Hogy mindenkinek biztos békés és boldog karácsonya legyen egy kis muzsikával segítek a felkészülésre a ma esti Jézuskázáshoz. Hogy tényleg ide illik e a dolog, vagy Tom Waits fanyar humorát kapjuk a koncert felvételen azt döntse el mindenki magának.

Maurice Sendak hazánkban vajmi kevéssé ismert, 1963-ban készült képeskönyvének filmváltozatát nem fogják bemutatni a magyar fimszínházak, szóval első mondatomban mindjárt a film más forrásokból való beszerzésére ösztönzök mindenkit. Noha az előzetesek (legalábbis az én olvasatomban) egy egészen más hangulatú, mosolygós-csupaszív, feelgood alkotást sejtettek, a végeredmény valami jóval mélyebb mondanivalóval rendelkező, szinte kizárólag felnőtteknek ajánlható mozi lett. Mert az Ahol a vadak várnak-ban valahol hatalmas szív dobog, csak ezt elég vastagon szövi be a félelem, a magány és a szomorúság, ami a kisebbeknek minden bizonnyal már megfekszi a gyomrát.

Max egy hiperaktív kisfiú, akivel édesanyja munkájából, tinédzser nővére pedig életkorából fakadóan nem tud eleget foglalkozni. Pedig hihetetlen nagy igénye lenne a figyelemre, törődésre és elismerésre, ilyen szempontból tehát teljesen átlagosnak mondható. Egy különösen balul elsült este után Maxot szobafogságra ítélik, ő azonban megszökik, és egy kis csónak segítségével nekivág az óceánnak. Hamarosan egy szigeten köt ki, ahol első ránézésre ijesztő, de még második ránézésre is óriási szőrmókokkal találkozik, majd rövid időn belül a királyuk lesz.

Visszatérve az első bekezdésre, az előzetes megtekintése után nem lehetett lehegeszteni a mosolyt az arcomról, a film nézése közben azonban összesen talán ha háromszor sikerült ezt reprodukálni. Még a vidámabbnak szánt, önfeledt játékot és tombolást bemutató képsorok mögül is olyan erőteljesen árad a lehangoltság, a folytonos frusztráció és feszültség, amit egyszerűen nem tudtam kikapcsolni. Aztán amikor elszabadulnak az indulatok, és felszínre törnek a problémák, akkor igazán sötét és félelmetes is tud lenni a vad világ.

A lények közül Carol kerül a legközelebbi kapcsolatba főhősünkkel, ami nem is csoda, hiszen nagyjából Max tükörképének feleltethető meg, így ő rendelkezik a legárnyaltabb személyiséggel is. A többieknek inkább csak egy-egy ecsetvonásnyi jutott, úgy mint a kötekedő, a sztoikus, a fáradt vagy a teljesen érdektelen. Mindannyian zseniálisan néznek ki, így utólag elképzelhetetlennek tűnik a film holmi CGI szereplőkkel, fele ennyire sem lennének emberiek és szerethetőek. Az operarőrt szintén dicséret illeti, a zenékről pedig olyan bandák tagjai gondoskodnak, mint a Queens of the Stone Age vagy a Yeah Yeah Yeahs. Továbbá a vadak hangját nem kisebb nevek, mint például Forest Whitaker, James Gandolfini vagy Paul Dano adták.

Érzelmes, fantasztikus, elgondolkodtató tanmese. Max egyetlen este alatt belekóstol a felelősségbe, beteljesíti álmait és jóval érettebbé válik. Az őt megformáló Max Records-ra pedig jó lesz odafigyelni a továbbiakban. Részemről 10/8.5.

Már egy ideje, megfogalmazódott egy olyan blog készítése és üzemeltetése, mely a minőségileg elég szegényes televíziós kínálatból szűrné ki és ajánlaná Nektek az igazi gyöngyszemeket, vagy éppen csak a laza szórakozást garantáló filmeket/sorozatokat/műsorokat. Több bloggerrel karöltve egy úgymond "teszthéttel" készülünk a Filmdzsungel virtuális hasábjain, Karácsony alkalmából.

A Half Pécs Squad négy fronton is támad: paulkemp, popcore, VVega és én osztjuk ki a programot estére ;)

Lesz itt romkom, thriller, rajzfilm, akció, fantasy, musical stb, azaz minden, amit az igazi karácsonyi televíziózás alkalmával megkívánhat az ember.

Csekkoljátok mindennap a  filmdzsungel.blog.hu/ -t

U.i.: Természetesen várjuk az észrevételeket és visszajelzéseket a posztokkal, meg úgy az egész dologgal kapcsolatban.

Hétfőn 20.00-tól szó volt a Where The Wild Things Are című, nyugaton már kult-státuszba emelkedett (súgok: tényleg nagyon jó) filmről, melyről frissen derült ki, hogy egyáltalán nem fog forogni a hazai mozikban (tehát töltsétek le nyugodtan). Beszéltünk Ridley Scott legújabb felfedezettjének, a korábban Dexter részek rendezésével foglalatoskodó Michael Cuesta-nak az új nyomozós thrillerjéről, A hazug szív-ről (Tell Tale, hazai premier január 21.), illetve persze az Avatar-ról is.

A műsor letölthető ITT

Kedden, az új időpontban 16.00-tól Jack Nicholson napot tartottunk, mely során egy igen impresszív filmográfián loholtunk végig különös figyelmet szentelve a Szelíd motorosok, a Száll a kakukk fészkére, a Ragyogás, a klasszik Batman, valamint a Lesz ez még így se címűeknek.

A műsor letölthető ITT

A The Neptunes az egyik legmenőbb producercsapat, számtalan fasza slágerrel ajándékoztak meg minket ebben az évtizedben. A Chad Hugo és Pharrell alkotta páros sikert sikerre halmozott, de egyébként a N.E.R.D. nevü saját formációban is egyedi dolgokat alkottak. Julian Casablancas, a The Strokes énekese szinte maga a megtestesült coolság. Egyedi stílussal bír, és megmutatta már, hogy a zenésztársak nélkül is rendkívül jó. Santigold (vagy Santogold) pedig a fehérek egyik kedvenc fekete előadója, az NME tavaly neki ítélte az év felfedezettje díjat. Na de mi lesz, ha ez a három egyesül a Converse égisze alatt egy közös szám erejéig? Egy újabb fantasztikus dal. A hozzá készült mozgóképet a menő reklámfilmrendező csapat, a Psyop rendezte, amely már szinte az összes nagyobb cégnek gyártott reklámot. Felfogható Converse reklámnak és videóklipnek is, kölcsönösen profitált mind a két fél, a lényegen nem változtat, hogy mind a videó, mind a dal fasza.

N.E.R.D. & Santigold & Julian Casablancas - My Drive Thru

ITT meghallgatjátok a hétfői adást, amelyben popcore és jómagam beszélgettünk A Doboz (The Box), A Szállítmány (Armored) és a hazai mozikban december 31.-én debütáló Moon (Hold) című filmekről.

ITT és ITT (azért kettő, mert technikai para miatt csak 15.20 körül kezdtünk, így átlógtunk a következő órába is) M. Night Shyamalan filmográfiáján szaladtunk végig, kiemelt figyelmet szentelve a Hatodik Érzék (1999) A sebezhetetlen (2000) Jelek (2002) és A falu (2004) című filmeknek.

FONTOS! Jövő héttől a keddi műsor átköltözik egy órával későbbre, és így 16.00-17.00-ig lesz hallgatható, így talán többen hazaértek munkából, és tudjátok hallgatni :P :)

Minden filmmel kapcsolatban két tábort tudunk megkülönböztetni: akiknek tetszett, és akiknek nem. Ezeknek persze van árnyaltabb oldala is, az adott munkát valaki imádja, 10/10-et ad neki, annyira bejövős, míg valaki más legszívesebben hányna tőle. Mégis szinte minden film egyezik valamiben: érzelmeket vált ki. Orosz Dénes Poligamy-ja egyértelműen képtelen erre, annyira üres.

A fiúk megvádoltak azzal, hogy csak Csányi Sándor miatt megyek a moziba, és azt kell, hogy mondjam tényleg ez volt az egyetlen indíttatásom. Úgy voltam vele, adunk neki egy esélyt, semmitől sem zárkózunk el. Az már eleve baljós jel volt (vehetjük példának a Twilight filmeket is...), amikor a terembe menet csak nőket láttam befelé igyekezni, míg embereiket szó szerint úgy kellett kényszeríteni. A "romantikus vígjáték" műfaji besorolás sokaknak alapból nem is túl hívogató, pedig szerintem vannak nagyon is jó és szórakoztató darabok e téren.

Tévedés ne essék, igen, az van a plakátra is írva meg minden, de a Poligamy se nem romantikus, se nem vígjáték. Attól még, mert a forgatókönyvben mellékesen oda volt írva, hogy ilyen-olyan érzéseket táplál egyik szereplő a másik iránt, attól még a vásznon nem érvényesül. Egyértelműen a minimális színészi(?) játék miatt. Csányi a Kontroll óta nem tud újat mutatni, egyszerűen meg lett bélyegezve az elmúlt évek selejtjeivel (kivéve talán a Csak szex-et). Tompos Kátya nekem eleve semleges, biztos aranyos lány stb., itt sem megy neki, de rajta legalább érezhető a próbálkozás miatti izzadtságszag. A mellékszereplők egyszerűen kritikán aluliak, egyedül talán az egyik hölgy édesapját lehetne kiemelni, de az is baromi rövid életű és hálás karakter. Lövésem sincs, hogy lehet egy casting során ennyi, a játszáshoz minimálisan sem konyító figurát nemhogy meghallgatni, de még be is tenni akármilyen filmbe. Péterfy Borinak sem tudom elhinni, hogy pszichológus, mintha végig egy darab papírról olvasná erőltetetten a szöveget. Viszont rúd táncolni, ha ugyan ő látható azokon a kockákon, nagyon tud.

Másrészt nem is vígjáték, mivel nincsenek benne kicsit is humoros jelenetek. Ami a filmben viszont dögivel megtalálható, az a hihetetlenül olcsó poénok. Azokkal a tipikus, a való életben is csak 'szűkölünk miattuk' benyögésekkel operál Orosz. A vetítés alatt én egyszer sem mosolyogtam, nem hogy nevettem, bár úgy vettem észre akadt kb. 4-5 hölgy, akik képesek voltak ezeken a kifinomult vicceken jót derülni.

Hogy ne csak negatívumokat írjak, 1-2 szerencsésebb dolgot is fel lehetett fedezni. A képi világ nagyon szép, persze Budapest jobb környékeit mutatják, de azokat minőségien. A pár lakásának változásai, nők stílusához való igazítása is ott van (felbukkan egy bizonyos kacsás táska is..), hi5 a látványtervezőnek, ha már másnak nem.

A TV2 és SkyFilm emblémák láttán az első dolog, ami eszembe jutott, hogy vajon, hogyan oldja meg Orosz a kötelező reklámok bezsúfítását a dramaturgiába és a képekbe. Szerencsére ez ügyben pozitívan csalódtam, egy durvább Garnier plakáton kívül nem voltak zavaróak. Persze érzékelte őket az ember, vagy legalábbis az, aki lát a szemével, de mégsem akartam a fejemet a falba verni, mint anno az S.O.S Szerelem kapcsán (ugye a méltán híres jelenet, amikor Fenyő Iván eldobja azt a bizonyos energia italt, az pedig úgy esik a kamera elé a földre, hogy tökéletesen látható legyen a címke.).

Összességében úgy érzem, ebből a sztoriból, vagy inkább az alapjaiból lehetett volna sokkal jobb mozit is csinálni. Látszik benne az önirónia is, a filmbéli Andrásnak is szemetet kell gyártania, mint anno Orosznak a budapesti rém rendes családot, de ez sem jelent plusz pontot.

Már egy ideje nem tudja meghazudtolni magát a magyar szórakoztató filmipar, egymás után kapjuk a borzasztó minőségű, a népet hülyének néző alkotásokat. Orosz Dénes Poligamy-ja az utolsó szó jogán: lélektelen. 10/2

Eddig próbáltam nektek jobbnál jobb klipeket ajánlani, most viszont egy extra kiadásban épp az ellenkezőjét fogom tenni. Megmutatom nektek azt a klipet, amit idén a legrosszabbnak tartok. Mariah Carey sohasem a minőségről volt híres, most viszont egy gáz Foreigner dalt dolgozott fel, de a szám így csak még szarabb lett. Mariah-nak a pornószakmát ajánlanám a popszakma helyett, több adottsága van ahhoz. A klip pedig ezt a giccses kutyaszart megfejelte egy hipergiccsess videóval. A videóban Mária elkezd énekelni egy stadion közepén (passz, hogy mi a faszt keres ott), amire mindenki úgy reagál, hogy elkezdi szeretni a másikat, és rájön mindenki, hogy szeretet mozgatja a világot, mindjárt Karácsony van, vedd meg Carey új albumát, simogasd meg a nagydarab kopasz embert is, láv, písz, világbéke, mindenafaszom. Azért az kicsit erős, hogy Mariah kurvásan van öltözve, mögötte meg feltűnik egy templomi kórus (azok is honnan a faszból kerültek oda?!). De a lényeg, hogy a politikai korrektség teljes, bár egy zsidó-arab nagy egymásratalálást már nem mertek megkockáztatni. Ekkora szirupos szart rég láttam, Hype Williams, köszönjük, leülhetsz, egyes alá, szeretnék beszélni a szüleiddel.

Mariah Carey - I Want To Know What Love Is

Az ébredés talán kissé nehezebb, mint gondolta volna, s a nap sem úgy alakul, ahogy azt megálmodta, legalább is ha ez az emberszerű árnyék képes még ilyesmire. S miért ne lenne, vagy legalább miért is ne tűnhetne úgy, hogy a biciklire pattanó dealer a Budapestnek látszó háttérben mindezt megteheti?

Ezzel pedig elkezdődött Filegauf Benedek talán legjobb filmje a Dealer (amit már egy ideje teljesen ingyen megtekinthet akárki az indavideon), melyben a kamera a Keresztes Felicián által nagyszerűen megformált kábítószer kereskedő egy napját követi végig egy város utcáin ügyféltől-ügyfelig, vagy éppen körbe-körbe ugyan azon a pályán valami megfoghatatlan vonzásában.

A történet inkább rövidebb-hosszabb szkeccsek egymás után, mint valami egységes alkotás, melyekben „hősünk” sorra keresi fel ügyfeleit, s zuhan egyre mélyebbre és egyre közelebb az általa elhagyni kívánt világba. S ezzel a nézőt is egyre jobban berántja abba a folyton körbe forgó jelenetben, mely őt, s mindenki mást, aki a film világának része fogságban tart.

Ha sorba vennénk az ügyfeleket a paptól a régi barátig, a gombás kislányoktól a volt szeretőig, roppant széles háló feszülne ki, mely érdekes lenyomatát adná a mai magyar társadalomnak, hol kritikai éllel, hol lírába oltott drámaisággal.

De ezeknek az embereknek a véletlen sodródása talán kevésbé lényeges, mint az őket körülvevő teljesen lepusztult világ, mely mind az ő, mind a kereskedőnk lelkivilágát tökéletesen festi le. Melyet tökéletesen kiegészít a kamera mozgásának folyamatosan visszatérő körpályája, amely formailag is rabságban tartja őket, minden lehetőségtől, lényegileg a külvilágtól teljesen megfosztva.

Bár minden bizonnyal így van ez jól, mint ahogy főszereplőnk szájából is elhangzik, hogy a szerencsétlenség az ha hamarabb lejövünk a cuccról s kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, ami odakint vár. Persze mondja ezt az ex-hernyós, aki inkább emberi roncsként, árnyékként (ahogy tetszik) járja az utakat, s a kapitalizmus szellemében azzal kereskedik amire igény van.

Mindennek morális felhangjai csupán a nézőben csapódhatnak, hiszen a másik (a volt szerető) szájából, aki még mindig bűvöli a barna port hiteltelenül hangzik a megrovás. Hazugságnak hat az elénk helyezett szűrőn keresztül, hogy ő lenne a hibás, s hogy miatta jutottak oda a többiek, ahol éppen tartanak. Legalább is a végkifejletig.

Az örök napfényben való elmerülés ugyanis jelentheti a súly alatt való megtörést (akár saját hibájaként értve, akár csupán elég volt felkiáltás mögé rejtőzve) épp úgy, mint a hiába való megváltás kísérletét, hiszen úgyis jön egy másik.

Mindezért pedig Filegauf Benedek megkapta itthon a legjobb rendezőnek járó díjat a szemlén, melyet tökéletesen meg is érdemelt, s habár cseppet sem kellemes, sőt a szórakoztató jelző is nagyon távol áll a filmtől valószínűleg mindenkinek látni kellene, hogy egy pillanatra betekintést nyerjen egy olyan világba, mely a leggyakrabban színes csillogásba burkolva látszik csak a filmvásznon, vagy túlzásba vitt elítéléssel kezeltetik.

Manapság ugye már senki sem lepődik meg azon, hogy a közelben készült filmek jóval később jutnak el a magyar mozikba, mint a tengerentúli néző csalogató alkotások. Persze a mai világban ennek valószínűleg így kell lennie, amin maximum szomorkodhatunk vagy kesereghetünk (kinek habitusához mérten) olyan filmek kapcsán, mint a Max Manus, mely már 2008-ban forgalmazásba került, s csupán most jutott el a hazai piacra.

Eljutott, mivel mostanában olyan népszerűvé váltak a II. világháborús front mögött játszódó produkciók, s mondhatni a Brigantyk, a Valkűr vagy a Fekete könyv megnyitotta Norvégia egyik nemzeti hőse előtt hazánk vetítőtermeit. Ezzel pedig úgy tűnik jól jártunk, hiszen a finn frontról visszatérő, s rögtön az ellenálláshoz csatlakozó férfiú története nem csupán remek, de könnyedén kijelenthető, hogy új típusú háborús mozi történelem óra helyett.

Alapvetően azért mégiscsak egy szabotázsfilmbe ágyazott drámáról van szó, mely valós eseményekből építkezve mutatja be egy férfi „karrierjét” Európa talán legsötétebb éveiben. Ehhez mérten a cselekmény nagy része is a németekkel vívott gerilla harcra koncentrál, de nem az akcióra kihegyezve a dolgokat, hanem a feszültséggel teli tervezésre és a hol örömmel, hol bánattal átitatott akciók utáni eseményekre fókuszálva.

Ezek mellett hol akció filmbe illő (főként a visszapillantások a hó fedte frontra) jelenetek, hol thriller hangulat uralkodik el (a zseniális vágásnak köszönhetően) az alkotáson, amit ráadásul végig kísér egy giccstől és erőlködéstől mentes szerelmi száll is (főként Stockholmban), hogy ne csupán a robbanások és a kínzások zajából emelkedjen ki egy ember, azaz Max Manus (Aksel Hennie) a valóságtól azért elrugaszkodott, ám zseniálisan megfestett körvonala.

S ha már itt tartunk, akkor jegyezzük meg, hogy a film a Becstelen Brigantyknak köszönhető diskurzusba kapcsolható, hiszen igaz, hogy a film végén egyszer emlékeztetnek, hogy megtörtént események szolgálnak alapul, de a Ronning-Sandberg szerzőpáros elég képlékenyen kezeli ezt az alapanyagot. Gondoljunk akár csak a Maxszal szembeállított Gestapo tisztre, Siegfried Fehmerre (Ken Dunken), aki teljesen egyértelműen hősünk ellenpontozása végett lett olyan, amilyen.

S ha már ez a két karakter és alakítás előkerült, akkor említsük meg, hogy ilyen tekintetben semmi kifogásunk sem lehet az alkotással kapcsolatban, hiszen szinte mindenki háromdimenziós, alaposan kidolgozott és remekül megformált szereplőként tűnik fel a vásznon, s természetesen mindez gyönyörűen fotózva kerül a nézők elő (alátámasztásként talán nem állja meg a helyét, de ugye Norvégiában az Amandán 7 kategóriában is győztesként került ki – legjobb férfi főszereplő, legjobb fényképezés, legjobb film, legjobb forgatókönyv, legjobb hang, legjobb női mellékszereplő).

Tehát a majdnem két órás játékidő alatt mindenkinek fantasztikus élményben lehet része, még ha a háború borzalmai alatt megtörő Max zárójelenete kissé erőltetetten hat, s a menybe menetel sem válik feltétlen a film javára, bár egy nemzeti hős ennyit talán megérdemel. A történelem szerelmeseinek tehát kötelező, másnak csak erősen ajánlott, főként ha végre valami másra vágysz, mint az álomgyár hadigépezetet bemutató filmjeire.

A bűn lélektanával sokan foglalkoztak már a filmművészet történetében, s még hosszabb (szinte végeláthatatlan) lenne a sor, ha mindezt ezt a mondatot az összes művészetre szeretnénk általánosítani. A magyar filmtörténet is képes jó néhány remek alkotást felmutatni a témában, ám szokatlan, hogy egy első filmes rendező ilyen témához nyúljon.

Janisch Attila mégis ezt tette, s mindannak ellenére, hogy talán túlságosan is érződik, hogy ez az első próbálkozása a rövid film műfajából való kilépésre mindenképpen biccentésre okot adó alkotással tudott a témában elő állni.

A történet roppant egyszerű, hiszen csupán egy férfiről kell szólnunk, aki a véletlenek kifürkészhetetlen játékai folytán egy rablás szemtanúja lesz, sőt annak végül befejezője is (már ha a szabadon heverő pénz felmarkolása annak számít). Mely esemény halálos lépésnek bizonyul, hiszen a pénz súlya alatt (melyhez vér is tapad, mint később megtudjuk) „hősünk” teljes mértékben összetörik, s nem csupán magát, de mindet maga körül a mélybe ránt.

Janisch filmjei kapcsán egy cseppet sem furcsa manapság már ha Hitchcock, Kubrick esetleg Polanski nevét emlegetjük fel, de még Carpenter sem tűnik túl nagy mellényúlásnak ezekben az esetekben. Ezek alapján egy hosszú áradattal azt mondhatnánk, hogy olyan lélekrajzokhoz lehet szerencsénk, melyek a „kispolgári horrorba” hajló feszültséggel teli ám mégis lírikus alkotásokként csapódhatnak a nézőkben.

Mindezt levetítve az Árnyék a havonra valahogy úgy fogalmazhatnánk meg konkrétumokként, hogy a Miroslaw Baka által megformált főhős életének azon szakaszát követjük nyomon, mely visszafordíthatatlanul elindította a vég felé, s csupán a forgatókönyvre és a rendezőre van bízva, hogy a balladai homályból mikor bukkan fel ez a pont. Mindehhez persze hozzá kell vennünk a végletekig kimunkált (mondhatni bizonyos esetekben túlesztétizált, bár ez jelen pillanatban legyen inkább dicséret, főleg itt felénk) fényképezést és azt a „valóságos ködöt”, amely képes a történet nagy részét homályban tartani, s csak apró szigeteket engedni kiemelkedni magából.

A háttérben pedig minden igazodik ehhez, a reménnyel teli kiindulóponttól (azaz a reptér, mely egyben az utazás – bizonyos értelemben road movie – kiinduló pontja) a befejezést jelentő ködös erdőben lévő kietlen romig. Azaz nincs jó és rossz csupán egy út, mely a racionalitásból az irracionalitás felé halad anélkül, hogy a világ (akként ami) egy pillanatra is megváltozna.

Vagyis mindannak ellenére, hogy kezel sem egy kiforrott és érett rendező munkája az Árnyék a havon, mindenképpen tartalmazza az összes ecsetvonást, amelyek Janischot a fesztiválokra, s a legnívósabb magazinok oldalaira juttatta, s egyértelműen zseniális felütése a „trilógiának” mely jelen pillanatban a legnívósabb magyar DVD kiadványként elérhető. Mondhatni szinte kötelező minden polcra egy.

...hogy miről szóljon a hétfői műsor. Eddig A Doboz (The Box) és A Szállítmány (Armored) tűnik egy valószínű választásnak, de rajta kívül kellene még legalább egy darab filmet választani. Miről hallanátok szívesen hétfőn este nyolckor? Kommentre fel! 

ui: tegnap esti archív ITT

(elején kis technikai gebasz, de olyan 5-6 perctől megy a műsor..)

uiui (nem, nem a kismalac): ma délután háromtól ismét pörög a rédió só, hiccs-kukkolás lesz. na jó, mára leállok.... :)

uiuiui: keddi archív ITT

Este 20.00-kor ismét tune in ->  http://www.periszkopradio.hu/

Lesz szó a Törvénytisztelő Polgár című Gerard Butler mókáról (?), a Mocskos Zsaru rimékről, és az új Jarmusch filmről.

Holnap délután 15.00-kor pedig a klasszikZ különkiadásban Hitchcock életmű boncolgatás. 

Csak ennyit akartam, szép napot mindenkinek!