Három héttel ezelőtt került megrendezésre, negyedik alkalommal a Belga Filmnapok. Gondoltam elnézek, mert annak ellenére, hogy nem vagyok a belga filmművészet nagy ismerője, sem rajongója, még elcsíphetek valamit. Meg aztán a rövidfilmek, már tavaly is tetszettek. A lényeg az, hogy jó döntés volt elzarándokolni az Apollóba, ahol éppen Bouli Lanners, Eldorado című filmjét vetítették, melynek írója és főszereplője is egyben. (A rendező jegyzi egyébként az Ultranovát, a tavalyi feszt egyik sikerfilmjét, ha nem túlzás ez egy ilyen apró rendezvény esetében. Nos ezt csak azért, mert maximum általunk ismeretlen rendezőről van szó, Belgiumban igen komoly renoméja van.)
A mozgókép egy csöves formájú fazonnal nyit, aki közli, hogy ő Jézus, de ezt el ne mondjuk senkinek, mert nem akarja, hogy megint megfeszítsék. Talán furcsán hat itt ez a sor, de mégis, ha egy mondatot kéne választanom, amivel leírom a filmet, ez lenne az. Ezután egy kísértetiesen Tarantino-szerű nyitány jön, amikor is felvillan az Eldorado felirat, majd egy egészen lezüllött figurát látunk, aki autója kormányát csapkodva, hazafelé tart. Az ajtajához érve, betörés nyomait látja. A házban meg is találja a tolvajt. Egy junkie az, aki elmondása szerint családjához akar menni, de buszra sincs pénze. Hősünk, Yvan felajánlja, hogy elviszi. Itt kezdődik egy meglehetősen furcsa road movie, annak minden alapjellemzőjével. Azaz furcsábbnál furcsább karakterek és mókás szituációk halmozódnak egymásra, melyek során egy meglehetősen ködös képet kapunk a két figuráról. Lassan megérkeznek Eli (a junkie) szüleihez.
Három dolgot lehet dicsérni ezen a filmen. Ebből az első a történet íve. Az elején kapunk egy road movie-t, azaz hőseinknek el kell jutniuk A-ból B-be, mely út során, bizonyos kalandok hatására, egymást és önmagukat megismerve, fejlődik folyamatosan a karakterük. Ez gyakorlatilag lehetne a zsáner definíciója. A furcsaság itt annyi, hogy a velük érintkező emberek, mind csak kellékek ahhoz a folyamathoz, amit az előbb levéstem. Egy kicsit az egész mint a hétfőn, a rádióban beszélt Irányítás határainál. Csak annyi, hogy belgáék ketten vannak.
Ezek az utazós, alapvetően vidám jelenetek mind egyfelé mutatnak, ami pontot, a néző csak, annak felfedésének pillanatában vesz észre, fog fel. Igaz ez bár hányadik nézésre is. Egész egyszerűen, annyira el vagyunk foglalva, a szépséges történetvezetéssel, hogy nem vesszük észre, hogy mennyire baljós az egész. Esetleg néhány apróságból sejthetünk valamit. És azért, hogy ezt elmeséltem, ne (most) üttessék rám a „spoilerező” billog, mert higgyük el, hogy a filmélmény megmaradt. Nos, a „pont” elérkezése után, a kedélyesség gyakorlatilag azonnal elmúlik és a film végtelenül megkomolyodik. Lassan megértjük, hogy miről is szól.
Tulajdonképpen egyfajta kétplatós történet ez, ha egy grafikon képzelünk magunk elé. Egy ideig a finom kis poénok sora, a reményteljes attitűd, az utazás, mint a megújulás legelemibb szimbóluma lengi be a filmet. Aztán finom, alig hallható törés és immár jóval lejjebb van a kedélyállapotunk és komolyabb kérdések kerülnek megvitatásra.
A második dicsérendő elem, a színészi játék. Maga a rendező is zseniális, de Fabrice Adde (Eli) még őt is felülmúlja. Elképesztően finom játékkal, hiteti el velünk karakterét. Mi megesszük, megszeretjük, szívünkbe zárjuk. Harmadszorra pedig a film esztétikai minőségét illesse magasztaló szó. Egyrészt a zene, igazi road movie zene. Gitár centrikus, nem túlbonyolított, nem is hatásvadász és vitathatatlanul Tarantinós, ami itt jót jelent. Másrészt ott vannak a képek, melyek egész egyszerűen csodásak. Hosszan kitartottak, ennek ellenére mégsem válnak unalmassá. Pontosan olyanok, mint amilyennek, egy ilyen típusú, meditálós filmnél lennie kell.
Ennyit a pozitívumokról. Most a negatívumok. Köszönöm, ennyit tudtam megnevezni. "Rohadt közel a tökéleteshez!” 10/9.5
