Talán ebben az évben a Pathology volt az első film, amelyről nem olvastam kritikákat, véleményeket mielőtt nekiültem volna (ez a rendszeres gyors nyomozás az abszolut trash elkerülése érdekében történik rendszerint). Mert vártam. Tetszett a téma, a trailer a poszter. Bár rendszerint rosszat jelent, de mégis örültem neki, hogy a mozi vetítések után ilyen hamar HD ripben kaptam a kezembe az anyagot. Nem kellett volna. Ez a film ugyanis ürülék. Az írókat, a rendezőt, az operatőrt, és az összes mellékszereplőt örökre el kellene tiltani a szakmától. Mindjárt meg is magyarázom, hogy miért. Spoileres lesz, de ezt a szart remélhetőleg úgysem nézitek meg, szóval csak olvassatok tovább...

 

 

Új srác az egyetemen, az eminens patológusok rég óta játszott éjszakai játékába keveredik.  A játék célja: úgy eltenni láb alól valakit, hogy aztán a csoport többi tagja ne tudja kitalálni, hogy végzett vele az illető. Főszereplőnk persze rögtön bele vág a dologba, mert hát jó móka össze-vissza gyilkolászni.  Aztán egyszer csak ráébred, hogy tulajdonképpen elég beteg, amit művelnek, ezért csapdát állít és kinyírja a csoporttársait. Persze a legfőbb rivális (főgonosz) túléli a dolgot, és bosszúból elteszi láb alól srácunk menyasszonyát. Erre az vissza-bosszul, és keményen legyilkolja a rosszfiút. Ő a táfgáj. Vége főcím.  Csodás forgatókönyv.

 

 

Marc Schoelermann úr ugyanis úgy gondolta, hogy ha már úgysem tud semmit kihozni ebből a tehetségtelen csürhéből , akkor dugással el tudja adni a filmet. Senki nem világosította fel, hogy 2008-ban ez nem így működik. Már az első percekben feltűnhet az egyszerű nézőnek is, hogy ebben a filmben a patológus lányok különösebb indok nélkül is csak úgy elkezdtek smárolni a kibelezett hullák fölött. Nem igazán romantikus, de nyilván egyszerűbb megoldás, mint párbeszédeket írni. Én naiv a film korai szakaszában még úgy gondoltam, hogy Schoelermann úr talán ilyen bárgyú módon akarta jelképezni, hogy ezek a csajok ekkora beteg elméjű, romlott sorozatgyilkosok. Aztán a sokadik ilyen után rájöttem, hogy Schoelermann semmit nem jelképez, csak a gyilkosságok között randomba megdugatja egymással két szereplőjét. Akik aztán mennek újra gyilkolni. Nagy mellű nőket, akiknek a vaginájuk, és a kebleik rendesen ki lesznek hangsúlyozva, miközben majd a boncasztal körül kering a kamera. Olyan harminc percenként azért egy marha erőltetett, három soros dialógus még belefért a dologba, de a talán még tűrhetően játszó két főszereplőn kívül mindenki megborult – vagy a fapofa, vagy a túljátszás felé. Persze megértem, hogy lehetetlen a színészeknek beleélni magukat ilyen üres karakterekbe, de számomra az összkép akkor is emészthetetlen volt. 

 

 

Nehogy kihagyjam az urat. Ő megpróbált művész lenni. Szerinte bejön a nézőnek az, ha az összes jelenetnél egy kicsit rázza a kamerát a szereplőkön, aztán elkezd bezúmolni az arcukra. Nem, ez nem jön be a nézőnek. És az sem jön be a nézőnek, ha a lassú jelenetek alatt egy ajtó, vagy egy éjjeli szekrény kitakarja a fél képet.  De ha ezeket nem tanították volna meg neki az iskolában, legalább azt elmondhatták volna, hogy a guruló-széttépett-széláltalfútt-újságpapír bevágások egy szomorú jelenet után 2008-ban gázul hatnak. A zenét nem fikázom, mert az bár jóval átlag alatti, de ezzel a "teljesítménnyel" még mindig bőven a film legélvezhetőbb eleme. A Pathology összességében azonban ÜBERSZAR.  10/2 -re értékelném, de csak azért mert szeretem a szép kebleket.