotaként kezeli a kamerát, roppant szenzibilis játéka már a nyitójelenetben kegyetlenül magára koncentrálja a figyelmet, őrült sokra viheti a srác főszereplőként is és bár maga viszi a showt, az árnyékában megbúvó mellékszereplők is korrektül helytállnak. A bravúrós fényképezés emlékezetes képeket szül, emellett, egyfajta szimbólumrendszere is van a filmnek, igaz nincs az arcunkba tolva (például a film végén jelentkező sok-sok szűk helyszí, mind a maga jelentésével, külön örvendetes látvány volt), valamint, a háttérben sejtelmesen lappangó zene mellett, érdemes odafigyelni a mellékszereplők és a legjelentéktelenebb epizodisták, ugyanannyira jelentéktelennek tűnő mondatfoszlányaira is, így emelve a forgatókönyv érdemét, ami persze közel sem hibátlan. Mindenesetre, kellemes meglepetés 10/8

A Half Pécs Squad is csatlakozott a bloggerunió nevezetű mozgalomhoz, melynek keretében a kétpúpú teve ránk eső púpjában civil szervezetek bannerjeinek biztosítunk megjelenést! 

Ha te is blogger vagy, és esetleg érdekel a dolog, akkor nézz el a http://bloggerunio.blog.hu/ -ra több információért!

Sikeresen befoltoztam egy újabb lyukat leginkább szitához hasonlítható filmes műveltségem egén. A westernek mindig is közel álltak a szívemhez, így nagyon megörültem, amikor rábukkantam a műfaj egyik régóta látni vágyott alapkövére. A Délidő megérdemelten tartozik kategóriája legjobbjai közé, ennek ellenére kellemetlen szájízzel pillantottam meg a The End feliratot. 

Will Kane (Gary Cooper) marshallnak ma van az esküvője. Holnap megjön az utódja, ő pedig új, békés életet kezdhet egy gyönyörű nő oldalán. Mindez valószínűleg így is történne, ha nem tartana a város felé Frank Miller (Ian MacDonald), akit még évekkel ezelőtt tartóztatott le a marshall, és változtatta meg ezzel gyökeresen a városka életét. Miller bandájának felszámolásával gyakorlatilag megszűnt a bűnözés, a település abszolút családbaráttá vált. Frank azonban bosszút esküdött a marshall ellen, és most a déli vonattal robog a poros Will városa felé, hogy állja a szavát.

Az Oscar-díjas rendező, Fred Zinnemann egy magától értetődően és kortól függetlenül működő, de jól elég nehezen kivitelezhető trükkel teszi elképesztően feszültté művét: a film valós idejű, azaz azt a bő másfél órát öleli fel, amikortól a városban tudomást szereznek Frank érkezéséről. Will-nek és mindenki másnak is választania kell a harc és a menekülés között. Remek jellemrajzokat kapunk, és az egész közösség reakciója hihető, az emberek ilyenek. Addig mindig hatalmas vehemenciával állnak ki az egyetemes emberi értékek és a helyes dolgok mellett, amíg nem kell közvetlenül bemocskolniuk a kezüket, amíg más hozza meg az áldozatot az ő jólétükért. De abban a pillanatban, ahogy meg kéne védeni magukat, össze kéne fogni és kiállni a saját, általuk is jól felfogott érdekükben, nos akkor inkább lesütik a szemüket és magukra zárják az ajtót. Egyetlen egy férfi van csak a vidéken, aki talán makacsságból, de inkább kötelességtudatból és meggyőződésből az utcán várja be a déli vonatot és "rakományát". A film nagyon erőteljesen hangsúlyozza ki Will magányát, Gary Cooper valami fantasztikusan nagyot alakít. A feleséget megformáló, mindig elbűvölő Grace Kelly nem sokat mutat, de ez a "kötelező kellék"-szerű szerepnek tudható be, továbbá érdekes volt látni a marshall helyettest pazarul alakító Lloyd Bridges-t és a nagyon-nagyon fiatal Lee Van Cleef-t egy néma mellékszerepben. A sokáig visszatartott, hatásosan felépített és erősen várt főgonosz azonban csalódást keltően balfasz jellegtelen. Hoppá, majdnem kifelejtettem, hogy mennyi pluszt és mélységet is ad a filmnek Dimitri Tiomkin szintén aranyszobrocskával elismert zenéje.

Tehát minden tökéletesen klappol és óramű pontossággal működik, de akkor mégis mi okozza a rossz szájízt? Hát a borzalmas, abszolút filmbe nem ileszkedő, hihhetetlenül ócskán ótvarszar finálé. Most komolyan, ez hogy történhetett meg?? Nem látták vagy nem érezték úgy, hogy arcul köpnek nagyjából mindent, amiről eddig a film szólt, hogy lerombolnak és nevetségessé tesznek mindent, amit eddig felépítettek??? Vicckategóriás az egész, a kivitelezés és az is ami, és ahogyan történik.

A Délidőt azonban mindenkinek látnia kell a hibátlan első 75 percért. Aztán meg ki tudja, lehet hogy csak én vélekedek így a zárásról, most különösen kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre. Remek western, 10/8.5. 

Több millió eladott könyv, őrült rajongók tömegei, akiknek létszáma Harry Potter fantáborát ostromolja. Elkerülhetetlen, hogy a kvadrológia filmre kerüljön, kezdve az Alkonyattal. Na most, egy jó ideje két szó kering az agyamban, amiket a cucc sikeressége fogalmazott meg; miért is?

Mire fel a nagy hepaj? Stepheni Meyer sztorija semmi unikumot nem tud felmutatni (ellenben, az említett Potter úrral, ugye), milliószor látott elemek köszönnek vissza, gyatrább tálalásban. Shakespeare leghíresebb szerelmespárja, vámpír köpenybe burkolva, ami minden bizonnyal 4-500 évvel ezelőtt nagyot ütött volna, de így a huszonegyedik században borzasztó elcsépelt.

Bella (Kristen Stewart) új városba kénytelen költözni, a Washington állambéli Forks-ba, ahol apjával élhet együtt. Az új közeg természetesen új barátokkal is jár, így botlik hősnőnk Edward-ba (Robert Pattinson), majd egyenesen bele is esik. Ez a kapcsolat igen távolságtartónak bizonyul, egészen addig, míg Ed meg nem menti a lányt egy balesettől. Bella konstatálja, hogy Ed nem hétköznapi, emberfeletti erőkkel bír... Ed egy vámpír.

Az már más kérdés, hogy ezt ha nem vágják a képünkbe, nem is gyanakodnánk, hisz ezek a vérszívók kasztráción estek át, minden mi egy vámpírt azzá tesz ami, hiányzik, Meyer kisasszony ragadozói abszolút nem fenyegetőek. És ezt ne fogjuk fel pozitívumként, nagyon gyenge alibi. A film valójában a rendezéssel és a forgatókönyvvel bukik meg (mindkettőt nő követte el, gyanús ez a feminizmus - mellesleg a rendező, Catherine Hardwick jegyzi a remek Lords of Dogtownt is, például), mert a lyukas markoknak hála, elképesztő unalmas lett a film, bevallom, valahol a közepén pár percre el is szundítottam, nem féltve a nyakamat. A közhelyes dialógusok, a lassú cselekmény roppant fárasztóak, főleg úgy, hogy szereplőink percenként böknek ki egy mondatot, az is három szóból áll, mindezt álmosító, életunt baritonnal.

Színészeink játéka is, csak jóindulattal sorolható az 'elmegy' kategóriába, Pattinson szürke játéka volt a legjobb, míg Stewart az Into the Wild után, óriási csalódást okozott, alakítása értékelhetetlen, annyira próbálja eröltetni a rácsodálkozó tinit, hogy mi érezzük magunkat kényelmetlenül. A romantika, a karakterek közti vágyódás nem érzékelhető. Cam Gigander (Never Back Down), mint gonosz vámpír, egyszerűen röhejes volt, mint a legtöbb, három szereplőnél többet foglalkoztatott jelenet és a hanganyagok 70%-a.

Hiába próbálja hitelesen ábrázolni a leányzók nehézségeit az író, ha semmi más nem működik (főszereplőkön kívűl, a fiatalságot is csúnyán a végletek közt mozgatja, meg ott van erre sok más sorozat..), a kamaszok beleélhetik magukat, találkozhatnak ismerős helyzetekkel, csak így a vámpír téma felesleges, de kell, egy berögzött szindróma, értem én. Valószínűleg ha infantilis tinilány lennék, nekem is jobban elnyerte volna tettszésem 10/4

Nem halmozom feleslegesen a szavakat; abszolút nulla kategóriások, a nagy csalódások, az elrontott ötletek, avagy a sorozat negyedik része, ezúttal rövidebben.

Alvin and the Chipmunks - Alvin és a Mókusok (2007)
Rendezte: Tim Hill Írta: Jon Vitti Producer: Ross Bagdasarian Jr.
Főszerepben: Jason Lee, David Cross, Cameron Richardson

A népszerű frencsájz élőszereplős filmje, ami egyedül a szomszéd csaj miatt említésre méltó. A mókusok dalolászása még a hazai viszonylatokhoz mérve is, lehetetlenül gusztustalan, pedig beszéd közben egész kedvesen szólalnak meg. Jason Lee alakítása semmirekellő, David Cross-tól a szokásost kapjuk, úgy hiszem, ezt négy éves kor felett nem lehet élvezni (teszteltem két évessel, neki bejött... az a 15 perc..).

No Man's Land: The Rise of Reeker (2008)
Rendezte: Dave Payne Írta: Dave Payne Producer: Dave Payne
Főszerepben: Dave Pay... ja, nem. Stephen Martinez, Valerie Cruz

Emberi ésszel felfoghatatlan alkotás, így ne is magyarázzunk bele semmit, bővebben itt - KATT -. Ennek a filmnek is annyi a pozitívuma csupán, hogy impozáns hölgyek is szerepet kaptak. Az első rész A halál szaga címen futott nálunk,

Pet Sematary Two - Kedvencek Temetője 2 (1992)
Rendezte: Mary Lambert Írta: Richard Outten Producer: Ralph Singleton
Főszerepben: Anthony Edwards, Edward Furlond, Clancy Brown

A Stephen King regényét feldolgozó klasszikus első rész (amit szintén Mary Lambert rendezett, érthetetlen mi lett vele), tragikusan vérszegény folytatása. Na de, ne értsük szó szerint, akad a piros léből bőve, de ami az elsőt naggyá tette (és az nem a "gore" volt), az mind hiányzik. Minden szempontból felesleges folytatás, ahol színészeink is gyengén muzsikálnak, Furlong-nek nem nem lett volna szabad időt pazarolnia erre.

Az egész szerkesztőség a Mikulás által hozott ajándékokkal van elfoglalva, szóval azért van kisebb pangás.

Addig is engedjétek meg, hogy ajánljak nektek egy kis általam válogatott zenét. Ha tetszettek az albumok, amiket a Hét lemeze rovatban ajánlottam, akkor nyugodtan próbáld be. Erre tessék.

Mikulásokban gazdag mai napot mindenkinek - edemem

85.) Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói (Raiders of the Lost Ark, USA, 1981)
R.: Steven Spielberg
Fsz.: Harrison Ford, Karen Allen, Paul Freeman, John Rhys-Davies

A legalapabb kalandfilm, rengetegszer próbálták utánozni és másolni, de sohasem sikerült felülmúlnia másoknak. Remek hangulat, izgalmas sztori és fantasztikus akciójelenetek. Harrison Ford épp kellő mértékben formálta át Han Solo karakterét, hogy mindenki kedvenc kalapos-ostoros régészprofesszorává váljon.

Emlékezetes jelenet: Indy a guruló kőgolyó elől menekül

84.) Alien - Nyolcadik utas: a Halál (Alien, USA, 1979)
R.: Ridley Scott
Fsz.: Sigourney Weaver, John Hurt, Ian Holm, Tom Skerritt

Szintén egy (al)műfaj, most éppen a sci-fi horror alapkövéről beszélünk. Scott filmje mindmáig semmit sem vesztett erejéből, ugyanolyan feszültségteli, félelmetes és klausztrofób, mint készítésének idején. Sigourney Weaver pedig definiálta és bevezette a női főhős fogalmát.

Emlékezetes jelenet: a kis alien kirágja magát egyik emberünk hasából

83.) Csokoládé (Chokolat, USA, 2000)
R.: Lasse Hallström
Fsz.: Juliette Binoche, Johnny Depp, Alfred Molina, Carrie Ann-Moss

Szívmelengető film a változás, és a másik ember elfogadásáról. A hangulat, a zenék, és a zseniális színészgárda teszi az alkotást felejthetetlenné, és akármikor újranézhetővé.

Emlékezetes jelenet: a polgármester a kirakatban ébred fel

82.) Szörny Rt. (Monsters, Inc., USA, 2001)
R.: Pete Docter, David Silverman, Lee Unkrich
Fsz.: John Goodman, Billy Crystal, Mary Biggs, Steve Buscemi

A Pixar egyik legjobban sikerült munkája, ami azért nem kis szó. Hatalmas alapötlet, jól eltalált karakterek, izgalom, kreativitás és gyönyörű animáció.

Emlékezetes jelenet: az Armageddon-t kiparodizáló bevonulás a rémisztő csarnokba

81.) A dicsőség ösvényei (Paths of Glory, USA, 1957)
R.: Stanley Kubrick
Fsz.: Kirk Douglas, Ralph Meeker, Adolphe Menjou, George Macready

Kubrick elemi erejű háború ellenes drámája, melyben hőseinkre nem az ellenfél puskái jelentik a legnagyobb veszélyt. Douglas élete egyik legkomolyabb alakítását nyújtja, a film felkavaró, megindító és itt bizony nincs feloldozás.

Emlékezetes jelenet: a katonák kocsmai éneklése

folyt köv.

A hölgy hülye volt és kiesett az ablakon, persze nem nyúlnak hozzá, a földön pedig már csak egy tárgy, bár lehet, hogy tévedek. Ehhez - már mint, hogy hozzá nyúljanak - kell valamilyen furcsa mentalitás. Azt hiszem igen, a furcsa a legjobb szó Gigor Attila több díjat is bezsebelt filmjére. Szokatlan ma itthon, hogy egy zsánerfilm képes ilyen eredményeket elérni. Nem akarok persze azon keseregni, hogy milyen sznobizmus (és dekadencia) uralkodott el kishazánkban és lényegileg Európában a filmes berkeken belül, de azért mégis.

Azt hiszem egy Filmvilágos interjúban hangzott el, hogy a filmhez értő, filmeket tényleg szerető társaságban nem lehet akármivel előjönni. Ha úgy tetszik nem beszélhetek a Trója szexuális felhangjairól, vagy Burton Denevéremberéről ha nekem úgy tetszik. De ahelyett, hogy kesergésem kapna fő hangsúlyt (pedig nem is akartam), lássunk inkább egy filmet, mely a hazai filmes kánonba a díjak nélkül aligha kerülhetett volna be. Erre még a forgatókönyv is ügyesen rájátszik, legfőképpen a többször is központi helyet elfoglaló mozizások közben. Itt persze nem csupán a pénztárosnő szavaira gondolok (A filmművészet haldoklik, menjen inkább színházba, az már régen kilehelte lelkét), hanem a két konkrétan megjelenő filmre is (a vietnámi vagy milyen akció filmre, mely ugye kalandos koprodukciónak tűnik, illetve a Fehárvár hőseire is, a magyar filmgyártásra utalót és azt lesajnálót most inkább hagyjuk).

Ha azt mondom, hogy Malkáv Tibor (vajon utalás ez a White Wolf vámpírjaira?) karaktere nélkül egy egyszerű csavaros krimi lenne (mely egyébként nem okozna túl nagy élvezetet), akkor talán nem tévedek olyan nagyot. Hisz alapvetően csupán annyiról van szó, hogy valaki (Küklopsz – Zágoni Zsolt) felbérel egy embert, hogy öljön meg egy másikat, s az ügy aztán némi szövevényesedés után egy sablonnak mondható hagyatéki szálon oldódik fel.

 A többlet, ami mégis fantasztikussá teszi az alkotást az elsősorban Anger Zsolt zseniálisan alakított korboncnokában keresendő első ránézésre. Semmiképen nem mondható átlagos figurának a hallgatag (bár rettentően nagy fantáziával megáldott), lényegileg perspektíva vak férfi. Kívülről persze szeretetre méltó, vicces figura, hisz Gigor valószínűleg így akarta, de közben tudjuk, hogy nagy problémák vannak a fejében. Bár inkább nevettünk ott, ahol sírni kéne, de mit lehet tenni, talán így védekezünk, talán tényleg humoros.

A másik fontos téma a celluloidon, hogy ki is Szirmai Ferenc (Terhes Sándor), s ez által ki a korboncnok. Az önismeret egy olyan filozófiai kérdés - ahogy elhangzik a filmben is - melyre választ adni, alig ha lehet. Persze ez minden szinten megjelenik. Ott van Szirmai szájából filozofikus síkra terelve, ott van Edit (Rezes Judit) válaszában a kérdésre közérthetően, ott van Malkáv jeleneteiben, melyben kiléte mások számára bizonytalan.

Persze egyszerű válasz fel van kínálva megoldásként, hisz Malkáv úgy tűnik, megválaszolja a feltett kérdéseket, s még közben saját helyét is. Romantikus, talán kissé naiv elképzelés is lenne, hisz lényegileg életében semmi nem változik meg, csupán nem muszáj életében többet dolgoznia. Jellemfejlődésről tehát szó sem lehet. De, hogyan is lehetne, ha a film elején még nem is tudjuk (s ők sincsenek tisztában vele), hogy kik is valójában szereplőink.

Ezzel úgy tűnik, hogy a film a lerágott csont - a gyilkosság lélektana - helyett az önreflexiót állítja középpontba. Az emberölésre pedig csupán a kérdés felvetése miatt van szükség. Ha úgy tetszik egy nagyon érdekes Ödipusz parafrázissal állunk szemben, melyben a bűn feltárása, az önismerethez vezet. A szálak egyértelműen párhuzamba állíthatóak a bűn családi (Malkáv - Szirmai) vonzata kapcsán, a kérdés (Ki vagyok? - A szfinx találós kérdése, melyre a válaszok egyértelműen ott vannak a kérdezett személyében), s így tovább még számos ponton keresztül.

Ami biztos, hogy üdítő színfoltot jelent a hazai palettán a magát pont annyinak mutató film, mint ami. A történet jól (mondhatni elég feszesen) lett megalkotva, s igazából a kivitelezésre sem lehet sok panaszunk. A színészekből Gigornak sikerült kihozni valószínűleg a maximumot. Ennyivel nálam pedig tökéletesen megállja a helyét, csak ajánlani tudom.

whistleblower szerint